#387

Ma el kellett búcsúzni az egyik cicánktól. Néhány hét alatt jutott el idáig a dolog, számomra még feldolgozhatatlan. Csak róla tudok beszélni, csak rá tudok gondolni. Minden, amit ezekben a hetekben, főleg az utolsó napokban csináltam munka, családi élet, egyáltalán élet nevén, minden csak erőfeszítés árán ment, hogy legyen valami normális. Minden, amit a napok hordoztak, csak Doris életének viszonylatában volt fontos. Hogy van. Evett-e. Pisilt-e. Fel tud-e állni. Mikor megy újra orvoshoz. Mikor jön onnan haza, és mire van akkor szükség itthon. Bárhol elsírtam magam. Bárhol elsírom magam. És minden, de minden itt van, a nagy kérdések, a döntések, az értelme a dolgoknak, a szenvedésnek, embereknek, állatoknak.

Tudom, hogy abszurd módon erős a reakcióm. Talán mert életem első gyásza, talán mert kibaszott nehéz idők vannak mindenki mögött, talán mert a macska, minden macska, ez a macska, Doris, nekem valami kulcs, forog bennem Doris, keresi a zárat, amit nyithat, egyelőre csak vergődöm, ahogy forog bennem, remélem, valamit ki fog nyitni, és valami beárad, valami kiömlik, és én zsebre teszem örökre a kulcsot, és a kulcs zsebre tesz engem.

Három hete még a laptopomra ült. Most is ott ül. Remélem.

#386

Volt egy nénike a téren, a Malvin néni, ki tudja, hogy indult a kapcsolatunk, az biztos, hogy hamar bizalmaskodni kezdett, de csak annyira, amennyire neki jól esett, a gyerekeket tárt karokkal hívat magához ölelgetni, amit ők sosem tudtak mire vélni, saját nagyanyjuk sem teszi ezt, eső után csigákat keresgélt velük, mindig ugyanabban a lila kabátban, dzsörzé, bokalengő nadrágban volt, amelyben varrott az él, és amelyhez sosem szeretnék hozzáérni, szenzoros maradványom, akár az őszibarack héja és a szövetbe akadó törött köröm. Ha péntek volt, közelebb is hajolt hozzám, sabesz, hahaha, sabesz, így mondta sebesen, elnyelve, mint egy titkot, mi volt a titok, hogy ő zsidó, vagy hogy tudja ám, hogy én is, vagy hogy tudja, hogy én nem is? Néha kerültem, ha láttam, hogy megint ott ül, igazából mindig ott ült, de én voltam néha gyenge hozzá, ehhez a bizalmaskodáshoz. Sokáig a nevét sem tudtam, de egyszer így beszélt magáról, hát itt van ám a Malvin néni, hahaha. Ott volt. És a nevemet sosem tudta meg.

Aztán elmúlt a sűrűbb tél, és nem láttam. És hiányzott. Még a gyerekek is emlegették. Anya, meghalt? És el is képzeltem, hogy meghalt, hogy kiterítik a gépről levéve a covid osztályon, és ő is egy lett a névtelen áldozatok közül, még nézegettem is a weboldalt, ahol arcot, nevet, emléket rendelni az áldozatokhoz, hátha valaki megjelölte Malvin nénit, és bizonyosságom lesz. Nem lett.

Végül a szomszéd házban lakó hölgy segített, néhány napja valaki nagyot köszön rám, lelkesen, akkor nézem, nohát, ez a másik bizalmaskodó, kevésbé öreg, gömbölyű néni, nagy szemeit forgatja, akár a sárkányfűárus, miközben a forgalomra panaszkodik vagy a postásra, vagyis ezt szokta tenni, amikor rám köszönt, most is köszön, hogy vannak, hogy vannak, szóval döntök. Megkérdezem, mi újság Malvin nénivel. Meghalt, mondja a szomszéd, még tavaly. Megőrült. A házban, ahol lakott, lement az udvarra, és kiabált, elvitték. A bolondok házába. A szomszéd forgatja a szemeit. De a pakolós fiúk, akik a lakásokat pakolják ki, azok még nem tudtak bemenni a lakásába, mondja a szomszéd, és én semmit nem értek. Kik azok a pakolós fiúk. De a szomszéd már folytatja is, azt mondja, nem csodálkoznék, ha a Malvin egyszercsak feltűnne a téren. Talán meg sem halt. És nézem, hogy a kevésbé öreg, gömbölyő néni, az valójában már nem is olyan gömbölyű, és öreg, és fáradt, és már mesél is tovább, kérdez, bizalmaskodik. Hát hogy vannak? Hogy tudják mindezt fizetni, mutat körbe, és én csak hümmögök, mert szerencsére sokkal kevesebbért kell fizetnem, mint a minden, de ő már folytatja, hogy miért nem veszünk egy lakást, vannak itt jó kis elhagyott lakások, és ismer valakit, azt az alacsony nénikét, 90 négyzetméteren él, de nem akar senkit beengedni, eltartásit kötni, egyedül akar lenni, hát ilyet. Hümmögök. Pedig mondta is neki a szomszéd, hogy Marika vagyok, tegezhetsz, és én várom a folytatást, de kiderül, hogy a szomszéd itt kiszólt a történetből, ő a Klárika, és én tegezzem, és már folytatja is, hogy Sára hogy van, hiszen eltörte a lábát, itt hirtelen talajt érzek az én saját lábam alatt, ez a felső szomszédom lehet, a skizofrén, neki már tört el lába, segítettünk nki feljutni a lift nélküli házban, és vissza is kérdezek, hogy megint, de talajt vesztek, mert Marika furcsán néz rám, dehogy megint, de hát mit tegyen az ember, már 15 éve együtt vannak, már nem olyan könnyű elhagyni, és én végképp nem tudom, ki is akkor az Sára, és ki az a rohadék, aki miatt a lába tört, és nekem tudnom kéne, hogy van, ki hogy van, visszajön-e vagy sem a térre kiabálni, de addigra már bejutok a kapun, mennem kell, várnak, Marika még forgatja a szemeit, elköszön, ha lottón nyerek, veszek maguknak egy lakást, mondja. A nevemet nem tudja ő sem.

