#402

Na, hát amennyire vidám voltam, annyira el is fogyott az a láda aljából összekapart liszt arra a rohadt utolsó lángosra vagy fánkra vagy én már nem is tudom, mi volt a mesében, ami csak gurult, gurult, vajaspánkó, hát persze, ezt adták elő a ballagó ovisok, szóval elgurult a pánkó, a viszonlátásra, semmi kedvem, semmi vidámságom, lejárt a karantén, lejárt az ikreké is, ma jár le I.-é, fos egy időszak volt ez, mert már múlt hét óta dolgozom, és home office és home school és szórakoztatás és takarítás, és a kismacska édes, de egy gyilkológép (de édes persze). És bennem a szorongás mégis, hogy mindig kapar a torkom felül, és nagyon-nagyon sanszosan reflux, az ideges fajtából, de jó lenne elmenni megnézetni, van egy magán doki, remek, bízom benne, csak megint idő és pénz. A macskákat is vinni kellene újra orvoshoz, és a gyerekeket is. Jó lenne gazdagnak lenni. Nem aggódni a karácsonyon, nem ügyeskedni, hanem valódi értéket, környezetbarát, hazai, jótékony és szórakoztató dolgokat beszerezni könnyedén, ja, enni is így kéne meg voltaképp mindent.

Amúgy nem vagyunk mi különleges család, hogy így beszoptuk a vírust, mi egy átlagos család vagyunk, a kis cégnél, ahol dolgozom, már van másik kettő is, és tudhattam volna, tudtam is, csak megélni végül más.

Ezt meg csak úgy, ilyen most a hangulatom, hogy jön egy sms pár napja, ránézek, és első gondolatom az, hogy nahát, apám érdeklődik, hogy vagyuk, milyen furcsa, nem szokott sms-t írni, nem használ mobilt, és csak a második gondolatom, hogy az apám meghalt a nyáron. És egy éjjelt vártam, míg válaszoltam, és addig nem volt bennem semmi szomorúság, csak a válasz elküldése után, hogy talán valamit én most visszautasítottam, csak nem tudom, mit is.

#401

Ültem pár napja a kádban, engedtem a vizet, és öntöttem bele a gyerekek teljesen mellőzött habfürdőjét, csillámos habfürdő, ragyogó kalandok illattal, és sem ragyogás, sem kaland, de legkevésbé illat, abszurd volt nézni a felhabosodó, szagtalan vizet, mint valami illusztrációt, nem igazi életet, inkább nevettem, mint fájt a szívem.

Egyébként azóta már át-áttörnek az illatok, és ezzel együtt az ízek is többé váltak sósnál, édesnél. Sovány eredmény. Mert azóta az egész család elkapta, tőlem, a beszaritól, a fóbiástól, aki bele tudott abba betegedni, hogy ugyan kit fertőzhetett meg véletlenül, na hát most pontosan tudhatja, mert mindenkit maga körül, bele is betegedett megint, de végül az ikrek egészen jól viselték-viselik, és I. is, benne is dolgozik két oltás, talán azért, sőt ő Favipiravírt is kapott.

Az azért fájt, hogy az ikrek két osztályát lezárták, karanténba került egy rakat gyerek, és most úgy tűnhet, vidáman írok erről, de napokig volt rajtam a nyomás, a szorongás, a magyarázkodás vágya, de kinek? És ugyan mit mondtattam volna: Hogy gőzöm nincs, hogyan kaptam el, óvatos voltam, bkv-n, boltban, állatorvosnál mindig maszkos, de végül ide magyarázkodom, a blogba, mea culpa, remélem, a monitor másik oldalán valaki bólogat, és kapok penitenciát.

Mert egyébként szerencsések vagyunk, úgy fest, megúsztuk, és van pénzünk enni-inni, rendelni, és van lehetőségünk két kisgyereket is leültetni az online oktatáshoz, és így nem fognak sokat hiányozni ők sem, a többiek sem, és én tudok távolról dolgozi, és akarok is. És a legjobb, hogy ha kijutok a karanténból, akkor végre kapok egy óriási csomag nyugalmat, moziba akarok menni, be akarok ülni étterembe nyugodtan enni a Croque Madame szendvicset, és a gyerekeim is moziba akarom vinni, és talán újra járni edzőterembe.

