#384

Megcselekedtem, amit.

Elmentem hajnalban az üzemorvoshoz, megtudtam, hogy így látszatra, hallászatra egészséges vagyok, covidon nem estem át, pedig úgy vártam a teszt kimenetét, mint a kaparós sorsjegy eredményét, persze, nem lesz öt misi, de azért mégis, a nem nyertért meg sem vettem volna. Azóta már látom a pozitívumot, tehát akkor semmi, amit eddig éreztem, az nem covid. A mérhetetlen fáradság. A torokkaparások. A hőhullámok, a hidegrázások. A szívdobogások. A mániás és passzív szakaszok. A falási hullámok. A körömvágás utálata. A kapkodva elküldött okoskodó emailek, amelyek után újabb, magyarázónak szánt emaileket írok. Hát jó. Akkor ezeket lehet tovább nyugodtan, nem adok tovább semmit.

Aztán elutaztam a szüleimhez, és tényleg ültem velük egy szobában, hallgattam, magyaráztam, persze maszkban, és valamiért ott okos voltam, meggyőző, határozott, és segíteni képes, és nem volt az a szörnyű érzésem, hogy nem kellett volna így, oda, akkor, hanem azt éreztem, hogy most ennél jobb nem történhet velünk, a legjobb helyen vagyok. Anyámat megnyugtattam, apámra figyeltem, kiütöttem pár hülyeséget (“nem kérjük az oltást” vagy “nem engedem apádat többé a kórházba”), és az is bebizonyosodott, hogy a rémhír, miszerint apám egyáltalán nem emlékszik arra, hogy kórházban volt, nem éppen igaz. “És apa, milyen volt a kórház? Szar.” Azt éreztem, hogy most anyám elhiszi, felhívhat engem, és ha legközelebb nem ért semmit a világból, nem fogja rejtegetni az érzést holmi félelemből, hiszen valaki úgyis leteremti. Ez van az én pakkomban is, ezt ismerem, ilyen könnyű máséból kiszedegetni a betonkoloncot, legalább egy kis törmeléket. Vagy alulról fogni azt a pakkot egy ideig. És jó volt, nagyon jó volt, hogy Gödöllőn nem kell az utcán maszk, nincs is tömeg, és láttam, láttam mindent, nem volt szép a táj, milyen is lehetne, de láttam, hogyan nem szép. Anyám pedig egy szakaszon elkísért, és volt erőm kérdezni a családról, eltűnt nagynénikről, megkérdeztem, hogyan vesztette el apai nagybátyám (akit már rég elvesztettünk) a karját, és anyám csak annyit mondott, hogy szerelmi ügy volt, kiugrott a vonatból. Mert az anyjának soha senki nem volt jó. És tényleg, apámnak nincs unokaöccse, unokahúga, egyik testvérének sem lett igazán társa, gyereke, apám volt az egyetlen, aki valahogy kitört a vidéki kocsmárosné harsány zsarnoksága alól, emlékszem, mert még pár évig visszajárt velem, veszekedtek a konyhában, minden alkalommal, de a nagyanyám a kocsmában a söntéspultra ültetett, Leo jégkrémmel etetett, és borítékos sorsjegyet téphettem egy fémkarikáról. Nem nyertem meg az ötmilliót akkor sem.

Aztán visszavonatoztam Budapestre, és a karanténban lévő testvéremékhez mentem fel, közel a kockázathoz, a veszélyhez, de a veszély egy egyszerű, unatkozó család volt maszkban, az ablak mögött, az ajtón kikandikáló, trottyos gatyás öcsém, akinek semmi tünete, és a tünetes családtag is már szinte megygógyult, és zacskós, aluljárós péksütit kaptak meg papírújságot, mit lehet adni annak, aki szobafogságon van, hát csakis olyat, ami elérhetetlen, a kinti nem szép tájat, hogy van egyáltalán kint, én lettem a kint, nem valami szép, de legalább látható, én lettem a hely, és már megint a lehető legjobb helyen a legjobbkor, vannak ilyen napok is, amikből lehet élni sokáig, két elküldött, barom email között, torokkaparva, falási rohamokkal, levágott körömmel, 300 Ft-os nyertes sorsjeggyel.

 

#383

Na, azért lesz itt még napfény meg szabadság a magunk kis keretein belül. Apámat haza is hozzák ma a kórházból, eltört a keze valamelyik esése során. Tegnap fürdött, anyám megborotválta, Szilvi, a gondozó még múlt héten elrendezte a gyógypedikűrt, a csekkeket befizettem, járulékokat utaltam, lesz fehér póló a farsangra, időpont a pulmonológiára, robotkar az irodába, elküldtem az énekvideót az iskolai jelentkezéshez, a hajtogatásvideót a másik iskolai jelentkezéshez, kell még vaj, macskaalom, zokni, szépen felkockázva az idő katonákra.

#382

Ez volt az a poszt, amit végül leszedtem, mert elszégyelltem magam, hogy így beszélek apámról. Arról az emberről, aki, míg volt ereje, sosem foglalkozott azzal, kit aláz meg a tettével, szavával. De mégis. Nekem akkor sem kellene. De aztán rájöttem, hogy ez még mindig egy kapcsolódás. Apámat ma elvitte a mentő, nem is mert olyan sürgős volt már, hanem mert másképp nem jut el orvoshoz, igazi vizsgálatra, kezelésre, ezt gondolom optimistán. Meglátjuk, mi lesz. Azt sem tudjuk, hol van. Ha megtudjuk, talán a kapuig eljutunk. Most azt látom, a lenti posztom nemhogy tiszteletlen, hanem tele könnyű szabadsággal, napfényes jövő héttel, lehetőségekkel.

 

Az apám már nem tud járni. Felkelni sem nagyon tud. Valahogy felkapaszodik,abba, amibe tud, aztán végigcsoszog a lakáson, a falakra támaszkodva. Ezt-azt már letört, leszakított, nem minden zsanér, fogantyú bírja el a súlyát, habár az a súly egyre kisebb. Apámra kezd bő lenni a teste, a régi test, mert ami van most, az lóg, gyűrött, vértelen, fehér, opálos, apám vasat szed, anyám panaszkodik, hogy annyi a gyógyszer, hogy a kis műanyagrendezőben már nincs is ennyinek hely. Vitamint szed, mama? Nem, csóválja a fejét anyám. Na, majd legközelebb hozunk. Apám nem hagyta el a lakást az elmúlt fél évben.

