#418

Most, hogy valamilyen szinten véget ért egy kibvaszott nehéz időszak, gyorsan meg is kell írjam, ezzel is emelkedik a valamilyen szint, másik szintre, és még van hova tovább.

Az úgy volt, hogy a fogorvos megnyugtatott, nincsen szájüregi rákom, de akkor már egy ideje éreztem valami nyaki diszkomfortfélét, nyelési gond, nyomás, furcsaság. Mivel annak idején, 28 éve úgy derült ki, hogy generatív szorongásom van, hogy egy orvos megvizsgált, és elmondta, akármennyire is úgy érzem, hogy egy daganat van a torkomban, nincs ott semmi, menjek pszichiáterhez, így most is úgy kezeltem, mint a tudatom teremtette bajt. hetekig toltam le ezt a bajt, ezt a tudatot, de újra meg újra visszatért, és itt szorított, ott fájt, belül is szorított, valami nem volt rendben. Főleg, hogy ez inkább jobb oldalon, nem középen. Akkor rák. Tudtam, ezzel nem mehetek el a körzeti orvoshoz, sem én nem vagyok erre képes, sem a körzeti orvos, így maradt a magándoki, a gyerekek orvosa, fiatal, együtt edzettünk anno. De egy vagyon a Medicover. Napokat, kibaszott rettegő napokat töltöttem azzal, hogy nem megyek magánorvoshoz, mert huszonxezer forintért megtudom, hogy aludjam ki magam. És nem mentem, és nem aludtam.

Valahogy elmorzsolódtak ezek a napok, lemorzsolódtak, mint a rosszul tanulók, a kimerülő maratoni futók, minden nap rettegtem, minden nap volt valami, amikor elfelejtettem, amikor belefeledkeztem valamibe, valakibe, voltaképp ment a nap, de minden éjjel eljött a sötétbe nézés, a várakozás, a magam figyelése, a rák figyelése.

Közben vittem a fiúkat ide-oda, programokra, vittem őket táborba, rájöttem, hogy minden régi szorongásom megvan az utazással, nem múltak ezek el, csak nem tömegközlekedtem. Minden reggel rettegtem a ránk váró buszúttól, ez is egy szorongás, nem a rák, ez más, erről majd máskor, minden este rettegtem attól, hogy haldoklom, de nem teszek semmit. Végül tettem, erre büszke vagyok, mert bejelentkeztem a fiatal doktornőhöz, Facebookon írtam neki, azonnal válaszolt, másfél hétig még szabadságon van, utána mehetek a Medicoverbe. Még másfél hét volt, amikor már tudtam, hogy rák, és minden nap azzal telt, hogy valahogy én magam morzsolgassam el, teljen el, érjek oda a dokihoz, essünk túl rajta. Kezdjük el a kezelést. Minden találkozó, minden program világi hívság volt. Ugyan minek. Úgyis meghalok. Vagy műtenek. Igen, ez az, műtenek, borzalmas procedúra, miközben jön a covid, esik szét az ország, esik szét az iskolarendszer, az egészségügy, tönkremennek az emberek, megy szét a világ, az időjárás, és beviszik a kisgerlét az állatmentőkhöz, de már nem lehet megmenteni. Nem fizettem be a szeptemberben induló tornaprogramra akciósan, mert lehet, hogy éppen kezelés alatt leszek. Majd a vizsgálat után. Nem adtam választ embereknek időpontok miatt, majd a vizsgálat után. Nem írtam rá emberekre. Ha valaki hívott, azonnal mentem, menekültem magamtól, örültem másoknak, a világ jobb részének, de ha elfáradtam a társaságban, rögtön éreztem, ahogy nő bennem a rák. Találtam egy aprócska fityegőt, húsvágó bár, nyilván, na. majd feldarabolnak, felszalámiznak, műteni fognak.

Nem hiszem, hogy észre lehetett ezt venni rajtam. Kicsit faszfejebb voltam a gyerekekkel, kicsit faszfejebb a munkahelyen. Kevesebbet olvastam, mert a sötétbe bámulva egyszerűbb volt vacak telefonos játékokat játszani, míg begörcsölt a jobb vállam. Ha összekaptam magam, akkor tudtam olvasni, megnéztem legalább 3 vagy 4 részt James Herriot sorozatából, de amikor egy fiatal versenylovat kellett elaltatni, áttekertem, és nem tudtam folytatni a többi résszel. Írtam egy két oldalas kis valamit, beadtam egy pályázatra. Erre is büszke vagyok. Hogy megtettem. Együltő helyemben sikerült, közben nem nőtt a rák. Szinte semmit nem mozogtam, az utolsó hetekben-napokban falási rohamaim voltam, tábla csokoládét, egész csomagolt felvágottat ettem meg a sötétben. Híztam.

Senki nem tudta, hogy orvoshoz megyek, azóta sem meséltem el senkinek, ide írom le. Előző nap egy aprócska aranylevelet találtam, jó jelet, pici zacskóban egy macskabajusszal együtt betettem a táskámba. Meg egy üveggolyót, galambtojásnyit. Szilványit. Semmiképpen sem daganatnyit. Elkezdtem hinni. Mindent megvizsgált a doki, egy kicsike kamerával lenézett az orrüregembe, és azon keresztül még lejjebb, megkamerázta a gégémet is, szinte gégetükrözés, csak ez kényelmesebb volt. Nincs rák. Duzzadt nyálkahártya, ami okozhatja ezt a feszülő érzést, sanszosan reflux. Tegnap este először nem néztem a sötétbe sok nap óta. Egyszerűen elaludtam.

