#168

Már egyszer feldolgoztam egy identitás-sokkot, amikor szembenéztem azzal, hogy ennyire vagyok okos voltaképp. Persze napról napra dolgozom ezen a sokkon, hiszen nap mint nap egészítem ki az énképem, de az a naiv hit, miszerint az elmém rendkívüli, és nagyszerű kozmikus összefüggések formálódnak benne, csak éppen végletekig letisztázva, szóval ez a hit időközben tapasztalások sorává alakult, és igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy maradt némi kis morzsa, miszerint egyedien vicces tudok lenni, illetve képes vagyok alakítani a látószögemen, no és nem ritka, hogy egészen jól megragadom egy szöveg, folyamat lényegét, és ezért hamar megértem. Ellenben például az aritmetikában gyászosan ostoba vagyok, néha sokáig nézek egy egyszerű százalékszámítást bérszámfejtésben, és nem sikerül a fentebb említett lényeg megragadása, csak ugráló számok, relációk maradnak. A memóriám pedig hitvány fos.

Mostanában pedig beletoltam saját orrom a piszkomba: a jó emberségem is igencsak halvány dolog. Valahogy úgy éltem eddig, hogy jótét lélek vagyok, aki kedves az ismeretlenekkel (de persze közben gyanakvó és távolságtartó, nem a másik miatt, hát hogyne, ez saját sár, szociális fóbiaféle), aki néha vesz Fedél Nélkült, aki adakozik a jó ügyért havonta egy ebéd árát is akár, aki belájkolja a belájkolandókat, aki majdnem kitette a kabátot a szabadtári fogasra, csak. Csak szakadt a havas eső, és a kitett kabátok áztak, és nem is volt olyan jó ötlet kitenni, inkább hazavittem. Inkább okos voltam, mint elszánt. És okosan elviszem a cseritikbe a felesleges ruhát, könyvet, cd-ket, és ott is vásárolok, és külön szedem az ocsút a búzától, a papírborításról letépem a celluxszot, az ablakos borítékról az ablakot, úgy dobom ki.

De hónapok óta csak ígérem, hogy végre összerakok gyerekcsomagot Tarnabodra. Aztán nem lesz belőle semmi, mert hetek óta beteg valaki, és nincs időm, csak annyi a szabadság, hogy melyik útvonalon jövök be az irodába, már ha bejöhetek éppen a gyerekek mellől, és a vicc az, hogy a mai új útvonalam (a régebben bejárt Andrássy szakasz leporolása) szinte olyan boldogságot hozott, mint hosszú évekkel ezelőtt egy-egy bulira készülődés, és még viccesebb, hogy a buli maga aztán vagy meghozta a maga még nagyobb örömét, vagy a mai Andrássy úti bóklászás (nettó 10 perc) felülmúlta. Könnyű neki, hiszen ma volt.

Viszont gyanús ez nekem, hogy másnak is megvannak a maga nehézségei, és az aktivisták úgy mennek a hideg és sötét délutánban zsíros kenyeret kenni, hogy elviszik a kölyköket is, majd eljátszanak ott a közösben, szocializálódnak, nincs para, de én ezt nem tudom megugrani, ez nem a szabadság határa, ez az akaratom határa, azt hiszem.

Node a saját piszok, a saját alom: I. megbetegedett. Megint. Nagyon rossz beteg, nehéz elviselni, konkrétan nyöszörög, sóhajtozik folyamatosan, ha nem érzi jól magát, és nekem gyanús, hogy nagyon alacsony a komfortküszöbe. Elhaló hangon kér gyógyszert, kávét. A gyerekeket csendre inti, a falnak fordul. Nálam pedig valami kiürült.

Igazam volt, mert rohadt nehéz heteim voltak, I. már korábban is beteg volt, olyankor a fiúk teljesen rám maradnak, tényleg semmi jelenléttel nem számolhatok, utána Marci kruppos rohama miatt volt betegeskedés, majd Tomi lázasodott be, és érezte magát valóban rosszul, végül egy hétig maradt otthon, ezidő alatt a munkahelyemre is bejártam, akkor I. vigyázott pár órát Tomira, én rohantam haza délben, I pedig ment dolgozni, reggel Marcit én vittem bölcsibe, este én mentem érte, jó esetben Tomival, az esti dolgok, vacsora, fürdés, alvás ugyanúgy maradt az enyém, próbáltam otthonról is dolgozni, sovány sikerrel, a saját idő gyakorlatilag megszűnt. Ennek a hétnek a végén dőlt ki I. Nemhogy semmilyen segítséget nem jelentett, de még szívta is az erőm, az energiám jelenlétével, nehezebb volt így egyedül megoldanom mindent, kontrasztosan, hogy ott a másik, mintha egy üres lakásban kellett volna lehúznom a hétvégét az ikrekkel.