#385 vagy amit akartok

Röstellem, régen írtam ide. Jól vagyunk. Részletesebben? Nem jól. De igazából jól.

Apám él, ahogy eddig, két hete, hogy megkapták a második oltásukat. Úgy van, ahogy eddig, annyival kiegészítve, hogy van már ülőkéje a zuhany alá, van matrac, mindenféle védelem, kapaszkodó, megszokták a kijáró segítőt. Még kettővel ezelőtti életem társával voltam, a Szent Jupátban vacsoráztunk, 15 éve tán vagy több, amikor öcsém hívott, hogy vége, ennyi, apám lába üszkösödik, felköltöztek suttyomban a negyedikre, le sem fog onnan járni, felszalámizzák a lábát, felfelé haladva, ennyi, meghal, viszlát. Jó fasza kis brassói volt, telezokogtam, miközben már régen nem volt az szeretet, de kötődés, az volt. 15 éve volt ez, apámnak nem szépek a lábai, kifejezetten rettenetesek, de speciel mind egyben van. Ma meglátogattuk, én, aki majd 4 hete kaptam az első AZ-t, I.-nek már van egy orosza 2 hete, öcsém, aki ma kapta a második Modernát, az oviba nem járó ikrek, egy iskolába nem járó unokatestvér. Azért én jobbára maszkban voltam a nyitott erkélyajtó mellett. Apám csak ücsörgött, fehéren, teljesen őszen, mint egy még ki nem festett gipszfigura, egy üres színező, egyszer csak nekiveselkedett, kiment wc-re, azaz valahogy kijutott, minden törékeny volt, esetleges, hogy itt, nem is, inkább itt, inkább itt, most történik valami, vége, összesik, végül valahogy visszajutott az ágyra, több kéz segítette, a lába remegett, de ez most elég volt. Persze minden szar akkor szokott kiömleni, amikor harmadszor kérdezünk rá élőben anyámnál, hogy ugye minden rendben, van pénzetek, minden rendben, van pénzetek. A harmadik kérdés töri meg az átkot, és kiszabadulnak végre a szorongató kis lidércek, akik anyám mellkasára ülnek éjjel. Most az, hogy nincs mit tenni, elkezdjük nézni az otthonok várólistáját. Hogy lehet felkerülni.

Én is belenézek a tükörbe, és kérdezek, háromszor, hogy megtörjön, megtörjek, és az van, hogy alapvetően semmi baj, de minden kicsit baj. És ez a rengeteg kis baj mérhetetlenül felőrölt. Az ikrek mindketten köhögnek, csúnyán, hónapok óta. Először T., igazából neki lassan, 7-8 hét alatt lefutott, most még M., neki tart, húzom az időt, az oviidőt, mikor menjenek, de már nem bírom ép ésszel itthon, ez nem élet. Aztán I.-nek volt pcr-je, kiszállt a mentő, na az is egy szép história volt, de negatív. Akkor kisírtam a gyerekorvostól T megnézését. Szerinte rendben van, köhög. M. is. De jól vannak. Kisírtam a tüdőröntgent, ott találtak valamit, de az orvos elmondta, az semmi, rossz a felvétel. Akkor jött a vérvétel, a visszafogott kis bezárt életünkből hirtelen becsöppentem az SZTK nagyvilági fényei, pompája közé, emberek tucatjai egymás hegyén-hátán, kacéran lecsúszó, villantó maszkok, a gyerek pisije a táskámban, a gyerek az oldalamon, majd az ölemben, amíg megszúrták, de minden rendben, csak köhög. Ahogy a másik is. Azaz most már csak a másik. Mint az öreg dohányos. A szaturáció 98-99. Február óta nem járunk sehova, de sehova. Komolyan. Mert köhögnek. Ha lemegyünk a néptelen parkba, és megjelenik valaki, bepánikolok. Mert köhögnek. De minden rendben. Ez csak a gyerekek sétája, minden nap egy kis méreg, egy kis rettegés, egy kicsike lidérc. De jól vagyunk, nem lehet okunk panaszra. Hiszen nem betegek, kicsattannak.

