#532

Évzárás, évnyitás, ez is megvolt.

Igazi szopó év lett ez a 2019, semmi nagy baj, sok kicsi, azaz egy stabil utazósebességre beállt szívás, ami végigívelte a maga kondenzcsíkját a kék égen, és még nem ért véget, átlóg a másik oldalra is, 2020-ra. Advent, Mikulás, karácsony, céges, családi események, vásárlás-vásárlás, ajándékok dögivel, mindig másnak, tegnap a fiúk születésnapja, még egy utolsó családi hepaj, születésnapja unokatestvérnek, sógornőnek is, kizötyögés vidékre, falura a benyomott ajtajú autóval.(I.-be belejöttek a két ünnep között, szerencsére egyedül ült a kocsiban, az anyósülés ajtaja nem nyitható, ellenben horrorisztikusan néz ki kívülről, hát így hasítottunk tegnap, az úton vándorló tükör, akár egy regény, ilyen vicces volt ez az év, ilyen viccesek vagyunk mind, benyomott ajtóval, benyomva.)

Még a január lesz ilyen, 13-án kettős orrmandula-műtét az ikreknek, addig még sok mindent kell intézzek, miközben folyamatosan rettegek a műtétek miatt, utána meg 2 hét karantén a fiúkkal, otthonról dolgozás megint. Így a születésnapi partijuk január 1. helyett február 1. lesz egy játszóházban, ha az megvolt, utána szervezek magamnak egy beivós-táncos kimenőt, pénzt fogok férfitangákba gyömöszölni, és ez még csak a H&M lesz, az első állomás.

Írni is fogok, a fejemben egy történet, erősebben, mint a többi, kénytelen életre kelni, mert pályázatra menne, ez motivál, ez a varázsige, ami ideidézi a másik világból a történeteim, ez van. Szerencsére a tavalyi év egyik legjobb dolga, az írókör segít neki, nekem, van miért köszönetet mondani. És éppen a legmélyebb depressziómban vettem észre, hogy készült a Gabo antológiáról karácsonykor egy kritika, és a szerzőnek az én sztorim a kedvence, hát ez nagyon jókor jött, megint elhiszem egy időre, hogy tolnom kellene ezt a szekeret.

A hosszú szünidő alatt a gyerekeim többször cimbalmoztak az idegeimen, elszigetelten éltem, rájöttem, a sok feladatmegoldás, az ügyes lavírozások megint bezártak egy szociálisan visszafogottabb létbe, ki kellene törnöm valahogy, még szerencse, hogy néhány régi barátom képes újra meg újra megkeresni, meg hogy jó emberekkel van alkalmam hetente egyébként találkozni üzemszerű működés közben.

Lefogytam, kicsit visszaszedtem, tegnap a habos tortát faltam, de hát egyszer van minden évben iker-születésnap, és megérdemeljük, ha már anyósom véletlenül varázsgyertyákat vett, elfújhatatlanokat, sokat kívántunk, ez is jó jel 2020-ra nézve.

Jó kis év volt ez valójában, jó lesz ez az új is, beszúrok a poszt végére még néhány fotót, sajátot és Tatu és Patu rajzokat. Ilyen volt az elvárt karácsony:

Végül ilyen lett, és a helyzet az, hogy ez is nagyszerű:

#351

Volt a betegséghullámnak még pár utórezgése, ovis hiányzások, lemondott karácsonyi partik, korábban lelépések, otthonról dolgozások, de már mindegy, utólag végül egyik sem hiányzik, egyik kimenő sem, hiába vágytam rájuk korábban. Ilyen ez az ünnep, ilyen ez az év vége.

