#217

Nem alszanak mostanában. Mindjárt kijön valamelyik, és nekem be kell mennem, hogy ott legyek, és persze én elalszom. Jó lenne egyben egy órát olvasni. Vagy egy sorozatepizódot megnézni. Vagy mélyebben kommunikálni. Egyedül lenni a lakásban. Vagy máshol.

Azért ma úgy tudtam volna felfutni az Andrássyn a hideg levegőn, akár egy lépcsőn, ha menne a repülés. Hazafelé sétáltam, és végre nem kellett rohannom, hanem egyszerűen csak meg kellett tennem az utat, kitérő nélkül, mert azért persze sietős volt, de már ennyi, mint egy nyakkendő meglazítása, elég volt, hogy ne fulladozzam.

Jaj, ezt le sem merem írni, mert olyan banális, csúnya klisé, de igazából jó nekem, hogy szeretnek, és én tudok szeretni. Már úgy általában is.

 

Advertisements

#216

Na, hát a nagyszerű nehézségeket, amik a családi életből adódtak, nagyszerű nehézségek generálásával kezdtem el kezelni, de azért ennek az egésznek az is egy lehetséges kimenete, hogy 15 év múlva, moziból kijövet entellektüell témákról vitázunk a fiaimmal, míg otthon szerettel vár egy nyaláb mentett macska, akik aztán szív alakban alszanak egymással, de csak miután addig simogattatták magukat, míg álomba szenderülünk, könyékig a selymes macskabundába túrva magunkat.

Addig már csak azt kell kibírni, hogy nem veszi a cipőjét, nem alszik, megüti, elveszi, nem akar oviba menni, nem akar hazajönni, nem ezt a pólót, azt leitta, kiszakadt, mesét akar, nem ezt, nem azt, nem is volt három, hazudsz anya, tűnj el, nem szabad elmenned dolgozni, soha stb. A macskákról inkább nem is írok.

Ezeket viszont olyan szépen megláttam egymás mellett, nevetségesek így csokorba szedve:

Értékelési időszak van a cégnél, volt egy kör önértékelés, majd egy másik fajta, amit másoktól kért az ember. Végül megkapta az adatokat. A magamét látva eléggé megdöbbentem, mert a skillmátrixom a céges átlag alatt volt olyan skilleket nézve, mint közösségi aktivitás, kommunikáció stb. Kicsit szomorú voltam, de aztán kiderült, hogy ezt  a mátrixot valójában csak az önértékelésem alapján számolta a rendszer. Olyan skillekben értékeltem magam alább, mint mások, amelyeket valójában én tolok javarészt: események szervezése a cégen belül.

Ezek után megkaptam a fizetésmelesem, és észrevettem, hogy az fizetésemelés előtti alapfizum elszámolták (többet keresek), és még én kezdtem el erősködni, hogy megértem, hogy ha emiatt az elszámolás miatt átszámolják az emelésem, és az csökken, hiszen a költségvetésben már eleve többet fogyasztok.

Most persze röhögök az egészen, nyavajás önértékelési probléma ez, másoktól elég jókat, és reálisakat kaptam persze, de baszki, ha újra nekifutnék ezeknek a helyzeteknek, azt hiszem, ugyanígy tennék. Ez az ijesztő. Hogy persze, nagyszerű, értékes ember vagyok, de amikor ez kézzelfogható dolgokra váltódna, akkor azokról inkább lemondok, jaj, csak nehogy valamit kapjak érdemeimen felül. Persze, egyedi az elbaszottságom, de azért alapvetően egy egész jól funkcionáló ember vagyok, ami azt sugallja nekem, hogy azért ez még javában az átlag zóna. És ezzel más is így van, így lehet.

A laza, kedves kollégám, aki az értékeléseket menedzselte, majd mindenkivel leült, mondta is nekem, hogy eléggé leértékeltem magam. Mire bedobtam az imposztor szindrómát, amiről még sosem hallott. De amit megtudta, mi az, nagyon jól szórakozott, mert persze átélte ő is, például ha elegáns étterembe ment be, és úgy érezte, mindjárt kitoloncolják, mert ő nem idevaló. De ki gondolná, hogy kétségei vannak magában. Bármikor is.