Igazam volt, mert tényleg rendkívül fárasztó időszak lett, és nem szeretnék erre itt bővebben kitérni, elég annyi, hogy sokszor van konfliktusunk, mennyi részt tudna amúgy, egészséges időszakában elvinni a háztartásból, a gyerekekkel való foglalkozásból, és én már minden nemnulla értéknek örülnék, ő próbálkozik, de még nincs meg az egyensúly. Tehát nem igazán volt bőségesen megpakolva az a csupor, amiből most kellett még egy meg még egy és még egy kanál mézet összekaparni – antiszeptikus és teljesen emészthető.

De neki is igaza volt. Mert beteg volt, mert szenvedett, és mivel én nem akartam tudomást venni róla, hogy ott van, sóhajtozik, nyöszörög (ahogy máskor is, úgy tűnt), így nem tudtam, hogy napokig nem cigizett, nem járt ki az ágyból, alig tudott enni, főleg gyümölcslét ivott. Nagyon rosszul volt, mint később kiderült.

És nekem is igazam volt, mert rendszeresen úgy megyünk el reggel otthonról, hogy ő alszik, és rendszeresen úgy ér haza, hogy a fiúk már alszanak, a közös étkezések lezajlottak, nem vesz részt bennük, nem is szereti a klasszikus felvágottas, sajtos, paprikás megoldásokat, mindent megold házon kívül, így nem tudom, sokszor hogyan étkezik. És persze minden nap megkérdeztem, mit hozzak, vettem gyógyszert, hoztam levest, de.

De neki is igaza volt, mert olyan állapotba került, amikor ki van szolgáltatva a másiknak, amikor segítségre szorul, és az a másik figyelem helyett elfordult tőle, az a másik, aki egyetlen ebben a közelségben, hogy észrevegye, hogy beleszóljon. És igaza volt, mert az a másik szeretetlenül kezelte.

És nekem kurvára nem volt igazam, ez a helyzet.

Nem a szomszéd nénivel, nem a hajléktalan bácsival, nem az ismeretlen, átmeneti otthonos gyerekekel, de a saját családommal is nehéz, hogy jó legyek, nem megy, ez nem a jó emberség, ez az alap szint, a civilizáltságé, és én most azzal szembesültem, hogy ez sem csak úgy egyszerűen alap, ez is erőfeszítés, nekem az, a nullát, a kezdetet elérni, nincs itt semmi dosztojevszkiji erő, tisztaság, ez csak piszokság, Aljosa galambom.