Dorisz, a kis geci (aka vadócabbik) macska néhány napja délelőtt felugrott mellém a kanapé karfájára, és észrevettem a hátsó combján valami ragacsos barna kulimászt. Mi lehet ugye? Az első ijedség után hamar kiderült, hogy nem macskaszar, mert azt messziről éreztem volna, lehetett macskakaja, macskahányás, de egészen közel hajolva sem volt a beszáradt trutymáknak rossz szaga. Ami volt, az meglepően kellemes, és már csak egy kis nyomozás hiányzott, hogy kiderüljön, mi is történt. A macska kedves széke feletti asztalon nyitogattuk az IKEA adveni kalendáriumát, de a bonbonokat nem mindig ettük meg. Ellenben a fiúk valamit pakoltak a mögötte lévő könyvespolcon, így történhetett, hogy az egyik bonbon a macska párnáján kötött ki. Dorisz ráfeküdt, ráolvadt a szőrére a narancsos karamell, aztán lekászálódhatott, és szépen rászáradt a cucc. Több kör kellett, hogy kivakarjuk belőle, pláne, hogy ő nem az a higgadt, együttműködő típus, így még egy kicsit punkos ott a szőre. Aztán előbukkantak további nyomok: ahol a macska kis meleg teste ledőlt, ott olvadt egy kicsit a csokoládé, így vitte szét a lakásban, a lepedőre, a radiátorra az adventet, nekünk.

És még egy macskás történet a ritkán frissülő írásos blogomban. Mindenkinek boldogot!

#350

Először a R. ovistársuk szülinapja volt, akkor a fiúk éppen egészségesek voltak. Úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat, kicsit sok idő megy el a család menedzselésére, de megéri, hiszen jól menedzselem a dolgokat. Itt az ajándék, együtt választottuk a fiúkkal, van mellé finomság, fólialufi, az környezetbarát. Már indultam volna a fiúkért az oviba, hogy onnan rögtön a játszóházba menjünk, amikor hirtelen belém villant, hogy nem hoztam el a meghívót. És igaz, hogy Sugár Játszóház, de mi van, ha nem a Sugárban van. Ez a szorongás annyira elhaalmasodott rajtam, hogy a munkahelyemről hazarohantam a meghívóért, dől rólam a víz, tudtam, elkésünk a buliról, de ha rossz helyre megyünk, akkor egyáltalán nem jutunk el a buliba. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább lepakolom a céges munkához hazavitt teszteszközöket. Meg a bevásárlást. A meghívóban persze a Sugár Üzletház szerepelt. De legalább lepakoltam. Izzadtan rohantam a fiúkért, és az oviban megkaptam a havi lehúzott szennyes ágyneműjüket is, két nagy batyut. De jó, hogy minden mást lepakoltam. Rohanunk tovább. Akkor úgy éreztem, tökéletesen inkompetens vagyok, hogy bármiből, amin dolgoztam, amire időt szántam, némi szorongással, kényezerképzettel gyorsan tudok pocsék nagy szart készíteni, de a fiúk izgatottak voltak, és nem is volt nagy a késés, ráadásul a Blahán a metró falán azt a kötetet láttam reklámozni, amiben megjelent a novellám. Jó lesz ez a szülinap. És annyira megerősödtem megint, hogy egészen jól vettem, hogy nem csak R., de a testvére, Z. szülinapja is akkor lett megtartva, Zozó nem kapott tőlünk semmit, de akkor már ezzel együtt is, szorongásos izzadságtól áporodottan, de már száradva, helyrerakódva kompetens voltam, és hétfőn küldtünk Zozónak egy kedves könyvet ajándékba.

Most vasárnap Cs. szülinapja volt, a fiúk a héten betegek, emiatt nem is mondtam nekik, hogy most lesz, de vasárnapra annyira jól voltak, hogy úgy döntöttem, menjünk. Ugyan a meghívóban az szerepel, ne legyen ajándék, de az anya hívásakor elejtett olyasmit, hogy azért a kislány számít valamire. Hát reggel elrohantam egy könyvért, izzadtan estem haza, akkor már hívott az édesanya, hogy ugye megyünk, mert sokan lemondták, igaz, én szóltam, hogy kímélő üzemmód miatt csak másfél órára, de abból is csak egy lett. És megvártak a tortavágással. Kompetensnek éreztem magam, és az sem zavart, hogy kiderült, a kislánynak megvan a könyv, mert elraktam a blokkot, és odaadtam az anyának, és nem éreztem cikinek, mert így legalább válogathatnak másik könyvet.

