#187

Még egy posztot gyorsan beverek, amíg a fiúk alszanak. Egy ideje ez is gomolyog bennem, és csak mostanában érzem úgy, hogy nem panaszkodás, saját elbaszottságom feletti kesergés lenne belőle, hanem valami, ami inkább okoskodás, vagy ki tudja mi.

Szóval múltkorjában végre kimondtam magamban, hogy az a tételmondat, ami minden hülye workshopon, fene tudja hol elhangzik, hogy ‘és akkor, amikor bajod van, micsinálsz, hát fekhívod a barátnőd, és jól kipanaszkodod magad neki’, szóval ez engem minden alkalommal vissza-visszaküldött a kezdő mezőre, dobj újra hatot, hajrá.

Nekem ilyen felhívombarátnőm kurvára nincs.

Reggelente, amikor viszem az ikreket a bölcsibe, szinte minden nap elmegyünk egy csaj mellett, aki ugyanott ácsorog, vár és telefonál. Jön szembe egy ismerős édesanya, fiatal nő, szinte mindig telefonál. Igenis vannak, akiknek folyamatos a kapcsolatuk a barátnőjükkel, valakijükkel, aki barát, szülőtárs, házastárs, fene tudja.

És nekem ilyenem nincs. Régen volt, iskolás koromban, volt gimis koromban is, valahogy a főiskolán lettem olyan sordródó, magányos farkas, aki mindenhol kicsit outsider, és elkezdtem főleg fiúkkal barátkozni.

A leginkább ilyen kapcsolatom, amit azóta is Golden Age időszakként tartok számon magamban, és elpárásodik a szemem, ha eszembe jut, A.-val volt, akivel cseteltünk egész nap, miközben dolgzotunk, de A. is férfi.

És ez a tény, hogy nekem ilyen nincs, hogy nem megyek csajoskodni, tűzijátékos koktélt inni, aztán fotót posztolni, nem járok leánybúcsúkra, egy csomó mindent kihagyok, szóval ez rohadtul frusztrált. Ahogy frusztrált az is, ahogy a Jóbarátok alapján vágytam a törzshelyre, a fix gárdára, ahol én nem külsős vagyok, hanem a belső tag, akinek mindig van helye a kanapén. És legalább 10, de több évadon keresztül. Ha már.

De valahogy mostanában eljött annak az ideje, hogy ezt elengedjem. Főleg mert ezen a téren is lementem a gödör aljára (legalábbis egy gödör aljára), és leépült körülöttem minden kapcsolat, de sokról kiderült, hogy van erő és érdeklődés, érzelmi töltés újraépíteni, vagy mássá. Hogy nem para, mert van kit felhívnom, ha tényleg baj van, és nem elbaszott teremtés vagyok, hanem ilyen. Néha elbaszott, néha pedig ez az üzemszerű működésem, amikor jól megy minden. És a Jóbarátok olyan a barátságról, mint az amerikai szerelmes filmek erotikus jelenetei, minden szépen világitott, makulátlan bőrfelületek simulnak egymáshoz, a finom érintésre intenzív, de elegáns a válaszreakció, és ehhez képest a valóság döbbenete, hogy a német szoftpornók umca-umca nevetségessége is igaz, legalább ennyire, mint a szépségé, mindkettő jelen van, és néha egyik sem, hanem a favágás, és a misszionárius póz, vagy sokáig semmi.

Persze frusztrált vagyok most is, mert még mindig nem érzem, hogy annyit és úgy jelzek mások felé, ahogy szeretnék (nem, ez most nem a nő kapcsolódik férfihoz téma, hiába az idecibált párhuzam a szexszel), de most van bennem valami olyan bizonyosság (mármint az a dolog, ami a teljes bizonytalanság és kétség ellentéte, vagy legalábbis lassú felszámolódása), hogy azért az is lehet működő, ahogy én élem a szociális életem. Ez nem abnormális, nem szánalmas és beteges, hanem problémás és megoldandó, de lehet, hogy a végén olyan helyzetben érzem igazán jól magam, ami még mindig távol lesz egy sokfős kanapétól a kávézóban, és azért lesz jó, mert ezen már nem görcsölök.

 

#186

Na, a szívás, betegséges hét után volt egy nap nyugi, pénteken I. dőlt ki, azóta is fekszik. Ez nála, úgy tűnik, menetrend szerinti egy-egy ilyen keményebb, hajtós, családi hét után, és nem csak az a baj ilyenkor, hogy éppen mikor nekem is jól esne egy kis lélegzethez jutás, akkor kell pláne sebességre kapcsolnom, és elvinni az ikrekkel 24 órában a balhét, hanem sajnos I. nagyon rossz beteg.