Még mindig van valami a torkomban, reflux, duzzadás, szorulás, valami, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudok, de nem rák, csak én.

Elmondom még, mi van. Az van, hogy annyi ember jár-kel kint, faszfej éppen, és közben ki tudja, mióta nem alszik jól. Nem lehet tudni. Vagy annyira keveset. Én sem tudom.

#417

Két hónapja nem írtam. Csak napokra látok vissza, azelőtt sűrű köd, valami jó, valami elkészült, valami kimerítő, valami mindig elmaradva, valami, ami mindig szorongat, amibe bele fogok halni vagy így, vagy úgy.

Néhány hete egy varjúfiókával találkoztam a Klauzálon, galambnyi nagy madár volt, de esetlen, úgy nézelődött, ahogy kölykök tudnak, minden új, minden érdekes, így vettem észre, hogy még fióka. Sosem láttam még kis varjút, örültem neki, de aztán két nap múlva láttam valakitől a posztot az madárhatározóban róla, az illető segítséget kért, mi a teendő, kint van a téren, a játszón, akkor most mi legyen, Jöttek is a válaszok, ki így, ki úgy, ott kell hagyni, fel kell szedni, figyelni, etetik-e. Én pedig egészen belekeseredtem, hogyan mehettem el mellette csak úgy, nem figyeltem, kényelmes volt azt gondolni, ez szép, akár egy természetfotó, és nekem semmi közöm hozzá, befogadó vagyok, ennyi. Követtem a posztokat, követtem a kisvarjakat, mert többen voltak, hajnalban mentem le a térre, keresni, megvannak-e még, akkor még zárva volt a park, megvoltak a kerítésen túl, posztoltam én is, segítségeket hívtam, madármentőkkel egyeztettem levélben, telefonon, mi legyen, másnap is láttam még a varjakat, bent bóklásztak a játszótéren, valahogy minden nap túléltek a sok játszadozó gyerek, a kísérő szülők, a hajléktalanok, az inni, drogozni kijárók között, akkor már volt fuvar is, csak össze kellett volna szedni a kicsiket dobozba, I.-t kértem meg, nézze meg a téren, merre vannak, melyik bokor alatt, de nem talált semmit. Eltűntek. Este még lementem, végigjártam a kukákat, a bokrok alját, hova rekkenthette el, aki kárt tett bennük. de semmit nem találtam. Szomroú éjszaka volt, semmire elég. Valamiért, talán hoitetlenségből másnap reggel is kimentem nézelődni, és akkor meghallottam a a fejem felett a fáról a hangokat. Csapkodás, károgás, nem messze felettem. Már fel tudtak repülni a kisvarjak. Boldog reggel volt, csodálatos. Hamarosan az utcai házak tetejéről hallottam a hangokat, és rá egy napra átkeltek a mi épületünkön, s már a parkban, a park mögötti házon tanyáztak. Az a pár tollas kis hülyegyerek belakott egy olyan teret, amit nekem sosem lesz lehetséges. Én alul, kapukon, vasajtókon kelek át, hogy örökké földhöz ragadjak. Elkezdtem felfelé nézni, figyelni a madarakat, akik a koszos, sörösfülekkel, csikkekel, vízbomba tarka műanyagfoszlányaival teli, kiégett parkban, mellettünk észrevétlenül, vagy észrevéve, de valahogy mindent, legalábbis ezt a pár nehéz napot megúszva felnőttek, és mennek a maguk, korántem idilli útjára, és majd kukákat, fészekből rabolt fiókákat boncolgatnak, és az nem szép, mert akkor meg a fiókáknak szurkolok, és a macskáknak is, akik a parkban a madarakra vadásznak, voltaképp mindenkinek.

Ekkor léptem be a Madármentő csoportba, hogy ha már itt ragadtam, lent, legalább vak ne legyek, és kapóra jött, hogy tanfolyamot hirdettek, városi madarak mentéséről. Tényleg nem is tudom, mi minden történt velem az elmúlt hónapokban, volt évzáró koncert, táncbemutató az iskolában, bizonyítványosztás, közös mozik, fagyizások, lefogytam 8 kilót, majd ebből egyet visszaszedtem izom gyanánt, és új ruhákat hordhatok, és voltam fogorvosnál, aki elmondta, hogy az az olykor megjelenő dudor a szápadlásomon nem rák, mint ahogy azt hetek óta hittem, és emiatt gyakran készültem a halálra, vagy legalábbis a megalázó és kényelmetlen műtétre a rendkívül rossz elhelyezkedés miatt, és emiatt sokszor nem aludtam, és emiatt sokszor voltam különösen bezárkózó és faszfej és feszült, és igaz, ma már újra készen állok arra, hogy szorongjak, és meghaljak hamarosan, habár nem akarok, de legalább nem szájrák, és anyám is kapott időpontot a szemműtétre, és volt egy laza és végül nagyon kellemes, komfortos osztálytalálkozó, a harmincadik, ami után még volt közös ebéd baráttal, szóval volt sok jó, sok erős, de hogy elmehettem most csütörtökön arra a tanfolyamra, ahol a beígért 2 óra helyett majd 5 során volt rengeteg elmélet, és aztán gyakorlat, gyakorlat nagyszerű emberek bemutatásában, és csöppnyi rozsdafarkúakat és fecskéket etettem lisztkukakccal és túrókeverékkel, és gerlét, kicsi tyúkot dédelgettem, és varjakat, pimasz szarkafiókákat tömtem, hogy aztán a kezemre koppintsanak, és aztán megnéztem, ahogy a doki a behozott, sérült állatokat hogyan látja el, töréseket, nyílt töréseket, sebeket, filigrán kis síneket, rögzítéseket eszkábált, betadint locsolt, aztán egy fagyasztott, de már kiengedett galamtetemen gyakorolhattuk az infúziót, és én is beadtam a magamé a galamb bal szárnya, a bőre alá, de nem támadt fel, maradt ő is a földön a közösségi térben, szóval ez mégiscsak felemelt egy kicsit attól a földtől.

