#333

Marci orrmandulája hetek óta be van durranva, nappal nincs gond, éjjel, amikor fekszik, a mandulák elzárják a levegő útját, szájon át vesz így, aztán elfelejti, megpróbálja orron keresztül, szívja, semmi, nem lélegzik, majd hirtelen nagy levegővétel, nagy kortyolás szájon át. Ezekre mind-mind felkelek, mellette az ágyam, egyébként éppen ezek miatt (krupp, asztma stb.). Is. Nosztalgikus érzés volt, mint annak idején, amikor ajándék volt egy átaludt éjszaka. Most is az, ajándék, de még nem kaptam meg, csak tudom, hogy ott van a szekrény aljában becsomagolva, csak hatot kell hozzá aludni. Oh wait.

De lett időpont magánrendelésre, egyik edzőtársam, egy fiatal orvosnő fogad minket. És én jól viselkedtem, nem kérdezgettem semmit edzés közben. Erre lesz a vizit.

Aztán elfogyott az erőm, kedden még azt hittem, egy jó kardiósabb edzés kihajtja belőlem, mint a démonokat, de csak rosszabb lett. Nehéz, ragacsos, felriadós alvások, zúgó fej, takony, erőtlenség, napközben és este néha hidegrázás, feszült bőr, ami minden érintéstől visszarándulna befelé, magába. De lázam, az nem volt, tehát nem vagyok beteg. Mintha a betegség csak akkor volna jelen, ha ott a láz is. Minden nap csokit ettem. És nem zavart. És most az sem zavar, mennyire nevetséges leírva az a mondat, hogy na tessék, bűntudat nélkül ettem csokit. Most hétvégén terveztem kipihenni magam, meggyógyulni, de Marci éjszakára durván beasztmásodott, csak reméltem, hogy 2-3 óránként mehet a Ventolin, de végül egy egész órát nem aludtam egyben, olyan sűrűn kellett neki, zihált, fetrengett, nyöszörgött, felült, anya-anya, reggel meg úgy sétált át a másik szobába fogyó levegőtől elfúló hangon visszaköszönve, mintha kipihente volna magát.

És valahogy elmorzsoltam ezt a napot is. A rémisztő nem is a kimerültség, a csokoládé, a sokadik kávé. Hanem a semmi. Az a semmi, amit éreztem csütörtökön az edzőterem öltözőjében. A fiúk próbaképpen becsatlakoztak a karatecsoportba, én pedig ugyan vittem magammal ruhát, kulacsot, nem voltam képes átöltözni. És nemcsak nem tudtam, de nem is sajnáltam. Mintha elveszett volna az átjáró, amin keresztül át tudok lépni egyik síkból a másikba, ahol át tudok, és ezért vágyom is átmenni, be a terembe izzadni, nyújtózni a többiekkel, és ha nem sikerül, akkor sajnálni, hogy ez most kimarad. Nem sajnáltam. A mai nap is így telt el, elkopott, mint a radír, fekete, aztán fehér hurkákban, mert a végén már nem volt mit magával vinnie. A fiúk meséket hallgattak, én pedig nem csináltam semmit. Megkerestem az egyik macska oltási könyvét. Kimostam az ágyneműt. Készült ma podcast is, amiben olyan dolgokról beszélek, amik nem az elmúlt egy hétben történtek velem. Mosogattam, de közben nem kóboroltam el a tengerpartra, ahol egy formálódó sztorim játszódik, vagy a pincébe, ahol egy szinte kész, még szerkesztésre szoruló. Keveset olvastam, ott is nehezen léptem át a határt, be a szövegbe.

Voltam depressziós, sok-sok-sok évvel ezelőtt szorongásokra antidepresszánst kaptam, nem szedtem sokáig, így nincs mély tapasztalatom róla, csak annyi, hogy az első napokban a sötét nihil kapott el, az amikor csak a plafont néztem, és nyomott a levegő. De ez a mostani semmi, ebben az az ijesztő, hogy nem volt (nincs?) bennem vágyakozás másra, a kimaradt dolgokra. Azaz de, egyetlen nagy vágyakozás van bennem, hogy újra az legyek, aki sajnálja, hogy nem jut ideje írni, vagy hogy elmarad az edzése. Vagy hogy aludjon egy nagyot. Viszont ennyit elértem, ezt a posztot megírtam.