Ma nagy lépésre szántam el magam egyébként: trikóban megyek kettlebellre. Nevetségesség a köbön: edzés közben nyögök (most már akár sima hasprésekkor is), a hajamról csöpög az izzadtság, a pólóm egy darab csatakos rongy, amikor végeztem, de azt szégyellem (most figyelj!), hogy felül egészen szálkás, csontos vagyok, lapraszereltnek hívom magam ott, és emiatt ugyan vékony, de elég izmos, és szégyellem, hogy ehhez képest béna vagyok, gyenge, hogy majd a vállaim miatt azt hiszik, hogy én valami, holott dehogy, mert csak egy puha kis lúzer, jó, kicsit kitartó, mert hónapokig ötkor keltem majd minden nap tornázni, és kicsit tényleg izmos, mert hát ennyi mozgás hagyott némi nyomot, de alapvetően ez tuti genetika, nem erő, és magamutogatónak fogom érezni magam. Holott egyszerűen kényelmesebb a technikai trikó, mert a pamutpólóban nem jó izzadni.

#215

Na, most megint már-már irritálóan derűs leszek, holott ma tényleg megvolt a szopóroller, a szopólongboard és a szopósegway, mert Tomi jobban lett, de Marci extraszarul. És éjjel volt, hogy fél óránként kapta a gyógyszert, amit hivatalosan 3 óránként szabad (de ugyanezt adják a kórházban, és persze sűrűn, és a körzeti orvosunk szerint ha fél óránként kell, hát ez van), ami nem csak azt mutatja, hogy szarul volt, hanem azt is, hogy rohadtul nem aludtam megint. Ellenben igazi rémálmaim voltak, le sem írom, mert mindkettőben benne volt valamelyik gyerek.

Végül Marci beállt az egy órás gyógyszerre, és ha rohangált vagy játékból kiáltozott, még hamarabb befulladt, szóval mit volt mit tenni, mesenézés volt az egész napos program.

Először megnéztük a Totorot (én is először!), aztán a Sivatagi showt, végül a Shaun the moviet (na, ezt gyerekekkel immár vagy hatszor). És a helyzet, az, hogy mind jó volt a maga nemében (még a természetfilm volt a legnyomasztóbb, mert ma már kissé hazugnak éreztem a derűs képeket, amik mögül nem látszódott ki, mi van, ha nem a varacskos disznó futja le a gepárdot, és voltaképp amikor az esőáradat elsodorja a kis buta sünit, akkor az utána hol és hogyan köt ki, ha ugyan, és így ez rosszabb volt, inkább jelen volt a dráma, mint ha láttam volna a képernyőn), mind jó volt közös filmnek, közös élménynek, összebújva, amikor félnek, és megpuszilva őket, amikor a gazda (spoiler alert) megpuszilja Shaunt és Blitzert és érik, érik az idő a közös Star Warsra meg Harry Potterre és aztán jöhetnek a laza sorozatok, amiket végre pótolhatok, Downtown Abbey aztán Orange is the new black (itt ragadtam le) meg a dogma rendezők és Sophia Coppola, haha.

 

#214

Na, ez a két nap mélyrepülés volt, de a rohadt elme ilyenkor achievementeket osztogat, hogy kompenzáljon: fasza voltam, megcsináltam, még örülök is, jár a csak a játékban elhasználható, újabb pályákat kinyitó 100 arany.

Erre ma ahogy lefelé görgetek az Fb-n, látom, hogy egyik barátom lájkolta (szünet, lassú hegedű) az én versem. WTF. És egy csomóan lájkolták. Nem mintha nagy dobás lett volna, de kedves. Jaj, de rég volt, és ez olyan, mint egy időkapszula, elástam valamit 15 éve a hajógyárin, és most bemegyek öreg trottyosan, és véletlenül megtalálom az üveg nem túl elegáns töményt, éppen jókor, sebet is fertőtlenít, lélegzetet is megakaszt, egészen átmelegedtem, hát köszönöm ezt is.

#213

Akkor kellett volna írni, amikor mégiscsak jobb volt. Most megint asztmatikus bronchitis és fuldoklás és Ventolin, éjszakai kelések órára, gyerek lélegzetének figyelése, hátha mégse elég 3 óránként, hanem már 2, esetleg 1. És a halk remény, hogy reggelre mégis elmúlik. Csak sima takony, nátha, hurut lesz, mind minden rendes, normális ovisnak.