Igyekszem nem panaszkodni párkpacsolat miatt, de néha kicsap a hullám a kád szélén, viszi a szappanzsíros lenyomatot. Szóval szívtelenné válik. Vagy szeretetlenné. (Egyébként persze nem az.) Olyan szinten befelé fordul, magába zuhan, hogy képtelen másra figyelni, empátiát érezni. Nem tudom, mennyire szenved, amikor szenved (látszatra nagyon, sokat nyög, nyöszörög, de nem tudom, pontosan mi a baja, láza nincs, a torkát fájlalja, fájnak a tagjai, sokat alszik), de sajnos egyszerűen képtelen vagyok én is empatikus lenni, azt hiszem, az a gond, hogy nem vagyok annyira jó ember, hogy szeressem azt, aki éppen nem szeret engem, még ha rá is szorulna. Ez a gyerekeimmel is nehéz, de ott tudom, hogy ezen túl kell lépnem; amikor gyűlölnek, amikor elzavarnak, akkor már tudok maradni, és nem (mindig) veszem magamra. Felnőttel erre, úgy tűnik, képtelen vagyok.

Szerencsére már jobban veszem, mint a legutóbb, amikor I. ilyen volt. Megerősödtem, miközben egyáltalán nem vagyok problémamentes, sőt.

Néhány napja volt egy találkozóm egy coach fickóval, már dolgoztunk együtt közösen, az irodaházban szomszéd, a cégek összeérnek (van közös tag, aki mindkettőben dolgozik), szóval nem egy idegenről van szó. Munka kapcsán kértem tőle segítséget, és tudtam, hogy az az egy óra vele milyen nagyszerű lesz: mert okos, mert figyelmes, jól ad, és eleve, ad sok-sok pozitív visszajelzést, nagyon szeretem, amikor kivülről gyorsan megragad lényegi dolgokat, és pl. több fős beszélgetéseknél mindig le tudta zárni az elkanyarodásokat.

És tudtam, hogy pl. az ő szemében nem vagyok láthatatlan (amire pedig törekszem nőként), de ez nem volt baj, mert azt is tudtam, hogy ez éppen annyira ártatlan és ártalmatlan, nem tárgyiasítás, hanem az én értékelésem, amit valamiért tudtam fogadni. Ez a mostani egy óra tényleg remek lett, rögtön két fontos tudás formálódott bennem magamról (amellett, hogy a céges ügyet is alaposan átbeszéltük).

Az egyik, hogy poszttraumás növekedésben ‘szenvedek’, és ez a boldogság, amit nap mint nap megélek a gondok, a továbbra is felcsattanó konfliktusok mellett, ez nem valami gyanús, különös, magyarázat nélküli, hormonok adta ajándék, hanem mondhatni jogos jussom, és nem kell magamban (sem) magyarázkodnom, hogy ezt megéltem. Megvolt a trauma, igenis mélyre mentem, kibaszott mélyre ezzel a gyerekvállalással, szinte egyedül maradással, az elhízott testtel, az örökös kétségekkel, vádakkal, fuldoklással, magánnyal, elszigetelődéssel, és még csak bele sem feküdhettem a dagonyába, mert a két kicsit más nem látta volna el. Lehet, nem egy Vietnám, de nem bánom. 🙂 És most már tudom, hogy élnem kell ezzel a jussal, nem elkártyázni, elkurvázni, hanem most épülni, és jó lenne valamit építeni is.

A másik, hogy mindemellett valami eléggé el van törve bennem. Itt volt ez a fickó, okos, kedves, teljesen ártalmatlan, pontosan azzal a fajta érdeklődéssel és értékeléssel fordult felém, ami még elviselhető érintés. Korán reggel találkoztunk, pontos volt, sőt annál is pontosabb, pedig hajlamos elkésni, és éreztem rajta a friss borotválkozás illatát, ezt ritkán érzem (majd minden nap látjuk egymást), és arra gondoltam, azaz valahogy tudtam, hogy úgy borotválkozott, hogy közben eszébe jutott, majd frissen borotválva ül le velem beszélgetni, és ez milyen jó lesz nekünk. Néha vannak ilyen biztos tudások. Gondolom, másnak is. És persze örültem neki, és az óra végén a gyerekekről is beszélgettünk (az övéiről is, boldog családban él, tényleg teljesen ártatlan és ártalmatlan a dolog, csak egy másik ember értékelése). És itt jön a de. Egyszerűen képtelen voltam bármiféle jelzést tenni, amivel én értékelem őt. Azért vettem észre, mert megvolt bennem valami késztetés, de kb. mintha magas erkélyre lépnék ki, jó lenne lenézni, de ez olyan szinten veszélyes, amit sajnos nem vállalok. Érted. Kilépni egy erkélyre. Veszélyes.