De lett a fiúknak nagyszerű iskolájuk, és ez nagyszerű érzés. Viszont kigömbölyödtünk, és még nincs erőm edzeni, elkezdtem, két hétig ment, majd eldőltem lázasan, gyengén, talán az oltás késleltetett reakciója, talán egyszerű kimerültség, a minden miatt rettegés felemésztő hatása, de végül 3 nap múlva 4 órányi étlen-szomjan állapot után ott ácsorogtam a Ferdinánd híd alatt egy konténer előtt, néztem az emeletes vonatok csodás suhanását, és reméltem, nem ájulok el, ahogy vérvételen sem a tű a gond, hanem a kiszolgáltatottság, mit fognak gondolni, kik fognak mit gondolni, én minek gondolok rájuk. Persze negatív, és most megint alszom, és kövérkesek vagyunk, M. kifejezetten kövér, én csak erősen kicombosodtam, kiseggesedtem, ahogy mindig is, de nem tudok jobb jutalmat, nem találok jobb jutalmat, mint néha elbújni finom falatokkal, és egyedül enni-enni-enni, háromszor, akkor valami majd megtörik.

#384

Megcselekedtem, amit.

Elmentem hajnalban az üzemorvoshoz, megtudtam, hogy így látszatra, hallászatra egészséges vagyok, covidon nem estem át, pedig úgy vártam a teszt kimenetét, mint a kaparós sorsjegy eredményét, persze, nem lesz öt misi, de azért mégis, a nem nyertért meg sem vettem volna. Azóta már látom a pozitívumot, tehát akkor semmi, amit eddig éreztem, az nem covid. A mérhetetlen fáradság. A torokkaparások. A hőhullámok, a hidegrázások. A szívdobogások. A mániás és passzív szakaszok. A falási hullámok. A körömvágás utálata. A kapkodva elküldött okoskodó emailek, amelyek után újabb, magyarázónak szánt emaileket írok. Hát jó. Akkor ezeket lehet tovább nyugodtan, nem adok tovább semmit.

Aztán elutaztam a szüleimhez, és tényleg ültem velük egy szobában, hallgattam, magyaráztam, persze maszkban, és valamiért ott okos voltam, meggyőző, határozott, és segíteni képes, és nem volt az a szörnyű érzésem, hogy nem kellett volna így, oda, akkor, hanem azt éreztem, hogy most ennél jobb nem történhet velünk, a legjobb helyen vagyok. Anyámat megnyugtattam, apámra figyeltem, kiütöttem pár hülyeséget (“nem kérjük az oltást” vagy “nem engedem apádat többé a kórházba”), és az is bebizonyosodott, hogy a rémhír, miszerint apám egyáltalán nem emlékszik arra, hogy kórházban volt, nem éppen igaz. “És apa, milyen volt a kórház? Szar.” Azt éreztem, hogy most anyám elhiszi, felhívhat engem, és ha legközelebb nem ért semmit a világból, nem fogja rejtegetni az érzést holmi félelemből, hiszen valaki úgyis leteremti. Ez van az én pakkomban is, ezt ismerem, ilyen könnyű máséból kiszedegetni a betonkoloncot, legalább egy kis törmeléket. Vagy alulról fogni azt a pakkot egy ideig. És jó volt, nagyon jó volt, hogy Gödöllőn nem kell az utcán maszk, nincs is tömeg, és láttam, láttam mindent, nem volt szép a táj, milyen is lehetne, de láttam, hogyan nem szép. Anyám pedig egy szakaszon elkísért, és volt erőm kérdezni a családról, eltűnt nagynénikről, megkérdeztem, hogyan vesztette el apai nagybátyám (akit már rég elvesztettünk) a karját, és anyám csak annyit mondott, hogy szerelmi ügy volt, kiugrott a vonatból. Mert az anyjának soha senki nem volt jó. És tényleg, apámnak nincs unokaöccse, unokahúga, egyik testvérének sem lett igazán társa, gyereke, apám volt az egyetlen, aki valahogy kitört a vidéki kocsmárosné harsány zsarnoksága alól, emlékszem, mert még pár évig visszajárt velem, veszekedtek a konyhában, minden alkalommal, de a nagyanyám a kocsmában a söntéspultra ültetett, Leo jégkrémmel etetett, és borítékos sorsjegyet téphettem egy fémkarikáról. Nem nyertem meg az ötmilliót akkor sem.

Aztán visszavonatoztam Budapestre, és a karanténban lévő testvéremékhez mentem fel, közel a kockázathoz, a veszélyhez, de a veszély egy egyszerű, unatkozó család volt maszkban, az ablak mögött, az ajtón kikandikáló, trottyos gatyás öcsém, akinek semmi tünete, és a tünetes családtag is már szinte megygógyult, és zacskós, aluljárós péksütit kaptak meg papírújságot, mit lehet adni annak, aki szobafogságon van, hát csakis olyat, ami elérhetetlen, a kinti nem szép tájat, hogy van egyáltalán kint, én lettem a kint, nem valami szép, de legalább látható, én lettem a hely, és már megint a lehető legjobb helyen a legjobbkor, vannak ilyen napok is, amikből lehet élni sokáig, két elküldött, barom email között, torokkaparva, falási rohamokkal, levágott körömmel, 300 Ft-os nyertes sorsjeggyel.

