#307

Arra van időd, amire szakítasz. Ez tényleg remek mondás, mert én pl. szakítok, ha el akarok menni a csomagautomatához, ami nem esik útba, de egyetlen opció volt átvenni a csomagot (a Magyar Posta nem hozza ki, emiatt az utóbbi hónapokban, ha bementem értesítővel, másfél kibaszott óra volt kivárni a sort a Nyugatiban, lábon kihordott államcsőd), pl. ilyenkor lógok a munkából. De ez ugye egy döntés, az enyém: dolgozom szépen, vagy rafináltkodom. Továbbá írok vagy alszom. Ugyanennek variánsa az írok vagy figyelek arra, mit mondanak nekem a gyerekek. Csak ez enyhén horrorisztikus szövegnél nem olyan komfortos nekem: “Laci lassan lenyalta szája széléről az odafröcsent vér, Marci, nem, nem, először mindig megkérdezzük a bűnözőt, megadja-e magát, ne bántsd a tesód azonnal, előbb beszéljétek meg, majd ujjairól is leszopogatta.” Mondjuk ez eléggé hipotetikus, mert nem hagynak annyi ideig nyugton, hogy érdemes legyen bármi elmélyültbe belekezdeni, de egy ideális világban ez történne Lacival, Marcival, Tomival, anyuval. A vér leszopogatása.

Most is játszanak, börtöncella és rendőrök vannak a sztoriban, sokan meghalnak, Tomi tegnap hazafelé sétálva gyönyörködött a Klauzál térben, milyen szép így a sötétben, és ha meghal, akkor legyünk szívesek, oda temessük, és a játszótérre mutatott.

Én meg hát na. Kijött a novelláskötet, érkeztek kritikák, egyrészt nagy meló volt feldolgozni a jókat, szerencsére ez volt több, ami nem volt jó, az sem volt rossz, inkább csak annyi, hogy valakinek nem ez jött be a kötetből. Viszont annyi visszajelzést kaptam, hogy van olvasója annak, amit én szeretnék, amiben vannak vért lenyalogató Lacik, de közben szeretnék (remélem, tudok is olykor) sűrű, lírai szöveget, ritmust, egymással találkozó, elkanyarodó jelentéseket belepasszírozni, szóval túl felhőbaszó, lilaködös dolgokat egy űrhajós sf olvasónak. De úgy tűnik, ez butaság részemről, mert nem sf olvasó van, hanem olvasó, aki sf-et is olvas. Legalábbis van ilyen is.

Járok most egy feminista írói workshopra, nagyon inspiráló, egyrészt van a héten direkt arra szánt idő, amikor az írás a téma, igaz, nem én írok, de beszélünk róla – és néha van pici kreatív feladat is, aminél gyakorolhatjuk a megosztás nemes erényét.

Engem egy versátiratra inspirált, valamint a megosztás nemes erényének további gyakorlására, hát íme:

A konyhaablak poétája

Fiatal volt. Épp elmúlt hetven.
Egy jól karbantartott negyvenes.
Huszadikán már nem volt pénze.
Fizették. A férje jól keres.

Szeretett férfit, nőt vagy macskát.
Szült. Nem szült. Nem bánta. Tán bánta.
A szívben ébredő virágot
Nőnap megkapta celofánba’.

Virrasztott életet, halált is
Gyerekeknek, betegnek őre.
Máskor, más útján a világnak
nagy dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos gatyák mellett
szűk volt a tér, amit láthatott,
káromkodott vagy fütyörészett,
és lemosott néhány ablakot.

Az eredeti:
A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

Advertisements

#306

És ide, most, hogy már ennyit dumáltam, ki merem tenni a kicsi sztorit is, ami megjelent egy cuki, amatőr horrorpályázat kötetében, nem mertem még elolvasni, ugyanúgy, ahogy a nyomtatott novellát sem az sf antológiában, és ne nevessetek ki, de még a többiekét sem ebben a remek kötetben, mert rettegek attól, hogy ahogy olvasom másokét, azt fogom érezni, jaj, mit blamáltam itt magam a többiek között, mind ügyes, mind könnyed, mind szép, de másképpen, mint ahogy én valaha is tudnék.

Itt szerepel a kis sztorim. 

Igen, ha javulni akarok, kezdjem a címekkel. Ellen, mi?

#305

Jaj, de nehéz újra elkezdeni. Mert sok érdekes dolog történt, de mi az, ami méltó arra, hogy egy ennyi ideje hallgató blogban beköszönjek újra? Élet, halál, kincsek számolatlan, viccek, amiken az ember még a metrón, hazafelé utaztában is felnevet.

No, hát ennél kisebb a lépték, a fiúk mesét néznek éppen, Jake és Sohaország kalózai, nem egy nagy durr, de a zenéje addiktív mód fülbemászó, szinte már annyira jó, hogy el tudom képzelni magam, ahogy hatszor-ezerszer egymás után meghallgatom, sírásig feszítve az örömérzetet, akár a Take me the curch vagy There There esetén. Rendben, ennyire nem jó. (Juteszembe, ma az ikrekkel sétálva láttunk egy nagyon szép, izmos, szakállas fiatal fickót, fülhallgatóval, ahogy táncolt az utcán, amint észrevette, hogy észrevettük, lecsavarta a mozgását egyszerű, de szinte táncos léptekre, jól esett a tanúja lenni.)