Apám iszik, egész életében ivott, fröccsöket, rossz, kotyvasztott borokat, ő maga is kotyvasztott valamit a régi házban, ribizliből, hogy csodájára jártak a kisbogarak, valami fehér műanyag hordóban érlelte, olyanban, amit a kenukba raknak, hogy védje a dolgokat, apám ivott a dolgokból, másnak volt elég esze, hogy ne. Anyám panaszos hangon suttogja, hogy apám iszik. Mit? Pálinkát. Sosem ivott pálinkát, nem lenne itt még 75 évesen, hamarabb elment volna, hogy-hogy? Ki veszi meg neki? Én, mondja anyám. Hát miért? Mert ha nem veszünk, kiabál. A múltkor utánunk kiabált a folyosóra, hogy vegyünk. Hát mit szól a ház? Mama, az a hajó már elment. És mi van, ha nem vesztek? Akkor mi van? Ha csak bort ihat? Fröccsöt? Akkor egész nap üvölt. Mama, akkor ezt te tudod. Hogy mi legyen. Mi a jobb, ha pálinkát iszik, vagy ha üvölt. Anyám bólogat. Majd eldönti. Jó lenne, ha nem lenne pálinka, mama. Jó lenne, mondja. De várjatok, mondom. Igyon mégis pálinkát, de csak este. Este már ne igya a fröccsöt, a bort, mert abból sok fogy, mennyit is iszik meg egy nap. 4 litert, mondja a legkisebb öcsém. A kurva, mondja a legnagyobb öcsém. Akkor pláne, mondom, ne igya este a bort, mert aztán tele lesz a hólyagja. Apám már nem tud járni. Felkelni sem nagyon tud. Vittünk gumilepedőket, a gyerekek vízhatlan matracvédőit. Pelenkát az urológus ír fel, azzal olcsóbb, de nem lesz ajándék úgy sem. Anyám szégyelli a házban, én szégyellem mindig és mindenkor, most is, nagyon, de nem én vagyok az apám, nem én nem kelek fel időben, ha vizelni kell, nem én hagyom már az egészet, mert majd másvalaki megoldja, nem nekem kell szégyellnem magam, majd valahogy el kell mesélni ezt is a gyerekeimnek, megmutatni, ha egyszer ők is kijönnek velem, de előttük is szégyellem, pedig talán éppen ők értik meg jobban, az egyikük a mai napig hetente kétszer levizeli magát, álmodozik, ki tudja, mit csinál a wc-ben, aztán kijön, anya, lepisiltem magam. Semmi baj, megoldjuk, gyere.

A legnagyobb öcsém dühös, a dolgok nem olyanok, nem tudom, milyenek a megfelelően olyan dolgok, itt már csak elég jól megoldott dolgok vannak, de ő még dühös, fürdőszobát csináltattunk a szüleimnek, a régit nem tudta apám használni, amúgy is rettenetes volt, most szép lett, csak egy zuhanyfülke, egy fal, kapaszkodók, fogantyúk, elbírják apám súlyát, most takarítunk, amíg apám kint ül a konyhában, kicsoszogott oda, most órákig fog ott ülni, hova menjen, én a nagyszobát porszívózom, maszkban, nyitott erkélyajtónál, beragyog a tiszta, negyedik emeleti, vidéki nap, tisztább ez a szoba, mint az enyém, a vékonnyá kopott szőnyegek, a vitrinben az unokák fotói, karácsonyi üdvözlőlap, Anikó postástól, a szekrényre pakolt különös alakú befőttesüvegek, rémisztő, műgyanta pásztorlány, pásztorfiú, meghasad bele a szívem, hogy ezek a kis kincsek, a poros üveg, szép volt valamikor, de ott a tetején a fedő menete, üres, leveszem, leporolom a helyét, visszateszem, ezeket gyűjtötték, bezzeg én, én mit gyűjtöttem? Több dobozkám megtöltve földön talált csillogó tárgyakkal, aztán csaltam is, mert vettem három kicsi üveggolyót, azokat is odatettem, a legkisebb tiszta üveg (hegyikristály? üveg) olyan apró, hogy játékra alkalmatlan, egy vízcsepp a nemzetközi űrállomáson, egy rakétában, ezek a kincseim, amiket majd valaki porolgathat utánam.

Legközelebb, ha kijutok, figyelek rájuk, megfogadtam, igyekszem kijutni hamarosan, leülök majd a konyhába, hallgatok ott pár percet, viszek vitamint, lepedőt, én már nem is haragszom, abban a régi testben, amire haragudtam, már úgyis egészen összement az apám, persze hogy iszik, hiszen meg fog halni. Én is iszom most, fröccsöt, így könnyebb posztot írni, eleve írni, ha kell, fel fogok ébredni, kelni, ki fogok jutni időben.

 