De nem is, mert a legjobb ez, hogy felkelek reggel, kimegyek a kis szaros Lokihoz, aki még elszeparálva él sokszor (lassú összeszoktatás), és ez fogad, egy ilyen világ, benne a napvirágaim, és benne én is, csak most erről az oldalról.

#400

Ez kellően szép és kerek szám, szóval nem is veszem fel a fényét, csak idecsillogok kicsit, hogy egy napnyi őszi idill és lombrugdalás, kézműves sütizés után lebetegedtem, és több napnyi fizikai szarullét, lelki emésztődés, három negatív gyorsteszt (Nincs. Semmi. Baj?) után ma csak meglett a pozitív PCR. Meglátjuk, mire futja a duplaoltásból, a kézműves, mindenmentes sütizés feltöltődéséből.

Egy valami biztos. Kaptam valamennyi időt a jövőben, amikor nem kell aggódnom, hogy ami bajom van, az az-e. Nem az lesz, mert _ez_ az, ami az. Sok lesz ez a 10 nap, de mindenki kellően megszeppent körülöttem, hogy ne csak a lakás állapota miatt ne aggódjam. Most máshogy sem kell csillogni. Viszont ami nagyon fáj: hiába raktam össze több kupac ‘még jó’ szemetet, ma nem pakolhatunk ki a lomtalanításra. A szemét is marad, most minden marad.

#399

Amikor barkochbáznak, hogy: Ember? Nem. Szőrős? Igen. Négy lába van? Nem. Kettő? Igen. Minótaurusz? Igen!

Amikor ezt írom ki egy mommygroupba: “Ahogy gugolok a teljesen néptelen, de kivilágított parkban a közkútnál, pocsolyát locsolva, hogy a zoknis lábával a combomon, a másik cipőssel a földön egyensúlyozó fiam levetett, szaros cipője talpát moshassam, és közben a kút tetejére oda van téve a telefonom, mert a fiam kérte, hogy az a jó zene szóljon, amit korábban mutattam, így hát üvölt a Paint It Black.”

Amikor látom, hogy Loki, a kismacska egyre szebb és nagyobb és rosszabb, és úgy fest, Felv-, így összeereszthető Szívemmel, lassan, apránként.

Amikor tudom, hogy a pincebéli kicsik, Loki testvérei bolhátlanítva vannak már, mindet megfogtuk, megdögönyöztem egytől egyig őket, esznek, rohangálnak, és hamarosan féreghajtót is kapnak, és úgy fest, több gondoskodást, mint amire egy átlagos utcai macskának esélye van.

Amikor nézem az érzelemkezelési problémákkal küszködő fiam, és látom, hogy boldog, hogy boldoggá tettem, ahogy a testvérét is, ahogy mindkettő boldoggá teszi magát azzal, hogy ott van éppen, ahol van, a vastag avart rúgva, és nem máshova gondol.

Akkor éppen ott vagyok én is, ahol vagyok, és most, hogy írom, odagondolom magam, közben ide is, hogy végre megint el tudok kezdeni írni posztokat, és folytatni is tudom, és elhiszem, hogy ha más nem, akkor majd lesz itt még poszt előbb-vagy utóbb, akkor most ennyi, egyébként sem most van pontosan, hanem egy órával másképp, de úgy is jó.

#398

Akkor ez lesz az a poszt, az a nehéz, démonokról, valami ilyesmiről.

Néhány hete olvastam egy könyvet, ahol a haldokló férjnek a felesége húst készít, pörköltöt, ragut, valami kedves ételt, amit a férj kér, de aztán nem ízlik neki, már kifelé megy az életből, ott sincs, és a feleség kifakad, nem is a férjre, inkább magára, az élet igazságtalanságára, hogy annyi mindent nem tett meg, és még ez is, ez a hús is, ez a hús sem. És a férj mégis eszik egy falatot, és az a falat jól esik nekik.

És én eddig egyre ritkább vendég, de most sűrűn vissza-visszatérő démonokkal küszködöm, az étellel, amit előkészítettem, amit átadtam, és nem fogadták, és nem ízlet, csak kínzás lett belőle, hiába akartam jót, nem lett jó, nem esett jól, és ezt nem tudom megbocsátani magamnak.