Az történt, hogy megjelent a novellám a gyűjteményes könyvben, és azóta le vagyok bénulva. Több fázison áthaladtam már, először rádöbbentem, hogy ismerőseim olvasni fognak, nem csak egyszerűen tudnak arról, hogy van valami ilyesmim. A cég, ahol dolgozom, 5 saját példányt rendelt, ezeket olvasgatta több kollégám is. Szembesültem azzal is, hogy ismeretlenek fognak az én kis fehérneműs fiókomban turkálni, és nem csak azok a bugyik kerülnek napvilágra, amikben bármikor összeshetem az utcán, és kibonthatnak a ruhából, de azok is, amiket nem dobok ki, mert jó lesz menstruációkor. Nem, ez nem is fiók, ez konkrétan az utcán keresztbe kifeszített szárítókötél, én magam aggattam ki a rongyokat, és most csodálkozom, hogy mások látják. sőt csodálkozom, ha a szemetek nem állnak meg megcsodálni, micsoda fehérítő, micsoda mosóparfüm, és igen, mosódió, mert ilyen kibaszottul környezettudatos, brávó.

Aztán jöttek a visszajelzések, és azokkal is kezdeni kellett valamit. Itt a moly linkje: https://moly.hu/konyvek/kleinheincz-csilla-roboz-gabor-szerk-az-ev-magyar-science-fiction-es-fantasynovellai-2018

És hú, Pintér Bencének nagyon tetszett a novella, hú, én már sosem fogok ilyen jót írni, olyat, ami Pintér Bencének ennyire tetszik, mennyire csalódik majd, hogy fog neki fájni. Egy ismeretlen, de alapos véleményező szerint lila ködbe vész a sztorim vége, no igen, az én hibám, nem voltam világos, nem mertem alaposan leírni, amit akarok, mert bizonyára szájbarágós lesz, de nem, lila köd lett, szép. Kánai András a futottak még kategóriába tette az enyémet néhány másikkal, igaz, mindegyik jó szerinte, de vannak a jobbak. Nem az enyém, másoké. Na, akkor majd olyat kell írni, hogy ez a finnyás fickó is örüljön, becsillagozza, ahogy kell.

És itt vagyok most, itt kaptam észbe. Hogy mi a szar, kinek akarok én írni? Eleve tényleg sf-et akarok én, és legyen benne űrutazás meg klíma, és frappáns ötletek meg kaland, félelmetes pillanatok, amikor a szív megáll, és restart, a főhős sorsa rosszra fordul, és a szerelmesek félreértik egymást, hiába kiabál az olvasó, hogy te barom, az az öccse, azért ment fel hozzá, nem kúr félre, de megérdemel téged, mert mit titkolózik.

És szentül fogadom, hogy ha lesz egy picike saját időm, akkor leülök, és befejezem az elkezdett vizes sztorit, és a szobrosat is, és nem csak sf helyekre küldöm el, hanem átgondolom, hova is akarom, kinek még. És a csatornáson is gondolkodom, és a vizes világán is, ha már más ötletek is eszembe jutottak azzal kapcsolatosan, semmi súlyos, semmi testes, csak takarítás után lifegő pókhálók, amikben ott forog a meleg légáramlatban egy molytetem, vagy három muslicadarab egyszerre pendül, nincs meg a szál vége, hova feszül ki, na, ezzel is kellene foglalkozni.

Most több hétig nehéz volt, minden időm beáldoztam, persze nem igaz, hogy mindet, de a hosszúhétvégék egyértelműen a családról szólnak, és ezek most nálunk leginkább a mi hármasunkat jelentik az ikrekkel, ami teljes önfeladás, volt egy szitterdélutánom, de akkor a kollégám búcsúztattuk, én magamban, önzőn zokogtam, hogy az a másfél óra de szép lett volna egyedül, de végül nem volt az olyan nagy baj, társaságba menni. Idegenekkel beszélgettem (egyik kollégám elhozta barátait), és megdöbbenve konstatáltam, hogy valamiért valakinek kedve volt velem dumálni, ilyenkor annyira nincs énképem, hogy nem érzem, vajon a középkorú nő imponál neki, aki előtt teszi-veszi magát, mint a kamasz a szülei haverjai előtt, vagy voltaképp nemtelen és kortalan leszek ilyenkor, és egyszerűen csak kellemes társalgó. Az, hogy egy átlagos nő lennék más szemében, egyelőre vagy inkább továbbra sem képzelhető el nekem, ez a női aspektus még mindig a magam ügye, mást ez nyilván nem érdekel és nem érint.