Advertisements

#332

Úgy érzem, jól fogadta a világ az SFMagos novellát, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és írt akárhol is róla. Nem csak azért fontos, mert jó dolog olvasni, tetszett a másiknak, hanem igazából ez, hogy van olvasója, befogadója, ez tesz engem közben íróvá, és bevallom, ilyesmikbe kapaszkodom, amikor éppen nincs idő nemhogy írni, de fejben foglalkozni az írás dolgaival.

Egyébként nagy a boldogság most bennem, mert sikerült befejezni egy novellát, amit a GABO pályázatra terveztem beadni. T. szerint abból lehetne regény, nem is novella, szerintem pedig novella, de egyik éjjel, a szokásos áldott pillanatok egyikében, amikor olyan zsebekbe is belenyúlhatok, amik létezéséről egyébként nem is tudok napközben, szóval előkerült egy gondolat, hogyan is lehetne ebből regény. Egy másik történet, ami hagyja ezt a novellát élni, de ő maga is kezd erőre kapni, még csak homályos képek és szituációk laza csomagja, egy sötétben álló, még kivehetetlen karakter, azt hiszem, nő, és, hú, ez nagyon merész, de le kell írjam, szóval lenne benne nyomozás is, kicsit olyan krimiféle, mint a The City and the City, csak azért nehéz ezt mondani, mert hát na, Miéville mégiscsak egy kurva jó író, és jó az a könyv is, de miért is veselkedjen neki az ember, csak hogy felérjen rossz könyvek magasságába.

 

#331

Nahát, kikerült az SFMagra a novellám, amivel a tábort nyertem. Lehet, hogy nagyon áttételesen, de az is lehet, hogy valahogy teljesen közvetlenül triggerelte, hogy itt nyávogtam kicsit. Mindenesetre köszönet a sorsnak érte – bár bevallom, félek, hogy jó-e a szöveg, nem is tudom elolvasni újra, mert mi van, ha nem is szeretem már, és erre most látja mindenki, de akár így, akár úgy, az enyém, sokat dolgoztam rajta, és valamiféle mérföldkő lett. Elhatároztam, hogy megpróbálom megosztani emberekkel, de nagyon nehéz. Kitenni csoportokba? Vagy megoszatni a falamon? Nem tudom, hogy kell. Egyelőre a Szerdaiaknak mutattam meg, és pár embernek direkt, no meg itt, ami hát nem a nagy nyilvánosság, na. 🙂 Viszont válogatott úri közönség, nem kétséges.

Íme a történet.

Kiss Gabriella: Nem igaz! (novella)

#330

Elég labilis lett az idegredszerem a terhesség, hosszú szoptatás alatt-után, kiscicás fotókon, szomorú híreken, egyebeken el tudtam magam sírni. Mára már megerősödtem, megkeményedtem, így csak olyan evidens helyeken és pillanatokban lábad könnybe a szemem, mint egy Halász Judit koncert a gyerekeimmel, vagy ha arról olvasok, hogyan öleli át Klütaimnésztra a lányát, Iphigéniát, amikor megtudják, hogy a Agamemnón feláldozza, vagy az a pillanat, amikor arról beszélek, hogy ezt olvasni milyen nehéz volt. Sírtam nyilvánosan, amikor évekkel ezelőtt becsatlakoztam egy Másállapotot a szülészetben eseménybe, ahol a többi résztvevő alkotta alagútban haladtam át, és mire kiértem a fényre, sírtam, idegenek előtt, pedig nem is volt traumatikus a szülésem. Csak volt. Tegnap elhomályosult a szemem, amikor végre sikerült hozzáírnom a készülő novellámhoz, egyetlen kis bekezdésről van szó, amely szülési fájásokról szól, azt később visszaolvastam, és elkapott az érzés, pedig szülési fájásaim sosem voltak. Tiszta kép az elmémben az a pillanat, amikor az egészen apró ikrekkel örökös szoptatásban-altatásban heverésztem az ágyban, kint apokaliptikus időjárás volt, nem vihar, hanem nagyon sötét voharfelhők, oldalról beeső, mindent kiélesítő narancs fény, nem is lehetett igazi, mintha vége lenne a világnak, én pedig a legjobb helyen vagyok, fogom a gyerekeim, ölelem, így érjen véget hát.