És örülök, hogy azért elbőgöm magam, mert mégis fáj, hogy azok az egyébként lidérces kettlebell órák, amelyek úgy kezdődnek, hogy amíg más belemegít, nevetgél a többiekkel, addig én két bambuló gyereket próbálok átöltöztetni, majd beszuszakolni az ő tornájukra, majd maga az edzés csodás, a szart kihajtja belőlem néha, de technikai sport is, odafigyelés, és ez a szabad koncentráció örömet ad, aztán vége, nyújtás, de már jönnek le a gyerekek, és öltöztetnem kell őket, a többiek nevetgélnek, hengeren izomlazítanak, én fél órán át öltöztetem a fiúkat, mert a kibaszott elveim miatt nem adom rájuk a cipőt, csinálják maguk. Hátha egyszer beérik a gyümölcs, és hamar felveszik. De most elsírtam magam, mert hogy Tomi befulladt, így ez most kútba esett, a lidérces öröm.

Azt kellett volna leírni, hogy milyen remekül összehoztam olyan programokat (vagy csak az ölembe hullottak), amelyekre lehet menni gyerekkel, de nekem is jó, oké, a Rutkai Bori Banda ez volt, és eljutottam Margóra, ahol persze három gyerekkönyvet vettem, de egyet legalább magamnak, a Szívlapátot. És eljutottam olyanra is, amihez nem kell gyerek, feminista krimiszeánszok, és a legjobb, hogy még lesz négy alkalom, nagyszerű emberekkel, most jöttem rá, hogy az egyikőjük éppen ez a csaj. És akármi történik, ha vagyont kell szitterre áldozni, erre eljutok, közel is van, rövid idő, ez valahogy átjutott a membránon, és nemhogy megengedem magamnak, hanem már jár is.

És hogy milyen ügyesen le tudtam csípni munkaidőből (mivel óraelszámolás van, ezért mondjuk, miniszabadságokat vettem ki), hogy eljussak tornacipőt venni a fiúknak, látatlanba, majd visszaviszem, ha nem jó, és lecsíptem munkaidőből szabiórákat, hogy visszavigyem, és nagyobbat vegyek, aztán lecsíptem megint, amikor rájöttem, hogy ilyen keskeny szarok nem lesznek jók soha, és másik bolttal kell próbálkozni, és itt csak egy csere kellett látatlanba (és lecsípett szabiórákkal), amire meglett mindkét gyerek tornacipője. Ezeket más hogy kezeli, de komolyan? Hogy átmeneti kabát kell. Meg zokni. Meg hirtelen tornacipő. És a kinőtt helyett új gumicsizma. És fodrász. Meg sebész, mert csak nem segít a kengetés a fütyiügyben, de lehet, nem is kell, maradhat így, mert nem gond, csak hagyjuk, dolgozzon a természet. De komolyan, más hogy intéz el dolgokat kisgyerek mellett/vele? Ovi után lefáradt gyerekekkel hogyan lehet ruhákat próbálnia a munka után lefáradt kedves édesanyának? És a szenzoros érzékenység felméréshez azóta is küldi a csaj a kontaktot, és nem reagál a levelemre, és most azért parázom, mert nem rajzolnak a fiúk, meg mert egy kedves anyuka a tegnapi torna után elmondta, hogy ó, de hát az ikrek nem is tornáznak, lógnak, és ez milyen gáz, és beszélnem kellene az edővel, és a fejét csóválta. És én barom még be is szartam, és már később jutott eszembe, hogy 4 évesek lesznek bő 2 hónap múlva, és ha egy háromnegyed órás torna felén nem bírnak már figyelni, akkor szívük joga, kicsik, ha az edzőnek ez jó, akkor nekem is, de persze összeszorult a gyomrom, megint elbaszok valamit, ez az anyuka együtt mozog a gyerekével, mert egyébként a kisfiú nem hajlandó tornázni, én meg lent a kettlebellen a seggem meresztem, amíg súlyokat emelgetek, pfujj, de milyen jó is, hogy a holnapi edzést le kell mondjam, ha Tomi éjjel is tovább fullad, legalább jó anya leszek.