#381

A január egyébként egészen jól indult, az ikrek elkezdték a mindennapi ovit, levegőhöz jutottam, legalábbis délelőtt pár órára, mert ebéd után mentem értük. Nem mertem még az egész napi ovit vállalni, a délelőtt jó, akkor van egy udvari óra, hol bent vannak, hol kint, cserélik a teret. Úgy éreztem, ez így fenntartahtó, hogy én most ezzel egy egész szép kis kupac tartalék erőt tettem félre, még úgy is működött, hogy a fiúk reggelente tüsszögtek, orrot fújtak, de ez indulásra vagy az utcán elmúlt. Aztán nem múlt el. Aztán folyamatos lett, és maradt a szorongás, ez mi, valami allergia, miféle, mit kellene tennem, mit lehet tennem. Végül két hét ovi után itthon ragadtak, én pedig a betervezett időpontjaim közé. A fül-orr-gégészt féltettem a legkevésbé, ő már átesett a covidon, de azért persze előre szóltam, hogy stabil az orrfolyás. Aztán jött a fodrász, aki maszkban, arcpajzzsal vágta a hajam, én is maszkban voltam, olyan is lett a vágás, de hiába mondtam el neki azonnal, hogy a gyerekeim taknyosak, és hiába mondta, hogy rendben, ő így is vállalja, azért én nem hittem el. Hogy ez így rendjén van, hogy itt véget ért a felelősségem. Aztán jött a fogorvos, aki szintén tudta a taknyot, de vállalt engem, és én belementem a dologba persze. Itt szúrnám be, hogy mekkora proli vagyok, hogy ez kitörölhetetlen, hogy megtanulhatok bármit, lehetek bármennyire kifinomult, a gyerekkori panelproli alsó réteg család teljes fogászati elhanyagolását nem tudtam visszafordítani. Egyszer egy női fórumon olvastam valaki elképesztően erős, költői kirohanását, ugyanebben a cipőben járt, nincs semmi, ami visszacsinálhatná az elrontott gyerekkori éveket, a terapeuta helyre teszi, de fog, az nem lesz új, az csak implant, betoldott, korona. A számban már volt egy-két kispolszki, most is bekerült egy újabb egy hosszas gyökérkezelés miatt, de nem csak az autók vannak ott, hanem egy egész Patyomkin falu, takargatja a korai nem is nyomort, inkább hanyagságot, a szegénység miatt a kézből kihulló dolgokat. Proli vagyok, hiányzó hátsó fogakkal, ezt nagyon bánom, cserébe a vékonyra szelt füstölt marhanyelvet (15 deka egy ezres, ez egy ilyen jutalmazás, ha már minden veszve) nem óvatoskodva, hanem összefogva pakolom rá a magvas korpovitra, úgy tolom be a faluba, a kispolszkik mellé, és ez így jó lesz, talán valami ellensúlyozó öröm.

Már a fogorvosnál rosszul éreztem magam, de persze mértem lázat, hatszor, 36.9 megint, és akkor kezdődött a rettegés. Hogy én mások életét tettem tönkre, hiába szóltam, nem értették, mert szóltam, de nem úgy, nem eléggé, nem tudom, mit kellett volna, hagyni a nyakamba lógó hajat, lehet úgy élni, igaz, a fodrász a tönk felé halad, a fogorvos meg immár túl van a második oltásán is, de akkor is. És akkor jöttek a rettenetes éjszakák, nappalok, minden jelet figyeltem, beteg vagyok-e, kell-e hívni a fodrászt, fogorvost, rosszul voltam,de  csak úgy, és ittam, hogy lássam, attól elmúlik a szorongás, és hah, csak szorongás volt, nem covid, és ha nem ittam, akkor Xanax, és végül még az egy éve vett vodkát is kibontottam, vész esetére vettem a bezárkózás előtt, hát vodkát ittam. És nem akartam sehova menni, senkit sem látni, senkivel sem találkozni, mert ez annyira megmérgez, ez a rettegés, és ma végül elmentek a fiúk oviba, én az irodába, és most megint rettegek, kinek mit adtam tovább, most is lázat mérek, és már 36.9, beteg vagyok, ez kétségtelen, de majd elmúlik, mert így nem lehet igazából élni.

És olyan apróságokba kapaszkodom, hogy vannak néha íráshoz ötleteim, és jeleket keresek, nem mehetek messzire, amikor látok a maszktól, a párától, a földet nézem, és felszedek minden csillogót, ez néha egy eltört kabátdísz, műanyag strassz, gyöngy, de hajoltam már le törött üveghez, madárszarhoz, sztaniolhoz, már nem is hajolok le azonnal, hanem odalépek, állok, telefon nézegetek, majd mikor már ott vagyok, úgymond jelen, akkor nézek alaposabban a földre, nahát, mi van itt, és felveszem, így vettem fel a fogorvos után hazafelé valami apró csillogót, papírzsebkendőbe bugyoláltam, hogy majd egyszer, aztán nem találtam meg a zsebkendőt másnap. Kidobtam vajon? A lakás tele használt zsebkendőkkel, több kuka is direkt erre van, hát átnéztem őket, a a sok gyűrött, kiszáradt vackot, de nem, nem lett meg. Meg sem nézhettem, mi volt, de máris tudtam, valami nagyon fontos, eljátszottam, elpackáztam, ennyi, nem figyeltem, minek az ilyennek fog, erre sem tud vigyázni. Másnap találtam meg a gangon a kövön, kiránthattam a zsebemből valamikor. Egy kicsi, strasszos fülbevaló, és tényleg fontos, már csak emiatt is. Hogy van egy ilyen jel, ami kitart mellettem.

#380

Reggeli séta az óvoda felé, ragyogott a nap, szikrázott azon a kis kásán, amit hónak neveztünk, és belelépkedtünk, végül is hó, mi más lenne. A nap éppen balról sütött, az Akácfa utcán ahogy balra néztem, felragyogott az aszfalt, minden, a szemüvegemet befutó páraréteg, csak egy nagy aranyló áradást láttam, mondtam is magamban, hogy a picsába már ezzel a napsütéssel, itt halunk meg az úttesten, vakon, de aztán azt is mondtam magamban, hogy Gabikám, örömödben panaszkodsz, mert itt a napsütés, ez a kis ajándék erre a szép reggelre, és senki nem ütött el, lehúztad a szemüveged, hogy tudálékos, bölcs, Galagony pofát vágva átevickélj a Kertész utcán is, túléltük mindannyian, az ikrek is, te is, és süt a nap, süt a nap, örüljünk neki, és meg kell mondjam, teljesen igazam volt.