Nem hiszem, hogy 43 éves nőként, két gyerekkel már az van rendjén, hogy nem merészkedem ki az erkélyre. Nem egy parkour útra, csak legalább kicsit ki ebből a szobából. Csak azt nehéz elképzelnem, hogy lehet ilyet csak egy kicsit. Hogy utána nem elmenni bázisugrani, hanem megtalálhatom a stabilitást, ami éppen belefér egy átlagos napba.

#185

Egyébként amikor nem bölcs vagyok, boldog és bagasröptű (hahaha), akkor ezerrel hajtom a szopórollert (egyszerűen remek ez a szó), tehát nem az van, hogy akkor jó a dolgom, amikor egyébként nincs rossz.

A teljesség igényével a lista (és minden ötletet szívesen veszek, ami a lista kurtítását segítené):

Szobatisztaság: kipróbáltuk az éjjeli pelenkanélküliséget, a fiúk nem akarnak pelust, ellenben négynaponta összepisilik magukat, jó esetben azonnal felkelnek rá, sírva persze, akkor azon melegében húzom le a speciális ágybetétet, rosszabb az eset, ha alszanak tovább, akkor reggel elég penetráns a szag. Tegnap végül visszaadtam rájuk a pelust, persze megint szárazzal keltek, és mentek wc-re, de nem tudom, mi a jó, ha hagyom őket bepisilni, vagy ha már hetek óta minden pelenka száraz reggel, akkor nekifutni újra. Tomi egyébként ügyesen tolja, Marci sajnos minden második wc-be pisilésekor egyszerűen mellépisil, tehát napi programom a húgytakarítás, cserébe egészen kitolódott a komforthatárom. Ja várjunk, ez nem nyereség?

Fogorvos: ez még nagyobb szívás, mint amivel számoltam, van egy hidam (sajnálom, ez nagy coming out, gyűlölöm, hogy ilyen gyenge a fogam, ez a dokumentált enyészet), alatta volt gond, a hidat le kellett szedni, de nem ment szép szóval, nem ment vésővel, végül leverte-levagdosta a doki, életem egyik jegyzett nyomasztó élménye, kiderült, szarul feküdt az ínyre, az begyulladt, csak reszelni kellett volna rajta, nade majd az újon, ami elkészült, egy vagyon, egy autó van a számban, nem az anyaga, csak az ára, node a fogam, amire rámegy, az ínygyulladás után is fáj, gyökérkezelt, akkor újra kell kezelni, volt antibiotikum kúra, hasznontalanul, most hetek óta azért járok vissza, mert a tömést próbálja a doki kiszedni, de nem megy, már pénzt sem kér a kínzásért, csak idővel, szitteridővel fizetek, merthogy egy ideje ezért jön a szitter, hogy én elmehessek fogorvoshoz, ellenben most feladta, és átküld valami gyökérkezelés specialistához. Közben az van, hogy nekem sok a tömött fogam, mert jópár évig csikorgattam álmomban, és a fognyakaknál ez berepedezést okozott, ezekre jön fedőtömés, na, ezt az egyiknél korrigálni kellett néhány hete, cserébe tegnap este leesett és le is nyeltem. Már csak időpont kellene, de hogyan, ha ezek a fránya takonypócok vagy betegek, vagy csak valami reszelendő van rajtuk.