És elmentem a Kahlo kiállításra, mintha ez csak úgy, meg bármikor, holott komoly kiállításon (értsd ami szervezést igényel, nem csak úgy besétál az ember a gyerekeivel, mert ki vannak téve fotók a közösségi ház egyik termébe, és no lám, egész jó is van köztük) évek óta nem voltam, de most megadtam magamnak. Nyomasztó volt, tömegek, meleg, félelem, hogy bent kell majd pisilnem (ezt úgy látszik, pótlom, ha a gyerekeim nélkül vagyok, ha ők is ott lennének, miattuk aggódnék, igaz, van papírbili mindig a táskában), a képek meg, na igen, ahogy beértünk V.-vel, rögtön falra írt szöveg fogadott, kösz, T., onnantól nevetnem kellett minden ilyesmin, még ha végig is olvastam legtöbbjét, de némely szöveg maga volt nevettető, pl. az érett banán a képen, mint Rodrigo*, a férj szimbóluma, “egyértelműen” és “nyilvánvalóan”, ahogy minden kettévágott gyümölcs Frida méhe akar lenni, és persze könnyen meglehet, csak erős azt olvasni valakiről, aki ahelyett, hogy leírná, végül fest valamit, hogy ő akkor ezt akarta pontosan mondani. Szóval megvolt a kiállítás, és az egyik legjobb a vége volt, ahogy odaértünk V.-vel valami filmvetítős kis zughoz, és szó nélkül egyetértettünk, letelepedtünk, végül megbeszéltük, hogy igen, úgy éreztük, túl hamar végigmentünk a kiállításon, és mintha ez már vége lenne, ez a terem, és akkor most eltöltjük az időt, nem összecsapva, hanem figyelve, szépen, hát végigültük valami színésznő szerelmes sóhajtozásait, míg a háttérben Frida kézzel írt levelei váltakoztak, azért sajnálom, ez már a 21. század, igaz, hogy nincs ekkora képernyőm, de jobb 3 perces filmeket találok bárkiről, és végül beláttuk, ennyi idő alatt megnéztük, ez van, így nézünk mi kiállítást, ne szépítsük. És ezzel nem akarom kisebbíteni a kiállítást magát, mert adott örömöt, szépséget is, csak mintha már nem lenne ez olyan nagy csoda, nekem legalábbis.

Szóval ennyit a sajátidőről, ami lesz még, és most, hogy holnap meglesz az ovis családlátogatás, amire szoba átpakolását kértem I.-től, és igyekeztem erre időt adni neki, sajátot, ami senkié sem lett így., szóval ha megvan a látogatás, utána nem lesz oltár, amin majd leszúrom a saját időm, azaz remélem, nem jön az új bálvány, és most, hogy erőt vettem magamon, és ha komoly szöveget nem is, de egy ilyen szanaszét tartó blogposztot mégis megengedtem, abból baj nem lehet, ha leírt szavak létrejönnek a semmiből, szóval remélem, menni fognak a dolgok.

* Persze Diego Rivera. Fejből mindig olyan okos vagyok, hogy eszembe sem jut ellenőrizni az adatokat.

 

 

#304

Ez itt a másnap ideje, tegnap még dinnyepartit tartottunk a kiskertben, ahol a tűzrakó mellett, odaköpött magból kinőtt sárgadinnyét ettük meg együtt, vállalva a közös tulajdont, ma meg pilledten, kicsit ragacsosan ücsörgök, ki nem szívesen megyek, de fogok, mert a fiúknak hiányzik a közösségi szaladgálás, azért lesz erre még mód a kertben, és süt majd a nap úgy, ahogy borfesztiválok plakátján szokott. Ugye?

Persze nem a családi gyümölcsözésen sikerült beinnom (berúgás túlzás), már hetek óta készültem lélekben az edzőtermi koccintásra, és tettem is annak érdekében, hogy komfortosabb legyen, megbeszéltem előre azokkal, akikkel szerettem volna nem csak bellekről és snatchekről beszélni, vagy ha más a téma köztük, akkor éppen az ikrek után rohanni öltözéskor, szóval tudtam, hogy pár nő, akiket kedvelek, ott lesz, ott leszünk, a többi meg valahogy alakul.

Sokáig volt kedves témám itt a test, egy ideje nem írok róla, előkerül máshol, máshogyan, de ez a tegnap este kikerülhetetlenül a testről szólt. Vagy arról, hogy most nem testek vagyunk. Azok a csajok, akikkel ittam, együtt izzadtak, nyögtek, adtak fel végül gyakorlatot, vagy éppen tapsolták meg a másikat, mert mégsem adta fel, hanem kinyomta, felállt vele, tudomisén, és alattunk maradtak a cseppek, a trottyos vagy éppen minden kis redőt, feltűrődést megmutató ruhából elkent víz, a magnéziumpor, az öltözőben, edzés után egymás mellett próbáljuk magunkra erőltetni a nadrágot, szóval ezen már túlvagyunk, de hacsak a másik nem célzott rá, nem tudjuk, ki éppen miért él és hol, hogyan. Most ezekre jutott idő.

De nem csak a nőkkel, úgy általában volt már valami megnyugtató abban, hogy egy részünk vagy rétegünk ismert. És nem is csak a külső. Mondhatnám, hogy csak nekem, de ez a kis jelenet talán megmutatja, hogy valamilyen módon ez másnál is megjelent.

Már beittam, már sokat beszéltem és okoskodtam, amikor eldöntöttem, megkérdezek valakit a társaságban azokról a sebhelyekről, amelyek persze mindenkinek feltűntek már. Odamentem hozzá, rákérdeztem, mik ezek a sebhelyek, árulja el nekem, ha nem gond. Megfogta a kezem, végighúzta az alkarján, és visszakérdezett, érzem-e. Éreztem, persze, apró kis dudor volt a bőre alatt. Lipómák, mondta, sok volt, kiműttettem.