Ehhez képest bátran el merem árulni, hogy az egész Anyák Napja dolog nemhogy hidegen hagy, hanem éppen ellenkezőleg, nem hagy nyugodni: folyamatosan nézem magam, mi az oka, hogy semmi, de semmi érzelmet nem vált ki. Nem sok ún. anyukás csoportban vagyok benne, de abban, amelynek szellemisége legközelebb esik hozzám (elfogadás, támogatás, megcsontosodások megkérdőjelezése, nyitottság), ott is sok ilyen poszt, komment született. Sírásról. Valamit még nem értek, vagy nem úgy, a fene tudja. Persze ha az idei felhozatalt nézem, talán nem meglepő.

Az oviban konkrét szülői időpontokat kaptunk, amikor a gyerekkel együtt közösen, elvonulva ünnepelhetünk – tehát semmi közös ünnepség. Ez jó. Bent is voltam adott időben, elvezettek egy hátsó kisasztalhoz a fiúk, leültünk, majd a két fiam lehajtotta fejét, valamit motyogott a mellkasába, amelynek néhány szavát az óvónő hangosabb súgásából megérthettem. Ezután átadtak a fiúk két varrott tulipánt, melyekben az egyetlen dolog, amit ők csináltak, annyi, hogy átadták. Kaptam még két kis befőttesüveget, benne cédulák, illetve egy kupica műanyagpohárban kis adag, barackdarabos joghurtot, chiamaggal, ‘Jót tesz a bőrnek.’, mondta az óvónő. A mögöttünk lévő szekrényen gyerekrajzok, meg kellett tallánom a fiúkét, de nem találtam el, egyszerűen olyan részletgazdagok voltak, amilyeneket itthon maguktól nem csinálnak, nyilván rajzolásuk közben folyamatosan ment az instruálás, legyen szép, legyen még szebb, legyen színes, kedves, az az elvárás. Vajon kitől? A fiúk akkor már nagyon tekergették magukat, nézelődtek hátra, ahol a többiek játszottak, mentek volna, egyik fel is pattant, én viccesen megjegyeztem, hogy ‘Nahát, ez az anyák napi köszöntés?’, mire ő rögtön kapcsolt, és azt mondta, ‘Tényleg, akkor viszlát!’ Ez volt az, amikor legközelebb álltam a meghatódáshoz, ez az, ami a valódi, az igazi, a mi életünk együtt. Aztán besétáltam az irodába, ahol mindkét befőttesüveget kipakoltam, a rájuk kötött kis textildarab már lesett, visszapakolhatatlanul, kivettem egy cédulát*, kisodorgattam: ‘Szép a szempillád és a hajad, Édesanya!’ mondta, én pedig, az ember, akinek nincs szempillája, azt mondta neki, hogy ‘Tényleg? Akkor viszlát!’

 

* Az volt, hogy ezek a befőttesüvegek nagyon nagy eséllyel az egész ovis csoport gyűjteményes gondolatait tartalmazták, minden gyerek egy-egy vagy több mondatát, és midnen anya megkapta a full gyűjteményt. Mindenesetre a legtöbb cédula egyértelműen nem az ikrek termése.

 

 

#329

Persze jött még egy kis betegség, az egyik gyereké, kis borulás, mellette lassú megemésztése annak, hogy ez az írótábor, ez most nagy eséllyel nem fog menni, holott egy éve vágyakozom és álmodozom róla – persze gondolhattam volna, hogy úgysem lehet valami olyan szép, mint amilyennek megálmodom, de azért ennyire nem kellett volna megcsúnyulnia, na.