#167

Sokat fogytam tavaly, és még nem álltam meg. Nem esik jól a kérdés, hova fogyok még, mert szeretném, ha a másik elfogadná, oda tartok, ami nekem jó, ezt belátom, átlátom, kontrollálom. Ha nem így lenne (ha komoly fizikai, lelki gondom lenne), akkor sem az ilyen felszínes kérdezősködés segítene. (Lásd még: és mikor jön az esküvő, baba, kistesó stb.)
Tehát fogyok még, mert erős késztetést érzek, mert maga a fogyás, az alakulás önmagában jutalmaz, mert azt érzem, hogy ezzel egyre jobban megközelítem azt a testképet, amelyről eddig nem is tudtam, hogy létezik bennem, mint idea magamról. Nem is idea ez, hanem valamiféle fókuszálás: ahogy tekergetem a súlycsökkenés mércéjét, úgy válnak az egymáson elcsúszó, homályos formák lassan éles körvonallá, egyértelmű határrá.
Jó lenne gömbölyű vállú Palvin Barbivá válni, de látom, hogy valójában nem ez lesz a végeredmény, és nem is bánt, mert nem ez adná meg a harmónia békéjét. Szikár, csontos, hosszú, vékony kezű és lábú figura van valahol, aki lassan előbukkan. És szeretem ennek a figurának a vékony, buckós csuklóját, túl széles vállát, és nem csak ez az öröm, a találkozás felett érzett derű jelzi, hogy itt nem a szépségeszmény közelítése a lényeg, mert valami önazonosság formálódik, hanem az is, hogy szeretem ennek az alaknak a megroggyant hasát, a lassan elfogyó melleit, pedig igen szép kis mellek voltak, a legszebbek rajtam, de az ikrek felélték, persze nem kell panaszkodni, még most is ott van a szépségük maradéka, esendőségükkel együtt különösen kedvesek nekem. Arról nem is beszélve, hogy milyen jól betöltötték a szoptatásban szerepüket, nagy ajándék ez, nem csak a fiúknak, hanem az én női létemnek is, átértékelésben segítő iránytűk, mire is van a test, kié és ki rendelkezhet felette, mi a szép, és mi a hasznos, erős.
Tehát fogyok még, mert még nem érzem elég élesnek a képet.
De nem csak ezért mozgok; már jó ideje nem olyan mozgást végzek általában, ami fogyaszt: a jóga, a core gyakorlatok, a piloxing mind-mind másra szolgálnak: megerősíteni a vázat, megerősíteni a lelket, hogy álljuk együtt az élet viharait, lehetőleg még sok évig, hogy mire az ikrek is elolvassák Dosztoljevszkijt és Ecot, még itt legyek, működő elmével, testtel.
A fogyással még egy ajándék hullott az ölembe: az öltözködés kezd érdekelni. Már nem az a célja, hogy ez vagy az ne látszódjon, ne legyek feltűnő, szembetűnően csúf. És meglepetés, de most látom, nem is az a cél, hogy szép legyen a testem, csinos legyek. Most tűnik fel nekem, hogy az öltözködés valami happening, felület a világban, környezetet adni másoknak, de a körmöm, a karom magamnak: gyönyörködhetem a lakkban (gyönyörködhetnék, ha már ott lenne 🙂 ), a gyűrűkben, karkötőkben, a textil érintésében, örülhetek a színeknek, és jut is, marad is, másé ez, vagy inkább bele a közösbe, homokba nyomódott körteforma, repülő. És az is most tűnik fel nekem, hogy másoknak ez már megy, túlsúllyal, problémás testtel, mindegy, tudnak ennek örülni, és milyen jó rájuk nézni.
Jó lenne úgy öltözködni, mint beszélni, írni. Egyelőre csak fejben dolgozom az ügyön, de nagyszerű dolog ez, kinyílnak ajtók a tapétában, ott voltak eddig is, csak fontosabb volt a folytonos felület érintetlensége.

#166

Nehéz lesz ebből kimosakodnom, a vérből, a belekből, abból, hogy boldoggá tesz a szenvedésben tapicskolás. Igaz, nem voltam felhőtlenül boldog tegnap, amikor a porzsák tartalmát morzsolgattam a kuka felett, az összefilcesedett darabokat tenyeremre terítettem, nem is a kezemre, inkább befelé figyelve, előkerülnek-e a Lego darabok, akár egy augur, nincs ott semmi halotti rész, csak a tudás.

Közelebb jártam a boldogsághoz, amikor az ablakunk alatti parkban észrevettem a varjakat, ahogy galambtetemen osztoznak. Dacára annak, hogy a mai napig émelygek (a betegség utóhullámai), dacára annak, hogy megsiratok minden elhullott állatot az úton (már ha egyáltalán oda merek nézni, aztán merek nem oda nézni), napokig gyászoltam az udvari fészekben nevelt rigófiókát, akit végül csak megtaláltak a szarkák, mindezek ellenére, vagy ezekkel együtt gyönyöködtem a látványban. Valami alapvető szemtanúja lehetek, ez így helyes, így van rendjén, a tetemeket megeszik mások, ami marad, a szárny, a gerinc, végül lehull a fa tövébe, akár egy bukott angyal (jaj, újabb Swarovski, de hordom ezt is büszkén), aztán hamarosan onnan is eltűnik.

Fotó hajtás után. Szöveg hozzá Jordán Tamás hangján.

Continue reading

#165

Most egy egészen jól megragadható szituációban látom a boldogságot.

Tegnap elkapott a hányós vírus, minden, de minden kijött belőlem, még a víz sem maradt meg, néha sikerült egy-egy kortyot bent tartani, számban öblögetve hagyni hogy valahol felszívódjon. Lázálomszerű volt az egész nap, félig aludtam, félig vergődtem, néha figyelni, szemlélődni is tudtam, sőt nevetni is.