És a fogorvoshoz is eljutottam végre, és kiderült, hogy két atombrutál drága kezelés helyett egy alatt meglesz a megoldás, már csak a mezei fogorvoshoz kell visszamennem egy ahhoz képest filléres összegért véglegesíteni a hidam. Ez pl. tiszta öröm volt, és én ilyen finom gyökérkezelésen még soha, és hű, csak a hülye monitoron lehetett volna más műsor, nem a Discovery Channel reklámjai és a villogó felirat, hogy no disc – ez a monitor a szemem előtt volt kezeléskor, azaz a felénél, másik felénél spéci szemüveg volt rajtam, és a fejem lejjebb volt, mint a lábam. Úri tempó volt, mint egy Virgin űrutazás.

És jó, hogy néhány emberrel tudtam találkozni, és tolerálnak, a hülye okoskodásom, közlési rohamaim, a passzivtásom néha, és mindenki türelmét kérem, akinek nem írtam, van pár kész levél a fejemben, gondolok rájuk, sokat, és ez itt, ez a blogposzt nem annak helyettesítése, csak egy kis kirohanás, amit megbánok, hogy megint csak nyivákolok, de azt hiszem, úgy tudnám összefoglalni, hogy most az egyik vesém odaadnám azért, hogy legyen valaki, akiben maradéktalanul megbízom, és rá merem hagyni a gyerekeim 1 egész napra, és ő el is tudja vállalni, én pedig elhúzok valahova, és legalább egy évadnyi izgalmat sűrítenék abba a napba, beleértve az ágyban hosszan olvasást, az ágyban hosszan evést, az ágyban hosszan alvást, akár egyszerre, és azt a csodás tudatot, hogy most valaki más viszi el a balhét, nekem most nem kell aggódnom, hogy elbasztam, mert nem tudom, hol a Lego figura kardja, a pólókat összekevertem én balga, hiszen eddig így szerették, nem úgy, de most Tomin a helikopteres, Marcin a dínós, de ezt nem úgy mondják el, hogy ej, de jó a pólód, cseréljünk, hanem sikítás, üvöltés és “anya, rossz anya vagy, tűnj el”, és már megint egyszerre akarják a wc-t használni, ahogy mindent.

Egyébként meg nem panaszkodhatom több dologra. I. egyre többször van jelen a családban, és hamarabb hazaér, és kicsit épült a barátságunk. És egész jól tűri, hogy a fiúk mindenért lehurrogják, bántják, gondolom, kell idő, amíg a távolléte miatti düh lecseng, vagy nem tudom. De valami alakul.

És reggelente arra ébredek, hogy Tomi felmászott az ágyamba, és mellém kucorodik, de olyan finoman, hogy észre sem veszem. Szeretem ezt. Marci meg éjjelente felkelt, hogy jön a pisi, rohanunk együtt, kapcsolom a villanyt (nem, nem lenne elég egyelőre égve hagyni, sajnos még kellek én is), és Tomival életében először megtörtént, hogy végre wc-be kakilt, és behívta Marcit, hogy eldicsekedjen, és a múltkor összevesztek, hogy ki pukizott, és Marci elsírta magát, mert nem is igaz, hogy a Tomi pukizott, azt csak mondja, mert igazából ő, Marci volt. Vannak olyan kedvességek is, amik nem altesti poénok, például Marcival mentem vásárolni, és választhatott egyetlen csemegét, és egy szivárványos, hupikéktörpis pudingot választott, és sikongatott, de amikor kivettük a polcról, kiderült, csak egy van, és szomorkodtam, hogy de így Tominak nem jut, erre Marci önként visszatette, és mást választott, olyat, amiből volt kettő, és annak örült nagyon, hogy otthon rögtön Tomit hívta, hogy gyorsan, lássanak neki, csokis-mogyorós, finom.

#212

A kuflikat és a Rutkai Bori Bandát azért találta ki a világegyetem, hogy akár a majd négyévesen éppen szepaszorongó (baszki, csak fürdeni mentem, és sikított Tomi, és azzal fogadott, hogy “sírtam, mert nem voltál itt”, hát 4 lesz januárban, mi ez?? Marci még pláne, ő a kis beteg, aki fókamód köhögött napokig, mindenki ijedtségére) gyerekek mellett is szellemi táplálékhoz, önfeledt örömhöz jusson a szülő. A vasárnapi koncerten anyukákat és apukákat (fujj-fujj, szóval csinos, bőr motorosdzsekis nőket és egészen jól kinéző, egyik lábukon biciklizéshez felhajtott farmert viselő faszikat) láttam komolyan táncolni, persze fél szemük a gyereken.