És akkor eszembe jutott anyám, aki apámmal egy mónikashow, de amikor ezt mondom, akkor komolyan gondolom, én vagyok az ő Amerikába szakadt, gazdagnak tűnő rokonuk, aki hozzájuk képest valaki, de valójában liftesfiú lett belőle, nagyjából saját életére elég egzisztencia, másnak belekapaszkodni már nem lehet. Szóval eszembe jutott anyám, ahogy elküld engem valami zsúrra, és reszkető kézzel keres valamit a polcon, amit becsomagolhatna, és nemcsak láttam azt a verseskönyvet, amit levesz, az enyém volt, de mintha új, vagy előttem termett az a zsebkendő, ami csak úgy véve lett,  otthonra, és most előszedte, hogy akkor ezt vigyem ajándékba, akkor is éreztem, hogy ezek nem azért nevetségesek, mert aznap vette le őket a mi polcunkról anyám, hanem önmagukban sem valami jó ajándékok, akkor sem, ha direkt ezért ment volna el vásárolni. De nem ment el, hanem – és ez az, amit megláttam a zsebkendőn és a könyvön túl -, hanem várt, de nem is várt, hanem addig igyekezett elfelejteni, hogy itt valami gond van, ezt meg kell oldani, és addig várt, amíg már rároskadt az egész, és akkor volt egy legkisebb rossz út, és azt valahogy kiválasztotta. És akkor azt is megláttam, hogy őt nem a gyerekes élet, az apám törte meg, hanem ez az odázása mindig is benne volt, azaz őt már sokkal korábban megtörte valami, és én nem azért vagyok alkalmatlan összeilleszteni a részeket, mert nincs erő a kezemben, nem tudok figyelni, hanem mert ezek a részek olyan régóta kallódnak maguk, hogy a szélük, az élek lekoptak, maradtak a kerekre csiszolt keservek, szomorúságok és örömek, és ezeket sem én, sem más össze nem rakhatja, csak anyám, valamivé, ha akarja valaha is.

Azt tudom neki adni, hogy itt vagyok én, kerekre kopott rész, liftesfiú, magát és két gyereket nagyjából kompetensen elirányítgató egzisztencia, aki ugyan utolsó pillanatban rohan leizzadva, ajándékért vagy másért, de akinek kint van a metrón a kötete, mármint a kötet, amibe ő is írt egy novellát (amiről anyám soha nem fog tudni), szóval ez valamelyest anyám érdeme is, ezt is összeillesztheti valamivel, ha neki lesz elég erő a kezeiben.

(Ne firtassuk, miért lehet csakis IT fickó egy ilyen plakáton.)

#349

Nem írtam ide már nem is tudom, mióta, cseszek kimenni, megnézni az utolsó szöveg dátumát. Komplett posztokat írtam meg fejben, aztán hullottak szét egyszerűen azért, mert már nehéz lett volna kimagyarázni, miért éppen az a három héttel ezelőtti, aprócska bolti kaland a téma, nem az, ami most, ezen a héten történt, szintén aprócska, szintén súlyos a maga nemében, szintén kimerítő, lemerítő, minden.