Volt tegnap este, éjjel ott vegyész, orvos, kertész, hentes, adminisztrátor, kóder és multis rabszolga, majdnem mindenki kicsit részeg, de nagyon nem (legalábbis éjféltájt még senki nem volt az, legalábbis remélem, én nem voltam az és annyira, hogy ne vegyem észre, hogy mások azok), és nem csak a mellérendelések, de az alá-fölé rendelések is alakultak.

Pl. Á. az egyik edző, akire a múltkor már mérges voltam, mert valamiféle dominanciát éreztem az állandó javítási törekvéseiben, most mássá változott, nem is vezető akar lenni, hanem kísérő, aki tegnap például lelkesen járt körbe, és ha új ember érkezett, bemutatta, próbált helyet keresni neki, kapcsolódásokat, az elköszönőket kicsit kikísérte, de nem mint a főnök, hanem mint aki gereblyézne, egyengetne, hogy szépen simuljanak egymás mellé a dolgok. Amikor tőlem köszönt el, bizonygatta, hogy szeretne majd másfajta edzőtermi programot, akár gyerekprogramot, nekem hogy is lenne jó, és egyszer csak ott találtam magam, hogy az Egyik Edző Úr (akinél az igazság és a felelősség általában) karját simogatom nagyon kedvesen, teljesen aszexuálisan, ellenben spiccesen (alkohol nélkül még ebben a társaságban sem érnék csak úgy máshoz), és azt mondom neki: De Á. ne aggódj, nem neked kell mindent megoldanod.

Még most is felnevetek, ha elképzelem ezt a jelenetet, ezt a két embert, egyik képtelenebb, mint a másik. Utolsó nyári éjszaka, ilyen sem lesz többé.

#303

Elkapott a gépszíj rendesen. De lassan ki fog engedni, kezemet csak nem tépi le (ez kiskorom legborzasztóbb dolga volt, valahogy minden krimin, kalandfilmen túl a valaki kezét leszakította a gép rettenete átütött, eleve átjutott, míg egy krimi sokkal lassabban ért el hozzám, sokkal nagyobb voltam addigra, míg az szabad lett, vagy legalábbis titokban megnézhető).

Szombaton volt a Fantasztikus Kéziratok Éjszakája, ami miatt tényleg rettegtem konkrétan, de szerencsére annyira sok jóembert ismerek, hogy volt kikbe kapaszkodni, és végül kis szalonspiccel, túl sok magyarázással, okoskodással, de kihúztam a zsűrizésig, aztán az eredményhirdetésig, és kiderült, én lettem a legjobb. Na hát ez nagy ajándék volt, mert persze azért úgy jelentkeztem, hogy majd én megmutatom, ki a fasza gyerek, és álmodoztam a táborról (5 nap, 5!!!!! csak úgy írni, írogatni, másokkal, magammal), közben volt a kettő között egy hasadék, szakadékféle, a valóság és az én elképzelt, elálmodozgatott világom között, és odamenni szombaton délután maga volt a hasadék szélére kimerészkedés. Aztán ugrottam, és kisült, hogy valami fekete odakent festék az, és egészen hülyén ugrándozom a stabil talaj felett. Viszont azóta láttam a nevem több posztban, weboldalon, és ez aztán tényleg nagyon furcsa, és habár kellemes, de nyomasztó is. Pl. ez itt, ez a poszt.

Most nagyon jó lenne nyugodtan gondolkodni, hogy akkor mitől is félek, mihez kellene kezdenem, hosszabb távon, no meg rövidtávon is, de ez most nem megy, hétfőn csapatépítés volt, emiatt vasárnap jobbára én voltam a fiúkkal hármasban, pl. elvittem őket a Benczúr kertbe, és hazafelé szépen megbaszott az ellenőr, de úgy ám, hogy én akkurátusan nem csalok a BKV-n, most is volt bérletem, de kiderült, hogy a kisgyerekes igazolvány hátulján van egy olyasmi, hogy lejárat meg érvényesítés, na, én ezt egyszerűen töröltem a memóriámból rögtön a kiváltása után, tehát több éve van lejárva ez a cucc, és én azóta mondhatni csalok a BKV-n, ha bérlettel utazom. Hogy mennyire volt ez eddig fontos, az kiderül abból, hogy több éve utazom így a BKV-n, és még nem jelezte senki. Szerencsére ez a kedves faszkalap úgy érezte, hogy habár van bérletem, van igazolvány, sőt a két kisgyerekem is ott van, azért a szabály az szabály. És voltaképp igaza is van. Tehát a hétfői csapatépítés, a keddi kollégabúcsúztatás (amelyet dicsekvés nélkül – vagy azzal – magamra vállalok, ugyanis nekem jutott eszembe, hogy jó lenne valami kis apróság ajándékba, és elrohantam angol után a Lego shopba, ahol sikerült két szettet is venni, az irodában ügyesen átadni közösen mindenkivel, majd aznap éjjel, sőt hajnalban, valahogy öntudatra ébredni, majd arra, hogy óbazdmeg, az árcédulákat mind rajtuk hagytam, aztán némi szívdobogás és arcpír után visszaaludni) és a gyerektorna után ma végre volt alkalmam elmenni a MÁK-ba igazolást kérni, hogy a BKV érvényesíthessen nekem ilyen igazolványt, mert tényleg van két gyerekem, akikért jár a gyes, aztán a BKV ügyintézésre, hogy hosszabbítsa meg a kisgyerekes igazolványom, holnap reggel pedig mehetek az Akácfa utcába befizetni a büntit, ami így szerencsére nem 16 rugó, rögtön utána indulok az ikrekkel az kormányablakba személyit csináltatni, de áldja meg a jó ég az ovit, ebédig bevihetem a fiúkat, nem úgy, mint a másik oviban, ahol max. fél 10-ig érkezhettek volna be, egyébként otthon kell maradniuk. Az ügyintézéshez készült meghatalmazás, tanúkkal, és le vannak adva az óraállások, a csekkek, a könyvtári könyvek, az ebédbefizetés, a szitternek megírtam, hogy jobbulást, nagyon sajnálom, hogy a héten nem tud jönni, és higgyétek el, őszinte voltam a szívem mélyéig.

