#373

Pár apróság még, ha már éjjel elkezdtem szégyellni, hogy sztárfotókkal dúsítom a posztjaim. 🙂

Nem is szerelmes lettem, egyszerűen csak szerettem volna egy másik létet, valami jelenséget beszippantani, teljesen magamévá tenni, talán csak ő akartam lenni, valami báj, valami tudás, egészen más időben. Jaj, nagyon jó volt.

A betegséghez még: szerintem egy durva nátha volt/tart jelenleg is, sokkal több takony, kevesebb láz, mint holmi covidnál, persze ki tudhatja, mindenesetre ugyanúgy pihenünk, úgyanúgy tartjuk a karantént, egyelőre önkéntes szobafogság, ez az 5. nap, még szerencse, hogy nem vagyok annyira jól, hogy a hitvány idő ellenére is kikívánkozzam. Bőven elég más bőrébe vágyni.

#372

 

Figyelem, gusztustalan témák.

Teregettem ma, éreztem az öblítő gyenge illatát, éreztem a saját testszagom, még mindig pizsamában voltam, holott délután volt, de ez egy ilyen nap, betegnap, persze úgy sincs rendjén, de mégis, csodás érzés volt, a valamiből kifelé, sőt felfelé haladás érzése.

Pénteken reggel fájlalta a torkát az egyik gyerek, mondtam magamban, hát ennyi, másfél hét, és jött az ovilepra, ez természetes, nem aggódtam, estére már elmúl a fájdalom, kicsit taknyos lett, örültem, hogy ez igen, így kipattintották az immunrendszerüket, már csak ennyi egy kis betegség, jól van, még elmentem a Hunyadi piacra, vettem szőlőt, egy Star Wars trikót a bolhapiac részen, körtét, sütött a nap, minden benne volt a napban, minden szépség és lehetőség. De estére már nekem is fájt a torkom, és a másik gyereknek is, éjjel már nagyon szenvedtünk mindketten, ő nyöszörögve aludt, én minden nyöszörgésre felriadva, szorongva, és vasárnapra kibomlott az egész rohadt betegség. Belázasodtam, rosszul voltam, féltem, a betegebb gyereknek a torokfájása elmúlt, egy kis takony maradt, meg valami durva gyomorbántalom, vírusos hasmenés, ilyen még sosem volt neki, nem tudhatta, hogy ez mit jelent, nem tudta, hogy veszélyes, csak pukizni akart, de konkrétan összeszarta a kanapét, magát, mindent, el sem hitte, hogy ez megtörténhet, de persze semmi baj, megoldjuk, előfordul, ilyen ez a vírus, ne féljen, huzatot mostam, gatyát, alsógatyát, meg a mindent, de ez nem volt idegen, ez ismerős volt, barátságos, hiszen régen még a pelenka idején sokszor megesett, de így sikerült, hogy aztán magát a kanapét hányta le huzat híján, mert hányni sem hányt még soha életében, ezt sem hitte el, hogy most valami jön, és ez az ézrés, ami jön, ez a hányás. Aztán izzadt, nyöszörgő délutáni álomba merült, én pedig megint elengedtem magam, hogy akkor rosszul vagyok, lázasan, fájós torokkal, egyre jobban bedurranó orral, akkor a gyerek álmában akart pukizni, ébren már tudta, hogy nem szabad, álmában nem, hát keltenem kellett az izzadt kisfiút, hogy kivigyem, letusoljam megint, de aztán eljött az este, és már éhes volt, nevetett, evett, persze aztán fájt a gyomra, és kellett a gyógyszer, egy kicsi, de másnapra igen, tényleg kipattintotta magát ő is, a másik fiú is.