Ahogy Dorist, a macskát kényszeretetem, mert annyira hittem benne, hogy ez most rossz neki, de az életet, az időt tömöm belé, és baszki, ott van még mindig a konyhai szék alatt a párna, ahonnan kivittük az állatorvoshoz, amikor elaltatták, ahol utoljára tömtem, és a párnán ott a magas tápértékű gyógypüré foltja, és ott lesz örökre Doris rettegő tekintete, ahogy tolom bele a fecskendővel a pépet.

És ott van apám, akit utoljára még megetettem, ő nem küszködött, már nem tudott magáról, mint valami óriási, ismeretlen állat elhagyott újszülöttje, úgy itta pici kortyokban a tubusos gyümölcspürét, és még egy kis vizet is adtam neki Kubu palackból, és azt hittem, hogy innentől ez lesz, hogy így kell, direkt etetni, és ez feladat volt, megetetni, ügyes voltam, pattogtam, dirigáltam anyámnak, aki a kezét tördelte, ő nem mert enni adni, nem merte az egészet, ő sem tudta, mert senki kurvára nem mondta el, hogy ez nem olyasmi, amire készülnünk kell, amire edzeni, amíg apámat beveszi valami elfekvő intézet, hanem ez az egyik utolsó napja, és nekem az utolsó találkozásom vele, pár korty gyümölcspüré hatékony szervezetbe juttatása, és aztán már nem mehettem be, szondára is tették, már nem nyelt le semmit, minden maradt, bomlott a szájában, már aznap is, lehet, ez volt az utolsó, amit evett, ez a pár korty, de nem tudom elfelejteni, hogy én is ápolónővé váltam, abba menekültem, hogy ez feladat legyen, ne a tudása és látása az életnek és a halálnak.

És a könyv után jöttek ezek a démonok, a visszacsinálhatatlan etetések, hogy lehetett volna máshogy, szépen, akár egy könyvben, ahol azért ugyanúgy maga alá vizel, aki meghal, de mégis, de nekem nem így lett, nekünk. Szóval tudtam, hogy valamit tenni kell, és mivel már sok este marcangolt az egész, végül elfogadtam, hogy akkor kell egy kismacska, ki kell menteni egyet a szomszédos pincéből.

És lett egy kismacska, csak úgy felragadva az elsőt, aki kézre esett, mert nem mertem válogatni, választani, és vittem is haza, majd az orvoshoz, és mérhetetlenül bolhás volt, annyira, hogy nem vettek tőle vért, nem kapott féreghajtót, mert annyira vérszegény volt, nem reszkírozta az orvos, és igen, fél napra elcsitultak a démonok, Dorisé mindenképpen, és nagyon jó kiscicatápot kapott a kicsi, és gondokodást, de már akkor, ahogy hazaértem az állatorvostól, újabb démonok érkeztek, a többi macska lent a pincében, akiken viszont maradt a száz bolha, akikben ott mocorognak a cérnaférgek, és az, aki eteti őket, aki próbál valamelyest gondoskodni róluk, elutazott hétvégére, és hogy túlélnek-e, és miért választottam csak egyet, hogy viselem el, ha másiknak baja lesz?

És akkor láttam, hogy ezek a démonok én vagyok, valami hibás működés, és nem tudok hova menekülni, amikor minden időm másé, és egy blogposztot megírni is nehéz, akkor mi mást tehetek igazolandó saját értékem, mint hogy még terhet veszek a vállamra, amitől nem lesz könnyebb, nem is lehet, de hogy ennyire nehéz lesz, arra nem számítottam. Eltelt már több nap, a többi kismacskának szervezzük a bolhairtást, élnek, melegben vannak, van ételük, és a bennem kibomló mélységes szomorúság is lassan múlik, és elfogadtam, hogy egy Facebook poszt nem vált meg semmit, sem öt, sem tíz, és nem fogok gazdát szerezni a többi kiscicának.