De hát ez az élet rendje, mindenki fizeti a csekkeket, és a személyik lejárnak, ahogy a tejek és a bespájzolt Diákcsemege nevű szeletelt, csomagolt húsárúk, viszont a fiúk édesek voltak a Benczúrban, és a hétfői evezés csodálatos, az az izzadt bőrillat, ami átüt a különféle, de mindig azonnal felismerhető, nosztalgikus naptejillaton, az olyan, mint az aranyfüst a könyv szélén, kiszálltunk egy kis homokpadon, teljesen esetleges helyen, ami az alacsony vízállás miatt létezhetett, azaz két uszadékfaszerű bokor a legfelsőbb pontján kapaszkodik a kavicsosba, szóval ott kicsit bóklászhattam, mindenféle csillogó vagy éppen pénzérme-lapos követ gyűjtöttem, némi kagylót, valami kis emlős csigolyáját, amit visszatettem a kövekre, ott is hagytam, olyan szomorúságot sugárzott magából, egy elképzelt macska halálát, nem akartam magamnál tudni, ha emelkedik a víz, el fogja mosni, egyébként sem volt nyoma már ebben a világban, csak ez, hogy itt írok róla.

 

#302

Najóvannamár.

Első nap az oviban, hiába jártak oda ügyeleti oviként, ez a nap mégis más, új jel, új csoport, óvónő, megérzik, megijednek a kis öltözőben. Marci sír, zsebkendőt kér. Odahajolok hozzá, simogatom: Marci, hát miért vagy szomorú? Miért sírsz? Mire ő: Nem sírok, csak nagyon erős itt a fény.

Megyek értük ebéd után, erre jutottam. Pláne, hogy Tomi néha asztmásan köhög, de hurutosan is, nem tudom, jaj, de tényleg nem, beszoktatós hét, én meg nagyon kész vagyok már az otthoni munkától (már amit próbáltam mellettük), Marcit egyedül nem vinném a testvére nélkül az új világba, de nem, nem bírok ki otthon még egy hetet szétszakadva, akkor krétát eszem, és én leszek a beteg, lehet hozni a leckét, hogy ne maradjak le.

#301

Egy kcsit minden jobb lett, nem is mondom el tételesen. Ja de.

Hogy az edző például nem egy dominanciára törekvő valaki, hanem tényleg elszántan hiszi, hogy ő majd azzal teszi jobbá a világot, ha megtanítja minél több embernek a helyes török felállást és a megfelelő swinget, és ennyi idő után is tudott olyat mondani, amitől végre leestek dolgok (pl. hogy a török felállás eleve nehéz, nem a súly miatt, hanem mert majd minden izmom meg kell feszíteni közben, ezt eddig miért nem mondta senki? de ő sem, pedig már voltam nála órán, talán nem is olyan egyszerű minden elbaszott réteget meglátni, hanem mindig csak a legfelsőt?).

Hogy tegnap már az ablakban állva vártuk a szittert, és felhívtam, akkor kiderült, hogy ő szólt, hogy a szerda nem jó, én pedig nagyon terveztem egy nyugodt délutáni munkát, utána egy jógát a kertben, helyette vittem azonnal a fiúkat fárasztani, és az esélytelenek nyugalmával  jógára is, hátha kibírják a kiskertben, de képzeljétek, a kiskert utcájában, a sarkon futottunk össze a pótnagymama-régiszomszéd-barátnő 70 éves B.-vel, aki végül velünk tartott a kertbe, ami tényleg maga volt az idill, most, hogy nem ötven fok volt, ellenben minden élt, burjánzott, az eper, a paradicsom ki tudja hanyadszor virágzik, a tűzrakó mellé kiköpött sárgadinnyemagból kinőtt kis cserjén a kilós gyümölcs mellett már öklömnyi és szilványi is van, szóval B. ott maradt a fiúkkal, és azt éreztem, hogy habár csoda ez nekem, hogy nyugodtan jógázhatok (fekszem a matracon, a földön, az égen felhők, és ahogy nyújtom magam, lassan elfordul ezen a kék felületen, felettem egy élénksárga daru), de ez neki is ajándék, ez a szépség, ez a sok élet, ez most nem szívesség, hanem a dolgok rendje.