 

#383

Na, azért lesz itt még napfény meg szabadság a magunk kis keretein belül. Apámat haza is hozzák ma a kórházból, eltört a keze valamelyik esése során. Tegnap fürdött, anyám megborotválta, Szilvi, a gondozó még múlt héten elrendezte a gyógypedikűrt, a csekkeket befizettem, járulékokat utaltam, lesz fehér póló a farsangra, időpont a pulmonológiára, robotkar az irodába, elküldtem az énekvideót az iskolai jelentkezéshez, a hajtogatásvideót a másik iskolai jelentkezéshez, kell még vaj, macskaalom, zokni, szépen felkockázva az idő katonákra.

#382

Ez volt az a poszt, amit végül leszedtem, mert elszégyelltem magam, hogy így beszélek apámról. Arról az emberről, aki, míg volt ereje, sosem foglalkozott azzal, kit aláz meg a tettével, szavával. De mégis. Nekem akkor sem kellene. De aztán rájöttem, hogy ez még mindig egy kapcsolódás. Apámat ma elvitte a mentő, nem is mert olyan sürgős volt már, hanem mert másképp nem jut el orvoshoz, igazi vizsgálatra, kezelésre, ezt gondolom optimistán. Meglátjuk, mi lesz. Azt sem tudjuk, hol van. Ha megtudjuk, talán a kapuig eljutunk. Most azt látom, a lenti posztom nemhogy tiszteletlen, hanem tele könnyű szabadsággal, napfényes jövő héttel, lehetőségekkel.

 

Az apám már nem tud járni. Felkelni sem nagyon tud. Valahogy felkapaszodik,abba, amibe tud, aztán végigcsoszog a lakáson, a falakra támaszkodva. Ezt-azt már letört, leszakított, nem minden zsanér, fogantyú bírja el a súlyát, habár az a súly egyre kisebb. Apámra kezd bő lenni a teste, a régi test, mert ami van most, az lóg, gyűrött, vértelen, fehér, opálos, apám vasat szed, anyám panaszkodik, hogy annyi a gyógyszer, hogy a kis műanyagrendezőben már nincs is ennyinek hely. Vitamint szed, mama? Nem, csóválja a fejét anyám. Na, majd legközelebb hozunk. Apám nem hagyta el a lakást az elmúlt fél évben.

Apám iszik, egész életében ivott, fröccsöket, rossz, kotyvasztott borokat, ő maga is kotyvasztott valamit a régi házban, ribizliből, hogy csodájára jártak a kisbogarak, valami fehér műanyag hordóban érlelte, olyanban, amit a kenukba raknak, hogy védje a dolgokat, apám ivott a dolgokból, másnak volt elég esze, hogy ne. Anyám panaszos hangon suttogja, hogy apám iszik. Mit? Pálinkát. Sosem ivott pálinkát, nem lenne itt még 75 évesen, hamarabb elment volna, hogy-hogy? Ki veszi meg neki? Én, mondja anyám. Hát miért? Mert ha nem veszünk, kiabál. A múltkor utánunk kiabált a folyosóra, hogy vegyünk. Hát mit szól a ház? Mama, az a hajó már elment. És mi van, ha nem vesztek? Akkor mi van? Ha csak bort ihat? Fröccsöt? Akkor egész nap üvölt. Mama, akkor ezt te tudod. Hogy mi legyen. Mi a jobb, ha pálinkát iszik, vagy ha üvölt. Anyám bólogat. Majd eldönti. Jó lenne, ha nem lenne pálinka, mama. Jó lenne, mondja. De várjatok, mondom. Igyon mégis pálinkát, de csak este. Este már ne igya a fröccsöt, a bort, mert abból sok fogy, mennyit is iszik meg egy nap. 4 litert, mondja a legkisebb öcsém. A kurva, mondja a legnagyobb öcsém. Akkor pláne, mondom, ne igya este a bort, mert aztán tele lesz a hólyagja. Apám már nem tud járni. Felkelni sem nagyon tud. Vittünk gumilepedőket, a gyerekek vízhatlan matracvédőit. Pelenkát az urológus ír fel, azzal olcsóbb, de nem lesz ajándék úgy sem. Anyám szégyelli a házban, én szégyellem mindig és mindenkor, most is, nagyon, de nem én vagyok az apám, nem én nem kelek fel időben, ha vizelni kell, nem én hagyom már az egészet, mert majd másvalaki megoldja, nem nekem kell szégyellnem magam, majd valahogy el kell mesélni ezt is a gyerekeimnek, megmutatni, ha egyszer ők is kijönnek velem, de előttük is szégyellem, pedig talán éppen ők értik meg jobban, az egyikük a mai napig hetente kétszer levizeli magát, álmodozik, ki tudja, mit csinál a wc-ben, aztán kijön, anya, lepisiltem magam. Semmi baj, megoldjuk, gyere.