Nem tudom, miféle tettem vált meg bármit is. Beteg valami furcsa módon az idősebb macskánk, talán egy nagyon-nagyon macerás gomba, ami az egyik gyereken is kijött, bár egy két és fél órás állatorvosi várakozás és vizit után talán mégsem, hanem más, és ez akár így, akár úgy, sok állatorvos, sok magánorvos a gyerekek, labor. A kicsi cicának is még orvos, a másik fiamnak mégis kell a terápia, autizmus felmérés, mert a tanító az értékelésben kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő valamit érez, amit látunk, nem szokás, nem egyéniség, hanem más lesz, és eltelt a két nap szabadságom félelemmel, szomorúsággal, ma egy kis üveg meggyes sörrel, de tart még az őszi szünet, és ha holnaptól dolgozni fogok is, de minden nap kell ebéd mindenkinek, embereknek, állatoknak, és reggeli és vacsora, lesz etetés, csak nekem van egyre kevesebb kedvem enni.

A kicsi cica egyébként csodás. És a macskák démonai ellen egyszer jó volt történetet írni. Ezt kellene újra. Egy újat.

#397

Volt még egy poszt, majdnem megszületett, de olyan taknya-nyála egybefolyó, olyan sírós, marcangoló, hogy aztán valahogy nem, most még nem. Nemsoká.

Addig marad ez, ez a szép kis poszt, ami nehezen indul, bánattal, dühhel, keserűséggel, és nem tudom pontosan, hogy fog véget érni. Mert pénteken, amikor 2 hét iskola után az egyik fiam sírósan, nyűgösen ébredt hat után, akkor először dühösködtem, hogy ugyan ne csinálja, aztán tagadtam, aztán elkeseredtem, végül valami mély fásultság ült rám, akár egy erdei fatönkre, és nem is, mert én ültem a fásultságra, a tönkre, amiről végül valahogy felcihelődtem, hogy akkor menjünk, haza kell jutni, mintha lenne máshol, elintézni mindent, elrendezni, hogy akkor megint, ebben a kurva másfél hónapban immáron harmadszor beteg a gyerek, és nincs hétvégi vonatozás az aranyló Gödöllőre, és nincs a péntek délutáni nyugalmas lapozgatás a gyerekkönyvtárban, és nincs megint senki és semmi, egy rohadt séta sincs a parkban, csak a lakás, az ebéd rendezése, a reggeli rendezése, a munka, a munka rendezése, ja, és a lecke rendezése. Mindkettőnek, mert ha az első két betegség során az egyik, mindig ugyanaz a fiam elkezdi, a másik fiam rá egy napra ugyanolyan beteg, így már egészségesen otthon fogtam, ne az én lelkemen száradjon, hogy megint, a kurva eget, hogy megint fut körbe a betegséglánc, és nem áll meg, szóval mindkét fiú itthon, a beteg fiam szédült, nagyon fázott három takaró alatt, sírt, égetett a teste, és másnap már csak a feje lötyögött, vasárnapra kicsattant, de persze legyen még két nap ráhagyás, a másik fiamnak bezzeg semmi baja, de hétfőre virradóra már nagyon fázott, és takargattam éjjel, de csak kora reggel adtam be a gyógyszerét, és fogadtam el, hogy akkor ez a hét is itthon telik. Ez ma reggel volt.

De volt időm, csak kicsi, és mindig valami közben, de egyszerűen valahogy jutott, el kellett menni a gyerekek tankönyveiért, a munkahelyemre teszteszközökért, és sokat sétálhattam, és annyi minden jutott így, nem csak idő. Hétvégén még dolgozni is bementem az irodába, mellettem a teremben nagytakarítás, másik teremben valami rendezvény, de mégis egyedül voltam, mert nincs, aki kérjen tőlem, semmit, számot, betűt, ajándék volt, és könyvesboltba is eljutottam, hogy az ikreknek új esti olvasást vegyek, és hazafelé láttam egy szép, fiatal párt, jól öltözötteket, az étteremből léptek fel a lépcsőn a fickó kezében folpackkal átkötött doboz, a maradék, szusszantott egyet elégedetten, megállt, mintha egy nagy kabát lenne, egy szép szürke posztókabat, a barátnője is szép, nőies fazon, álltak, és a fickó abban a boldog jóllakottságában előre, a semmibe mondta, és oldalra a semmibe nyújtotta a kezét, hogy “Kérek egy mancsot!”. És én akkor olyan boldog voltam, olyan nyugalom ült meg, akár egy tuskót, hogy de jó, mennyire rohadt jó, hogy nem én vagyok ők, hogy nem ez az életem, pedig nincs az övékével semmi baj, csak éppen nekem nem kell, és milyen jó az enyém, igen, csak hát egy kicsit, egy kicsit beszart, ahogy Grafit rajzán az a jó kis laptop, szóval megvilágosodás volt ott a Jókai utcában, hogy habár mardossa a szívem az irígység, másoknak mennyivel jobb, és ők ügyesebben, szebben, de jó rájönni, hogy leginkább magamra irigykedhetnék, arra, aki fejben nem szarik be, és elmegy rajta az egész rendszer.