De voltak kellemes pillanatok is, például hogy megjött a vérvételem eredménye (sz. után kicsit rámentünk a céges mélyebb szűrésre), és szinte mindenem tökéletes, csak némi allergiára utaló jelek vannak. Megnyugtató, hogy hiába minden hosszú ujjú felső, a vérem az égre kiáltott, és elárulta, hiába mosta fel újra meg újra Marika néni, a rendelő takarítója, hogy “kiütéses!”

Az is megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül, a gyerekek egyik meséjének nyitózenéje egyre jobban tetszett, és persze fent van a Youtube-on az a 20 másodperc, ugyan nem végtelenítve, de 9 perces számmá hosszabbítva, azt párszor meghallgattam.

És eszembe jutott, milyen csodás volt az a főiskolás házibuli, amit egy rejtélyes lány szervezett, és volt egy olyan kazettája (kazettája, érted), amin csak és kizárólag a Golden brown ment a Stranglerstől, azt a kazettát, mind az A, mind a B oldalt többször meg tudtam volna hallgatni, ha van rá nyugodt alkalmam a bulin, de ha ott nem is, szerintem életemben már párszor összejött. Jó lecke volt, egyrészt megtudtam, hogy más is lehet őrültje olyan dolognak, aminek én (és kiszedi a medált az aszfaltból), a másik nagy tanulság az volt, hogy Edittel a legkevésbé sem lettünk barátok, önmagában a közös őrület semmi közelséget nem adott, csak közösséget, de azt meg látom, mennyire könnyű lecsupaszodni, szemérmetlenül nyögni, remegni megfeszített nyakkal, kivörösödve, amíg feltolom a 2×16 kilót, ami alá valaki odatartja a kezét, olyan közel figyelve minden rezdülésem, amire később, esetleg egy rám kötött lélegeztető lehet képes. És aztán elmegyek inni, és mellettem ül ez a valaki, és nem lesz barát, nem lesz senkim, vagy lesz, de nem ezért, nem csak.

Aztán előjött a 20 évvel ezelőtti kedves buliba induló zenénk I.-vel (ő egy másik I., a régi), betettem, a gyerekeim csodálkozva hallgatták, aztán befutott I., a mostani, és teljesen felspanolva, szinte csak az olcsó és remegő kezű sminket kihagyva elmentem szépen edzeni.

Ez itt az egyik fiam, miután megsúgta, hogy ő dalokat költ, és amikor kértem, énekeljen egyet, elvonult az ablakhoz, és alig hallhatóan elénekelt egy dalt az Elvesztettem zsebkendőmet dallamára. A dal arról szólt, hogy a narrátor anyukája sajnos meghalt, pedig fiatal volt, de nagyon beteg, és volt egy olyan strófa, ami csak a meghalt, meghalt szavakból állt össze. Talán nem adom ki őt ezzel, szerintem szép volt. (És nem én halok meg – persze már mondták nekem, hogy nem fogják hagyni -, hanem a Kung Fu panda anyukája, azon eléggé sokat rágódnak.)

És az egyik fiam azt mondta, hogy kitalált egy irtó rövid verset, és amikor kértem, mondja el, elmondta: Macskasapka.

A másik fiam pedig elmesélte, hogy mégsem lesz tűzoltó, mert az nagyon veszélyes, mert például van egy lány, az feleségül vesz egy tűzoltót, az meg elmegy tűzoltani, és jön haza, de már halott, szóval nem, ez túl veszélyes.