Aztán BKV-ra kellett szállnom, utoljára nyáron buszoztam egyet, kiváltságos dolog vagy szánalmas beszorulás, nem tudom, ez is, az is, ma villamosra szálltam, és előtte, eltelve még a nappal, a sétával, azzal, hogy a gyerekeim óvónője megölelt, amikor szabadkoztam, hogy tudom, hogy minden reggel elkésünk egy kicsit, de hát most is volt egy kis hó, tegnap meg a befagyott tócsa, amit megtaposgattunk, meg eleve későn indulunk, nevetett a fiatal lány, bátran ölelget, szeptemberben esett túl a covidon, és milyen jó lesz majd mindenkinek utána lenni, valami után, szóval merészen egy egész tízes gyűjtőt vettem, benne őrült-őrült buszos kalandozások ígéretével, régen vagy sosem látott utcák csalogatásával, vagy ha csak a Margit-hídon megyek át még ötször, oda-vissza, azt is elfogadom, csak süssön a nap, késsünk el megint, éljük túl az Akácfa utcát.

#379

Jó volt megírni az előző posztot, segített. Hogy vannak remek pillanatok. Igazság szerint sikeresen belesuttyantam a depresszióba év végére, éppen december 31-én csúcsosodott ki. Nem tudom, milyen igazából a depresszió, van-e igazából csak úgy magában depresszió, vagy csak emberek depressziója létezik, az én különbejáratúm olyan, hogy amúgy egész oké minden, ha el tudom kezdeni a dolgokat. Viszont az elkezdés valami rettenetesen keserves, és nem húzódozom, nem elkenem valamivel, hanem a semmi tart ilyenkor fogva, tényleg egy gödör, amiből kikászálódni nehéz, lehetetlennek tűnik, meg aztán minek is, mivel nem vagyok benne biztos, mi fogad kint, így inkább ezt-azt, amit elérek, berántok ebbe a gödörbe, és valahogy, nyilvánvalóan szarul, beszűkülve, folyamatosan gödör alakúvá torzulva, de elvegetálok. Aztán ha sikerül erőt gyűjteni, kimászom, és akkor minden működőképes, nevetgélek másokkal, nekilátok a wc felmosásának, felöltözöm, és elmegyek a boltba, és néha ez az erő kitart alvás után is, és még másnap is visz a lendület, amíg újra nem gördülök bele az eleinte csak enyhe, majd egyre meredekebb lejtőn a gödörbe. Mindezek szimbóluma a mézeskalács lett idén. Még 23-én kevertem össze kapkodva a tésztáját, egy éjszakát állt a nyolc kis cipócska, hogy 24-én délelőtt az egyiket kinyújtsam, és süssek sütit a családi karácsonyra. A maradék hét cipó azóta is a hűtőben vár a csodára. 24-én este tettem félre a deszkát, a süteményformákat, hogy akkor majd. És néhány napja jöttem rá, hogy amelyik szaggatón maradt egy kis tészta, az szépen bepenészedett, egy adag penészes szar mellett élek napok óta, kidobtam hát az egészet, a hét kis cipót még kerülgetem, emlékeztetnek, hogy vannak itt dolgok, betemteni való gödrök, vagy ha csak egy kicsit megemelem az alját, már az is segítség lenne, amikor majd ki kell másznom. Lehet, a tészát kellene beledobálni, aztán rákenhetem, hogy egyszerűen beleragadtam a mézbe, a vajba.

31-én már csak feküdtem, de tudtam, hogy nagy a baj, és kollégámnak írtam korábban, hogy mivel a felesége mindenórás, ha van kedve, még gyorsan társasozzunk egyet online, így köszönhetően saját időutazó, azaz korábbi énemnek, számítottam rá, hogy aznap valami még kimozdít, habár aznapi énem utálta előre az egészet. De aztán kollégám írt, hogy változott a program, mert a gyerek megszületett. Igaz, nem így tervezték, igaz, otthonszülés volt a tervben, de úgy, hogy legalább egy bába ott van, viszont minden gyorsan történt, így a felesége fél óra alatt megszülte a babát, akit a kollégám, B. segített a világra, tartotta, amíg a két nagyobb gyerek (a legnagyobb sincs még 5), a lakás másik végében könyvet nézegetett. Társasozás helyett végül virtuális tejfakasztó lett, és örültem, hogy odaülhetek a gép elé koccintani B.-vel és másokkal, ismerősökkel, idegenekkel, a feleség aludt, a nagyobb gyerekek aludtak, velük aludt B. apja, aki szerzetes, közben az újszülött felsírt, és amíg mindenki aludt, a kollégám, B. kihozta a fél napos fiát a kamera elé, és mi koccintottunk rá is, hát így, talán megsütöm azt a tésztát, nincs, ami megromolna benne, ha jól van tárolva.

 

#378

Nem volt könnyű ez a karácsony, már csak a maszk miatt sem, mert bóklászhattam volna, amikor eljött a szabadság ideje, de a legjobb maszkkal, párátlanítóval sem látok egy idő után, és már gyűlölöm a homályos kis buborékom, amit beleheltem, jó lenne mást is látni, mint a nagy semmit, felette keskeny sávban a járókelőket. Meg aztán eleve nehéz volt.

Nagyon szeretek ajándékokat venni, megtalálni őket, elsétálni az antikváriumig, ami a térképen olyan közelinek tűnt, hogy inkább a személyes átvételt kértem, aztán mégis másfél óra lett, miközben a privát kis cirkoruhámban hatodszor inhaláltam ki, majd be ugyanazt a párát. Jó volt elmenni a méregdrága Lego robotért, aminek tényleg nagyon örültek az ikrek, de már csak áll a sarokban, én viszont ahányszor ránézek, az egyébként nem is olyan messzi, mégis ismeretlen utcára gondolok, ahol egy csatornához illesztett wc kagyló várta a sorát, lefotóztam, egysoros verset is írtam róla, ezt: A tél szarik bele. Így, időmértékkel. Odafelé csak néztem a wct, hazafelé, már a nagy dobozzal a hátizsákomban lefotóztam, addig izgultam, jaj, addig el ne vigyék. Boldog voltam, nem vitték el éppen akkor.