Aznap este az ikrek az apai nagszülőknél aludtak, és már majdnem hazaértem egy shawarma pitával a kezemben, amikor végül kisebb happeningbe keveredtünk (azaz mentünk önként) a Kiskertben, és másnap megnéztem a Tenetet, és harmadnap leégtem Dorogon, este pedig koncertre mentem a kertbe egy meggyes sörrel, és ma reggel meg régi ex, jelenlegi jó baráttal mentem hajnalok hajnalán kávézni, ő az, aki elesett a biciklivel, durván, aztán kóma, és hosszú hónapok alatt újra felépülés valamivé, valami mássá, mutatta a rosszul összforrt kulccsontját, az már úgy marad, akár egy késve behozott galamb szárnya, féloldalasan. És ez már a mai nap, a mai reggel, amely után pokoli délelőtt jött, a műanyag szelektív kukába dobtam ki egy adag hulladékot, már csuktam volna vissza, amikor feltűnt valami, valami furcsa mozgás, és a kuka teli volt csontival, nyüzsögtek benne a férgek, a nyüvek, a szegélyén vándoroltak körbe ötvenen, százan, potyogtak le, és végül hívtuk a takarítónőt, aki káromkodott, mint a kocsis, de együtt átpakoltuk, kimostuk, kisöpörtük, valaki régi húst tett bele, a kuka mélyén volt az igazi pokol, de a park felé végül eltakarítottuk a csontikat, és arra gondoltam, hogy ez a hét is eltelt valahogy, mindenféle dolgokkal, amik mellett nem is tudom, mire nem jutott időm, valami fontosra, helyette mindenféle közbejött, nagyjából az élet, és a többi hét is ilyen volt, megerősítő, szemeket felnyitó, lépéseket kérő, még ha maradtam is a földön végig, és csak egy kicsit emelkedtem meg, amikor rozsdafarkút etettem, meg amikor megláttam a kisvarjút a fán, meg talán akkor is, amikor ma délelőtt a tűző napon arra gondoltam, a csontikat nem ajánlják fiókaetetésre, de újabb nézetek szerint már ugyanúgy lehet, csak ne éljenek, le kell tépni a fekjüket, vízbe tenni, hagyni egy ideig, úgy adni a fiókáknak, és valaki biztosan összecsipegeti azokat a csontikat is, akiket ma kisepertünk a park felé, a napfény majd elintézi a többit, aztán végül visszatértem a földre, vigyázva, nehogy rálépjek valami féregre, és elmentem a boltba, élni.

Fióka még a bokor alatt.
Fióka már a fán
Ezek mi vagyunk.

Gyerekrajz

#416

Megint elkezdtem belesuttyanni valamiféle nyomorpornó könyvéletbe, persze nem én tehetek róla, sosem én, a dolgok csak úgy jönnek. Anyám szürkehályogja elég durva, kiderült, 20 éve nem vizsgálták a szemét, előrehaladott, ez is egy ilyen félrerakott dolog, amit apám mellett sosem vett elő. De most intézzük, hát persze, mentem is vele a kórházba az ambuláns rendelésre, ahol 4 kibaszott órát vártunk, mert az egész megye idejár, annyi idős ember, amennyi ülőhely nem is volt, mert a szemészeti vizsgálat általában nem 10 perc, hanem egy vizsgálat alatt még pupillatágítót is kapnak, amivel várnak még egy órát, utána megint bemennek újabb vizsgélatokra, és hát az egész keserves volt, a kopott linóleum, a betegszállító liftekbe és liftekből félig öntudatuknál lévő, letakart műtöttek, akiket az osztályokra, rajtunk át tologattak, a motoros takarítógép, amely mellett a kikiabált neveket alig lehetett meghallani, főleg ha végül kockázatot vállalva a folyosó másik végén, a gasztroenterológia szabad székeire ültünk le. Anyámnak annyit kellett várnia, hogy elmúlt a pupillatágító hatása, így újat kapott, konkrétan utolsóként végeztünk. Mindenki kedves volt, segítőkész, egyszerűen kevés az orvos. A hely. Anyám várólistára került, majd valami lesz. Elcsigázottan végül csak feltettem a HÉV-re, én hazaindultam, mert már szerettem volna hazaérni, Marci fiam hasa rendszeresen fáj, éjjelnte felkel fetrengve, nyöszörögve, masszírozni kell, sétálni, rég nem aludtam ki magam, a I. éppen ekkor vitte gyerekorvoshoz, aki szerint nincs szervi baj, talán stressz? Nem tudom. Iskolai gond? Vagy az én nyomorom? Vagy mégis szervi, rosszul etetem? Önvád level 50. Anyám eljutott Gödöllőig, ahol lelépve a HÉV-ről kiment a lába, azóta alig tud járni. Önvád level 100. Tegnap rendkívüli szabi, elvittem a gödöllői sebészetre, azaz elkezdte ő maga egy taxizás után, de aztán segítettem. És azon rágódtam, hogy mi a kurva ég jön még. Mikor van az az idő, hogy nem fél vagy egy óra távlatáról gondolkodom tervezésnél, hanem merek hetekre előre nézni. Hogy van egy részem, ami nem a szülőm gyereke, nem a gyerekem szülője, hanem csak úgy én vagyok. És akkor leesett, hogy ez az, ez az a részem, ami tisztán az enyém, amikor panaszkodom, amikor szenvedek, élem a nyomorpornót, közben megyek a gödöllői alsóparkban, és legalább annyi eszem van, hogy megállok a tulipánágyásoknál, és fotózok, ez a szépség jut, mert anyám már csak idősebb lesz, és egyre gyengébb, a gyerekeknek pedig mindig lesz új problémája, szóval legyen tulipán csak úgy, néha ágyásban, néha meg csak bedugdozva a rét növényei közé, és én is eldugtam magokat, hétvégén mángoldot, ma bokorbabot, és szabadságom is van, már csak okosan kivenni, és nem aggódni, hogy másra kell az, valami nyomorra.