Csak én nem, én rettegtem végig az éjszakát, és éreztem, ahogy forgolódom a lázban, ülve próbálok aludni, hogy levegőt kapjak az orromon, ez a dugult orr, ez azt jelenti, csak nem az a betegség, ez valami más, persze, de aztán hajnalban felkeltem, az orrom szelelt, a lázam 38 felett, és nem éreztem a szappan illatát. A fertőtlenítőét. Az ecetét. Semmiét. És akkor visszafeküdtem, hogy na jó, akkor ez van, hát másfél hét az oviban, és hazahozták a fiúk a koronát, legalább nem kell aggódni, szorongani, mert már kész, megvan, pipa, akkor most mi lesz, miket kell tennem, intéznem, hogyan. Visszafeküdtem, és végül aludtam még pár órát, és reggel sem éreztem semmit, akkor komolyan elgondolkodtam, hogy talán kérjek egy tesztet, de még kétszer orrot fújtam, és hirtelen átjött valami. Egyre több minden. Voltak szagok, és arra gondoltam, hogy mindegy a teszt, nem számít. Ha betegebb leszek, akkor kórházba kell mennem, jelenleg így sem, úgy sem vizsgál meg senki, ha csak ennyi a bajom, ezen nem változtat a teszt, csak még egy szorongás, rettegés. És egyre jobb lett, néhány napot feküdtem, buta játékokat játszottam a telefonomon, a fiúk pedig meséket néztek, aztán már olvasni is tudtam, és olvastam, aztán már kicsit a munkámmal is foglalkoztam, elmosogattam, mostam, és teregettem is, ma az egyik könyv kapcsán, amit olvasok, meghallgattam egy Beach Boys számot, és rohadtul intenzív volt, aztán megláttam a The Animals valamelyik videóját, megnéztem, és az még intenzívebb, és megint beleszerettem az énekesbe, de olyan mély és erős érzés volt, hogy megijesztett, ilyesmiket át tudok élni, persze nevettem, és igyekeztem nem belemenni abba, ki is ez a fickó, akit 2-3 perc alapján elképzelek, mert a videókon hozzám képest egészen taknyos, de valójában 79, szóval ez a valóság egy furcsa hasadéka, de az van, hogy ideülhetne valaki szembe velem, egy könyvvel és ezzel az arckifejezéssel, hogy

De azzal is beérem, ha ez az üzenete:

#371

Egészen egyben vagyunk. Vagy nem is tudom, összetákolódott valami élet, nem teljesen okés, valamit folyamatosan elhasznál, amit nem tölt vissza teljesen, de akad, amit meg igen, annyira elegendőnek, hogy még egy nap meg még egy elinduljon, sőt néha napokra, hetekre előre is tervezek. A fiúk tegnap elkezdték az ovit, megpróbálok az alaktalan félelem, a szorongások megélése helyett készen állni arra, hogy valaki tényleg beteg lesz – nem feltétlenül covid, van elég más szar a világon, voltunk is kórházban ezekkel párszor.

Egy hosszú történetet elmesélek most. Azaz a történet rövid, voltaképp két mondat, az előzménye hosszú.

A macskák az én gyenge pontom, nem tudom, miféle előző élet előző bűnei, tapasztalásai okozzák, de ezen a ponton megnyomva azonnal végigfut az idegeimen az erős inger. Annak idején észrevettem pár kóbor macskát az előttünk elterülő parkban, elkezdtem óvatosan etetni őket, rettegve, hogy valaki lebasz, rám szól, feljelent. Megmérgezi a macskákat. Jön a felnőtt, és kérdőre von. Azért etettem, a ház melletti susnyásba vonultam el, volt ott egy régi szétomló szekrény is, kartondobozok, de láthatóan senki nem gondozta egy ideje. Kiderült, egy idősebb hölgy etette régebben is itt a macskákat. No jó, átvettem a stafétát, legalábbis egy darabkáját, egy szilánkot a keresztből. Aztán egyik nap észrevettem, hogy ha tovább megyek, átverekszem magam valahogy a bokrokon, ecetfákon, ott is van egy doboz kitéve. És előtte tálkák. Az már egy másik házé, oda nem mehetek. Emiatt a szomszéd ház kapujára kitettem egy levelet, hogy keresem azt, aki a macskákat eteti. És gyártottam hozzá email címet. Másnap levelet kaptam, ő is Gabi. Összebarátkoztunk, ő 15-tel idősebb, elkötelezett macskaetető, a ház pincéjében telelnek a macskák, egyébként gondozza őket, az ivartalanítást sajnos nem tudja megoldani. Vannak még kihívások. Onnantól én is etettem, de ő a főnök, kéthetente veszekem egy nagyobb adag kaját, pokrócokat vittem stb, takarítottunk, szóval egész hatékonyak lettünk, de a keresztből azért még mindig jelentősen kevesebb az én terhem.