És volt, aki elolvasta a kis horrort, és érdek nélkül tetszett neki, és miközben kicsit lájkért könyörgő kis hülyének éreztem magam az előző posztjaim miatt, de hogy végül volt, aki lájkolta, az nagyon jól esett, és köszönöm szépen, nem azért írtam, panaszkodtam, igazán, de számított, még ha maga a kétség nem múlt el, de legalább nem beteges kétség (tegnap este befejeztem másodjára az első Jemisin kötetet, és a végén a szerző említette mélységes kétkedését, ami miatt szerette volna az egészet kidobni, megsemmisíteni, én meg azt gondoltam, te jó ég, egy ilyen szöveget, hogy lehet azt érezni, hogy nincs olyan része, ami megérdemelné a figyelmet, még ha bizonyos fázisában nem állt még össze egésszé, szóval ő persze más, Jemisin, de ha egy ilyen esetben is ott a totális bizonytalanság, akkor én aztán igazán megengedhetem magamnak a saját 2-3 oldalas szövegeimnél, haha).

És ma ráveszem a fiúkat, hogy hozzunk ebédet a Halkakasból, saját dobozba is adnak.

Ez meg, ami most van:

#300

Aztán volt még lejjebb, mert tegnap késő délután már elsírtam magam az utcán, csak egy kicsit, de azért mégis, merthogy a cafatos idegeimmel elvittem a fiúkat sétálni, és először abba mentem bele, hogy jó, legyen sajtburger a vacsora, aztán még abba is, hogy legyen Happy Meal játékkal, alig drágább, és jár hozzá nagy narancslé is, és Marci kezében az Oktogonnál, ott, a gusztustalan fadúcolás alatt elszakadt a doboza, persze bele egy tócsába, és amikor megpróbáltam kiemelni, a gyorsan elázó papír szétfoszlott, bele a vízbe majd minden, és erre a kezemben maradó részt is utána vágtam, és végül lehiggadtam annyira, hogy megvigasztaljam Marcit, de járt az agyam, hogy a sétatálcás narancsokkal meg a cafatos idegeimmel nem fogunk már visszamenni egy újabb adagért, hogy oldjam meg, hogy mindenkinek jusson minden igazságosan, és egy kutyát sétáltató lány arcán helytelenítést láttam (vagy ott volt, vagy nem, ki tudja), akkor úgy éreztem, bassza meg a csaj, hogy faszán ítélkezik, legalább sajnáljon, igen, ott hagytam a pocsolyában egy adag sültkrumplit, ilyen is előfordul, szóval akkor kicsit majdnem láthatóan sírtam, de végül hazajutottunk. Közben folyamatosan égett az arcom a kitett horrornovella miatt, teljesen ambivalens érzés volt, hogy miközben a sztorival semmi bajom sem volt, de azt éreztem, a kitevés óriási baklövés, mi lesz most, mi lesz. Semmi, az lett.

És ma délelőtt meg a hegynyi mosogatnivalót pusztítottam, és eszembe jutott, hogyan lehet, hogy alapvetően alig érdekel valakit, mit is írok. És arra gondoltam, hogy egy idegen nyelven beszélek, és közben azt hiszem, ékesszólóan, szépen, viccesen teszem, de egyszerűen nem lehet érteni, és nem érdekes annyira, hogy miattam bárki is megtanulja ezt a nyelvet, éppencsak megszülető, máris kihaló nyelv ez, anyanyelvféle vagy halandzsa. No és akkor valahogy annyira rám szakadt a magányosság érzése, a magam halandzsa világában, majd eszembe jutott a Ködkürt Bradbury-től, és akkor, ma délelőtt, amiatt a sosem létezett, kortalan és magányos szörny miatt, meg magam miatt, ahogy egy világítótoronyhoz verem magam, szóval tényleg sírtam az önsajnálattól.

De most már Tomi ki fogja bírni a wc-n, hogy ezt a két mondatot beírjam (kiabál, hogy Kéééész vagyok, Ki akarok jönniiiiiiiii), mert arra jutottam, hogy jó, a horror talán sok volt, vagy érdektelen, vagy halandzsa, de a csatornás drogos meg a kényszeres szerelmespáros igenis jó történet lesz, még halandzsa nyelven is, csak időt kell szerezni, de minden átmeneti, jobb lesz, és meg fogom ezeket írni, ha más nem, akkor ez lesz, hogy kudora kudora panyigai ü, és most megyek kitörölni a gyerek fenekét.

#299

Vegytiszta ventillálás lesz ez. A kistököm kivan már.

Volt egy hét szabadság a gyerekekkel, mentünk ide meg oda, jobbára a környéken, és jobbára én. El is fáradtam, de azért jó volt, na.