#415

Lista mindenféle jóról.

Ma végre újra ötössel kezdődött a súlyom. Mivel mozogni nem mozgok még, csak valami posztcovid tornát próbáltam, így a kajákról lemondással fogytam, és hát utálom, gyűlölöm, ennyi. De lementem pontosan 59.9-re, ez persze átmeneti, tudom, de volt ilyen pillanat ma, kész. Ráadásul az a testalkat vagyok, akinek a csípője még mindig 102, a melltartója meg lassan 70A. De legalább vállfajellegűek a vállcsontjaim, ha össze is szottyadok, majd magamra vetek valami drapériát. Paplanbrokátot, sifont, dzsörzét.

Anyámnak a szövettan és vérkép szerint nincs áttéte, sőt kemóra sem kell járnia, egy hónapig egy erős gyógyszert szed, és valami csoda folytán a gyakori (10 páciensből 1 esetében megjelenő) mellékhatások is elkerülték. Vidám, igen, valamit letett, valami csomagot, amitől most könnyebb neki az élet, habár újabb műtét vár rá, de már azt is menedzseli (szürkehályog, sajnos nem jó a helyzet, mert ezzel is várt, nem is várt, nem vette észre, lassan kopott meg a világ, aztán rácsodálkozott, most már magától lépett, intézi, persze majd kísérjük is).

És kijött a Gabo pályázata, persze bármennyit is vernyákoltam mindenféle egzisztenciális kérdésekről, máris belelkesültem, fülem hátracsapva, orrom a préri levegőjébe fúrom, úgy várakozom, várom, merre fussak a futásért, mert az a helyzet, hogy örök rajongója vagyok ennek a Gabo sorozatnak, akár benne lehetek, akár nem. Ahogy talán nem írtam le két poszttal arrébb, hogy miközben sajogtam a moziban, azért jó is volt, hogy azok között az emberek között lehetek, mert bárkivel beszéltem, mind okos, kedves, és nem is irigykedem rájuk, hanem azt irigylem, hogy hogyan írnak magukhoz képest, és ezt szeretném valahogy megvalósítani magamra nézve is. Magamhoz képest. Holnap gép elé ülök, és elkezdek valamit. Ma is elkezdtem valamit. Tessék.

#414

Megjelent egy 20 éves versikém egy olvasókönyvben. A kiadó tiszteletpéldányt is adott a kb. bigmeknyi (szép szó, így szeretném írni) honorárium mellé, amely példányért én szíveskedtem befáradni. A levél alján egy Váci úti székhely szerepelt, így egyik munkanap végén I.-t kértem meg, hogy menjen az ikrekért az iskolába, aztán nekivágtam. Az a fajta tavaszi nap volt, amikor reggel 2 fok van, délután pedig 22, így egyszerre cipeltem és viseltem és izzadtam, de jól esett így is a séta. A picike telephelyen egyszerűen besétáltam a portás mellett, és meglátva a kiadó tábláját az egyik épület kapujánál, felmentem. Nyikorgó, romos lépcsők, furcsa ajtók minden emeleten jobbra és balra, de a kiadó nevét nem találtam. Hamarosan egy rácsos ajtóhoz értem, ami be volt zárva, de szerencsére egy szimpatikus fickó lefelé jött, beengedett, majd kitámasztotta egy téglával az ajtót, mondván, jó lesz az visszafelé. Én csak izzadtam és nevettem, valaki csak kienged a fentiek közül, válaszoltam, ő furcsán mosolygott. Három vagy négy emelet lehetett, nem tudom, mennyi, siettem, szaporáztam, emelet sehol nem volt kiírva. A jobbra és balra ajtókon táblák, de vagy nem voltak nyitva, vagy bent elhagyott irodák, kicsit törött, de szinte még jó, üres bútorok. Ember sehol. Egészen felfelé nem mertem menni, nem is lépcső volt az, szinte létra, ott már csak nem lehet ez a patinás kiadó. A padláson. A galambok között. Jó, hogy ott volt a tégla a rácsos ajtónál, ki tudja, ki volt az a fickó, valami gondnok, karbantartó vagy egy Vergilius, akinek nem mertem megfogni a kezét. Ha bezár, ha az az ajtó bezáródik rám, nem tudom, hogy jutok ki az épületből, így mégis sikerült, a jobbomra vetett kabáttal végighúzam a szűk lépcsőházi falakat, amíg egészen megérmülve lesiettem, majd a portán megtudtam, hogy a kiadó 3 éve elköltözött. Az új hely egy elegáns épületben volt, köpésnyire a lakástól, átvettem a kötetet, a versikét.