Nemrég fejben dolgoztam egy történeten, nyomasztó egy sztori lett, és már az elején tudtam, hogy meghal benne egy macska. Időm sem volt nagyon lüelni, kiírni, meg sokat gondolkodom egy történeten, mielőtt bármit is leírnék belőle, szóval heteken át ugrott fel a legváratlanabb pillanatokban a novella egy-egy mozzanata, míg eljött az ideje, hogy a macskahalált is elgondoljam. A történet sem tett boldoggá, a macska halála különösen nem, és amikor meglett a kulcsmondat, aznap éjjel haldokló kismacskákkal álmodtam, egy kupacban voltak, mindenki otthagyta őket a földön, én felszedtem, de nem tudtam hozzájuuk nyúlni, csak papírral, véreztek, soványak voltak, egy zacskóba tudtam csak berakni egybe őket, tudtam, ez nem lesz jó megoldás, de akkor mi? Ki tud segíteni? Erre ébredtem, és a napom átitatta, hogy az álombéli macskák helyzetére kerestem valódi válaszokat. Aznap hívott Gabi, hogy a pincében korábban észrevett alomnyi kismacska nincs meg. Sehol. Másnap átmentem hozzá, hogy feltérképezzük a pincét. Ez egy jobbára üres, egészen áttekinthető hely, alig van benne lom, jobbára tágas terek, meleg, persze pince, nem idilli hely, de mintha egy intézeté lenne, nem pedig egy lakóházé. Nincs nyoma a lakóknak, csak Gabinak van kulcsa hozzá. Zseblámpákkal néztünk át mindent, azt a néhány dolgot, ami ott hevert, falnak támasztva várt valamit, a macskák sehol. Van egy lejárata a felnőtt cicáknak, igazi macskalépcső nagy fokokkal, ott kiscica nem megy fel. Rejtély, félelmetes rejtély, Gabi elmondja, mennyire fél, hogy kimenne a cicák, csirkeaprólékot főz a varjaknak, hogy azt egyék, biztosan ne a macskáknak menjenek neki, ez a helyzet, már nem csak a macskákat eteti, de a varjakat is. Amíg etet, és elmegyek a susnyásban, körbenézni, hátha az anyamacska áthordta az almot valahova. Az elhagyatott szekrénynél találom meg a macskacsontvázat. Nem kismacskáé, felnőtt macska teste, még itt-ott rajta a szőr, egyszerre nézem kényszeresen és nem akarom nézni, nem messze tőle madárcsontváz, persze a parkban van pár ilyen, a macskák levadászta galambok ott rohadtak, de macska, az nem. Itt halt meg. Visszamegyek Gabihoz, sápadtan, nem mondom el, mit láttam. milyen jó a maszk. Oda, a bokros közepébe senki nem megy már, le lett zárva egyik oldalról, én tudom csak, hogy ott a csontváz, én láttam egyedül, és még aznap elkezdem a történetet megírni, taszító kis történet lett belőle, a macska meghal benne, egy másik macska, de ez a csontváz ugyanúgy ott van valahol, láthatatlanul a szövegben, ahogy akár egy elásott, véres, rabolt kincs, egy eldugott ellenőrző, boltból lopott játék a mi parkunkban, és nem tudok úgy kinézni egy ideje az ablakon, hogy ne azt lássam, itt, egészen közel valaki vagy valami éppen befejezi az életét, és semmit nem tudok a haláltusáról, nem rajtam múlik, és nem tudom, mi a jobb, belenézni abba a sötétségbe, belekiabálni, vagy visszacsukni az ajtót, és lámpánál hímezni, igyekezni elfelejteni, amíg lehet.

Egyébként ma reggel írt Gabi, hogy megvannak a kismacskák.

#370

Bezárták a gyerekeim ovis csoportját, mert valaki fertőzött. Eleinte örültem, mert a fiúk akkor már bő 10 napja nem voltak oviban, aztán tegnap estére kibomlott a szorongásom, mert az ovivezető bogarat tett a fülembe, miszerint a fiúk még voltak oviban akkor, amikor az érintett járt, és mi van, ha az érintett már hordozó volt, csak tünetmentes sokáig. Igaz, hogy a fiúk szinte teljes egészében az uvdaron voltak, szabadban. Meg annyi ha és ha van. De aki szorongani akar, rettegni, az pontosan legyűjti ezeket a nagyon kis eséllyel előforduló ösvényeket is.