Szeptember óta a fiúk oviban töltött ideje az össz idő 50%-a. Úgy értem, fele időben tudtak oviba járni. A többi időben betegen otthon voltak, voltunk. Ezekben a napokban reggel elmentem az irodába, ott kapkodtam, ebédre hazaértem, vittem is eleve ebédet, hazafelé bevásároltam persze, egy-másfél órát töltöttem azzal  hogy a totálisan káoszba fulladt lakást, a teljesen megőrült, mindent szétdobáló, abban fetrengő gyerekeket elrendezzem, hogy legyen hely például leülni enni, hogy ne a kiömlött reggeli ragacsba könyököljenek. Minden ilyen nap. Nem volt másféle. És aztán dolgoztam, hallgattam a Ruiminit, a Gerry bácsit, a Dombontúli meséket, a vonyító, visító gyerekeket, mivel alapvetően jól voltak, csak éppen karanténban a skarlát, az asztma, az asztma, az asztma miatt. Leltoltam mindent, ami határidős, gyakorlatilag szabadságot sem kellett kivennem, csak egy-egy napokat, de ez csak úgy ment, hogy a déli kimaradás után dolgoztam, vacsora, esti rutin, meseolvasás, kis játék, aztán dolgoztam, amíg mesenézés ment, aztán lefektettem őket, és ha még volt erőm, dolgoztam.

Ma, a negyedik betegségsession utáni első nap jól telt, reggel sikerült megbeszélnem az orvossal, hogy mindkét gyereknek kell beutaló a pulmonológiára, nem csak az egyiknek (jajj, intézni kell időpontot!), hogy a Rectodelt kivonása helyett javasolt szteroidos, fulladás elleni kúp hiánycikk, nemhogy lassan érkezik be, hanem nem rendelik meg, nincs. Nem létezik. Illetve hogy a 10 rugós asztmagyógyszert nem adta ki a gyógyszertár, hanem másnap lestornózta, habár berendelte, mert nem hat éves kortól adható szerinte, hanem 18-tól. Ezt majd a pulmonológia dönti el. Délután kicsit korábban leléptem, persze éppen akkor keresett mindenki, és kiderült, fontos teendők vannak még, de rohannom kellett, mert a magán fül-orr-gégészhez volt időpontunk, aki tényleg egy cukorfalat, kedves, és 20K-ért ellenőrizte a fiúkat, majd megkért, hogy keressek időpontot az orrmandula kivételére, mert már tényleg nem húzhatjuk tovább. Úgy számoljak, hogy a műtét után 2 hétig nem mehetnek közösségbe. És hát jó lenne a suli előtt megoldani. Mondtam neki mélyeket sóhajtva, hogy jó, legyen, habár a fiúk vissza lettek tartva még egy évre az oviba, ez is egy hosszú történet, ha valaki követi a mostani törvénymódosítások nevetséges körülményeit, akkor tudja, hogy ez most rászakadt az amúgy is recsegő-ropogó hazai oktatásra, hogy nem, az ovi és a szülő nem dönthet, külön bizottság kell, de majd csak jan. 1. és 15. között lehet menni oda, szóval lázas kapkodás, októberben dönteni, hogy egy gyerek egy év múlva nem lesz iskolaérett, röhej, de persze inkább egy év oviban, egyébként nem én kezdeményeztem, hanem az óvoda tanácsolta, hogy a fiúk hiába nagyok, nem érettek, és sok dologban talán, de másban még akkor sem, és nem, ők nem a kiugróan tehetségesek vagy csodásan éneklők, a talpraesettek, a kedvesek, akik könnyen barátkoznak, akiket bír az összes szülő, ők minden radar alatt elmennek, ők a Marciéstomi, az ikrek, nekem ez nem baj, nekem ők különlegesek, varázslatosak, szépek, de érzem, érzem a mélység hívását, milyen jó lenne, ha mégis, ha már most kettéttépnék köpenyüket, és a szegényeknek adnák, vagy kis csomagokat gyártanának a cinkéknek, vagy keresztrejtvényt fejtenének, bármi, de ők nem bármi, hanem ők, szóval  ez is egy külön történet adminisztrációval, felmérésekkel, szabadsággal, otthonról dolgozással. de legalább van valamiféle vége. Ahogy az orrmandulának is. Ahogy nekem is. Ja, igen, juteszembe, a szemészetet is meg kell látogassuk, mert gyanús, hogy Marci térérzékelése nem okés, furák a rajzai, és hirtelen értelmet nyer, hogy az ő elvarázsoltsága miatt mindig félek séta közben, ha az út szélén megy, mert elbotlik mindenben, elesik, lever, lelök, de hiába az éves kontroll, felmérések, gyerektorna, karate, egyszerűen még valami infó kellett ahhoz, hogy az ügyetlenkedő gyerekből hirtelen valami problémával küszködő gyerek legyen. Talán csak apróság, de intézni kell. Kellett az, hogy elkezdjen rajzolni, és valaki ebből leszűrjön valamit.