Tegnap díjátadóra (és egyben egy érdekes eseményre) voltam hivatalos, mint shortlist szereplő. Tudtam, hogy nem nyerek, egyrészt mert olyan volt a történet, amilyen, másrészt mert még ha volt is leheletnyi esély, hogy valami hülye okból mégis nyerek, hogy ezt kizárjam, direkt az utolsó pillanatíg húztam a visszajelzést, és arra gondoltam, ha én nyernék, akkor már rég kerestek volna, hogy ugyan jelezzek már vissza. Nem kerestek. Ennek köszönhető, hogy végül erősen túllépve a visszajelzési határidőt szóltam, megyek, már csak úgy extrán írtak fel a vendéglistára. Azaz írtak volna, mert amint odaértem a mozihoz, és megtaláltam a negyedik emeletet (semmi padlás, semmi létra), ott a jegyszedő nem látta a nevem a leadott listán. A szervező, akivel leveleztem, aznap covidos lett, gondolom, kisebb gondja is nagyobb volt, mint ezzel foglalkozni. Visszamentem az első moziszintre, belépőt vettem, nem sajnáltam a pénzt, hiszen a díjátadó után filmvetítés, évek óta nem voltam moziban, remek lesz. A mozi az a fajta hely volt, ahol mindig 60 fok és kb 10%-os páratartalom van, emiatt egyszerre izzadtam és mumifikálódtam, de legalább nem úgy telt az idő, mint máshol. Vergilius sehol nem volt, senki nem hagyta nyitva az ajtót, de nem is gondoltam rá, hogy kellene. Innen valaki csak kienged. Ismerősöket láttam, és melléjük telepedtem, de akik nekem ismerőseim voltak, azok másnak, egymásnak barátai. És nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem mehettem már el onnan, hogy egyedül legyek, hogy csak úgy legyek, és éreztem, hogy olyan kevés, kevéske vagyok, mások együtt vannak, egymással, közös életük van, örömeik, kapcsolódásaik, én csak itt ülök, mit lehet tenni, se hús, se hal, nem is otthon, nem is idegenben. Én csak kopogtattam ezen az ajtón, de azt sem tudtam, hova is akarok bemenni, minden rám szakadt, hova is küldtem be a legutolsó Gabo novellát, ami talán még jó lenne, ha elolvasnám, de egyértelműen nem Gabo novella, de akkor mi? És akkor miért fáj, hogy oda nem volt elég Gabo. Hogy nem vagyok bent, de hol is? Hogy kintről nézve ez egy egész egy kivilágított, gazdag ház az estében, bent vendégség, forgatag, az ebédlőben sokágú csillár, könyvtárban polcok, tudom, ha bent lennék, akkor látnám, hogy ki megy el a wc-be sírni, és ül a polc mellett egymaga, és lehet, én is odaülnék hozzá, tőle tisztes távolságba, egymagamba, ugyanúgy távol mindentől, mintha kint lennék az épületből. De hát kint voltam, így aki bent volt, mind boldognak tűnt, én meg kint, abban a moziban, a 60 fokban, a 10 százaléknyi páratartalomban, és örültem a díjazottaknak, és vátlottam pár szót pár kedves ismerőssel, akik aztán mentek tovább a barátaikhoz. Én maradtam filmet nézni. A nagy terem lassan kiürült, de nem bántam, mert félek a mozikban, régen ott volt sokszor pánikrohamom, sok az inger. Hát leszaladtam az első emeletre, oda, ahol a jegyet is vettem, egy adag popcornért, iróniából is, meg éhes is voltam, ez most mozizás lesz, mint az igazi felnőtteknek, jó lesz. Az üres teremre értem vissza, azaz nem teljesen üresre, mert még egy ismerős pár ismerősével éppen búcsúzott, ő mondta, hogy egyedül maradtam, más nem nézi a filmet. Akkor nyomtam meg a púpozásig teli popcornos zacskót, hogy milliárdnyi kukorica repült szét, káromkodtam, majd a makulátlanul tiszta (annak tűnő) teremben a földről elkezdtem felszedni a darabokat, ne maradjon így mégsem, amíg a többiek végleg eltűntek. Ott maradtam egyedül, az ősrobbanásban, az aszalódásban, a földön kapirgálva, a másfajta időben, a periférián, se hús, se hal, se film, mert végül nem maradtam, féltem. Volt még egy film, arra állítólag valaki, egy ember beült, de attól még jobban féltem, egyetlen idegennel nézni az éjszakába nyúlóan valamit. És elindultam, tévelyegtem az emeletek között, csillogó márvány és üveg, és nem találtam a kijáratot, parkolószint, eggyel feljebb is parkolószint, hogyan jutottam le ennyire mélyre, észre sem vettem, végül egy magas emeleten megtaláltam egy kiskaput, hátizsákomban a maradék popcorn, a szakadt jegy, így mentem ki a hűvös, párás éjszakába. Sajgott az egész elbaszott este, de aztán kint valahogy minden rendbe jött, és nevettem, nevettem. Hogy akkor ez van, ez a periféria, ez vagyok én, ez a helyem, mindenütt kicsit kintebb, sehol sem teljesen bent, a gazdag házban, csak a macskáknak, csak talán a fiaimnak, és ez nem is csak, ez valami, és azért jó a periférián lenni, mert senki nem nézi, ahogy esetlenkedem a kirobbanó kukoricával, rajtam kívül mindenki elfelejtette, csak a jegyszedő szóltam, elnézést kérve, és ő elnézte, azt mondta, van porszívójuk, majd megoldják, és igen, már ő is elfelejtette, és ma, amikor az ikrek meglátták a másnapos popcornt a konyhaasztalon, áldottnak érezték a reggelt, és a már megpuhult, de erősen sós, vajas kukoricát rágcsálva olyan boldogok voltak, hogy szégyenkeztem, mit sajognak itt dolgok, majd megoldom, tessék.