Így mára összeomlottam, hogy a gyerekeim tegnap simán mentek emberek közé, holott talán ki se mehettek volna a lakásból? Lehet, hogy karanténba kerülnek? De mai napig nem jött erről infó. És ha igen, akkor még egy vagy két napra? Mindenesetre minden levél, amit az egyébként végig járó gyerekek szülei kapnak, hozzám is beesik, és rettegek, hogy valamit elbasztam, mi vagyunk a felelősek, pellengér stb. Ráadásul még betegek is leszünk. Vagy más miattunk. Nem mintha nekik lenne tünetük. Nekem is csak ez a 36.7-36.8. Meg a mérhetetlen fáradság.

De most volt az első online terápiám, és jól esett, és ezzel a poszttal elengedem a témát, úgyis bezárkóztunk, csak szabadba járunk ki, távolságot tartok, csak a bolt van, maszkban, odafigyelve, mostantól legálisan nem járok be dolgozni, nem kell magyaráznom, miért is, a gyerekeim pedig októberig biztosan nem mennek, és megint nem kérdezi senki sem, ugyan miért.

Facebook kilőve pár napra, és ma is iszom, de veszek egy alkoholmentes sört, hogy a rituálé meglegyen, viszont a hatást már én gyártsam. És ma jót fogok olvasni vagy nézni. Kedveset, vicceset. Csak tudnom kéne, mit.

#369

A tegnapi posztokat két pohár Gere bor és a PMS tette lehetővé. A maiban egy összevérzett nadrág és a fokozott folyadékfogyasztás segített. Ha összevetem a tegnapi kettőt ezzel a kis metával, sajnos látszik, hogy a szenvedő művész hipotézise valós tényeken alapul, pl. olyan idióták terjesztik, mint én, akik szeretnének nem csak szenvedő, de művész is lenni.

36.8 egyébként, de az előbb porszívóztam ki egy nagy szőnyeget izomból. A dolgok nem változtak, a szorongás megvan, majd valamivé átalakul.

#368

Második pohár bort iszom, a gyerekeim hosszúmesét néznek, már csak 36.8 vagyok.

És ma a kertben, ahol egyébként a legnagyobb hőségben újra átélhettem a pánikot (szerettem volna elrohanni, de 14 óráig vállaltam ügyeletet, és a rossz érzésem nem mertem bevallani, hogy emiatt hagynám ott a bevállalt feladatot, holmi piszlicsáré szarért, kis diszkomfortért), felhívott egy régi barátom, az ausztrál, aki néha megjelenik. Tavaly találkoztunk, ő amúgy magyar, de ezer éve kint él, úgy is ismerkedtünk meg, hogy ő kint élt, aztán hazalátogatott, szerelmesek lettünk, akkor még fiatalok voltunk, én huszon, ő harmincvalahány, hosszú történet, nem lett belőle semmi, nem lettem végül ausztrál állampolgár, néha bejelentkezik, és akkor az jó, 13 évvel idősebb nálam, szóval ma már tiszteletre méltóan idős úr lehetne, ha nem úgy nézne ki, mint egy negyvenes boxoló, fura figura, IT-sként ment ki, de ott rájött tizenx év után, inkább pszichológus akar lenni, 40 felett, és addig tanult, amíg az lett, most terapeuta, és még sok minden más.

Szóval felhívott így egy év után, eleve a tavalyi találkozásunk is 5 év csend után történt, de hát nem sűrűn utazik, mert nem szeret repülni. Persze beszartam, miféle rossz hírrel áll elő, de jól sült el, mert csak úgy hívott. Hogy mi újság.

És olyan volt, mintha mi se történt volna. Meg egyebek. Remek volt, egy órán át beszélgettünk Viberen, és persze jött a magyar panasz, itt mi van, és meglehetősen képben volt, és azért árnyalta, milyen odakint a vírus, az élet, de Orbán Viktor egészen sokáig volt téma, ami azért kissé elszomorító is, de azt is mutatja, hogy habár néhány szót először angolul mondott, úgy kereste meg a magyar megfelelőt, de alapvetően a magyar viszonyok az ő viszonyai is. Gyökerek, miegymás, közhely, de egy egyszerű, baráti telefonban benne volt. Nevetgéltünk is, szomorkodtunk is. Aztán a végén mondta, hogy hívhatnám én is őt. És valahogy lecsupaszodtam a mai délelőttől, és nem udvariaskodtam, vagy nem imitáltam a normalitást, hanem egyszerűen elmondtam, hogy: “Zs. nekem ez nehéz. Valakit felhívni. Valakinek írni. Nem tudok hívni senkit. Nem tudom, miért, de nem foglak hívni. De nagyon örültem, hogy beszéltünk, kérlek, hívj máskor is.”