A legnagyobb öcsém dühös, a dolgok nem olyanok, nem tudom, milyenek a megfelelően olyan dolgok, itt már csak elég jól megoldott dolgok vannak, de ő még dühös, fürdőszobát csináltattunk a szüleimnek, a régit nem tudta apám használni, amúgy is rettenetes volt, most szép lett, csak egy zuhanyfülke, egy fal, kapaszkodók, fogantyúk, elbírják apám súlyát, most takarítunk, amíg apám kint ül a konyhában, kicsoszogott oda, most órákig fog ott ülni, hova menjen, én a nagyszobát porszívózom, maszkban, nyitott erkélyajtónál, beragyog a tiszta, negyedik emeleti, vidéki nap, tisztább ez a szoba, mint az enyém, a vékonnyá kopott szőnyegek, a vitrinben az unokák fotói, karácsonyi üdvözlőlap, Anikó postástól, a szekrényre pakolt különös alakú befőttesüvegek, rémisztő, műgyanta pásztorlány, pásztorfiú, meghasad bele a szívem, hogy ezek a kis kincsek, a poros üveg, szép volt valamikor, de ott a tetején a fedő menete, üres, leveszem, leporolom a helyét, visszateszem, ezeket gyűjtötték, bezzeg én, én mit gyűjtöttem? Több dobozkám megtöltve földön talált csillogó tárgyakkal, aztán csaltam is, mert vettem három kicsi üveggolyót, azokat is odatettem, a legkisebb tiszta üveg (hegyikristály? üveg) olyan apró, hogy játékra alkalmatlan, egy vízcsepp a nemzetközi űrállomáson, egy rakétában, ezek a kincseim, amiket majd valaki porolgathat utánam.

Legközelebb, ha kijutok, figyelek rájuk, megfogadtam, igyekszem kijutni hamarosan, leülök majd a konyhába, hallgatok ott pár percet, viszek vitamint, lepedőt, én már nem is haragszom, abban a régi testben, amire haragudtam, már úgyis egészen összement az apám, persze hogy iszik, hiszen meg fog halni. Én is iszom most, fröccsöt, így könnyebb posztot írni, eleve írni, ha kell, fel fogok ébredni, kelni, ki fogok jutni időben.

 

#381

A január egyébként egészen jól indult, az ikrek elkezdték a mindennapi ovit, levegőhöz jutottam, legalábbis délelőtt pár órára, mert ebéd után mentem értük. Nem mertem még az egész napi ovit vállalni, a délelőtt jó, akkor van egy udvari óra, hol bent vannak, hol kint, cserélik a teret. Úgy éreztem, ez így fenntartahtó, hogy én most ezzel egy egész szép kis kupac tartalék erőt tettem félre, még úgy is működött, hogy a fiúk reggelente tüsszögtek, orrot fújtak, de ez indulásra vagy az utcán elmúlt. Aztán nem múlt el. Aztán folyamatos lett, és maradt a szorongás, ez mi, valami allergia, miféle, mit kellene tennem, mit lehet tennem. Végül két hét ovi után itthon ragadtak, én pedig a betervezett időpontjaim közé. A fül-orr-gégészt féltettem a legkevésbé, ő már átesett a covidon, de azért persze előre szóltam, hogy stabil az orrfolyás. Aztán jött a fodrász, aki maszkban, arcpajzzsal vágta a hajam, én is maszkban voltam, olyan is lett a vágás, de hiába mondtam el neki azonnal, hogy a gyerekeim taknyosak, és hiába mondta, hogy rendben, ő így is vállalja, azért én nem hittem el. Hogy ez így rendjén van, hogy itt véget ért a felelősségem. Aztán jött a fogorvos, aki szintén tudta a taknyot, de vállalt engem, és én belementem a dologba persze. Itt szúrnám be, hogy mekkora proli vagyok, hogy ez kitörölhetetlen, hogy megtanulhatok bármit, lehetek bármennyire kifinomult, a gyerekkori panelproli alsó réteg család teljes fogászati elhanyagolását nem tudtam visszafordítani. Egyszer egy női fórumon olvastam valaki elképesztően erős, költői kirohanását, ugyanebben a cipőben járt, nincs semmi, ami visszacsinálhatná az elrontott gyerekkori éveket, a terapeuta helyre teszi, de fog, az nem lesz új, az csak implant, betoldott, korona. A számban már volt egy-két kispolszki, most is bekerült egy újabb egy hosszas gyökérkezelés miatt, de nem csak az autók vannak ott, hanem egy egész Patyomkin falu, takargatja a korai nem is nyomort, inkább hanyagságot, a szegénység miatt a kézből kihulló dolgokat. Proli vagyok, hiányzó hátsó fogakkal, ezt nagyon bánom, cserébe a vékonyra szelt füstölt marhanyelvet (15 deka egy ezres, ez egy ilyen jutalmazás, ha már minden veszve) nem óvatoskodva, hanem összefogva pakolom rá a magvas korpovitra, úgy tolom be a faluba, a kispolszkik mellé, és ez így jó lesz, talán valami ellensúlyozó öröm.