Egyébként még a könyvekért menet meg láttam egy apát, már messziről láttam, hallottam, harsányan kiáltozott, olyan téren, ahol én kitérek a kiáltozók elől, de vele volt egy kerekesszékes, és akkor már csak nem térhetek ki, mert mi van, ha segíteni kell, ha más nem telik tőlem, helytelenítő nézéssel, azt tudok, jobbára azt, szóval mégis arra mentem, és akkor láttam, hogy a kerekesszékben egy fogyatékkal élő kamaszfiú ül, kormányoz, a harsány alak, az apja meg dirigál, ahogy a fiú veszi a kanyarokat az óriásdézsás fák körül, hogy akkor itt most a balkanyar, jóóóó lesz, jó, jól van, most vissza, vissszavisszavissza, igen, na most figyelj, most szűkül, és tényleg, mert a végén már közelebb voltak egymáshoz a dézsák, de biztosan vagyok benne, hogy a fiú ott is átment, és így ér véget ez a poszt, sikeres, bevett kanyarokkal.

#396

Eljött az iskola újabb hete, szinte-szinte már beállt a rend, igaz, az első fullos hét után az egyik gyerekem tanító nénije behívatott, a gyereknek másra támadós dührohama lett, egyébként is erősen kötődik a rendhez, a szabályokhoz, szóval hogyismondjam, hát akkor majd bevonunk pszichológust. Hogy rajta van-e a spektrumon a gyerMek. Bevontunk volna, ha nem lesz második fullos hét péntek reggelére beteg az egyik, majd estére (ez a most, ön itt áll<t>) lázas, elheverő a másik.

Erre nem elég a Freyja, ide jutalomkönyv kell, jutalomidő, és ma ezt adtam magamnak. Betegszabadságot. Idén ez a negyedik betegszabim, aminél nyilván több volt az ilyen jellegű nap, csak azokat ledolgoztam. De most végre van irodai QA-s erőforrás rajtam kívül, egy okos, kedves kolléga, és a Nem én fingom egyedül a passzát szelet feldolgozása és megemésztése után végre elöntött az öröm. A nem vagyok fontos szabadsága, Azaz persze fontos vagyok, de cserélhető, kivéve otthon, két kisfiúnak, és most rájuk figyelhetek, és elmesélheti az egyik, hogy az iskolai folyosó ablakából kicsi kertet vett észre egy másik ház tetején, hogy aztán egy régebbi műholdképen utánanézzünk, a másik pedig a kis lázas testével velem alhat, és ha már mélyen, tényleg mélyen szuszog, máshova vackolódva, magába fordulva, meg merem nézni tabletről a Sex Education 0301-t.

És talán nem covid, mert azt mondja a nyalókás teszt, és ha mégis, akkor is most nyugodt vagyok, figyeltem másokra, mert a sok hónapja halogatott fodrásznál maszkot kértem tőle, és én is hordtam, de az tény, hogy angolon sajnos megint sokat meséltem a piszlicsáré dolgokról, de talán a cosy mistery-be illő furcsa karakterek bedobása enyhíti az oda nem figyelést.