Az ortopédus: Marci lába befelé fordul, szerintem elég látható, érezhető, ahogy sétál, de soha senki nem jelezte (bölcsi, védőnő, státuszvizsgálat), ez nem szemrehányás, csak olyan vicces, hogy anno azt hittem, ezek azért vannak, hogy ellenőrizzék, minden ok, valójában azért, hogy ellenőrizzék (jó esetben), hogy nincs-e nagy gáz velünk. Persze az ortopédiára nem megy csak úgy az ember de szereztünk időpontot, vittem a gyereket, kiderült, hogy lazák az ízületei, a könyöke is kiáll, ha kinyújtja a karját (az enyém is, ez van, akad, akinek horror látvány, nem egyenes a kar, a felkar, hanem szöget zárnak be, mit lehet tenni, újabb testszégyen?), szóval ami cipője volt, az kuka, most először talpbetét, az egy hét, ahhoz vásárolni cipőket, amibe belemennek, aztán rendelt ortopéd cipő lábra, de itt hüpphüpp-barbatrükk, kiokosított a doki, az a lényeg, hogy a recepttel elég szeptemberben rendelni, mert 90 napig jó a recept, és akkor az ember drága téli bakancsot kérhet, mivel 6-8 hét, mire elkészül, és szerecsés esetben jó a gyerek lábára. A többi cipőt (bölcsi benti, otthon benti, utcai, utcai esőbe stb.) recept nélkül kell beszerezni, jó esetben ezek betétesek, akkor lehetnek konfekciócipők, rosszabb esetben ezek is lábra gyártottak, szóval a gyerekek lábára is rá lesz pakolva egy autó (ja, mert Tominál is kuka az összes cipő, mert ha nem magasszárú, az felejtős a doki szerint). És oké, pénz, pénz, pénz, de idő is, mert a boltig el kell jutni (nem fél nap szabi, mert nem lehet csak fél napra elkérni őket bölcsiből), vagy mehetünk bölcsi után, de akkor már elég fáradtak, és egy esetlegesen egy órás próbálgatást, amikor néha az egyik tesó, néha a másik próbál, nem bírnának hiszti nélkül. Én sem. Szerencsére rengeteg a szabim, hiszen alig kellett idén betegségekre, meg kell majd az egy hónapos bölcsiszünetre. Oh wait!

A fül-orr-gégész: éjjel nem vesznek orron levegőt a fiúk, horkolnak, ha mégis, ez orrmandula para. Voltunk a Heim Pálban az ambuláns rendelésen, ahol 3,5 órát vártunk, tudtam, hogy sok idő lesz, vittem kaját, piát, játékot, igen ám, de akkora tömeg volt, hogy nem volt hely a rendelő előtt, csak sokkal messzebb, de ott meg nem lehetett hallani a betegértesítő rendszert (asszisztens kijön, elkiabál három nevet), szóval nem tudtunk nyugiban leülni játszani, enni meg nem lehetett a kiírás szerint, mert a vizsgálattól hányhat a gyerek, és jaj. Kaptunk orrcseppet, kilátásba helyeztett orrmandula-műtétet, amit én nem akartam, végre találtam időt, bejelentkeztünk egy magánrendelésre. Itt végül csak 10 percet vártunk, utána hosszan mesélt a doki, pl. elmondta, hogy amúgy a nyelvcsapja a fiúknak kétágú, ez semmit nem jelent, csak nem nőtt valami össze, ami lehetett volna rosszabb is (ennek a skálának durvább értéke a nyílt szájpad), namost azóta néztem lámpával, és mintha Tominak nem is lenne kétágú, ez most segít a bizalom megélésében, de azért hiszek a dokinak, persze, ennyi pénzért? A doki felírt ezt-azt, kúra napi három infralámpa orrcseppekkel, namost ez azért jó, mert reggel és este ok a dolog, de napközben bölcsiben vannak, ahol ilyet nem fognak a gyereknevelők intézni, így egy hónapig még korábban lelépek a melóhelyemről, rohanok értük, hazajövünk, lámpázás mesével (mert persze miért ülne a gyerek egy helyben egy vakító piros lámpába nézve, ha nem azért, mert mögötte megy a shaunthesheep), mese után nyugtatás, nem, nem lesz több mese, menjünk játszóra. Így a szitterrel is macerás az élet, mert meg kellene tanítani a lámpabeállításra, a meseelindításra, egyelőre a folyamat előtt vagyunk, de meg kellene történnie, különben nem jutok el a fogorvoshoz, ami pedig most elég égető. Micsoda mázli, hogy

A gyerekek betegek: A gyerekek betegek. megint. Kiütések. Szájban afta, emiatt Marci nem eszik, teljesen maga alatt van. Kis láz. 7 nap itthon. Játszótérre ne menjünk, mert más gyerekek elkaphatják. Jó hír, hogy így a napközbeni lámpázás meg van oldva. Rossz hír, hogy. Hát a többi.

Arra vágyom, hogy hagyjanak kussolva játszódni, olvasgatnék, főtt kukoricát eszegetnék, nem kiabálnának percenként, hogy anya, holaaartudituu (ez a szemérmetlenül drága kis szar, amit elgyengülve megvettem nekik a könyvhéten, egy vagyon volt, járt hozzá valami újság is, persze nem érdekli őket, Lego Star Wars, aha, komolyan, nem vagyok burzsuj, konkrétan a fogamhoz verem a garast, de valahogy nem volt erőm nemet mondani), bár múltkor már vicces volt, amikor kérdeztem Tomit, hol a figurája, azt mondta: “Ott van, ahova tettem.” Marci meg azt mondta hasonló kérdésre: “A figura valamikor megvan, valamikor nincs meg.” Ők is bölcsek, boldogok és bagasröptűek.