Ma már jobban vagyok, enni ugyan még alig merek. És itt a boldogság, mert örülök, hogy az ikrek nem voltak betegek, így végre egy üres lakásban szenvedhettem, és örülök, hogy I. el tudott menni értük, és még ma reggel is valahogy felkelt, és bevitte őket a bölcsibe. (Igaz, én öltöztettem, raktam össze őket, és rajtam rendbe a tegnaptól széthullott lakást is, de megtehettem.) És fogytam másfél kilót egy nap alatt, haha, igaz, hétfőn kezdődik a nagy, 8 hetes mozgásprogramom, de legalább addigra összevakarom magam. És itt ez a mai nap, amikor már tudok működni, járni, nézni, olvasni, a fiúk bölcsödében, kint esik a hó, és végre elengedtem, hogy dolgoznom kellene. Persze csak ötig, akkor vár Marci és Tomi, de már előre örülök nekik.

Sajnálom, giccs meg gejl, de kinek nincs meg a maga giccse? Nekem több is, ez csak egy Swarovski függőkből.

“Ami félig van kész, az ma félig marad, engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak.”

#164

Nagyon nehéz kifeszegetni ezt a konzervtetőt, ezt a tavalyi évben rászorult valamit, ami miatt egyre kevésbé volt motivációm posztot írni ide. Ma szabadságon vagyok, eddig csak 2 órát dolgoztam (haha, persze egészen más így kötetlenül, csak egy bizonyos feladatot elvégezve, azán nyugodtan hátradőlve dolgozni, ez is szabadság), és volt időm a testi-lelki lófrálásra, így történt, hogy tusoláskor egész bekezdések álltak össze a fejemben, míg korábban (úgy nagyjából 2016 során végig) csak más emberekkel tudtam hosszan beszélgetni így (mármint fejben, ők persze sosem tudták meg, azóta sem tudják, és nem tudom, önzés vagy kishitűség azt gondolnom, hogy ez, mármint a (legyünk optimisták: időszakos) képtelenség a kapcsolódásra csak nekem rossz, engem bánt, én vesztek vele. Sajnálom, hogy ez a másik doboztető is beszorult, csak csúszkál rajta a kezem, és egyre jobban izzad a tenyér, egyre nehezebben megy minden, de komolyan mondom, félreraktam az üveget, nem dobtam ki, és köszönhetően az üveg természetének tisztán látom, milyen csemege lenne, amihez hozzáférhetnék.

Persze rengeteg blogposztra érdemes dolog történt velem 2016-ban, olyan események, amik így retrospektíven is szépen mutatnak egy felsorolásban, és olyan folyamatok, amiket akkor kellett volna frappánsan, ironikusan rögzítenem, de azt is érzem, hogy az ezer, telefonnal készült fotó sem rögzít semmit, mert legtöbbször sosem veszem elő a képeket, így nincs kinek üzenjen.

Itt van a két szép, okos, egészséges gyerek mellettem, akikkel alapjáraton kurva nehéz, de velük élni egyre viccesebb, egyre gazdagabb szeretetben, árnyalt érzelemben, kölcsönhatásban, fejlődésben. Tényleg boldoggá tudnak tenni, és hogy ezt kellően értékelhessem, időről időre végigseper rajtam az elmúlástól való páni félelem, az én elmúlásomtól, az övékétől, a teljes civilizált világtól, akár a 11-es állomás szívszorító haldoklásai (“Látlak! Látlak!”) Ilyenkor legszívesebben bevásárolnék gyógyszert, tűt, konzervet, macskakaját, visszazerezném a kontroll illúzióját, de félek, ha engednék is a csábításnak, csak újabb szintet éreznék szükségesnek, és végképp eluralkodna a kényszer. Kiterítenek úgyis.

Beillesztettem az életembe újra a munkát, új állásom lett, nagyszerű a hely, támogatóak, szeretem őket, szeretnek, egyrészt olyasmit csinálok, amit eddig, és már napok telnek el imposztor szindróma nélkül, másrészt új területre hívtak, és most tanulok, fejlődöm, és ez elképesztő érzés. És egy rakat könyvutalványt kaptam ajándékba karácsonyra tőlük!