Most hazajöttem, üvöltöttem a gyerekekkel, ha ezt a posztot (és a másik, rövidebbet) befejezem, előveszem a melót, mert el fogok csúszni vele, de ma már mindenképpen írni akartam valamit, nem csak 5 sor levelet, hanem egybefüggő szöveget, és tessék, itt ez a ventillálós poszt, de lesz egy, ami úgy ventillálós, hogy közben kevésbé ömlesztett, persze valami mindig kimarad, megint az írókörös házi, író akarok lenni, egyelőre blogba ömlesztve író vagyok, de máris több, mint az elmúlt hetekben bármi.

Ma valaki ajándékozás kapcsán megkérdezte tőlem, van-e valami, amire vágyom voltaképp. Vagy legyen meglepetés, még ha béna is. Azt mondtam, hogy reggel eszembe jutott valami, amire vágyom, de most délutánra elfelejtettem. Amire vágytam, az egy jó hátizsák, megvettem az IKEÁ-ban a drágábbat, szeretem is, de elszakadt. Vissza kellene vinni, de a szerdára tervezett szabadságot nem fogom tudni kivenni, marad a két ünnep között, akkor persze a gyerekekkel kell mennem oda. Visszaviszem, hogy kapjak egy újat, de olyan problémás megszervezni, hogy inkább nem is szeretnék semmit szépet kapni, pláne nem olyat, amire már régóta vágytam.

#348

Tegnap próbára tettek, és végül mentem a komposztba. Ami talán nem is baj, új élet, miegymás. Egy kis kimenőm volt, az irodába szaladtam be különleges, lebomló csomagolóanyagért, amivel majd valaki valahol, egy kertben a bomlást vizsgálja. A Nagymezőn sétáltam, amikor meghallottam az egyik lány hangját. Először civakodásnak tűnt, de aztán a hangsúlya átváltott abba, amit már nem lehet elkenni viccelődésnek, sütött belőle az agresszió, a gyűlölet, olyasmi hang volt, mint ami miatt K., a kómás, a koponyasérült élete első, kicsi, de teljesen berendezett lakását végül eladta, mert a budai bérház egyik, befelé nyíló lakásában, örökké nyitott ablakánál egy őrült nő lakott, reggeltől estig véletlenszerűen üvöltött fel gyűlölt ellenségeire, keserűség, szenvedés és rengeteg harag, gonosz harag volt a hangjában, nem lehetett ott lakni, ez a lányhang is ilyenné vált, és csattanásokat is hallttam, és vissza kellett néznem. Így láttam, hogy a Nagymező és a Hegedű utca között, a Király utcai templom oldalán, a kis iskolaudvaron az egyik lány veri a másikat, pofozza, tépi, majd amikor a másik a földre kerül, rúgja, erőből.