Amúgy meg mindezek mellett nem olyan szar az élet, és máris jobb a kedvem, hogy itt panaszkodhattam, de nem sajnálom magam, mert ezek mindegyike kicsi gond. És még belefér. Bagatell az az egy autó a szájban, meg a másik lábon. És eljön az időm, amikor ott lesz a harmadik, amit majd én vezetek.

Addig beérem azzal, hogy kicsi gondok mellé egészen szép örömök is jönnek, pl. évek óta először értékelhető színházi produkciót láttam (nem azért, mert amúgy csak szart, hanem mert szart se), mesedarab volt (Gólemese), de nevettem, szerettem, őrület, hogy vannak színészek, akik színészkednek, és engem is bevon a világ, de nem csak engem, hanem a fiúkat is, akik biztosan nem értették a felét sem, de azt látták, hogy itt játszanak, és tátott szájjal ülték végig az egy órás darabot. Sőt Tomi még szerepet is szerzett. A jelenetben egy csodás gránátalmáról volt szó, aminek a magja elültetve egy nap alatt fává cseperedik, gyümölcsöt hoz, de csak olyan ültetheti el, aki sosem lopott. És hát sem a szultán, sem a kincstárnok, sem a tanácsadó nem vállalta. Akkor a szegény cipész a közönséghez fordult, költői volt a kérdése, de Tomi hangosan bekiabált, hogy: “Én! Én elültetem azt a magot!” Könnybe lábadt a szemem, úgy nevettem/meghatódtam, és persze mindenki nevetett, az ártatlan gyermek, aha, aki simán azt mondja, hogy neménvoltam, a Marcivolt! Viszont simán elhiszi, hogy elültetheti a magot.

Szerintem ennek a posztnak itt vágom el a folyamát.

#184

Reggel hétkor ébredek arra, hogy Tomi a mellettem lévő kiságyában hangosan nevet valamin álmában. Visszaalszik. Én nem. És igaz, hogy még a kávém iszom, amikor hallom, hogy Marci felébredt, de olyan nyugodt, szép az egész reggel tempója, hogy végre nem érzek semmi veszteséget (megint oda a sajátidő stb.), egyszerűen csak örülök, hogy látom a gyerekem. Minden jó most.

Szinte már gyanús, milyen jó, és nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez a boldogság (pláne, hogy sokszor van, sokáig) Manchester, London, a magyar rettenetes viszonyok mellett valamiféle felszínesség, giccs, ami nem igaz, és én valamit elengedek, elveszítek, sekélyessé válok ezzel. A szenvedés nemesít, a rendszerrel szembenállás igazságot ad, ugye? Na persze. Kamaszkoromban (és hát be kell valljam, egészen elhúzödott ez a kamaszkor) ilyesmit hittem, és ez akkor helyénvaló is volt, mindamellett semmivel sem voltam több hasznára kisebb-nagyobb környezetemnek, mint most, ez a küzdelem adta energia végül elfolyt, vagy egyszerűen feléltem, és milyen jól tettem. Most is van helye a tépelődésnek, és lesz ebből is elszánás, energia, és tudom, hogy valamire fordítani kell, ami előbb-utóbb feleslegként marad.

Mert meg fog maradni, mert egyre jobban bánok az energiákkal, és elég erősen jelen van ebben az, hogy egyre könnyebb az ikrekkel. Lassan nem az a program, hogy velük vagyok, ez megszűnik önálló munkavégzés lenni, hanem lesz módunk közösen csinálni dolgokat, olyasmit, ami a családnak jó, vagy neadjisten csak nekem. Apróságok gyűlnek: néhány napja a macskának vásároltunk közösen, ma pedig a Könyvhéten ők is választhattak könyvet, de ki kellett várniuk, amíg a magamét is megveszem, és még barátokkal is tudtam találkozni – igaz, csak futólag.

Ma még szenvedek az üvegbúrától, nem a Plath féle ez, hanem egy másik, a családi fészek bezáró egérfogója, ahova bevonulok bölcsi után a gyerekekkel, és hiába az átlátszó felszín, azon maximum kinézhetek, ha éppen engedik a teendők a gyerekek mellett, de reflektálni az eseményekre, becsatlakozni, vagy akár eldobni tollat, ceruzát, mezsdót és legót, ha eszembe jut egy új ötlet, feladat, hát ezt még nem tehetem. Majd elolvasom a cikkeket a londoni késelésről, ha alszanak, majd válaszolok, ha mesét néznek elalvás előtt, addig csak egy befelé átengedő membrán vagyok, fekete lyuk, és úgy tűnik, a fekete lyukaknak lenne mondanivalója kifelé.