És megnyugtató, hogy megértette. Hogy nem kibaszás, nem figyelmetlenség, nem elhidegülés. Nem tudom hívni. Csak gondolatban. Szóval ezúttal hívnám őt is, meg mindenki mást.

#367

Nem kéne ezt, Gabikám, nem kéne, de hát ez van, csak akkor jövök ide, amikor már nagy a baj, vagy közel a mélypont, vagy remélem, ez már az.

Nem, nem vagyok jól, igazából jó szarul vagyok. Fossá dolgoztam magam júliusban, augusztusban volt a családi nyaralás unokatestvérekkel, nagyszülőkkel, persze úgy készültem, hogy én átvészelem, a gyerekek élvezik, de arra nem voltam felkészülve, hogy az unokatesóék egy nappal később jönnek le, és csak később derül ki, hoigy azért, mert előző nap még beteg volt a gyerek. Namost ez egy ilyen hipochonder, ellenben a gyerekeivel a kórházat sokszor megjárt, mentális egészsége peremén táncoló embernek kiváló nyaralási alap, onnantól a konstans rettegés következett, majd rá egy hétre otthon a betegség (semmi olyan jel, ami covid, de ugye mi nem covid manapság?), és nagyon szarul voltam, nagyon pánikoltam, végignéztem a teljes Miss Fisher sorozatot, és reménytelenül beleszerettem mindkettőjükbe (mert ott van Jack Robinson is, a felügyelő), és habár én tényleg minden sorozat végén sírok, de így három hét után is az van, hogy még fáj a szajkítás, hogy kimentek az életemből, eleve nem is léteztek, de akkor hogy a picsába hiányozhatnak ennyire? És egyelőre nincs esély újrakezdeni, mert egyszerűen nincs ennyi időm.

Hónapok óta kapaszkodtam abba, hogy majd augusztusban a gyerekeim oviba járnak, szabadságokat jeleztem, amikor majd utazok, sorozatokat nézek, pihenek, írok, ehhez képest mindent, de mindent a konstans, rettenetes rettegés itatott át, küldjem-e őket vagy sem, ha mentek, az volt a baj, ha maradtak, az, és csak a határidők lendítettek túl mindenen. Meg a Xanax. Meg az alkohol.

Örökös hőemelkedésem van. Legalábbis ezt érzem. Süt az arcom. Állandóan mérem a hőmérsékletem, ami 36.6 és 37 között ingázik. Ha 37, onanntól még inkább rettegek, hogy beteg vagyok, és felelőtlenül könnyelműen emberek közé mentem, továbbadtam a kórt. Hogy tehettem? Hogy lehetek ennyire geci, önző? Hogy ahelyett, hogy elmondom pl. a munkahelyemen, hogy bocs, szorongásos pánikbeteg hipochonderként teher bejárnom az irodába, nem, nem mondom el, hanem szégyellem magam, és egyébként mindenki más életét megkönnyítve bevásárolok, megbeszélek, tesztelek végre élőben, maszkolva még az irodában is, ahelyett, hogy magamra zárnám az egész lakást, hermetikusan mindent lezárnék, és két hét múlva előbújnék, hogy jó, ha még élünk, mehetünk emberek közé, nem mi leszünk a felelősek. Felelősek mindenért. A gyerekeim nem járnak oviba, mindenféle kamu okokra hivatkozva két hét halasztást kértem. Nem kamu persze, viszem őket ortopédiára, próbálok szemészetre időpontot szerezni, és az asztmájuk miatt igazából elég toleráns az ovi, de az a nagy helyzet, hogy a rettegésem miatt itthon ülnek, és alig figyelek rájuk, mert labliis vagyok, fáradt, és ha éppen 37 a hőmérsékletem, attól félek, ha összebújok velük, én adok át nekik valamit, így tartom sokszor a távolságot, máskor meg egyszerűen az irodába nem bejárásom miatti lelkiismeretfurdalás miatt dolgoznom estig, és nem kapnak tőlem annyi figyelmet, szeretetet, amennyi járna, szóval még ezen is rágódhatok.