És igaz, le kellett mondani megint programokat, pedig anyám már magától jött volna, egyedül utazott volna, hogy lássa az ikreket, ahogy kiönnek az iskolából, de maga a tudat, hogy majdnem, hogy mennyire él, mennyire tágul a világa, szinte elég, és lesz még ilyen mézesen elfolyó őszi délután, és lesz még biztos gitározás, amiről nem maradok le, és le lehet még telepedni a kiskertbe, de csakis ha süt a nap, és vannak még felfedezésre váró kiskertek a házak tetején, és titkos udvarok lerokkant bérházkapuk mögött, csak a semmiből felbukkanó sárga juharlevelek adnak okot a gyanúra, erre jó az ősz, erre is jó lesz.

#395

Éppen tegnap történt az a kis eset, ami nagyszerűen ábrázolja, hogyan is élem az életet mostanában. A gyerekek leadva az iskolába, már negyedik napja járnak, sőt bent vannak négyig, nagy szó ez, hiszen első három, egyébként is csak fél napnyi nap után mindkettő megbetegedett, egy hét otthoni szopás, munka mellett betegek (hurut vagy covid, ki tudhatja) ellátása, és a két külön osztályba járó fiú eltérő haladásának otthoni fenntartása, közben könyvmetélés, új könyvek kötése, túlélés, túlélés, túlélés, szóval már negyedik napja járnak, és nem lettek újra covidosak, és időre beérünk, és igaz, hogy fél hatkor kell kelnem, de ennyi idő alatt nem szoktam meg, sőt csak egyre elcsigázottabb vagyok, és az aktív időszakom eltolódott reggel 6 és délután 2 közé, így a délutánjaimat egy másik ember éli helyettem, a fel nem nőtt, meg sem született, sosemvolt ikertestvérem, aki most napok alatt akarja az eddig kihagyott csokoládéfogyasztását pótolni, és ki vagyok én, hogy nemet mondjak neki, szóval még korán volt tegnap, 8 óra múlt, aktív voltam, és örültem az őszi tiszta fényeknek, és azt mondtam magamban, hogy na, Gabikám, most megérdemelsz egy Freyja croissant, itt mész el mellette minden reggel, aktív időszakodban, és 8-kor nyit, most éppen 8:01, tessék. Szóval bementem, és néztem a kettévágott, levegős, szellős, mutatóba kirakott mintát, és mellette a többit, a töltöttet, a rakottat, és amikor az eladó bepakolta a formatervezett két Freyja dobozba a vékony hátszín szeletekkel fedett kis leveles tészát meg a szőlős sütit, majd átnyújtotta, és azt mondta, 3200 Ft lesz, akkor egészen blazírt arccal kifizettem, és kifelé menet arra gondoltam, hogy na, akkor ez van, itt tartasz, Gabikám, hogy hát a nagy faszt, ennyit mégsem érdemeltél volna, de most már megeszed, benyálazott ujjal felszedegeted az utolsó levelestészta morzsát is, jó étvágyat kívánok én, aki te vagy, aki legközelebb mérlegel, hogy miféle szopás, hány hétnyi hajnalban kelés ér miféle dizájner elviteles dobozt.

És mérlegeltem is, mert még tegnap délután elszaladtam az Alaplé bárba, mert az alaplé nagyon jót tesz a porcoknak, és nem egy üres, mezei levest veszek ilyenkor tekintélyes, bár a Freyjához képest szerényebb summáért, hanem orvosságot, lélekmelegítőt, így aztán tegnap azzal vettem be egy szem Xanaxot, és ettem rá csokoládét, és ezt megérdemeltük, én is és az ikertestvérem is. Úgy kell nekünk.

#394

Szóval a blog. Elindítottam, kitettem egy kis novellát és egy cikk véleményezését. És erőt véve magamon megosztottam pár emberrel. Nem lesz ott minden nap valami új, de pár hetente készül majd poszt, vannak régi írások, rövidek, nem beküldhetőek sehova, vagy csak nekem fontosak, pár hónapra elég anyag – egyébként a kitett novellát a Gabo elutasítás után írtam, szóval akár még friss szöveg is jöhet. Azt tervezem, teszek ki még cikkeket, ha érdekesek nekem, és az íráshoz kapcsolódnak. Illetve könyvekről rövid értékelést. És talán a vendégek is szívesen jönnek.