#413

Ma éjjel megszületett kollégám fia. Ő az egyetlen irodába járó kollégám, aki még nem kapta el a covidot, emiatt, mármint hogy neki és a mindenórás feleségének ne adjak át valami csúfat, teszteltem múlt vasárnap egy nem kellemes, de alapvetően átlagosnak tűnő náthafelére, és döbbentem meg a hamar előálló pozitív eredményen. Másnap már negatív lett a teszt, ami a kitartó, de továbbra sem durva tünetek mellé nem a megkönnyebbülést adta, hanem a lelkiismeretfurdalást, miszerint a semmire vonulok karanténba, és veszem ki a gyerekeim egy hétre a suliból. Persze nem a semmire, mert fals pozitív nagyon kicsi eséllyel áll elő, főleg ha az ember tünetes is. Arra mindenképpen jó a karantén, hogy egy viszonylag csendes életről is behizonyítsa, hogy valójában ízek, ingerek és kalandok boldog kergetőzése ehhez a kurva lakáshoz képest, ahol az enyhe tünetek miatt voltaképp végig dolgoztam, csak még a kicsattanó gyerekeim is a fejemen ugráltak.

Holnap lejár a karantén, és szabad leszek. Mehetek ki a rettegésbe. Marcit tesztelem ma, mert tünetmentesen lehet beteg, és holnap lenne az elsősök éves második, egyben utolsó templomi éneklése, az elsőt kihagyta, akkor voltunk a deltában, igaz, épp kijutottunk a karanténból, de az jobban megrángatott minket, őket is, így nem egy bő egy órás templomi fellépésre akartam kitolni a fiam a világba 10 nap bezártság után. Cserébe végigültük a misét, és sírtam, mert olyan szépek voltak a többiek, csak Marci nem, csak ő maradt ki, és borzongtam, lúdbőröztem, pedig nem is vagyok hívő, vagy ha igen, akkor sem katolikus. Ha Marci negatív, akkor énekel, és rettegek, mert egy órán át lesznek kint az oltárnál egy nagy templomban, bár leülhetnek, de mégis csak 8 éves, hogy fogja bírni, habár gyönyörűen énekel. Tényleg gyönyörűen. A nyílt napon gratuláltak a szülők. Különös érzés, hogy ilyen büszkeség van bennem, de nem érzem semmire fontosnak ezt a gyönyörűséget, csak annyira mégis, hogy Marci tud gyönyörködni és gyönyörködtetni, és kezdi ezt érezni, átérezni.

Ha Marci negatív, és megvolt a mise, akkor mehetek tovább rettegni, mert szavazás, és rettegek, rettegek, borzasztóan, mert ennél az is egyszerűbb lenne, ha semmi esély, de van esély, annyira hiszek ebben, és ezt a van esélyt elveszíteni sokkal rosszabb lesz, mint a semmit. De csak nem. Evésbe sem menekülök, mert éppen belekezdtem egy tornaprogramba, 8 hét, valamennyire odafigyelő diéta, ezt húzta keresztbe az omikron, 2 hetet toltam le, és másfél kiló lement, azóta ki kellett szállnom aprogramból, és csak igyekszem, ne zabáljak az 50 négyzetméteren, és mozgok, mert dolgozom, és egy lépésszámláló szenzort tesztelünk, mérem a lakást, akár egy börtönt, csak nem tudom pontosan, mi is méri jól, a telefonom, a sportórám, a szenzor, vagy én, ahogy fennhangon mondom, hogy kétszázhuszonöt, kétszázhuszonhat vagy hogy is számoljam, ha fordulok.

De a lényeg, hogy a kisfiú éjjel megszületett, és hétfőn is lesz kert, és mehetek vissza önkénteskedni a Mandákba is, és sokkal hosszabb tesztutakra mehetek végig az Andrássyn, lakás, iskola, iroda, többezer lépés.

#412

Ezen a héten már nem voltam kint anyámnál, mert azt mondta, most már jól van. Tartalékoljuk az időt arra, ha kísérni kell kemóra, ilyesmi. Szövettan még nincs. A hangja vidám a telefonban, bár ez csalóka, mert a nagyműtét utáni reggelen is úgy vette fel, hogy nyelt egyet, majd kicsit rendreutasító hangon megkért, hívjam már vissza, mert éppen reggelizik. Forgattam a szemem, de csak magamnak, színészkedve, és emlékszem a rettegés elmúltára.