Csak kültérre megyek találkozni jó ideje, de most még egy teraszos ebéd miatt is rettegtem. Vagy a mai kerti esemény miatt, amiről végül leléptem, és idáig hallani a kedves jazzt, tényleg olyan jó lötyögős, nyáresti dolog, a gyerekek is mehetnének (persze nem, mert Marci nem bírja az élő zenét, erős a hang neki, mennünk kell mindenhonnan 5 perc után), de csak a szorongás maradt, hogy minek mentem a kertbe, ha ma megint 37 a hőmérsékletem. Hogy lehettem ekkora fasz? (Persze akkor lett ennyi, mután hazajöttem, mert elkezdtem ott szorongani. Reggel még 36.6 volt. Különben neki sem vágok.) Így hát iszom egy pohár bort, és nem akarok az italtól semmi mást, csak annyit, hogy mutassa, a tüneteim csökkennek, tehát nem betegség, tehát pszichoszomatikus, tehát. De ezt a bemutatót minden este igénylem. Már csak 36.9

Kedden online terápiám lesz, első alkalom, tudom én, hogy ez kóros, így nem maradhat, hogy változtatni kell, ez így nem élet, ez vegetálás, fotoszintézis, a napfényből, az alkoholból hőt állítok elő és önsajnálatot. Abban bízom, hogy így is tudok némi szeretetet adni, hogy nagyjából ellavírozok a munkámmal, hogy van, amikor mások társasága nem szorongással tölt el, hanem boldoggá tesz, és nevetek. Néha tudok figyelni arra, amit olvasok. Tudtam írni, sőt szerkeszteni is egy saját szöveget. És tényleg boldog vagyok néha, ahogy boldog voltam a nyaraláson is, amikor az örvényesi malomnál jártunk, éppen behúzott nyakkal jöttem ki az épületből a gyerekekkel, rajtam maszk, a molnár-gondnok bácsin, aki egyébként remek pedagógus volt, szintén maszk, és ránéztem a telefonomra, és jött egy levél a novellapályázatról, hogy az enyém bekerült, nem is tudtam, higy most értesítenek ki, nem vártam, és a remegő ujjaimmal valami olyan taget kapott a levél, hogy örökre eltűnt az inboxból, és először arra gondoltam, ez a tavalyi levél lehetett, valahogy előkerült, de aztán rákeresve meglett, és emlékszem arra a boldogságra, aztán felmentünk a kis templomhoz, a temetőhöz, ami egészen elbűvölte a gyerekeket, eleve az egész, a halál, a csata, a sebesülés, ez nekik még mind még semmi, csak Playmobil, katonadolog, mondjuk most Marci idejött, és megkérdezte, hogy aki meghalt, az nő-e még tovább. Mondtam, hogy nem, és talán ezért is eszem most nyakló nélkül, hízom, öt kiló, hat kiló, hét kiló plusz, hogy nőjek, növekedjek még, hogy ez még legyen valamiféle élet.

 

#366

Hatékony voltam, mint az isten nyila, olyan apróságokra volt figyelmem, hogy végre elmentem előre növesztett macskafüvet venni a Király utcai állatkereskedésbe, aminek Galaktikás betűkkel van kiírva a neve, mármint hogy DÍSZHAL-MADÁR, meg beszkenneltem a pulmo leleteket a körzeti dokinak. Önmagammal eltelve értem haza, na, mi van, baszki, ki akar mit, megoldjuk, hogyne. Fürjtojás, na, képzeld, Gabikám, azt is vettem, krémsajtok, sőt megkérdeztem a sajtos-tejest, tényleg fogad-e tojástartókat, nem hiszed el, baszki, fogad, az is pipa.

Aztán amikor elkezdtem kipakolni a táskámból, éktelen bűz csapta meg az orrom. Kiderült, a macskafű alaposan meg lett öntözve, kb 6 napja, azóta a víz és a gyökerek egyberohadtak, borzalmas, odvasfogszagú rothadás terjedt szét minden egyes apró kis cseppel, márpedig hiába csomagoltam több zacskóba, azok a cseppek terjedtek. Pakoltam és pakoltam, törölgettem és törölgettem, és nem segített, hogy valamikor az orromhoz is hozzáértem, mert onnantól mindent le kellett törölnöm, egészen addig, amíg végre rájöttem, fejétől bűzlik.