Lefogytam 14 kilót (kb., meg aztán ez elég dinamikus, mert mikor kezdtem, és mikor végzek ugye), némi diétával, sok-sok mozgással, és nagyszerű érzés átlagos testalkatúnak lenni (kicsit vézna, csontos vagyok felül, kicsit lottyadt, még hájas seggben, combban, de már úgy érzem, csak a testem simán láthatatlan, ruhában, kabátban nem szégyellem, nem takargatom a felét, hanem ami kézbe akad a szekrényben, az jön (na jó, a pacalhasat igyekszem lefedni, de éppen az a has marad immár örök, szóval nyáron kint lesz az, ha eljutunk vízpartra.

Olvasok, amikor csak tudok, ez persze jóval kevesebb, mint a boldog aranykorban, de olyan nagyszerű szövegek jutnak így is, hogy hálás lehetek. Ráadásul ott az okos és szellemes (witty!) angoltanárom, aki talán olvassa is ezt a blogot, bár kérdés, idetéved-e bárki, aki régen követett, szóval ha olvassa, akkor örüljön a dicséretnek, hogy milyen csodás vele angolul remek könyvekről beszélgetni, vagy csak úgy beszélgetni.

És hát igen, itt az érem másik oldala, mert elvadultam az emberektől, már elég, ha néha az ölembe hull egy-egy jó beszélgetés, és ne jöjjön senki közelebb, néha itt-ott, ha még úgy alakul valamiért egy kommunikáció, hogy elengedem magam, belső dolgokat is elárulok, de nem tudok lazítani, sőt az egyik felem megkeseredett, segglyukká összeszorult szájú vénasszony (jaj, és ez itt van az arcomon, ez belevésődött, ez a belső nyomorgás, keseredés, ez a változás, ez az öregedés a tükörben nagyon fáj, mert ez nem csak az idő nyoma), aki nem társat akar maga mellé, hanem valakit, aki kiveszi a részét az igavonásból, aki végre leviszi a kurva szemetet magától, aki intézi a kurva csekkeket, aki dolgozik látástól vakulásig, és amikor minden pipálva aznapra, hagy aludni. Persze egy ilyen is jó lenne, de azért ezt rendeznem kell fejben és írásban egyaránt, egyébként teljesen esélytelen, hogy bárkivel is együtt legyek mához két évre, ezt nem bírja ki I. Sem én.

Persze értem, miért alakult ez így, remek kifogás, hogy tényleg nincs időm semmire, a nagy fogyás akkor sikerült, amikor az év közepe táján már beszoktak a bölcsibe a fiúk, én pedig egy ideig félállású voltam. Ennek vége, immár feszített tükrű a tempó, reggel felkelek, valahogy képessé teszem a fiúkat, hogy eljussunk a bölcsibe, onnan robogok dolgozni, onnan robogok a bölcsibe értük, ahonnan valahogy hazajutunk, vacsoráztatom, fürdetem őket, majd altatom, és mikor végre elaludtak, már fél 10, és nem megy más, csak a Candy Crush és a neten böngészés, de nem lukadok ám ki valami roppant érdekes tudománytörténeti esszénél, hanem ez bizony a cicás videók, a tótawé és ifuckinlovescience cikkek tengere, még az a legjobb szakasza az estének, amikor végül lefekszem, viszem magammal a Kobot az ágyba, ami mellett ott a fiúk kiságya két oldalról, a sötétben olvasok, a macska az ölembe dobja magát, két oldalt szuszognak, néha remegő, hosszú lélegzetek, kis nyöszörgések, forgolódások hallatszódnak, minden éjjel kapok ennyi idillt, talán nem is baj, hogy 10-15 perc után nem tudok ébren maradni, így sosem tudom megszokni.