Már a fogorvosnál rosszul éreztem magam, de persze mértem lázat, hatszor, 36.9 megint, és akkor kezdődött a rettegés. Hogy én mások életét tettem tönkre, hiába szóltam, nem értették, mert szóltam, de nem úgy, nem eléggé, nem tudom, mit kellett volna, hagyni a nyakamba lógó hajat, lehet úgy élni, igaz, a fodrász a tönk felé halad, a fogorvos meg immár túl van a második oltásán is, de akkor is. És akkor jöttek a rettenetes éjszakák, nappalok, minden jelet figyeltem, beteg vagyok-e, kell-e hívni a fodrászt, fogorvost, rosszul voltam,de  csak úgy, és ittam, hogy lássam, attól elmúlik a szorongás, és hah, csak szorongás volt, nem covid, és ha nem ittam, akkor Xanax, és végül még az egy éve vett vodkát is kibontottam, vész esetére vettem a bezárkózás előtt, hát vodkát ittam. És nem akartam sehova menni, senkit sem látni, senkivel sem találkozni, mert ez annyira megmérgez, ez a rettegés, és ma végül elmentek a fiúk oviba, én az irodába, és most megint rettegek, kinek mit adtam tovább, most is lázat mérek, és már 36.9, beteg vagyok, ez kétségtelen, de majd elmúlik, mert így nem lehet igazából élni.

És olyan apróságokba kapaszkodom, hogy vannak néha íráshoz ötleteim, és jeleket keresek, nem mehetek messzire, amikor látok a maszktól, a párától, a földet nézem, és felszedek minden csillogót, ez néha egy eltört kabátdísz, műanyag strassz, gyöngy, de hajoltam már le törött üveghez, madárszarhoz, sztaniolhoz, már nem is hajolok le azonnal, hanem odalépek, állok, telefon nézegetek, majd mikor már ott vagyok, úgymond jelen, akkor nézek alaposabban a földre, nahát, mi van itt, és felveszem, így vettem fel a fogorvos után hazafelé valami apró csillogót, papírzsebkendőbe bugyoláltam, hogy majd egyszer, aztán nem találtam meg a zsebkendőt másnap. Kidobtam vajon? A lakás tele használt zsebkendőkkel, több kuka is direkt erre van, hát átnéztem őket, a a sok gyűrött, kiszáradt vackot, de nem, nem lett meg. Meg sem nézhettem, mi volt, de máris tudtam, valami nagyon fontos, eljátszottam, elpackáztam, ennyi, nem figyeltem, minek az ilyennek fog, erre sem tud vigyázni. Másnap találtam meg a gangon a kövön, kiránthattam a zsebemből valamikor. Egy kicsi, strasszos fülbevaló, és tényleg fontos, már csak emiatt is. Hogy van egy ilyen jel, ami kitart mellettem.

#380

Reggeli séta az óvoda felé, ragyogott a nap, szikrázott azon a kis kásán, amit hónak neveztünk, és belelépkedtünk, végül is hó, mi más lenne. A nap éppen balról sütött, az Akácfa utcán ahogy balra néztem, felragyogott az aszfalt, minden, a szemüvegemet befutó páraréteg, csak egy nagy aranyló áradást láttam, mondtam is magamban, hogy a picsába már ezzel a napsütéssel, itt halunk meg az úttesten, vakon, de aztán azt is mondtam magamban, hogy Gabikám, örömödben panaszkodsz, mert itt a napsütés, ez a kis ajándék erre a szép reggelre, és senki nem ütött el, lehúztad a szemüveged, hogy tudálékos, bölcs, Galagony pofát vágva átevickélj a Kertész utcán is, túléltük mindannyian, az ikrek is, te is, és süt a nap, süt a nap, örüljünk neki, és meg kell mondjam, teljesen igazam volt.

Aztán BKV-ra kellett szállnom, utoljára nyáron buszoztam egyet, kiváltságos dolog vagy szánalmas beszorulás, nem tudom, ez is, az is, ma villamosra szálltam, és előtte, eltelve még a nappal, a sétával, azzal, hogy a gyerekeim óvónője megölelt, amikor szabadkoztam, hogy tudom, hogy minden reggel elkésünk egy kicsit, de hát most is volt egy kis hó, tegnap meg a befagyott tócsa, amit megtaposgattunk, meg eleve későn indulunk, nevetett a fiatal lány, bátran ölelget, szeptemberben esett túl a covidon, és milyen jó lesz majd mindenkinek utána lenni, valami után, szóval merészen egy egész tízes gyűjtőt vettem, benne őrült-őrült buszos kalandozások ígéretével, régen vagy sosem látott utcák csalogatásával, vagy ha csak a Margit-hídon megyek át még ötször, oda-vissza, azt is elfogadom, csak süssön a nap, késsünk el megint, éljük túl az Akácfa utcát.