Sok mindenben bizonytalan vagyok: legyen Facebook csoport is? Ha kikerül szövegem, posztoljam ki? Legyen tagfelhő? Legyenek kommentek a főoldalon? Most éppen van komment az egyik poszt alatt, de azért egy novellához nem fognak írni, milyen már, ha hetekig ugyanaz a komment díszeleg kint.

És aggódom, és szorongok, hogy mit gondolnak az emberek, és nem is azt várom, hogy ezer kommentben jöjjön a gratuláció, csak annyit, hogy pl. ez a történet, ami kikerült, nem kínos. Szóval itt a blog: apadlon.com

Ha valakinek van ideje elolvasni itt bármit, és tetszik neki, akkor, de csakis akkor, kérem, lájkolja, nem lehet ezzel semmit nyerni, sem nekem, sem neki, csak elhiszem, hogy érdemes kitenni mást is. Max. azt már nem lájkolja ugyanaz az ember. Mert azért elég vegyes anyagok lesznek. Pl. a következő történet szinte már-már vidám.

Köszönök minden látogatást!

Ja, és a blog a nevét egy interjú után kapta, az a rész (ahol a névadó szófordulat is szerepel) nagyon megérintett, és az is, mennyi olvasata van a padlónak, jó is, rossz is.

#393

Na, ez aztán egy igazi vinnyogós poszt lesz, gondolom, közeleg a PMS (bár kicsit ijesztő, hogy azért lennie kellene még egy hétnek), meg amúgy is.

Szóval apám temetése után volt egy hét szabim, azaz már abból ment a temetés. Pár napot a másik nagyszülőknél voltak a fiúk, amely konstans szorongást hozott, túlélnek-e, figyelnek-e rájuk. Nem engedtem, hogy strandra menjenek. Egyébként szerintem ez elég racionális döntés volt, tekintve, hogy két úszni nem tudó kisgyerekről van szó, és két nagyszülőről, akik közül az egyik kényszeresen nem tud gyerekekre figyelni, ellenben kikészült volna a parton hagyott cuccok miatt, és öt perc után maradt volna a nagyapára a tóban a két gyerek. Miközben most aludtak ott először, és eddig max. fél órát voltak rájuk bízva. Racionális vagy sem, persze roncsolt a szorongás, és roncsolt az is, hogy kétszer is kértem, hogy ne legyen strand, tehát bevállaltam a szararc szülő szerepet. És akkor még nem voltam igazi szararc, de az lettem, mert rá két napra elkezdett fájni valahogy hátul a derekam. Persze, gondoltam, PMS, de ahhoz képest erős. Vergődve, éjjelente felkelve telt ez a pár nap szabi, utáltam mindent és mindenkit, így lettem nyűgös, szekánt, ideig-óráig vidám, de alapvetően minden délután csak vonszoltam magam, míg a fiúknak kellett a séta, az öröm. Ez volt a nyaruk. Ekkorra terveztem, hogy majd buli lesz. Hiszen a nyár többi napját végigdolgoztam, vagy ha szabim volt, mentem kórházba, haldoklóhoz. Vagy anyám mellé supportnak. Hát nem lett buli a fiúknak ez a pár nap velem.

A szabi utolsó napján kaptam meg a Gabo elutasítást, különösen levert, annyira hittem abban a történetben, az én különleges hópihe voltomban, hogy a Gabo majd megbocsátja minden gyengeségét a történetnek, és keblére ölel, és elfogad úgy is, hogy igazából voltak bajai a sztorinak, de nem lepattintanak, hanem majd felkarolnak, mert én a szerzőjük vagyok már. Tudom. Pontosan tudom, hogy ez mennyire önhitt butaság. Azt írom le, amit akkor éreztem, amire akkor rájöttem, arra, hogy miféle ostoba hübrisszel vártam az eredményhirdetést. Egyébként a történet szerintem jó, de tényleg homályos, és nehezen visszafejthető, és tényleg leheletnyi benne a spekulatív fikció. Annyira elkeseredtem, hogy írtam a zsűri egyik tagjának, és nagyon kedvesen válaszolt, nagyjából ugyanezt. Akkor eldöntöttem, hogy ezt a történetet nem hagyom, hogy valamit kezdek magammal, az írásommal, hogy persze sejthettem volna, hogy a Gabo necces, de akkor ideje nem a Gabora várni egész évben. De akkor mire? Ebből lett végül a blog, erről majd külön posztban.