És van még pár komoly feladatom, aminek neki kell veselkednem ebben az évben. Az identitás újraépítése alap, de a szilveszteri családi balhé felszínre hozott bennem valamit, amit nem csak magam miatt kell rendeznem. Öcsém hívott aznap délután, mert anyám a minuszokban elrohant otthonról. Apám, az öreg, rosszindulatú, mások lelkén, energiáján (ja és persze pénzén) élősködő fasz folyamatosan abúzálja. Ma már csak szóban, és persze nem csak őt, bárkit, bármikor tud bántani, basztatni, de anyám ebbe már évtizedekkel ezelőtt beletört, nem tud menekülni, el is sorvadt már benne valami, azért volt lidérces, hogy ennyi aktivitásra képes volt. Öcsém szerint elindult Budapestre, csak lekéste a HÉV-et. Sem engem, sem a másik budapesti testvérem nem kereste, állítása szerint nem is hozzánk indult, csak úgy. Hova? Miért? Az is lidérces, hogy teljesen átérzem. Amikor a fiúk rettenetesek, nyűgösek, bántanak (jaj, már nagyon tudnak, nem csak a kis kezükkel, hanem szavakkal, reakciókkal), amikor nagyon egyedül vagyok, és szorít a sok teendő, akkor én is rácsapnám az ajtót az egészre, és rohannék. És ennek tetejébe jött elő még egy terület, még egy ember, akinek a sorsában nekem kellene valamit lépni. De mit? Anyám jöhetne ide. nem jön. Én nem tudok jelen lenni az életében személyesen, egyszerűen egy bevásárlást is terveznem kell (nem, nem egy cipővásárlást, hanem a sima boltot is). A telefonhívások során nem beszél, igazából süket is (73 éves). Nem találtam egyelőre semmi közösséget, ahova becsatlakozhatna Gödöllőn. Nincs senki ismerőse, akit felhívna, ha baj van. (Mondanám hogy pontosan ezen szocializálódtam, de ez hibáztatásként hangzana, holott nem az, csak tény.) Egyelőre egy kósza ötletet próbálok megvalósítani, némi anyagi függetlenedést biztosítani neki (jaj, mert olyan kevés is elég lenne már, de nem fogadja el, titokban kell dugdosni neki pénzt, és nincs bankkártyája, a faszkalap apám megszüntette, mert sokba kerül fenntartani). Ez az egész megérne egy külön posztot, már csak azért is, mert ha valaki olvas még, és talán van valami okossága, ötlete, mindent szívesen veszek. Az én ötletem egy társkártya a nevemen, amit ő használna, és azonnal tudnék pénzt utalni, de csak ő használhatná. Sajnos ehhez neki is ott kell lennie személyesen, tehát egyrészt szabadságot veszek ki, másrészt valahogy le kell vakarnom róla apámat – ja, mert nem hagyja egyedül semmikor, mert apám fél amúgy persze, mert egymagában senki és semmi, csak roncs alkoholista.

Mással kellene zárnom ezt a posztot, nem így, mert ez a figura még ezen a módon is megrabol, csak leírt jelenléte is elég a veszteséghez. Inkább beharangozok még egy posztot, az egyik exbarátom (ma már legalább barát) balesetéről, az end happy, a történet sűrű, mondjuk persze még nincs vége, lassan csordogál, legalább utolérem.

BÚÉK!

 

#163

Szép témával térek vissza, sajnálom.

Tegnap pörgött ki hírként, hogy a kórházigazgató, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő öntötte le volt szeretőjét lúggal, szóval hogy ő gyerekorvos jelenleg. És a cikkhez fotó is járt, persze kikockázva. A fickó a mi rendelőnkben dolgozik, nem mi a dokink, de helyettesítette a miénket, így volt szerencsém hozzá. (Itt szúrnám be, hogy ez az arc-kikockázás, ez arra jó, hogy ha nem ismerem az illetőt, akkor utcán ne ismerjem fel később, de ha ismerősöm, akkor a fotón nem egy maszat van, hanem nézd, a Laci, csak ki van kockázva az arca. Néhány futó találkozás elég volt, hogy a kikockázott kép miatt elkezdjek nyomozni, hol is dolgozik a fickó, mert nagyon ismerős a haja, a tartása, valami. Azóta persze már kikerült az adat, és tényleg a TESZ-nél.)

Most viszolyogtat az egész ügy, mintha a sötétben valami dögbe nyúltam volna, sokáig kellene súrolni a kezem, de akkor is a másikkal fognám egy ideig az ételt. pedig mi csak egy-két alkalommal találkoztunk vele. Mondanám, hogy micsoda áldás a mi gyerekorvosunk, de jó, hogy őt szerették meg a fiúk, nem ezt a fickót, de az a helyzet, hogy ezt a fickót nem szerették volna meg, nem volt semmi negatív élményünk vele, de nem volt jelen a rendelésen, úgy nézett ki, mint aki valahol elaludt, felébredt, és most egészen máshol van, nem érti, miért, de amíg kiderül, addig teszi, amit elvárnak tőle, amihez ért.