Íme:

Aztán amikor csak Tomival mentünk kézműves szaloncukorért, Marci megint hisztizett, makacskodott, végül egyszerűen otthon hagytam I.-vel, I. nem szeret eljárni sehova, otthon szeret lenni. A furcsa cukrászdában valami zene szólt, elvarázsolt, megkérdeztem az eladót, mi ez, de inkább blokkolt, egészen meglepett, amikor kifelé menet még utánam szólt, hogy megnézte, Depeche Mode, én meg, a hülye fasz, még okoskodtam, aha, akkor biztos valami újabb, mintha értenék a Depeche Mode-hoz, de a csajt nem érdekelte, meg amúgy is gyerekkel voltam, akkor az ember megszűnik őnmagában létezni, anyuka lesz, engem is mindig arról ismernek meg vadidegenek a játszótéren, hogy ott vannak velem az ikrek, na, hát most még ez sem volt, tökéletes volt az álcám, a szaloncukrok finomak voltak, kivéve a felnőtt, a konyakosmeggyes, az a négy szem, amit vettem aranyárban, mert minden darabja megtört, a konyak kifolyt ragacsként, ilyen ez a felnőttlét, egyébként a Heaven volt az a zene. Új, mi? 2013.

Nehéz volt akkor is a karácsony, és fejben egy ideje már hosszan panaszkodtam fürdés közben, akkor éreztem meg, hogy ebből végre poszt lesz, végre elkezdek leírni dolgokat, amikor rájöttem, hogy minden, amiért panaszkodom, a fejemben történt. Elő akartam ráncigálni megint a márciusi elvonulásom, amire olyan régen vágytam, de már megmérgezett a vírustól rettegésem, a nyaralásom, amit megmérgezett, hogy lejöttek egy előző nap még lázas gyerekkel rokonok, a karácsonyt, amikor beadtam a derekam, és távolságtartó családtagokkal zárt térben maszk nélkül töltöttem 2 órát. Rágtam ezeket a fájdalmas kibaszásokat, amiket osztottak nekem, amiket kaptam, és aztán rájöttem, hogy márciusban nem lettem beteg, a nyaralás után nem volt beteg senki, eltelt 6 nap karácsony óta, és senkinek nincs semmi baja. Csak nekem. Nekem március óta vannak tüneteim, folyamatosan, odaképzelt gondok, hőemelkedések, torokkaparások, annyiszor képzeltem oda azt a néhány vonalat arra a sziklafelületre, hogy lassan mind valóságossá vált, napról napra mélyült, kirajzolódott valami érthetetlen ábra, talán betűk, titkosírás, és ma itt ülök lerongyolódva, rettegő, izzadt, felriadó éjszakákkal, örökös torokkaparással, fejfájással, és nagy eséllyel szépen kibomló refluxom lett, és meghíztam, és rendszeres a szívdobogásom, keveset mozgok, de ezt nem köszönhetem senkinek, nem mintha köszönném, csak rákenni sem lehet senkire.

Elárult a testem, és én is elárultam őt, és már nem tudom ki kezdte, de ahogy a gyerekeimnek is szoktam üvölteni, amikor jönnek ezzel a hülye dumával, hogy a Marci elvette, a Tomi meglökött, hogy gyerekek, én leszarom ki kezdte, lehet pampogni, csak azt találjuk ki, mi a megoldás. És akkor a gyerekeim, mindkettő, vagy legalább az egyik elmélyülten néz, gondolkodik egy ideig, magába fordul, aztán általában tényleg csak az egyik megszólal, hogy anya, csúnyát mondtál. Csúnyát mondtam, igen, sajnálom, de mérges voltam.

Vannak megoldások, például a márciusban kapott Xanaxra kicsit rájártam, módjával, mert a testem gyenge (ha már a lélek is), egy levél fogyott el eddig, az azért nem olyan sok, 10 szem. És néha iszom, de azt sem bírom, ott van ugye a reflux, égő érzés evés után azonnal, alkoholt meg ugye ne is feszegessük, de azért pl. ma is ittam, egy fél üveg Hoggys almacidert, ami bő egy deci, és most kevertem egy sportfröccsöt, az egy deci bor, kicsit Hajnóczys ez a számolgatás, ő mondjuk bele is halt, engem majd a reflux és az aranyér visz el, nem valami elegáns Szent Mihály lovai, amolyan öszvérek vagy inkább hámba fogott, szanaszét tartó macskák. (Tudom, hogy az a ló nem állat, a rock’n’roll meg nem egy tánc.)

Apámnak amúgy lett kijárós gondozója, januártól heti kétszer. Máris megérte sokat dolgozni, lett helye a pénznek. Hozzájuk nem mentünk ki karácsonyra, tartom a távolságot, ahogy mindig is tartottam velük, sem el örökre, sem közel hozzájuk, hosszú száron, messziről. Anyám néha felhív, panaszosan, hogy nem hívom, elfogadták Szilvit, a gondozót első látásra, ez csak egy mondat, egy sornyi vers, de nem is olyan fontos, mert anyám már lehalkított hangon mondja, hogy Gabika, a Petike (középső öcsém) mondta, hogy nem válaszoltál neki az üdözlőlapjára. A messzi távolból próbálom visszaidézni, mit nem tettem már meg megint, Petikével, aki amúgy elmúlt negyven, és kutyás kommandós volt fénykorában a TEK-nél, egy éve nem találkoztam, és bevillan, hogy csak a Messengeren küdtem vissza csillogós gifet, a Viberre nem, hát anya, majd válaszolok, ezek a dolgok is mind elrendeződnek, elfogy a sportfröccs, eliramlik az élet, és amikor az idei karácsonyra gondolok vissza, akkor majd egy wckagyó lesz meg a szekrény aljában rendrakáskor megtalált IKEA konyharuhák, amit anyáméknak vettem ki tudja, mikor, de most meglettek, és a legnagyobb öcsém elvitte hozzájuk, kimosták, és jó, mondja, anyám a telefonba, mert mind a négynek egy kicsit más a mintája, a kék kockák, és ez bezzeg erős anyag, tartós, kibírja majd az időt.

 

#377

Fölöttébb kellemetlen témák lesznek itt. De tényleg. Én szóltam.