A derekam viszont azóta is fáj, a háziorvos először (keserves és megalázó telefonálgatások után) felírt gyógyszereket, de nem oldották meg a dolgot, aztán kaptam beutalót a reumára (“Felírom magának a beutalót még délelőtt, és maga idejön, bekopog érte az ablakon.” És tényleg, Kint, az utcán már áll valaki, akit megkérdeztem, ön is az XY doktornőre vár? Igen. Kivártam a sort az utcán, szépen megkaptam a beutalót. Másnap reuma, valami porckorong vagy lumbágó első blikkre, most szedem a gyógyszert, de ma speciel így is hasogat, hétfőn megyek gyógytornára és mágneses kezelésre, addig nem merek tornázni, mert pontosan mit is, és nagyon, de kurvárarohadtul nagyon bízom benne, hogy leszek én még jól. És nem csak ez a szararc, aki reggel még csakcsak, de a hitvány alvásom energiája elfogy délre, és onnantól csak a lendület visz előre, irányítás nélkül.

A derékfájáshoz még annyit, hogy persze hirtelen mindenhol éreztem, és volt nekem közben petefészekrákom, vastagbélrákom, végbélrákom, és amikor ezt írom, nevetek, de bevallom, olyan fáradt vagyok már, hogy el is sírom magam, mert annyira sajnálom azt a kis hülyét, aki én voltam egy hete, azaz vasárnap, és kijött az aranyere, de durván, és egész nap úgy érezte, haldoklik, és valami elképesztően megalázó és keserves rákban, most, a negyedik hullám elején, és azt a napot pl. nem tudom visszanevetni meg nem történtbe, és visszasírni sem. És a gyerekeimnek sem.

Most újra lesz egy hét szabi, vérvételre megyek, személyit hosszabbítani, a gyerekeknek mindent beszerezni az iskolához, tornacipőt, tolltartót, papírokat, és jó lenne legalább egy kicsi buli nekik. Nekem is.

Ami még fájó, hogy hetek óta nem mozogtam, és minden délután azzal próbáltam energiát szerezni, hogy ettem, ettem, ettem, és eléggé meghíztam, eltunyultam, és nincs erőm most betartani valami étrendet. Nincs. De utálom így a testem, és úgy tűnik, a testem is fellázadt már. És amikor egyik nap kimentem az utcára olyan nadrágban, ami régebben azért lezserül lógott a seggemen, most viszont kifeszült rajta, akkor nagyon rosszul éreztem magam, és egészen megdöbbentett, amikor rájöttem, attól félek, én ezzel, ezzel a kiterebélyesedett seggel, ezzel az ormótlanodó testtel bántom a többi embert, akik mérgesek lehetnek rám, hát mit mutogatok nekik, hogy gondolom ezt, miért nem leplezem, miért nem igyekszem szebbé farigcsálni a dolgokat pólóval, én rondát mutogatok a világnak, és ők joggal háborodhatnak fel, sőt az ismerősök, az edzőm, vagy mindenki, aki valaha is megdicsérte annak idején a fogyásom, az izmosodásom, hogy azok milyen csalódottak, hogy tehettem ezt velük. Hát így. És míg tényleg eltunyultam, megfolytam, de valahogy erre rádöbbenni, ennek az egész gondolatmenetnek a tévességére, a hibás beágyazódásra, ez felszabadító volt kicsit. Hogy nem másnak vagyok szép vagy ronda. Ha valakinek kicsurran a muffintop, ahhoz nekem semmi közöm. Nem az én dolgom. Az x láb, a rosszul álló ruhák, a a felpolcolt óriási mellek alatt a támasztó hurkák. Nem az én dolgom. Nem teszi rosszabbá az én életem. Az én életem a derekam beállása teszi rosszabbá, a megpunnyadás, az erőtlenség, és az, hogy ma megint azt hiszem, ez nem sima lumbágó, ez rák, daganat, ami nyom valamit a csigolyán, és talán ezért sírtam el magam, amikor kinevettem a múlt heti magamat, mert igazából ezen a héten is én vagyok én.