De vagy a búrát tudom kitágítani, vagy eleve egyre nagyobbá nő, ahogy a mesebeli gomba az esőben, végül a nyúl is elfér alatta, és talán nem is veszem észre, hogy meg sem szűnt, egyszerűen eltűnik a horizonton. Most még többször nekigyalogolok orral, véletlenül, vagy direkt, hogy pofákat vágjak kifelé, zsíros nyomokat hagyjak.

A gyerekek születése előtt nagyon szerettem rendezvényeket szervezni, esszenciális idők voltak, amikor hajnal háromkor ücsörögtem a helyszínen, összelappadt sajtburgeren, kávén és cigarettán tengődtem a bútorkölcsönzőket várva, közben a kiállítókkal levelezgettem, kinek hol legyen az elosztója, számlákat, szállítókat rendezgettem, nem tűnik nagy truvájnak, sehol lángoló fáklyák, kardok a levegőben, egyszerűen csak sok, puha, megragadható labda, némelyiknél az sem baj, ha leesik, elgurul, csak gyorsan fel kell kapni, legyen mozgásban, ez is, ez is, ez is, ez is.

Most meg összeroppanok egy egyszerű, 15 fős csapatépítéstől. Azaz majdnem összeroppantam, de végül nagyszerűen sikerült, és ma délelőtt, ahogy nézegettem a tegnapi képeket, olvastam, hogy egyik kollégám megköszönte nekem belső csatornán a szervezést, végül arra jutottam, hogy nem úgy vagyok boldog, hogy nincs Brexit és Németh Szilárd és átmeneti otthonok, hanem egyszerűen ezek ellenére, felfelé az áramlatban.

#183

Megint gyerekszáj vagy mi.

Tegnap megpróbáltam egy lepottyant székpárnát visszadobni a földszintől a félemeleti gangunkra, mindezt az ikrek statisztálásával. Több kísérlet sem jött össze, agyatlanul csináltam, végül pl. belengettem, és úgy dobtam fel, azaz csak volna, mert az ív rossz pontján engedtem el, így egészen egyszerűen a hátam mögött méterekkel esett le.

Tomi egészen komolyan, vicc nélkül mondta: Majdnem sikerült, anya!

Ugyanő este vacsorakor hajlandó volt egy picit belekóstolni az ebédbe, amit délben bojkottált, mert igaz, hogy korábban még száraz állapotában bemutattam neki a biobullshit megacsavart tésztát, melyre rábólintott, és én fejtettem rá a borsót, én pirítottam a csirkemellkockákat (nálunk a hozott ebéd elég gyakori, túl jól vagyunk eleresztve éttermekkel, kifőzdékkel és kevéssé idővel), és szereti a répát is, a tejszínt is, de végül mégis kitalálta üvöltve persze, hogy ő ebből semmit, büdös, fúj, ő vékony tésztát, így meg így. Vacsorakor csak a húst és a répát hajlandó volt elfogadni, és hozzá bolti konzerv uborkát csaptam, és amikor kérdeztem, hogy na ugye, ez mégis jó, akkor megpaskolta a lábam, és azt mondta: Finom az uborka, anya!

Néha mindkét kezükkel adnak, néha mindkét kezükkel ragadnak.

 

 

#182

És akkor kimentem végre futni, és minden, de minden, amit elképzeltem előtte, pontosan meg is történt.

Kezdve ott, hogy 56 kilósan még úgy is stabilan és lendületesen tudtam futni, hogy utoljára szilveszterkor futottam egy bulifutáson. Az izom és a tömeg aránya miatt az volt az érzésem, hogy repülök, a cipőm olyan rugalmas, hogy visszapattint a talajról. És igen, jött az endorfinfröccs, és jött a katarzis zenétől, és léggitároztam, amikor senki nem jött szembe, és légdoboltam is, és ott volt minden, mindenki, ügyesen összekomponálva, szinte kilométerenként:

  • A tökéletes vádlik, gyönyörűen kirajzolódtak a mozgó izmok a finom bőr alatt, a fickó arctalan maradt, de az látszott a hátából, tartásából, hogy legalább 30, de inkább több, és nem volt mindenütt ilyen tökéletes az izomzata. Így külön szép volt.
  • A tűzoltók a szembeparton, két autó is, egy motorcsónak a vízen, először összeszorult a gyomrom, de abba kapaszkodtam, hogy mentő, orvos nincs ott, nem villognak. Kicsit fájt, hogy néha túl sok dolgot veszek észre, homokba dugtam volna a fejem inkább.
  • Az idős pár, akik illedelmes fehérben, kékben egymást átkarolva álltak lent a parton, és közösen horgásztak.
  • A veréb, aki az orrom előtt néhány centivel repült át a rekortán felett.
  • Ó, és igen, félmeztelenül futót eddig alig láttam, aztán belefutottam a híd alatti edzőpontba, nos, ott fürtökben lógtak a gépekről, és boldogan feszítettek, én pedig boldogan átadtam magam a belső vigyorgásnak (oké, szerintem kívül is ment).
  • És nagy boldogságomban egyszerűen hazasétáltam a szigetről, a hídon egy kutya olyan peckesen, vidáman szaladt, mintha ő is legkedvesebb zenéjét hallgatná
  • És már a pesti oldalon láttam a szépséges, fiatal nőt, aki egy egyszerű, testhez simuló kis feketében vonult, egy igazi díva volt, egyik melle kiszabadítva a ruhából, és egy pár hónapos csecsemőt szoptatott sétálása közben.

Egyébként sok szép embert láttam, szép lábakat, izmos női vállakat (ez az, ami nekem sosem lesz, az enyém csontos vállfa, ruhát jó rádobni, de már a szépemlékű válltömést nem használhattam, ki is fejtettem minden ruhából – mondjuk ez amúgy is érthető lett volna :), jó volt így látni az embereket, egyébként olyan leharcolt egy átlagos időpillanatban az utca népe – benne én is.

Most persze érzem a vérszemet, éreztem tegnap is, hogy futnék még tovább, meg többször, és máshol is, és persze tudom, hogy ez így együtt, a zenék, minden, elkopik, és heti rutin lenne belőle, és már utálnám az összes zeném, és a huplikat a rekortánon, pláne amikor másodszor meg harmadszor megyek át rajtuk, de most még ez van, és más talán nem is lesz még jóideig.

Eszmbe jutottak a futások máshol, Gödöllőn a parkban, ahol a többórásnak tűnő, gyerekkori túrázások útvonalait futom le percek alatt, miközben az összement Szikla nem csak kisebb, de igencsak szedett vedett, dobozok sörök, üvegszilánkok, csikkek borítják. Tinnyén, ahol megkergettek a kóbor kutyák, és csak az infarktus után lettem annyira higgadt, hogy észrevegyem, igazából játszani szeretnének. Vagy a Róna utcában, ahol télen, a sötétben futottunk TT-vel körbe-körbe a 400 méteres pályán, kerülgettük a vonalfestő gépet a párás sötétben, és néha feltűnt a ködben egy öreg, beroskadt gerincű szamár, ő takarította el a füvet.

Jó lenne máshol is futni, csak felkapni a cipőt, előtte az ortopéd talpbetétet, zoknit, gatyát, pólót, a sportmelltartót, a pulzusmérőpántot, az órát, az övtáskát, benne kis pénz, bankkártya, személyi, lakcímkártya, vonaljegy, zsepi, proteinszelet, szőlőcukor, postaládakulcs, a postaládában egy egész lakáskulcs, telefon, fülhallgató, kis flakon víz, egyszóval ami csak kell egy ilyen laza, spontán mozgáshoz, spontán boldogsághoz.

Mintha levonna bármit az értékéből, ha féloldalasan mosolyogva mesélek róla.

 

#181

Van az a vicc az érett férfiról, aki hol ezt, hol azt keresi a nőkben, de aztán végre benő a feje lágya, és a fontos, hogy nagy melle legyen a partnernek. Hahaha, ugye, de ezt hagyjuk. Nem sok alapom van finnyogni, amikor én is ilyen érett felnőtt lettem: sok minden motivál mostanában (és jön a sok jutalomfalat, pillanat, komolyan, tele van varázslattal az életem, varázslatos emberekkel is, mondjuk sokat segített az, hogy immár élőben találkoztam velük), de ami már reggel eláraszt a kávé mellett, az annyi, hogy szeretnék jó segget.