Csak néztem, mennyi szart tárolok a hátizsákban, főleg az első kis zsebeiben, csupa apróságot, ami létszükség esetén bevethető, és akkor felsóhajtottam, hogy Gabikám, neked mennyi dolgod van. És ez szar volt, olyan szar, hogy röhögtem, mert érted, dolog, dolog, és eszembe jutott, hogy a Hegedű utcai kispostán majd minden sorbanálláskor olvashattam a csalogatónak kitett, nem nyert kaparós sorsjegyen a bölcsességet: “Az emelkedés feltétele a lomok elengedése”, és én megszerettem ezt a bölcsességet, évek óta kötődöm hozzá, én ugyan el nem engedem, bölcs és hasznos mondás, szeretem, na, szóval ki kéne dobálni a dolgokat, de előbb letörölgettem őket, ne legyenek büdösek.

(Az egyik zseb: van ott kaleidoszkóp, prizma, vitaminos szőlőcukor-nyalóka, homályos macskamancs is.)

És aztán este a könyvben, amit olvasok, buddhista bölcsességek tűntek fel, és a könyvet is szeretem, vidám, bölcs könyv, akkor éreztem, minden, de minden összeér, majd magamma viszem a postai sorbanállásra is ezt a remek regényt, szerencsére nem volt ott a táskámban az olvasó, így semmi szaga nincs.

Update: kimostam a nagy hátizsákom, és kiderült, vannak még benne eddig fel nem fedezett rekeszek, zugok, ahova pakolhatok még dolgokat. 🙂

 

 

#365

Máris jobb. Egy kis nyavajgás, és máris jobb. No meg a délelőtti gitárzene, valami magányos farkas állt neki a parkban, csak úgy, magának, meg az egész háztömbnek, de senki nem panaszkodott. A nap. Az eső, amit éppen megúsztam, a ház udvarán rekedve néztem sokáig. A fiúk sárvára. A mai cseresznyevásár a kiskertben. A többiekkel spanolás a kiskertben. Az, hogy rájöttem, kit érdekel, ha gáz, amit írok. Ha túlzottan terápiás. Ha engem érdekel, akkor írjam meg jobban. Nos, akkor egyelőre ezen leszek.

#364

Órára kelek reggel, hogy legyen időm, mielőtt az ikrek is felébrednek. Kávé előtt még kitakarítom a macskaalmokat, kinyitom a két macskát elzáró ajtót, kaját adok nekik, különben nem hagynak kávézni. Kávé alatt a kolléganőm ír, kisgyerekkel van otthon, ilyenkor reggel van 1 órája dolgozni, aztán majd az ebéd utáni alvás, utána éjjel. Aztán felkelnek az ikrek is, mesélnének, reggeliznének, két perc múlva már veszekednek, kicsit játékból, kicsit komolyan, valahogy elröppent az a kis idő, amikor egyedül lehetek, okos munkára, hülye webes lapozgatásra, mostantól nem lesz megszakítás nélküli fél órám, pedig át kellett volna annyi mindent gondolni, a gyerekszemészetet, a gyerekortopédiát, a befizetendő csekkeket, a kötelező oltást, a bevállalt dolgokat a közösségi kertben, holnap gyümölcsátvétel, le kell vinni a kimosott csatosokat, valakinek megígértem. Jó lenne egy kicsi polc a konyhába. Egy kis polc a fiúknak, mert megint mindenhonnan ömlik a játék. Valamit tenni a hangyák ellen. Elfelejtettem a nagy tesztelésben, hogy a céges pénzügyeket is én tolom, úristen, minden rendben mindenhol? El kell menni egy számláért, el kellett volna menni már napokkal ezelőtt. Futárt kellene intézni Lengyelországba, de ehhez be kellene menni az irodába, hogy áll a csomag, mekkora a súlya. Be kellene vásárolni itthonra, minden elfogyott, elfogyott a pénzem hó végére. Takarítani kellene, elképesztő a kosz, a munka és az ikrek mellett csak este van valami időm, akkor már nem illik porszívózni. Miattam allergiásak. Miattam jönnek a hangyák. Miattam áll kint a gangon a hamu I. hamutartója körül. Miattam nem jöhet ide senki látogatóba. Olyan ciki ezekről beszélni, nem illik.