Szóval nem minden szar, és jut is, csurran-cseppen, ragyogó vasárnap délelőtt, fahajas boltok, automata bábszínház

meg tömegoszlató (haha, ez jó, kicsit meghíztam, hát érted, oszlatni a tömeget, rám fér) felszerelés anyunak.

Na, ennyi volt, már kiabálnak, anyaaa, ki akarunk jönniiiiiii a kádból (elfogyott a banános fürdőhab), sziasztok, jó éjt, nekem már fellőtték.

 

 

#211

Nagyon el vagyok szontyolodva.

Letoltam a bölcsiszünetet, az ovi beszoktatást, a harmadik heti betegséget, esetenként éjszaka óránként keléssel, utána rögtön jött az amerikai megrendelő egy hetes látogatása, végig rettegtem, görcsöltem, imposztor szindróma sok-sok tápanyagot kapott magának, de letudtam, igaz, este beájultam az ágyba, de közben mindezekből valahogy épültem, erősödtem, miközben feléltem maga. És tudtam, hogy ez most extrém, nem az átlagos hetekről van szó.

És eljött az átlagos hét, amikor végre sétáltunk a fiúkkal, és nem volt rettegésszagom, és kétszer is eljutottam kettlebell edzésre, amíg ők a kisokos tornán voltak ugyanabban az edzőteremben. És szerettem volna posztot írni az érlelődő paradicsomokról, a macskákról, a nagyszerű edzésekről, amelyekben elmegyek a határig, kontrollal, végre nem egyedül, és van testtudatom, és már nem mérem a súlyom, a centiket, és tudom, hogy híztam, de nem baj, mert ez nem csak kis puhaság, hanem erő, elengedés. És már kezdtem tervezgetni, hogy emberekkel találkozom. Szabadságot kértem 12-re, mert hát bizony, Glamour-napok, és vettem egy ilyen szart, mert van benne kupon a cipőbolthoz, meg a könyvesboltba, és én majd megyek, és csapatom ezerrel, cipőt veszek, a fiúknak gumicsizmát, esetleg nadrágokat, kávézom akár egymagam, akár társaságban. És az átlagos hét végén, pénteken csapatépítés volt, de én nem mentem paintballozni, hanem társasoztunk kolllégámmal kettesben, és kicsit féltem, hogy ez túl intim lesz, de valójában természetes volt, ahogy az is, hogy a kooperatív játékban mindig hepiendet értünk el.

De Marci ma éjjel krupposan köhögött, órákat ültem vele a nyitott ablaknál, ő aludt, én nem, azóta is köhög, ami furcsa, és lázas, és nagyon el vagyok szontyolodva. De nem az eltűnő szabadság fáj, nem a lehetséges találkozások elvesztése, hanem az, hogy amikor ráébredtem, hogy ez a hét nem lesz átlagos, azaz megint egy átlagosan nem átlagos hét jön, és veszni fog a szabadidő, az örömteli együttlétek, és amikor ráérek, dolgozom, vagy beteg gyereket pakolgatok, és megint rettegek, hogy ugye nem kell ügyelet, kórház, nem fog fulladni, és lehet éjjel kelni óránként, szóval hogy ez szabványos.

Az a szívfájdító, hogy mennyire egyszerű volt belátni, hogy nem, ebből nem lesz csatangolás a vásorban. Ennyi. Nem kell ezen szenvedni. Az fáj, hogy az a csaj, aki ilyenkor elsírja magát, mert annyira várta a kimenőt, aki ilyenkor kicsit beleroskad, szóval az már nem létezik, ez van helyette, ez a nő, aki már nem képzeli oda magát egy máltai erkélyre, mert tudja, hogy vagy ott vannak mögötte a gyerekei, és máris rettegés, örökös szervezés az utazás, vagy nincsenek ott, és akkor kivel, hol, és máris rettegés, örökös aggodalom az utazás.

Hogy nem arról van szó, hogy na, egyszer jobb lesz, csak addig kicsit húzzam ki, hanem ez az a jobb. Ami van.