Nagy kérés? Nem, ugye? Ja, de.
Nem is jó segget akarok, csak jobbat (és igen, nem megyek el amellett, hogy az alapfokú melléknév több (sok), mint a középfokú). Egész eddigi életem úgy telt, hogy kifejezetten rossz seggem volt – egy kedves ex találta csak jónak, de akkor még 25 éves nagyseggű lány voltam, nem 43 éves. Most pedig egy éve tornázom, sportolok, diétázom (nem pontos, valójában csak átalakítottam az étkezésem, emellett néha diétázom, azaz szigorúbb vagyok), és olyan lett a kondícióm, mint még soha. Öröm reggel felkelni azért, mert vár a hajtós fél óra mozgás, ha valamikor nyűg egy hosszabb torna, akkor is az a legfőbb ellenérvem, hogy ennyi időre egyszerűen nem tudok elszakadni a folyamatosan problémás világtól (anyapisiii, pormacskák az ágy alatt, állandóan szorító munkahatáridők, szemét kis polcok, megpakolva ki nem nyitott, pedig nagyon kívánt könyvekkel). Most először került karnyújtásnyi közelségbe a jó (jobb) segg. Karnyújtásnyira, érted. Ez egy ilyen poszt, ilyen vicces, fárasztó, izzadtságszagú.
Szánalmas, egyben büszke kis szertartásaim vannak, mérések, nadrágpróbák, centi és tükör, fizikai síkon tartják a problémát, miközben pontosan tudom, hogy nem találtam meg a választ, miért is fontos a jó segg.
Strandra, nyaralni nem járunk, utcán már a térdig érő szoknyában is mérhetetlenül merésznek és meztelennek érzem magam – azért erőltetni fogom, mert kényelmes lesz az. Figyelmet felkelteni nem szeretnék, sőt. Rettegéssel tölt el, hogy valaki azért keresse velem a kapcsolatot, mert jó (jobb) a seggem, és enyhe iszony fog el, ha arra gondolok, hogy vicces megjegyzést kaphatok bárkitől, aki éppen szívlapátol a gázcső körül. Persze nagy veszély nem fenyeget, szerintem ez a nemtelen állapot egyszerűen lesír rólam, a női jelenlét kikapcsolva, nem is vagyok benne biztos, hogy akarattal (emlékszem, amikor egy irodaházi kolléga egyszer úgy nézett, akkor szívem szerint menekültem volna, merthogy ezzel nem tudok mit kezdeni, mintha a másik férfilétének elismerése, detektálása, valami flört már borzalmas kilengés lenne ahhoz képest, amiben élek), de azt gyanítom, hogy egyelőre akarattal nem keresem a módot a visszakapcsolásra. Azaz.
Van egy álmom, visszatérő, és még most írok róla, mielőtt beteljesítem. Kimegyek a szigetre futni egy kört, letolom úgy-ahogy, csigatempóban, de katartikus állapotban a kedvenc ezeréves zenéimtől, aztán nyújtok, közben szól az Airtől a Sexy Boy, és nézem, ahogy nyújtanak, futnak a kidolgozott(abb) testű fickók. És ezt sem tudom megmondani, miért is lesz jó a nagy eséllyel félmeztelen fickók nézegetése, miért érzek már most egy csiklandós érzést a mellkasomban, valamit, amitől nevetgélni kell, magamban füttyögni, hümmögni.
Miért érzem ugyanezt, amikor valaki megoszt egy Jason Momoa videót a női mozgáskörben, a faszi falra kapaszkodik, nem is szeretem az ilyen csupasz, kötegelt izmokat, mind a mai napig az agyra gerjedek be, és persze szigorúan agyilag, aztán ha megvan a kiépült kapcsolat, már létrejön a fizikai sík is. Ha már valami fizikai, akkor a szőrös mellkas, a szakáll, és gyűlölöm, hogy most ez a felnyírt haj, szakáll lett a stílus, mert egyenfaszik lettek, ez nem belülről növekvő szépség, hanem csak külvilág diktálta visszanyírás.
De mit számít ez?
Egyelőre addig jutottam, az benne a legjobb, hogy miközben egy másik nembélihez képest azaz rá reagálok, valójában ezzel mégiscsak bekapcsolok valami női létezést, és becsatlakozom egy csoportba, ahol másokkal hümmögök és füttyögök, lájkolom Momoát vagy Tom Hardyt, szégyenteljesen tárgyiasítom, és ez nem revans, mert én sosem voltam tárgyiasítva, ezt úgymond megúsztam szépség nélkül, és csak az enyhíti a szégyenem, hogy azok a félmeztelen faszik a futópályán nagy eséllyel igenis ilyen néma füttyöngéseket és hümmögéseket (is) szeretnének, kell a közönség, és én közönség leszek, ráadásul kicsit lemeztelenített, mert ha a seggem nem is fog látszani (báár, kacérkodom a leggings gondolatával, de ez nagyon merész lenne egyelőre), az viszont egyértelmű lesz, hogy lassan és nem éppen hatékonyan futok – ennyi kihagyás után erre számítok.
Mondanám, hogy a futás nagyszerű meditatív alkalom elmélyedni, kapargatni egy kicsit az agyagot, hátha kijön belőle-alóla valami, de most inkább arról álmodozom, hogy egyszerűen csak futok, és próbálok életben maradni, és nem léggitározni hangosan.