Ami különösen viszolyogtat (az egész történet döbbenetén túl), hogy képtelen vagyok elhinni, hogy ez a fickó ilyesmire képes. Kapaszkodom abba, hogy még nem ítélték el, hogy addig ártatlannak kell tekinteni, hogy most teszik tönkre az életét, holott. Holott valaki másnak marta le csontig a nemi szervét a lúg, más talált rá ilyen állapotban a saját anyjára. És nézem magam, keresem a vérszomjat, a dühöt, a felháborodást, de nem, a mentegetést látom, és azért, mert nem akarom elhinni, hogy azok az emberek, akiket láttam, akik nem csak P. Jánosok, tehát akik fizikai valójukkal jelezték létüket felém, hogy azok rosszra képesek. Hogy ellopnak dolgokat. Hogy megütnek mást. Hogy szadisták. Agresszorok. Gyilkosok. Nem, nem fér a fejembe. És én barom keresem a mentséget, csak hogy szebb maradjon a Patyomkin-világ.

És érzem a csábítást egy másik esetnél is, amikor a befolyásos politikus édesapa molesztálta a kislányt, az anya meg ezerszer nekifutott, hogy elítéltesse, és a sajtóban ment a csata, hogy a nő hisztérika, a férfi életét akarja tönkretenni stbstbstb. Mert csábítóbb volt azt hinni, hogy tényleg vannak hisztérikák, mint azt, hogy valaki a saját gyerekét szexuálisan abúzálja.

Nem tudom, jobb lenne-e érzeni a vágyat, hogy megkeressem, és megrúgjam.

#162

Költöztünk, és pakoláskor találtam egy újságot (2003), benne két versem, no nézd csak, ez olyan régiek, nem is emlékszem rájuk, mintha más írta volna. És milyen vicces, micsoda problémák, hol vannak ezek már. Olyanok amilyenek, de mivel április 11-e van, kitenném emlékül annak a csajnak, aki írta, és aki már nem létezik.

Pikareszk

Fél hatkor a létező legjobb úton afelé, hogy hazaérjek.
A sarkon vigécek állnak, kiderül, ők azok a szegény emberek
– a hónapban már megvolt a huszonöt rugó -,
akik a legtöbbet ruhára költenek.
A hentesnél a melósok száztízér vesznek lecsókolbászt
csak egy szelet kenyérrel. Kettő, az plusz húsz lenne.
Én oldalast kérek, fáradtak, már ki se néznek onnan.
Öt perc alatt érek át Amerikába, mindenki kiöltözött,
mindenki izgatott, mindenki vár valamire az
Oktogon bármelyik oldalán. De a McDonald’s bohóca
nem hal meg értük, hiába villog, mire fel?
Megváltás végre a zöld lámpa.
A Zeneakadémia lépcsőjén tízéves cigánygyerek
fütyül valami egészen mást, parkolókat őriz,
tőlem cigit kér. Kicsi vagy még. Akkor bekaphatod.
Ahhoz is. Ez már a kocsma, előtte kisbicikli, kiskutya kikötve,
mintha elcsatangolnának amúgy. A pincsi kopasz,
hullámpapírra ültették, hogy ne fázzon annyira.
Hatkor, hatvanévesen vásárolok be valami
könnyűt, megfontoltan olcsót az oldalas mellé.
Otthon művelem kicsit kertemet, főzés után elmosogatok.

Nyílt levél

Elnézést szeretnék kérni,
sajnálom, hogy nem voltam ott,
huszonöt éve, tegnap, három év múlva,
pedig vártál rám, kint, a falu határában,
ahol nyárfák szegélyezik az autóutat,
innen csak harmincöt kilométer, huszonöt év,
fényszórók szaggatták képekre mozdulatainkat,
pedig tudtam, hogy te leszel az egyetlen,
akitől tegnap teherbe estem azon a deres éjszakán,
egymás combján melengettük hideg talpunkat,
de lekéstem ezt az eljövendő találkozót,
tizenhat évesen feküdtem volna melletted,
s a lepedőn egybemosódott vérem
rákent szúnyogok tetemével, véremmel,
nem értem oda, s most összeszorul gyomrom a vágyakozástól,
reggel vért, elmorzsált nyárfalevelet keresek a száraz lepedőn,
persze nem találok semmit, sajnálom.