Tegnap kiderült, hogy egy pályázatra nem volt elég jó a szövegem, és miközben a lelkem egyik fele felháborodottan kiabál, hogy hát hülyék ezek, mit nem lehet ezen szeretni, a nagyobbik fele azért szépen kussban maradt, és erősen elgondolkodott. Hogy talán nem mindenki más megy szembe az autópályán. Hogy a kedves kritikákat adók is gyakran csak hümmögnek a szövegeimnél. Zavaros vagyok, zavarosak a történetek mögött a világok, az eszmék, mindenáron mondani akarok valamit, valami nagyon fontosat, mert én hülye nem mesélni szeretnék, hanem kiküldeni egy újabb palackpostát a semmibe, hogy majd ez alapján megfejtenek, megértenek, vagy legalábbis kapcsolódnak hozzám. De miért lenne tisztább egy palacknyi üzenet, mint bármely más szövegem? Mikor éppen az a baj, hogy beszorultam valamiféle tömlöcbe, a saját elbaszott kommunikációm, szociális képtelenségem börtönébe, ahol kussolok, jaj, nehogy beszéljek arról, hogy milyen az életem, hogy pár hete az utcán megölelt egy régi ismerős, és a gyerekeim csak néztek, nahát. És én is néztem, nahát. Emberek ölelkeznek? Embereknek lemondás nem ölelkezni a karantén alatt? Emberek nem járnak el sehova? Emberek nem találkoznak a szüleikkel? Ahogy ez a pályázat, úgy villannak fel más kis tükrök előttem, amiben megpillantom magam, hogy ez nem oké, amit csinálok, ahogy élek. Nem oké, hogy pakolgatom a traumákat ebben a koszos kis lakásban, ahol amúgy is alig van hely bármire, és ahelyett, hogy bárkivel bárhol beszélnék ezekről, holmi zavaros szövegekbe csomagolom, fontos üzenetek, tessék elolvasni, mágia, mesebeli hősök, szar az életem, csak nem tudok beszélni.

Micsoda hülyeség azt gondolni, hogy ha szóban dadogok, akkor majd énekelve szépen, folyékonyan áramlanak majd a mondatok, és minden jó lesz. Nem, ugyanúgy megakad az üzenet, mert meg sem formálódik, hiába száll a dallam, viszi el a hátán a szöveget, az akkor sem egész, csak töredékes, amíg én is töredékes vagyok.

De persze remek a terápiás írás, és sokat segít, csak tévedés azt hinnem, hogy ez feltétlenül élvezhető lesz más számára is. És butaság csalódnom, ha kiderül, hogy nem. Örülnöm kéne annak, ha igen. És örülni annak, hogy legalább elkezdtem felismerni, tanulni, hogyan lehetne jobb.

A tegnapi sokkot a játszótéren éltem át, a homokozóban állva olvastam újra meg újra az eredményt, miközben a gyerekeim nem értették, már megint miért nem tudok rájuk figyelni. Lassan sosem figyelek rájuk, habár mindig velük vagyok, este még mesét kérnek, 11 óra, legalább hadd olvassak kicsit, de végül az egyikük mellém bújik, érthető igény, legalább ennyi. Előtte azért megittam egy meggyes sört, amíg mesét néztek, és kiküldtem mindenfelé zavaros üzeneteket, gyorsan megpróbáltam kapcsolódni emberekhez, de persze nem így kellett volna, nem hullámokban, túláradóan, hanem rájuk figyelve. Most itt a másnap, nem a söré, hanem a túl sok üzeneté, de el fog múlni, mert szerencsére van elég sok teendő, el kellene mosogatni, és még lemenni az ikrekkel a játszótérre, mielőtt túl meleg lesz, mielőtt a napi online meeting elkezdődik.

Az írással meg valami lesz, hagyni nem hagyom, vasárnap újabb határidő, arra küldenem kéne szöveget, amiről elhiszem, hogy ugyan terápiás, de másnak is jelenthet valamit. Ide meg önthetek bármit. És lesz pozitív poszt is, tényleg, már itt van a fejemben, csak ki kell szedegetni szavanként a sok zagyvaságból.