Az úgy volt, hogy péntek reggel az egyik gyerek fájlalta a torkát, persze mindent lefújtam, felkészültem az apokalipszisre, de már délben nem volt semmi baja, néha köhhentett, de kb. naponta hármat azóta is. Mindegy, takarékra az egész élet, megint lefújva az ovi, alig jártunk, én már nem tudom, mit gondolnak rólunk, de mivel sosem jutunk el oda szinte, így mondhatni történhet ez egy másik galaxisban, egyelőre nincs hatása ránk. Eleinte csak a gangra mentünk ki, aztán vasárnap ki a parkba, ahol alig van valaki, ha van is, akkor rajta kívül nincs senki, rajtunk kívül sem volt, csak a varázsfa, egészen egyben még, csak egy kicsi kerti bútort tépett le valaki meg egy ólomkatonát. Akkor már 2 napja tünetmentes a gyerek, én pedig egészen boldog vagyok, mert előző este életemben először igénybe vettem egy aranyérkúpot. Hát így. Tudtam persze, hogy valami nem oké, de annyira azért oké volt, hogy ne kelljen róla beszélni, márpedig amit nem mondok ki, az nincs ugye. Aztán szombatra annyira nem oké lett, hogy úgy mérlegeltem, a patikában töltött öt perccel nem veszélyeztetek senkit, tehát átélhettem, hogy egy idegennel, akit szintén maszk takart, a végbelem állapotáról diskurálunk, vagy a maszk, vagy az egész miatt, de egészen könnyen ment, objektíven, hát mondjuk másképp nem is lehet. Szóval futkároztunk magunkban, a gyerekek a sárban csúsztak, én kacagtam, aztán egy óriási kutyaszarba léptem, onnantól a gyerekek kacagtak, de egy kicsit én is, ez van, jöhet a nagy szerencse, a cipőm meg majd letakarítom. Ez csak egy kis szar.

Aztán felhívott az öcsém, hogy otthon, a szüleimmel nagy a gond, apám, aki hónapok óta nem jön ki a lakásból, ücsörög, meséket néz, befelé vonul, egyre beljebb, már nem áll meg mindig a lábán, elesik, anyám nem tudja felemelni, a múltkor három órán át feküdt a földön, mire segítséget kaptak, és valahogy felállították. Eleve nem járok hozzájuk fél éve, hiszen az ikreknek hol ez van, hol az, ha apámnak elviszem a koronát, meghal, bár más családtagot ez kevésbé zavarj, és mentek, tehát lehet, nem hal meg, vagy nem vitték el neki a koronát. Szóval három óra. Mit tegyünk?

Azóta a másik gyerek betaknyosodott, végképp feladtam, hogy az elkövetkező napokban, hétben bárhova eljussak, maximum a park, ha rajtunk, felnőtteken semmi nem jön ki. Így a szüleimhez nagy eséllyel nem jutok el, akkor hogy? Eszembe jutott egy régi ismerős, akivel sosem voltam úgy igazán jóban, csak messziről konstatáltuk, hogy jóban is lehetnénk, de másfelé élünk térben is, szívben is. Most ráírtam, telefont javasolt, ilyen területen dolgozik, hosszan beszélgettünk, jól esett, jó ember. Ért az ilyenekhez. Nem szégyelltem előtte semmit, nem csak objektíven, de szubjektíven is meséltem, adott egy kontaktot, aki vállal segítést, kimegy, és tényleg ért hozzá. Tényleg. Szégyen nélkül meséltem, mik vannak a szüleimmel, azt mondja Zs., amikor a földön fekvésről hallott, hogy ilyenkor általában a szomszédot szokták megkérni. Ilyenkor. Szokták. Hát így. Öcsémnek továbbadtam a kontaktot, kicsit rágódtunk, aztán leültem egy pohár bor mellé lazítani. Öcsém hív, feldúlt, hogy mama nem akarja elfogadni a segítséget, minden rendben, jól elvannak, csak ha papa elesik, akkor van gond, de majd kihívják a mentőt, a tűzoltót (így, komolyan, ezt javasolta a háziorvos), öcsém kiabált vele, hogy mit gondol, mi lesz két hét múlva, egy hónap múlva, onnan tudom, hogy kiabált, mert amikor ezt mesélte öcsém, én is kiabáltam öcsémmel, mintha anyámmal tenném, együtt kiabáltunk a jelen nem lévő fantomszüleinkkel, akik meg sem hallanak minket, apám már befelé vonul, egyre kevesebbet tud a világról, amikor már közel az ideje vége, úgy fog sírdogálni, akár egy csecsemő, csak úgy bele az egészbe, ami ő maga, anyám kezd teljesen megsüketülni, de nem akar tudni róla, amit nem nevez meg, az nincs, tehát már jó ideje nem mond ki semmit. Papa is jól van. Csak ha iszik, elesik. Ja vagy úgy. Ez új. Új volt öcsémnek is, de persze régi az egész, amióta az eszünket tudjuk, így van, előtte is így volt, olyan sokáig, hogy el kellett telnie negyvenöt évnek, és egy világjárvány kellett hozzá, egy koszos kis lakásba bezárkózás, magam felemésztése, hogy végül legyűrjem az alkoholizmustól irtózást, és magam is eszközként használjam a piát.

MIndegy, a segítőt keresztültoljuk, el fog menni, ki fog járni, ha most el is utasítják, hamarosan már nem lesz más lehetőség, aztán már ez sem, és az én lelkem nem fáj, nem sajog a szívem, amikor hozzáér ez a gondolat, nem érzek mást, csak mintha egy kemény vart nyomna meg valami idegen test, koppan rajta, karcolja, és csak a hangját hallom, ez biztosan nem rendjén való, ez a közöny, ez az objektivitás, vagy csak így hatékony igazán. Néhány napja a fürdőben elgondolkodtam, mikor lesz alkalmam, módom újra írni, hiszen volt egy történet a fejemben, de akkor a tükör előtt, ahogy néztem a piercing lassan benövő helyét, bevillant, hogy habár sokat forgattam a fejemben azt a történetet, de nem emlékszem rá, elveszett, már nincsenek történeteim, és kapálózni kezdtem, valamit vissza akartam idézni, hiszen emlékszem, mennyire szerettem forgatni azt a történetet a fejemben, és végül tényleg meglett, a demenciáról szól és még másról, szép lesz, spekulatív fikció, egyszer leülök, megírom, még az idén, úgysem megyek sehova, csak a parkba.