És a buliba induló zene:


 

#328

Tegnap különleges estém volt, azaz hajnalom, mert ennyire hosszú kimenő jött össze. Ültem a Kisüzemben éjjel, jó társaságban, a többi, idegen ember is egészen elviselhető volt, vagy egyszerűen csak én voltam képes elfogadni őket, a manírt, a dívajelenségeket, a részeg, pohártörő külföldieket. Szóval ültünk ott, a huzat csapkodott, érkezett a beígért vihar, de más jele nem is volt, mint ez az erősődő benti légmozgás, légnyomás, az emberek ittak, a közelben szívtak, és úgy éreztem, ilyen lehetett Berlin, a harmincas évek, csupa okos, tehetséges ember, és valamit nem vesz észre, ami pedig érkezik, vagy egyszerűen nem is veheti észre, mert éppen az a lényeg hogy fittyet kellene hányni rá, csakazértis, attól megy tovább az élet. Nem tudom.

Ma meg könyvfeszt, szintén ajándék idő, egyedül, sok ismerős, sok könyv, sok autogrammért sorban álló, és ez egészen boldoggá tett, ez is a zajló élet a viharban, meg egyáltalán. Könyvek. Viszont kiderült, hogy amit annyira vártam, az írótábor, amit egy azóta sem publikált sztorimmal nyertem a Kéziratok Éjszakáján, ami miatt a családi nyaralást két másik család (plusz mi) eltolta, hogy azután legyen, ne egyidőben, na, az a tábor persze eltolódott, a családi nyaralás időpontjára. Lehet, egyszerűen ez most nem az az idő, amikor író leszek. Persze akkor mikor? Vegyük úgy, hogy már most az vagyok. Vagy nem tudom. Ezt sem.

Van ez a pályázat, amire tavaly jelentkeztem, de nem kerültem be, idén egy kis közösségel írtunk rá, de én nem szeretnék jelentkezni, a közösség, az írás kedvéért viszont mégis írtam, egy geg az egész, játék, és hogy semmiképpen se gondoljam meg magam, fel is tettem a másik blogomba, így már publikáltam, nem vehet részt pályázaton, 4000 karakter, tessék olvasni. És akkor legalább ennyi ideig író leszek.

#327

Családi húsvét

Unokatestvér (majdnem 6 éves): Tomi, mondd azt, hogy segg!
Tomi: Segg
Unokatestvér: Tomi, mondd azt, hogy gumicukor!
Tomi: Gumicukor.
Unokatestvér: Marci, ez nem igazság, azt mondtad, hogy ha a testvéred azt mondja neked, hogy segg, akkor megőrülsz, ha meg hogy gumicukor, akkor szellemmé változol! De nem iiis!

Anyuka (én): fuldokolva, sírva röhög, úgy fut át a másik szoába, makogva próbálja elmondani a többieknek, mi a vicces, de végül senki más nem nevet. Azért jó így is.

#326

Van számos kedves könyvem, amit gyerekkoromban szerettem meg, és most ott dugdozom a gyerekek elől, idejekorán ne cincálják szét. Az egyik a Zongora Bill és a madárijesztők Rodaritól. Rajongtam a történetekért, az illusztrációkért. Az egyik történetben Tücsök, az egyszerű postás megvillantja emelőtehetségét, és súlyemelő bajnokságra megy, de mindent túl gyorsan csinál, emiatt lassan kell aludnia. Sajnos a túl lassú alvás során visszamegy a múltba, ahol ha felébred, és újra alszik, továbbléphet az időben, a történetet nem spoilerezem el, mindenesetre ma eszembe jutott, amikor 48 kilóval deadlifteltem, és ez így nem tűnik soknak, de minden emelésnél arra gondoltam, hogy konkrétan a két gyerekem emelgetem, ahogy egy nagy dobozban ülnek, szóval igazán fel lehetek ilyesmire készülve. Merthogy Tücsök is erre hivatkozik a főnökénél, hogy a nagy család miatt tud ilyen kurva jól emelni.

Egyébként tényleg menők a rajzok, pl. sokat néztem Tücsök csajának a melleit, ilyen nő akartam lenni. Azt hiszem, egy időben ha más nem is, a mell, az megvolt.