Utána már dolgoztam, de éreztem, kellene egy kis pihenés magamban, node az oviváltás miatt augusztus utolsó hetében is szabadság lenne, hogy a fiúk ne egyik napról a másikra váltsanak ovit. (A régi ovi bezárt 4 hétre, addig az ügyeleti ovi az új lett, ahova 3 hétig mentek a fiúk, be is állt némi rend, igen ám, de a régi ovi újra kinyit, és még van 2 hét az augusztusból, most ennyi időre kellene még járniuk a fiúknak, ennek a kompromisszumos kezelése lett az, hogy az utolsó hetet szabadságfélének kivettem, némi otthonról dolgozással.) Szóval csak úgy magamra most nincs szabadság, akkor legyen egy nap otthonról dolgozás, már volt is tervem, elmegyek ebédelni a Halkakasba, menüzni, iszom valahol egy jó kávét, dolgozom, mint a güzü pénteken. Már csütörtök délután látszódott, hogy Marci beteg, aznap doki, gyulladt a mandula, még bármi lehet, de ha lázas lesz, akkor menjünk vissza, mert be fog durvulni a hosszúhétvége előtt. Be is durvult, antibiotikum, a pénteki otthonról dolgozásom helyett két gyerekkel otthon, némi munka mellettük.

És ez van azóta is. Próbálok dolgozni, Próbálok pihenni. Mindent, de mindent velük együtt kell intéznem, A boltot. A postát. A főzést. A takarítást. Ha mozogni akarok, akkor itt vannak mellettem ébren. Ha dolgozom, akkor is. Egyetlen nap volt, amikor mindkettő elaludt ebéd után, általában csak csendespihenő van, mesehallgatás, de ki-be járkálnak. Nincs meg az a nyugalom, hogy na, most x ideig biztosan nem fog hozzám szólni senki. Mert persze szólnak, sőt visítanak, veszekednek, anyaaaaa, felemelkedő hangsúllzal, én meg az ablaküveget törném már be azzal a kis piros kalapáccsal, amit mindig leloptak a BKV járatokon. No meg amióta Marci már jobban van, kell a napi két séta, játszótér, valami. Arra rávenni őket, onnan hazahozni őket.

I. alig van jelen, beteg, mindig. Ha beteg, alszik. Ha kicsit jobban van, fúr-farag. Ha még jobban van, elmegy dolgozni. Most azon van, hogy kiderítse, mi a baj. Már amikor van hozzá ereje. Fix időpontokat kértem tőle, akkor vigyázzon a fiúkra, heti két torna, heti két angol. Ennyi. Sietek oda, sietek vissza, mert I. jobbára tényleg éppencsak tud figyelni a fiúkra.

A legutóbbi edzésen majdnem elsírtam magam, azt akartam, hogy tűnjek el, ne látszódjam, csak hadd hajtsam ki magamból a szart is, erre az edző engem korrigált folyamatosan, és az a segítőkészség, figyelem, amit eddig megköszöntem, ami eddig jól esett, a javamra vált, most hirtelen átváltott valami másba, valami nem kívánt törődésbe, ahol az a kedves, jóképű fickó hirtelen a segítő túlzottan is domináns pózában van, és én pedig belesuttyanok a gyenge, segítségre szorulóéba, holott éppen nem az akarok lenni. Leginkább csak úgy senki se. És már úgy láttam őt, mintha az én szívembe és szemembe szaladt volna bele a Jégkirálynő szilánkja, olyannak láttam az eddig támogatót, mint akinek kell a gyenge, hogy erős lehessen.

Nagyon elfáradtam, és egyre kisebb léptékűek az álmaim. Egy tiszta padló. Egy óra nyugalom, amikor senki, de tényleg senki nincs a lakásban – most Tomi játszik mellettem, szerencsére nyugodt. Egy hosszabb alvás. Valahova utazni eddig ismeretlen BKV buszon, és nem kell sietni, van ülőhely, és nálam a Kobo is. Lemenni a kertbe, és legyen nálam egy olyan gép, amin kényelmesen tudok gépelni. (Jahogy mert a PC-mben meghalt az ssd, egy régi laptopra költöztem át addig is, mire meglesz a fél éves vinyó garanciapapírja – születésnapra kaptam -, a laptopban szar a ventillátor, néha kikapcsol gépelés közben, ráadásul ez a mesenéző eszköz is, így az a 40 perc, ami nyugi esténként a fiúk mesenézése közben jutna nekem, na, az most semmiképpen sem gép előtt zajlik, hanem olvasok. Persze van ennek előnye, mindennek van előnye, mindennek kell lennie előnye, különben belehibbanok ebbe, meg abba a hétbe, ami még hátravan, és ugyanez lesz a menetrendje.

És addig is írom a kis sztoriötleteket, csírákat, és néha valami ki is bomlik, valami, amire elég egy-egy óra, vagy kettő, de egymás utáni napokra elosztva. Így sikerült megírni egy szívemnek fontos sztorit (még várom, mit kezdjek vele), és így sikerült ma odacsapni egy kis büdös horror viccet (meg is osztottam, főleg mert szeretném mutatni valahogy, valahol, hogy ez is én vagyok), legalább a gyakorlás megvan. Két hét múlva a Fantasztikus kéziratok éjszakája, és komolyan, többször keltem arra, hogy átvillant a fejemen, miért azt a szart küldtem el (miért-miért, mert az volt a határidőkor a fejemben, és azt tudtam határidőre befejezni), mekkora égés az, mi lesz itt, és sokakat ismerek az Éjszaka zsűrijében, és olyan csoporthoz kerültem, ahol szerencsére személyesen senkit, és néha elképzelem, ahogy a zsűriző ismerőseim olvassák a beadott sztorim, és azt mondják egymásnak, hogy inkább ne náluk legyen zsűrizve, mert olyan necces elmondani a szemembe az igazat, milyen kevés és mennyire túl sok az a szöveg, miközben végül semmi se.