 

#376

Sok téren éreztem magam gyengének, alulteljesítőnek, sőt imposztor-szindrómásnak, tehát amikor a cégnél megkérdeztek egy új posztról, több macera, több felelősség, több pénz, akkor első körben elájultam, hogy ők mennyire hisznek bennem, amikor én magamban nem, második körben kis gondolkodás után elvállaltam, hiszen ideje villantani, ha már ezer feladatnál szarnak érzem magam, nyilván az a villantás, ha ezeregyben kezdem el szarnak érezni magam.

Ez már fut pár hónapja, igyekeztem komolyan dolgozni, azt hiszem, valamelyest sikerült is, de ennek köszönhetően aztán végképp elfogyott a szabadidőm. A betegeskedések lementek oktoberben, novemberben volt egy hányása egyik gyereknek, akkor megint bezárkóztunk egy bő hétre, igaz, hogy a hányás után a gyerek már azonnal evett, és semmi baja nem volt azóta sem, és igaz, hogy ugyanez a gyerek notórius kajalopónak bizonyult, amiben elképesztően kitartó, de nagyon béna, mert például mindenütt otthagyja a papírt vagy egyéb nyomot, így derült ki, hogy a barnacukros zacsiból bele-belemarkolva lopja a cukrot, ami lehullott, az a talpam alatt sercegett a konyha kövén, márpedig alig használunk cukrot – egyébként én persze megkérdeztem őt, tagadta, szerinte az nem is cukor, akkor drámaian felvettem egy szemcsét valahonnan, ahol szerintem nem tapostunk még rá, és megnyaltam, így szokták a zsaruk a droggal is, milyen egyébként az íze a heroinnak vagy bárminek, amit megnyalnak, és tudják? A barnacukor édes volt. A gyerek vallott.

Szóval elég feszesek a napok, kiveszek két nap szabit, és csinálok három nap túlórát, viszont újra edzek online, és egészen jó.

Ellenben szombat este csomókat fedeztem fel az öregebbik macska nyakán, pici dudorokat, eleve kerestem, mert a nyakán hátul már találtam egy sebhelyet, egy vart, és olyan furcsa volt a macska tekintete, olyan befelé néző, mint egy újszülötté, egy közeledőé, egy távolodóé, szóval mindent tudtam azonnal, és a net csak ráerősett, nyakon sebek, fehér szőr, tehát laphámrák. Szombat éjjel alig aludtam, a macska nem akart odajönni, nyilván mert csak piszkáltam a nyakát, vasárnapra egészen kibomlott bennem a rettegés, a mélységes depresszió, a kimerültség, a mindenek feletti szomorúság, kicsit dolgoztam, délután elkezdtem inni. Nem nagyon, habár eszköz nekem az alkohol, de nem tudok sokat inni. Ittam egy félig töltött pohárnyit a borból, leültem, elkezdtem a céges értékeléseim megírni, lassan elfogyott a fél pohár bor, alig haladtak az értékelések, olykor elsírtam magam, búcsúztam a macskától, aki mellettem, az emeletes ágyon feküdt, nem tudta, hogy ő már haldoklik, csak érezhette, én tudtam, még az ő terhe is rám pakolódott. Sírtam a bortól, sírtam, hogy ajándékot kaptam a cégtől Mikulás címén, egy könyvutalványt, mindenki azt kapott, akinek van gyereke, tudom, mert én vettem meg mindenkinek. Sírtam, hogy egy zacskó arany csokieurot hozott a Mikulás, és én lassan elropogtattam mindet, fogamhoz verve a garast, megettem mindet a nagy szorongásban, szomorúságban, sirattam, hogy egy kurva zacskó aranypénzt is csak akkor kapok, ha én magam veszem meg családi Mikulásként. Írtam azokat a rohadt értékeléseket, és egyre több lett az elgépelésem, de én becsülettel visszamentem, a bortól gacsos ujjaimmal, a könnyeimen keresztül javítottam a hibákat, mentettem a formot, toltam be a céges adatbázisba, azóta sem mertem megnézni a saját mentésem, félek.

Másnap reggel felhívtam az állatorvost, I. kapott időpontot, még éppen befért előtte, hogy elmenjek feladni a maradék céges Mikulást a postán, és az utcán is sírdogáltam, ne sírjatok maszkban, szar. Hazamentem, és letudtam a projekt napi meetingjét online, utána jött volna céges heti, de én késtem, mert a macskát, a haldokló, rákos macskát próbáltuk betenni a macskahordozóba. Tudtam én, hogy ez nagy balhé lesz, öt éve nem volt állatorvosnál, akkor volt időpontunk, megpróbáltuk betenni a hordozóba, de amíg elkaptuk, és vittük, lehugyozta az egész konyhát, végül lemondtuk az állatorvost, és egy kijárós doki jött ki hozzá néha. Szóval második kísérletre elkaptam azt állatot, aki meglepően kevéssé volt ekkor méltóságteljes haldokló, ellenben annál inkább volt egy sugárban hugyozó macska, de szerencsére számítottam rá, a kövezetet kellett csak mosni, meg sajnos később észrevettem, hogy néhány sálra is jutott a fogason, és ott a kabátom is, gyanús, nagyon gyanús, hát ment az is a mosásba rögtön. A macska a hordozóban I.-vel el, én a hugyot mosom fel, az ikrek a szobából kiabálnak, kijöhetnek-e, közben vár rám az egész cég, hogy meeting, elindítottam a mosást, leültem a gép elé, és csak befelé sírtam, mert elképzeltem, hogy a böhöm nagy állat kiszabadul a hordozóból, elszalad rettegésében, rákosan, soha vissza nem jön, elhagyottan fog meghalni, szóval na.