Hogy mi van helyette? A fiúk jó fejek, ma délelőtt turistáskodtunk, hazafelé a villamoson mondom is nekik, na, fiúk, ez jó kis túra volt, mire Marci azt mondta, hogy anya, ezt nem nevezném túrának. Hát akkor minek neveznéd. Túráskodásnak. Aztán hazaértünk, meghibbantak, én is, nagy jelenet üvöltözéssel, ezt csak azért írom le, hogy most éjjel, amikor ők a Kung Fu Panda 2-t nézik, én pedig penitenciáim tudom le (ettől meg ott vagyok Melki Adsoval az apátságban), azért legyen benne a retrospektívben, hogy volt itt derűre ború, borúra háború (hetven évesen is az 90-es évek alter zenéit fogom mindenre idézni, erről jut eszembe, a múltkor az oviba egy rockabilly ment be előttem, de komolyan, szerkó, bezselézett tarajos haj, szemüveg, minden, abszurd, hogy a vele levő fiatal anyának tűnő csaj viszont egészen hétköznapi volt, a kocsin, amiből kiszálltak, rajta volt a matrica is, rockabilly on the board, őrület).

Viszont múlt héten, amikor már nagyon vágytam a magányra, és a hasam elkezdett viszketni, miközben garázsvásárra vittem a fiúkat, majd délután megkértem I.-t, vigye el őket, mert meghalok, ha nem lehetek hetek óta végre egyedül, és elmentek nagy hiszti közepette, főztem egy kávét, nekiveselkedtem a másfél kibaszott oldalamnak, ami már megvolt, csak szerkeszteni kellett, másfél kibaszott oldalról van szó, de éppencsak elolvastam, ittam a kávét, és végül elhatároztam, hogy felolvasom sz.-nek, mielőtt elkezdem igazán átpofozni (egy kollégám mondta, hogy aki meghalt, annak segíthetnek ilyen kísérő szövegek, habár nem hiszek benne, de elképzelni viszont el tudom, hogy sz. tényleg hallgatja), szóval nekiálltam, de az első bekezdés után megérkeztek a fiúk, szűk 45 perc séta után, hiszti közepette, akkor a hasam még jobban viszketett, a hátam is, és másnap végre leesett, hogy az egész törzsem-karom-lábam tiszta kiütés, az ismerős atópiás dermatitisz, régi társam, amikor anno, első megjelenésekor dokihoz mentem, még csak kísérletet sem tett megnézni, mire lehetek érzékeny, azt mondta, pihenjem ki magam, és ez így van, ha olykor kijön a lábamon pici részen, tudom, hogy túl stresszes volt az életem, és volt már, hogy a karomon jött elő, de ilyen, hogy mindenütt, ez csak most. Érdekes, mert a felszínen úgy éreztem, evickélek, elvagyok, kapok levegőt, tudomisén, de valami a mélyben teljesen elfogyott.

Az. hogy a gyerekek tornája váratlanul véget ért, már nem is megrendített, hanem csak valami szépiaszínt adott az amúgy is lehangoló képnek, mármint hogy amire ők járnak, az nem lesz többé, vagy legalábbis szeptemberig biztosan nem, akkor meg majd valami kiderül, namost én másfél éve heti kétszer úgy járok kettlebellre, hogy viszem őket az ő edzésükre, és ez így akkor mindhármunk dojobeli tagságát kinyírja. (4 hónap kiesés sok.)

De tegnap kiderült, hogy a fiúk edzője és a senpai (aki az edző testvére) már gondolkodtak, hogyan maradjunk ott, méghozzá úgy, hogy kezdjenek el a fiúk karatézni, és akkor tudok másik időpontban ugyan, de én is járni. És nem is az, hogy ezek a hülye fogantyús súlyok estek vissza a szívemre, mert persze azok is hiányoznának, hanem hogy azért számol velem ez a közösség, és úgy ment a 48, hogy érzem, hogy menne több is, ha nem is simán, de pontos mozgással, koordinációval, kontrollal, melyeknek birtokában is vagyok, és a kiütések is szépen elfáradtak, már csak felszíni jelenségek itt-ott, remélem, valami ezzel tényleg elfogyott a mélyben.