#379

Jó volt megírni az előző posztot, segített. Hogy vannak remek pillanatok. Igazság szerint sikeresen belesuttyantam a depresszióba év végére, éppen december 31-én csúcsosodott ki. Nem tudom, milyen igazából a depresszió, van-e igazából csak úgy magában depresszió, vagy csak emberek depressziója létezik, az én különbejáratúm olyan, hogy amúgy egész oké minden, ha el tudom kezdeni a dolgokat. Viszont az elkezdés valami rettenetesen keserves, és nem húzódozom, nem elkenem valamivel, hanem a semmi tart ilyenkor fogva, tényleg egy gödör, amiből kikászálódni nehéz, lehetetlennek tűnik, meg aztán minek is, mivel nem vagyok benne biztos, mi fogad kint, így inkább ezt-azt, amit elérek, berántok ebbe a gödörbe, és valahogy, nyilvánvalóan szarul, beszűkülve, folyamatosan gödör alakúvá torzulva, de elvegetálok. Aztán ha sikerül erőt gyűjteni, kimászom, és akkor minden működőképes, nevetgélek másokkal, nekilátok a wc felmosásának, felöltözöm, és elmegyek a boltba, és néha ez az erő kitart alvás után is, és még másnap is visz a lendület, amíg újra nem gördülök bele az eleinte csak enyhe, majd egyre meredekebb lejtőn a gödörbe. Mindezek szimbóluma a mézeskalács lett idén. Még 23-én kevertem össze kapkodva a tésztáját, egy éjszakát állt a nyolc kis cipócska, hogy 24-én délelőtt az egyiket kinyújtsam, és süssek sütit a családi karácsonyra. A maradék hét cipó azóta is a hűtőben vár a csodára. 24-én este tettem félre a deszkát, a süteményformákat, hogy akkor majd. És néhány napja jöttem rá, hogy amelyik szaggatón maradt egy kis tészta, az szépen bepenészedett, egy adag penészes szar mellett élek napok óta, kidobtam hát az egészet, a hét kis cipót még kerülgetem, emlékeztetnek, hogy vannak itt dolgok, betemteni való gödrök, vagy ha csak egy kicsit megemelem az alját, már az is segítség lenne, amikor majd ki kell másznom. Lehet, a tészát kellene beledobálni, aztán rákenhetem, hogy egyszerűen beleragadtam a mézbe, a vajba.

31-én már csak feküdtem, de tudtam, hogy nagy a baj, és kollégámnak írtam korábban, hogy mivel a felesége mindenórás, ha van kedve, még gyorsan társasozzunk egyet online, így köszönhetően saját időutazó, azaz korábbi énemnek, számítottam rá, hogy aznap valami még kimozdít, habár aznapi énem utálta előre az egészet. De aztán kollégám írt, hogy változott a program, mert a gyerek megszületett. Igaz, nem így tervezték, igaz, otthonszülés volt a tervben, de úgy, hogy legalább egy bába ott van, viszont minden gyorsan történt, így a felesége fél óra alatt megszülte a babát, akit a kollégám, B. segített a világra, tartotta, amíg a két nagyobb gyerek (a legnagyobb sincs még 5), a lakás másik végében könyvet nézegetett. Társasozás helyett végül virtuális tejfakasztó lett, és örültem, hogy odaülhetek a gép elé koccintani B.-vel és másokkal, ismerősökkel, idegenekkel, a feleség aludt, a nagyobb gyerekek aludtak, velük aludt B. apja, aki szerzetes, közben az újszülött felsírt, és amíg mindenki aludt, a kollégám, B. kihozta a fél napos fiát a kamera elé, és mi koccintottunk rá is, hát így, talán megsütöm azt a tésztát, nincs, ami megromolna benne, ha jól van tárolva.

 

#378

Nem volt könnyű ez a karácsony, már csak a maszk miatt sem, mert bóklászhattam volna, amikor eljött a szabadság ideje, de a legjobb maszkkal, párátlanítóval sem látok egy idő után, és már gyűlölöm a homályos kis buborékom, amit beleheltem, jó lenne mást is látni, mint a nagy semmit, felette keskeny sávban a járókelőket. Meg aztán eleve nehéz volt.

Nagyon szeretek ajándékokat venni, megtalálni őket, elsétálni az antikváriumig, ami a térképen olyan közelinek tűnt, hogy inkább a személyes átvételt kértem, aztán mégis másfél óra lett, miközben a privát kis cirkoruhámban hatodszor inhaláltam ki, majd be ugyanazt a párát. Jó volt elmenni a méregdrága Lego robotért, aminek tényleg nagyon örültek az ikrek, de már csak áll a sarokban, én viszont ahányszor ránézek, az egyébként nem is olyan messzi, mégis ismeretlen utcára gondolok, ahol egy csatornához illesztett wc kagyló várta a sorát, lefotóztam, egysoros verset is írtam róla, ezt: A tél szarik bele. Így, időmértékkel. Odafelé csak néztem a wct, hazafelé, már a nagy dobozzal a hátizsákomban lefotóztam, addig izgultam, jaj, addig el ne vigyék. Boldog voltam, nem vitték el éppen akkor.

Íme:

Aztán amikor csak Tomival mentünk kézműves szaloncukorért, Marci megint hisztizett, makacskodott, végül egyszerűen otthon hagytam I.-vel, I. nem szeret eljárni sehova, otthon szeret lenni. A furcsa cukrászdában valami zene szólt, elvarázsolt, megkérdeztem az eladót, mi ez, de inkább blokkolt, egészen meglepett, amikor kifelé menet még utánam szólt, hogy megnézte, Depeche Mode, én meg, a hülye fasz, még okoskodtam, aha, akkor biztos valami újabb, mintha értenék a Depeche Mode-hoz, de a csajt nem érdekelte, meg amúgy is gyerekkel voltam, akkor az ember megszűnik őnmagában létezni, anyuka lesz, engem is mindig arról ismernek meg vadidegenek a játszótéren, hogy ott vannak velem az ikrek, na, hát most még ez sem volt, tökéletes volt az álcám, a szaloncukrok finomak voltak, kivéve a felnőtt, a konyakosmeggyes, az a négy szem, amit vettem aranyárban, mert minden darabja megtört, a konyak kifolyt ragacsként, ilyen ez a felnőttlét, egyébként a Heaven volt az a zene. Új, mi? 2013.