Ez a poszt jobbára róla szól, meg persze rólam is, ahogy róla szólok. A történetem, amit elküldtem a Litera pályázatára, harmadik lett. Itt olvasható. Egyszerre volt erős szorongás és erős büszkeség. És persze ott volt, van bennem, hogy csaltam, mert félreértették, máshogy olvasták, középiskolai osztálytársam, aki maga is indult, észrevette a Litera oldalán, ő maga megosztotta saját idővonalán, más osztálytársaim is írtak, gratuláltak, valaki hozzátette, annyira valóságos, ahogy és amiről írok. Hát, akkor hazudtam, mert más lett az olvasat, bár sosem mondtam, hogy igaz, amit írok, mert voltaképp egy szava sem, És most ezek szerint úgy is hiszik, hogy ez annyira, hogy szinte. Akkor mégsem hazudtam. De büszke, az vagyok. És persze a fotóhoz tartozik, hogy rögtön észrevettem, nagy a seggem, meghíztam, eltunyultam, és ez olyan jó érzés volt, ez az aggodalom, hogy egy kicsit újra számít, nem is a segg, a mérete, hanem a régi ruhák, amiket úgy szerettem, és nem csak az a két nadrág, ami rám jön, hanem a többi, még várnak rám, és én nem dobom ki őket, majd írok róluk valamit egyszer, és mindenki azt fogja hinni, aki olvassa, hogy igazából ez a kövérkés, puha, szorongó ember valaki más, nem én, csak milyen jól írtam meg, hogy aztán bele is fogyok a történetbe, akár a nadrágokba.

#411

Az első napokban nem akartam messzebbre menni a gyerekeimtől, hogy egy atomháború esetén akár gyalog is el tudjak értük menni az iskolába. Öreg vagyok ahhoz eléggé, hogy még meglegyen az első hidegháború okozta konstans szorongás, emlékszem, hol volt az emeletes ágy a Mihály Dénes közben, ahol nem tudtam aludni, mert attól féltem, ha alszom, nagyobb eséllyel jön a bomba. Mennyivel rosszabb most, felnőttként, hogy tudom, mindegy, alszom-e, nem alszom. És hát alszom, mert kurvára fáradt vagyok.

Látszik, hogy felnőttem, több a feladat, gyorsabb volt megszokni, hogy na jó, akkor jöhet bármi szar, addig is élni kell, vasalni gyerekingeket, fizetni étkezési hozzájárulást. És alig telt el pár nap, újra megvoltak a boldog pillanatok. Kis haladások, örömök. Előfizetés egy tornacsomagra. Anyámból kivették a draincsöveket. Így már nem egy szatyorral jár fel és alá a lakásban, hanem elmentünk sétálni, menüt venni az egyik egészen használható helyi étkezdéből. A kis panelek közti kertekben nyíló virágokat néztünk. Apám fényképe mellett dolgoztam, standupoltam és utaltam.

Sikerült valamelyest lejjebb nyomni magamban a felelősségérzetet, nem, nem nekem kell megmenteni minden macskamentőt. Megoldani az ukránok helyzetét. Többször utaztam a hetekben a Keletiből, ilyenkor mindig bevásároltam, illetve vettem még adományt a Mandák Házba is, sőt mentem pakolni, de most elértem oda, hogy pénzem több nincs erre. És meg kell tanulni valahogy beosztani azt az erőt, erőforrást, amit elosztogathatok, ami mellett elhiszem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, nem többet, nem kevesebbet. Sikeresen le lettem beszélve az éjszakai Keleti pályaudvarról, de a Mandákba mindig lehet menni pakolni. És ha máshova nem megyek, még nem vagyok egy rongy törpe.

Egyébként meg várom a tavaszt, azt a dolgot, ami ingujjra vetkőzéssel, azzal a nem is szép, csak szükséges illattal, nehéz, mert a reggeli pulóverekkel telepakolt hátizsákkal jár.

#410

Mindig felszedek valamit a földről. A gyűrűt anyám kórházi kísérgetése előtt találtam, valami réz, kemény, hiába van eltaposva, nem tudtam kiegyenesíteni, nagy is az ujjaimra, így hordtam végig a kórházi emeleteken. Az üveg földgömböt pár napra rá találtam a gyerekek iskolája felé a járda mellett, Dél-Amerika kicsit meg van karcolva, de akkor is jel volt, csodás jel, hogy most már annyi minden jó jöhet, új világ. A fiúk építettek neki állványt. Ma reggel, befelé menet az iskolába már nem láttam sehol azt az új világot, csak a döbbenet maradt, A szorongás, az irracionális szorongás, a racionális döbbenet. Ekkor találtam a műanyag vodkásüveg fülbevalót. Absolut legalább. Vagy a hírfolyamokat tekerem kényszeresen, vagy menekülök az apróságaim közé. Megcsinálom a Szózat napi feladványát, a Duolingo leckét. Mosogatok. Az ikreknek könyvet vásárolok. Szabadságot tervezek, amikor elviszem anyámat sétálni, ebédelni. Átveszem a rendelt magokat. Márciusban ültetni kell. Mit lehet tenni másokért? Próbálok nem inni.

#409

Ahogy lemegy a sűrűje a dolgoknak, és tudok tervezni, elkezdek egy terápiát. Ez kábé úgy hangzik, mint valami kuplé indító sora, Egyszer majd Párizsban táááncolunk vagy ilyesmi. De tényleg tényleg elkezdek. Eskü.