Még az a jó, hogy a fröccsözésnek ellen tudok állni. És hogy a fiúk sokszor csodásak.

Itt a tegnapi répaaratásom, a fiűk gilisztákat keresnek a faronkök alatt:

IMG_20180825_165823

 

Ez ma reggel volt, tornázni próbáltam, egyszer aztán nem azért hagytam félbe, mert veszekedtek vagy engem nyüstöltek, hanem mert olyan szép volt a csend, és tényleg, ültek ketten az én székemben, és Torzonborz, a rablót nézegették:

IMG_20180826_100330

 

#298

Ez a poszt egy ideje megírva áll, várt, hogy örökre kuka, vagy kitegyem. Idáig.

_____

Csak egy kis görcs, egy kis befeszülés, egy kis elkenés, és már tegnap este hazafelé robogva tudtam, hogy megér egy posztot. Jó, persze, köldöknézés, szöszölés, de jó lenne rendezni a sorokat.

Tegnap oviba menet, szinte már az ovi bejáratánál láttam meg a furcsa utánfutót. Rácsos ajtajai voltak, olyan szörnyeteg érzésem volt, olyasmi, hogy abban ott vadállatokat őriznek, erős, vasalt volt az utánfutó, a rácsok valójában nem is az ajtón voltak, hanem azon túl, az ajtók nyitva, bekukucskáltunk a fiúkkal, ugatás érkezett váűlaszul, valami homokszín vagy sötétebb testet láttam a sötétben az egyik rács mögött, és volt még az utánfutón több ilyen nyílás. Nyugtalanító volt, azzal vigasztaltam magam, hogy a sintértelep nem így hurcolja a befogott kóbort kutyákat. A fiúk talán az én zavarodottságom érezték meg, talán nekik sem volt minden rendben, de ők is feszengtek picit. Leadtam őket, és másfele kanyarodott onnan az utam, el is felejtettem az egészet.

Délután, a rekkenő hőségben mentem értük, más úton, így már velük voltam, hazafelé tartva, amikor láttam, ugyanott áll az utánfutó. Benne valamik, legalábbis ugatás érkezett ismét válaszul, hogy közelebb mentünk. A hideg futkosott a hátamon, lefotóztam a járművet, próbáltam nyugodt maradni, a fiúkat nem akartam megijeszteni. Hazafelé menet gondolkodtam, mit kellene tennem. Kinek küldjem el a fotót. Mi is voltaképp a gond. Van itt gond? Az elmém, a hőség és a körülmények (némi hisztik itt és ott) csodás összejátéka eredménye, hogy lassan az egész probléma kiúszott a tudatomból. Nem írtam senkinek, nem kértem tanácsot senkitől.

Este kiderült, nincs tej, örültem, hogy egyedül mászkálhatok, lefutottam a boltba. Menet közben az egész utánfutó bevillant, rám zuhant az érzés, hogy lépnem kell, így elrohantam a Klauzál térről a Vörösmarty utcába, hogy majd valami. Nem tudom, mi. Most szólok, akinek kell. Végül ott volt az utánfutó, alaposabban meg tudtam nézni. Az autó, amihez kötötték, üres, az utánfutó tetején szellőzők, jól hallható a légkondi zúgása. A kutyák vagy bent voltak, vagy nem, nyüszögés, ugatás nem hallatszott.

Nem tettem semmit. Megnéztem otthon az utánfutót, két misi. Az autón K9-es kutyakiképzős logó. Nem tudok semmit a kutyakiképzésről. A kutyaszállításról. Hogyan viszik repülőn őket pl.? Nem tudom, ilyen profin felkészített állatoknál mi az eljárás. Mi az állatkínzás? Mi a teendőm? Hova forduljak este 10-kor? A szállítóeszköz alkalmasnak tűnt. Hogy megsétáltatják-e őket, hány órát lehetnek egy ilyenben, hány órát voltak, nem tudható.

Ma reggel már nem volt ott az autó.

Most az van bennem, az a kényelmetlen érzés, hogy valamit elmulasztottam. Azt hittem, gyerekmunka, közben nem is, csak gyerekszépségverseny. Vagy versenysport.

Olyan jó lenne, ha eléggé felkészült lennék rázós szituációk kezeléséhez. Hogy tudjam, mikor hívjam az állatmentőket. Hogy tudjam, hogy oldjam meg, ha felettem állandóan visítva veszekednek. Vagy ha valaki rácsap a gyereke fenekére többször a játszótéren. Hol van a határom, és azon túl hol a felelősségem.

De azzal is kibékülök, ha egyszerűen nem lennének ilyen helyzetek. Csak peace.