Még tartott a meeting, amikor I. megírta, hogy ez biztosan nem laphámrák, ellenben bolha. Lehet mosni, takarítani. Az ikrek közben a másik szobát verték szét, én egyszerre voltam megkönnyebbült és megszégyenült, lement a meeting, az egyik értékelést már át is adtam személyesen egy kollégámnak, mondhatni barátom, mert amikor elküldtem neki, valamivel rövidebben ugyan, de vázoltam, hogy sajnos ez az értékelés miféle nehéz körülmények között keletkezett, mondhatni, csak eszköze voltam, nem ura a helyzetnek, de sebaj. Örült, és én is, hogy ha már valamiért, legalább egy ilyen cégért hajtom szét magamat. Azóta mindig megy a mosógép, és láttam, tényleg jöttek ki bolhák a macskából, és első nap nem simogathattam meg, ez nehéz volt, de eltelt a nap, és ma, ha megint odajön hozzám éjjel, már megdögönyözöm azt a lomha, hét kilós testét, ezt mondta az orvos, hogy ennyi, és igazából fasza dolog egy könyvutalvány, és egyáltalán nem olyan nagy baj, ha végre tudom, mit is akarok, és azt megkapom magamtól néha.

#375

Hát ez a test, ez furcsa dolog. Kicsit elárultnak érzem magam, habár tény és való, én sem becsültem meg az utóbbi időben. Eleve az, hogy öregszem, hogy romlok, romlandó vagyok, ez most, a nehezebb hónapokban hatványozottan megjelenik, rosszul ettem, rosszul aludtam, rosszul töltöttem az időt, és a sok jó évre elég gyorsan felkente a saját mázát ez a rosszul élés.

Aztán az elszigeteltség, ahol nem is lát senki más, ha lát is, online, valami torz, gyenge kamerán, még összeaszottabb vagy éppen elkentebb vagyok, fiatalabbra retusál a sávszél, az utcára, mással találkozni már csak ritkán megyek, akkor sem szempont az esztétika, csak letudni a dolgokat, valahogy becsavarni, becsomagolni magam, ne legyen koszos, ne legyen hideg, ne vágjon be itt vagy ott. A sapkát jó ideje mindenhova hordom, a hajam sem számít, az arcomat a maszk takarja, a szememet a szemüveg, nem is vagyok, csak egy láthatatlan ember, lecsavarnak rólam mindent, és csak egy kupac rongy marad.

Megszűnt a női nemem, nem gondoltam, jogy ilyen korán, azt hittem, majd még lesz valami késői virágzás, persze ez átmeneti is lehet, miért is ne. De most nem vagyok más, csak ez a praktikus kis csomag.

Miközben egyre kevésbé vagyok nő, egyre inkább vagyok test, ez már márciusban rám szakadt, ez a közüggyé válás, megbarátkozhattam volna vele, amikor terhes voltam, hogy mindenki látja, tudja, mindenkinek köze lehet hozzá, aki csak akar magának közöt, orvosok, mindenféle rendű-rangú dolgozói az egészségügynek pakolnak ide-oda, mint egy tartályt, ezek szerint sikerült elfelejtenem, mert most márciusban, és azóta folyamatosan nyomaszt ez a testi közügy. Hogyan emésztek? Mit ettem, amiatt? Vagy ez más? Hogyan veszem a levegőt? Milyen a hőmérsékletem? Hogy érzem magam, fáradtan, nyűgösen? Mit hordozok ebben a testben mások számára? Egszen lebénított, nevetséges és szomorú is egyben, hogy a járvány elharapódzása szinte segített, már nem én vagyok a rákfenéje mindennek, ha éppen 36.9 a hőmérsékletem, már bárki lehet vírushordozó, és így néznek mások mindenkire, erre készülnek, már számíthatok a másik felkészültségére, nem csak az enyém a felelősség. Ha neadjisten köhögnöm kell.

Azért mégis elárult kicsit a testem, ez az arcüreggyulladás betette a kaput, nem is az, hgy nagyon rettenetes volt, mert amúgy az volt, de nem önmagában, hanem a kontextusba helyezve, hogy aki köhög, nem érez olyan jól szagokat, akinek féj a feje, orrhangja van már harmadik hete, az most mégis mire fel megy ki bárhova, boltba, próbálja élni az életét, ahelyett, hogy meghúzná magát otthon. Szerencsére eljutottam egy CT-re, amely során kivettem a piercinget az orromból, majd jól eltettem valahova, rendkívül jól (most, két hét múlva is néha matatok itt-ott, olyan dejavu érzés, mintha ide dugtam volna el, nem, mégsem), aztán egy rendkívül kedves magánorvos alaposan elmondott mindent, kaptam antibiotikumot, sok tanácsot. Mert a gyulladás nem gyógyult meg magától. Nem az volt, hogy majd kifekszem, hogy majd meleg fürdő, vitaminok. Nem, egyszerűen nem javult attól, hogy telt az idő, és ez nekem árulás volt. Aztán az antibio mindent megtett, amit laza mellékhatásként megtehetett, a szedés második napján a wc-re költöztem, a harmadik nap csak feküdtem, igyekezve eléggé hidratálni magam, persze hétvége volt, így arra gondoltam, még kihúzom hétfőig valahogy, utána más gyógyszert kérek, szerecsére hétfőre lelassult a folyamat, és végül beszedtem, amit kell, igaz, nem nagyon mentem messzire a lakástól.

És kezdek kibékülni a testemmel, mert azóta eltelt két nap, és igaz, undorító ízű Enterolt szedek, de haladunk, alakul a dolog, a meleg fürdő, a vitamin, jobb a gyomrom, és érzem, hogy még egészen jól el tudjuk tölteni a napokat mi együtt. Így aztán hosszú idő óta először ma bejelentkeztem online edzésre, és kikapcsoltam a kamerát, és volt, hogy csaltam, pedig még direkt comeback szintű gyakorlatokat is kértem, de úgysem érdekel senkit a testem a kamerán keresztül, az a kiretusált, rongyos pólóba, kitérdesedett gatyába csavargatott valami, sem nő, sem férfi, csak ami most éppen súlyokat emelget, pakol ide-oda.