Az az alap, hogy borzasztóan fáradt vagyok, nem csontig hatolóan, hanem mintha a csontjaimból áradna ez a fáradtság. Vannak napok, amik mennek, aktív vagyok, emberekkel vidám, és a saját magam hátam mögött állva előre lökdösöm magam, hogy na, csináld, ne legyél beszari, tessék progamokat szervezni a fiaidnak, meg írni, megosztani dolgokat (most pl. azt, hogy egy novellám listázták a Zsoldos-díjra, és a helyzet az, hogy úgy érzem, nem érdemlem meg, közben legszívesebben körbecsókolgatnám emberek kezét, mert annyira boldog vagyok, hogy gondolnak rám, hogy számítok így, számba vehető vagyok, legalábbis voltam, és emiatt ígérem, istenbizonynaccságosúr, hogy leszek is még!). Aztán mint ma is, ülök a vonaton, Gödöllőről zötyögök vissza Pestre, mögöttem kétkezi munkások bandája beszélget, söröz, a lezárt mondatok utáni hosszú csendbe, bambulásba bele-beleszisszen egy újabb olcsó sör, böfögés, és úgy érzem, minden hangos, éles, sok, közel van, hagyjatok már a picsába, kopjon le mindenki, és olvasás helyett csak ostoba játékokkal játszom, és szorongok-szorongok a hőemelkedésig, ami elmúlik, ha végre észbe kapok.

Szóval a terápia. Jó lenne. De egészen kijózanító volt rájönnöm, hogy mit is várok tőle. Merthogy elkezdtem keresgélni. Ki is legyen a terapeuta. Miféle. Legyen idősebb nő. Persze, Aztán mégse, legyen idősebb fickó. Oké. De mégsem, legyen fiatal (értsd annyi, mint én, haha), de feltétlenül olvasott, irodalomhoz értő. Jó, legyen az, aki vállaltan meleg. De nem, ne legyen meleg, legyen hetero. És így döbbentem rá, hogy majd azt akarom a terapeutától, hogy megszeressen, vagy legalábbis elismerjen, és ismerjen el, mint valami anya, vagy valami apa, vagy egy fickó, vagy valaki, aki ugyanígy szív a gyermekes léttel, vagy valaki, aki ért az irodalomhoz. És ez nagyon elszontyolító volt, mármint hogy azért akarok fizetni, hogy biztosan eljussak oda, hogy megveregessék a vállam, hogy Gabikám, hát ez tényleg nagy szívás, de figyelj, egész jól tolod mégis. Irreális elvárás egy terapeutától. Az első lépésem az, hogy megtanuljam, mit is adhat egy terapeuta. Ez vajon tanulható?

Egyébként ülepítettem az Ultrarövid Terápiát, és már korántsem olyan pozitív a véleményem. Két nagy gondot érzek. Az egyik, hogy egy első alkalommal látott, habár szimpatikus, de mégis idegen előtt kellene odaképzelt apámmal, anyámmal beszélnem? Kapcsolódni görcsökhöz, csomókhoz, csomópontokhoz? Nekem ment, de csakis azért, mert borzasztóan meg voltam reccsenve, kb. egy kedves szótól sírtam, de még így is feszengtem sokszor, és nem tudtam megélni a helyzetet. A másik, hogy az egész végén nem volt továbbkövetés. Hogy figyelj csak, szerintem menj tovább erre meg arra. Még azt is jobban értékelem, ha családállításba, ilyesmibe akar bevinni, de érzem, hogy a megélt szituáción túl is gondolkodik a terapeuta. Így, hogy a nő csak valami nagyon általános mondatokat mondott (keressem bármikor nyugodtan), kicsit visszafelé is átértékelődött, hogy mennyire vesz ő részt ezeken, mennyire tudja, hogy nekem tényleg mire van még szükségem. Lehet, hogy antidepresszánsokra vagy azonnali beavatkozásra. Ettől függetlenül nagyon jó döntés volt, egy forintját, egy percét sem sajnálom, akkor és ott segített, megadta a haladás érzését, a kontrollét, hogy valamit teszek, kapálózom, és ez nem is csak illúzió. És a nő, a kutyája és a lakása is a biztonságot, szeretet érzését adta.

Viszont nem tudom kiverni a fejemből azt a csajt, akivel odafelé a buszon találkoztam. Egy fiatal anya volt, öt (öt!!!) kigyerekekkel, mind kavargott, beszélt, pakolt, nyúlkált, fáradt volt a csaj, fiatal, látszott rajtuk, hogy nem a legjobb körülmények között élnek, és ott szállt le, ahol én. Amikor felajánlottam a segítségem a leszálláshoz, dacosan elutasította, de aztán mégis megkérdezett, egy sportcsarnokot keresett. Visnyovszki Stadion, kb. ilyesmit mondott, és az egyik, a legnagyobb kisfiún komplett focistaszerkó, lábszárvédővel stb. A térképen keresgéltem, van-e ott olyan, de nem volt. És a fiatal nőnél nem volt sem egy telefon, sem egy cetli a címmel. Vidékiek vagyunk, mondta. Otthon hagytam, mondta. Végül feladtam, siettem időre, nem voltam ismerős a környéken. Még aznap este körbenéztem a Google Mapsen, és Visnyovszki Stadion nem, de Koslovszki volt. Vagy kb. ilyesmi. Én nagyon szeretném, ha az a fiatal nő eljutott volna a Koslovszki Stadionhoz, és remélem, hogy a terapeuta olyan lesz, aki elmondja nekem, hogy miért is lehetek ebben biztos. Nyugodjak meg. Rendben van.