Nehéz volt akkor is a karácsony, és fejben egy ideje már hosszan panaszkodtam fürdés közben, akkor éreztem meg, hogy ebből végre poszt lesz, végre elkezdek leírni dolgokat, amikor rájöttem, hogy minden, amiért panaszkodom, a fejemben történt. Elő akartam ráncigálni megint a márciusi elvonulásom, amire olyan régen vágytam, de már megmérgezett a vírustól rettegésem, a nyaralásom, amit megmérgezett, hogy lejöttek egy előző nap még lázas gyerekkel rokonok, a karácsonyt, amikor beadtam a derekam, és távolságtartó családtagokkal zárt térben maszk nélkül töltöttem 2 órát. Rágtam ezeket a fájdalmas kibaszásokat, amiket osztottak nekem, amiket kaptam, és aztán rájöttem, hogy márciusban nem lettem beteg, a nyaralás után nem volt beteg senki, eltelt 6 nap karácsony óta, és senkinek nincs semmi baja. Csak nekem. Nekem március óta vannak tüneteim, folyamatosan, odaképzelt gondok, hőemelkedések, torokkaparások, annyiszor képzeltem oda azt a néhány vonalat arra a sziklafelületre, hogy lassan mind valóságossá vált, napról napra mélyült, kirajzolódott valami érthetetlen ábra, talán betűk, titkosírás, és ma itt ülök lerongyolódva, rettegő, izzadt, felriadó éjszakákkal, örökös torokkaparással, fejfájással, és nagy eséllyel szépen kibomló refluxom lett, és meghíztam, és rendszeres a szívdobogásom, keveset mozgok, de ezt nem köszönhetem senkinek, nem mintha köszönném, csak rákenni sem lehet senkire.

Elárult a testem, és én is elárultam őt, és már nem tudom ki kezdte, de ahogy a gyerekeimnek is szoktam üvölteni, amikor jönnek ezzel a hülye dumával, hogy a Marci elvette, a Tomi meglökött, hogy gyerekek, én leszarom ki kezdte, lehet pampogni, csak azt találjuk ki, mi a megoldás. És akkor a gyerekeim, mindkettő, vagy legalább az egyik elmélyülten néz, gondolkodik egy ideig, magába fordul, aztán általában tényleg csak az egyik megszólal, hogy anya, csúnyát mondtál. Csúnyát mondtam, igen, sajnálom, de mérges voltam.

Vannak megoldások, például a márciusban kapott Xanaxra kicsit rájártam, módjával, mert a testem gyenge (ha már a lélek is), egy levél fogyott el eddig, az azért nem olyan sok, 10 szem. És néha iszom, de azt sem bírom, ott van ugye a reflux, égő érzés evés után azonnal, alkoholt meg ugye ne is feszegessük, de azért pl. ma is ittam, egy fél üveg Hoggys almacidert, ami bő egy deci, és most kevertem egy sportfröccsöt, az egy deci bor, kicsit Hajnóczys ez a számolgatás, ő mondjuk bele is halt, engem majd a reflux és az aranyér visz el, nem valami elegáns Szent Mihály lovai, amolyan öszvérek vagy inkább hámba fogott, szanaszét tartó macskák. (Tudom, hogy az a ló nem állat, a rock’n’roll meg nem egy tánc.)

Apámnak amúgy lett kijárós gondozója, januártól heti kétszer. Máris megérte sokat dolgozni, lett helye a pénznek. Hozzájuk nem mentünk ki karácsonyra, tartom a távolságot, ahogy mindig is tartottam velük, sem el örökre, sem közel hozzájuk, hosszú száron, messziről. Anyám néha felhív, panaszosan, hogy nem hívom, elfogadták Szilvit, a gondozót első látásra, ez csak egy mondat, egy sornyi vers, de nem is olyan fontos, mert anyám már lehalkított hangon mondja, hogy Gabika, a Petike (középső öcsém) mondta, hogy nem válaszoltál neki az üdözlőlapjára. A messzi távolból próbálom visszaidézni, mit nem tettem már meg megint, Petikével, aki amúgy elmúlt negyven, és kutyás kommandós volt fénykorában a TEK-nél, egy éve nem találkoztam, és bevillan, hogy csak a Messengeren küdtem vissza csillogós gifet, a Viberre nem, hát anya, majd válaszolok, ezek a dolgok is mind elrendeződnek, elfogy a sportfröccs, eliramlik az élet, és amikor az idei karácsonyra gondolok vissza, akkor majd egy wckagyó lesz meg a szekrény aljában rendrakáskor megtalált IKEA konyharuhák, amit anyáméknak vettem ki tudja, mikor, de most meglettek, és a legnagyobb öcsém elvitte hozzájuk, kimosták, és jó, mondja, anyám a telefonba, mert mind a négynek egy kicsit más a mintája, a kék kockák, és ez bezzeg erős anyag, tartós, kibírja majd az időt.