(És a másfél oldalt is megszerkesztettem, sőt feladtam határidő előtt 2 nappal pályázat gyanánt. Majd meglátjuk.)

(És vége is a mesének.)

#325

Azért a kurva életbe, hogy a gyerek beteg lesz a szitter napja előtt. Nemhogy nem küldtem be a nvoellát, de még nem volt alkalmam kijavítani. Meg sem merem nézni a határidőt. Legutóbb 21-e volt, de mi van, ha rosszul emlékszem. Kihagytam egy másik pályázatot, ötletem volt, motiválhatott volna valamire, hogy valami létrejöjjön. Nincs alkalom.

Ez ilyen sztárvorszos ragtapasz a seben, hogy mennyire lehet őket szeretni. Még ha két óránként is kell ma éjjel kelni, beadni a Ventolint.

Hogy amikor az imént fürdenek, én meg kint teregetek, hallom, hogy kétségbeesve hívnak, és mondják, hogy félnek, mert hogy van ez az ijesztő történet. Miféle. Amit kitaláltak. Tehát kitaláltak egy történetet a kádban, de túl ijesztő lett, ezért ők most inkább nagyon félnek, és ne hagyjam őket egyedül, egyiket sem bent a kádban, amíg a másikat kiveszem. Végül az idegen lények ellen a macskaszőr és a hajkefe megoldás lett (a nyálkás, puha bőrükbe beleragad, beleszúr), a mágikus hengerrel kilapíthatóak, mert hülyén bevették, hogy attól szőrtelenednek, a végén szőrgombócot öklendeznek, és én meg két hajkefével ébredek két óránként, meg a sztárvórszos ragtapasszal.

De persze azért a kurva életbe is.

#324

Elvitte valaki. Kiszedte. Egyik nap még ott volt, másnap merő megszokásból akartam ellenőrizni, de már nem. A szabadságfokomat eléggé leírja, hogy nemhogy a kiszedésére nem volt alkalmam (mindig a gyerekekkel vagyok arrafelé, eleve utcán akkor, ha van forgalom, este hét után ritkaság kint lennem, reggel hét előtt meg csoda), de a hűlt helye lefotózására is csak ma reggel.

Tegnap este, hazafelé kisebb gondom is nagyobb volt ennél, könyvtárban lebzseltünk, ami mindig feltölt: sokszor, dirib-darabokban ugyan, de van alkalmam olvasgatni, szóval mondhatni nyugodt voltam. Indulás előtt megkértem a fiúkat, hogy menjenek el wc-re, ne a bolt előtt derüljön ki, hogy rohanunk haza. Tomi elment, Marci nem. A bolt előtt derült ki, hogy rohanunk haza, mert neki is kell, mégis. Így a vacsora némi, sétára vett törmelékpékárut tartalmazott, meg amit összeszedegettem.

Indokolatlanul mélyen elfogott a düh, hogy ennyit sem kontrollálhatok, egy kurva bevásárlást sem, hiába minden, mások élete irányít, nem én vagyok a patak, ami selymesen, simogatva kerüli ki a sziklákat, a vízbe lógó ág előtt is patak, az ág után is patak, arra kanyarodik, amerre a meder éppen viszi, én nem ez a patak vagyok, önazonos mindig, hanem a benne sodródó törmelék, ami odacsapódik a sziklának, fennakad az ágon egy darabja örökre, hol elvész, hol összegyűlik valami új kupac, ez engem, ez az újabb meg újabb esetleges létezés teljesen kimerít, kifáraszt.

Viszont a medál miatt cseppet sem bánkódom, valaki vagy nézegette már egy ideje, vagy észrevette, azonnal kipiszkálta, legalább nem vagyok egyedül ezzel a hóbortommal, persze jó lenne tudni, mi is van az elején, a színén, de sokkal jobb elképzelni valakit, aki éppen forgatja a szurkos, bitumenes medált, örül neki, meglett, kiszedte. És talán van más is, aki a hűlt helyét nézegeti. “De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.”