És én nem tudom, hogy is gondoltam, de elkezdtem futni, mégiscsak rúgnak valakit a földön, lányok, fiatal lányok, fiatalkorúak, 13 óra van, süt a nap, valami lesz. És a bántó, ahogy észrevett, abbahagyta. Ennyit értem el. Kérdezte, mit akarok. Nem tudtam, mit akarok. Mondtam, hogy láttam, itt valami gond van, tudok-e segíteni. Nem tudok. Ez családi ügy. Ez itt a húga. De ez így nincs rendben, mondtam, közben a húga simogatta a pirosra pofozott arcát, a megtépett haját. Menjek el, nem az én dolgom. Mondtam, hogy azért én még megkérdezem, hogy biztosan nem tudok-e segíteni. A húg rázta a fejét. A nővér csak nézett. Menjek el innen. De ez közterület, itt lehetek, mondtam. Akkor ne nézzem őket. Jó. Azért néztem, de elmentem. Igen, elmentem, mert amikor odaszaladtam, az nem volt bátorság, az valami gondolkodás nélküli reakció volt, nem volt mit legyőzni, de ott, amikor már döntenem kellett, nem voltam semmire sem jó. Csak tanúnak. Egy értelmes lépés nem jutott eszembe. És a végén fel is adtam, a szinte bátorságból biztos gyávaság lett. Kijöttem az udvarról, néztem őket, ahogy kimeredve vártak, arrébb sétáltam, hátha látok valakit, rendőrt, és igen, hátha látok felnőtt férfit, az utca üres, valami istentisztelet volt a templomban, kint meg a koldusok ültek, meg egy idős néni a kerítésen át nézett befelé. Kérdezte tőlem, mi történt. Mondtam, hogy valakit megvertek. Nahát, itt a templom oldalán. Itt. De ez máshol sem lenne jobb, mondtam. Aztán eljöttem.

Míg beértem az irodába a komposztnak való csomagolóanyagért, remegett a kezem, és hazaúton is arra mentem, a templom felé, de már nem volt ott semmi nyoma a verésnek. Otthon, később arra gondoltam, legalább egy címet felírhattam volna, odaadhattam volna a lánynak, a sajátomra gondoltam, de most, ahogy írom ezt, már tudom, hogy valami szervezeté kellett volna, segélytelefoné. Mondanám, hogy legközelebb majd okosabb leszek, de remélem, sosem lesz legközelebb.

Egyébként K. nem csak a kiabáló őrült miatt adta el a lakást, fény sem volt ott, egy szobanövényt tartott, arra a nap egy bizonyos szakában a lakás egy pontján, egy vékony sávban behullott a fény, rögtön a bejárati ajtó után a kiskonyhában, abban a sávban húzta arrébb és arrébb a növényt, ha otthon volt, ha nem, akkor hagyta, hogy amennyi jut neki, annyit kapjon, mondanám, hogy kb. 13 óra, süt a nap, ennyi jutott, de már nem emlékszem, pontosan mikor is volt a napfényes idő. Azt tudom, K. mindig vigyázva ment haza, hogy ne döntse le az ajtónyitással a növényt, ne bántsa. Végül túlélte, de menni kellett, új élet, miegymás.

#347

Van az a mondás, hogy valamin megpihen a szem. És tényleg. Vannak pici foltok, egy-egy zug, tárgy, amibe kapaszkodom, nézem, amikor arra van utam, nem csak pihenek rajta, de mintha beszippantanám az életerejét annak a virágokkal borított kis erkélynek, annak a repkényes ablaknak, annak az üveg mögött nézelődő macskának, de marad nekik is.

Most ez van az óvoda mellett, ez a bontás, és én megállok a fiúkkal is, megállok kifelé jövet, nézem a folyosó ablakait, amik eddig rejtve voltak egy romos épület mögött, ott, abban a lépcsőházban bezzeg igazi élet zajlik, kaland, mágia, szépség, minden teljesebb, örüljek, hogy bekukkanthatok, hogy látom egyáltalán.

Mert az enyém meg, az olyan. Olyan lófasz. Minden csak majdnem. Eleve az van, hogy borzasztóan fáradt vagyok. Reggel felkelek korán, hogy legyen időm egyedül kávézni, ez az én időm, ez a reggeli kávé, de a macskák már basztatnak közben, egymást is. Aztán elviszem a fiúkat némi keserves rutin után az oviba, onnan megyek dolgozni, útközben igyekszem pár apróságok már elintézni, vásárolni, posta, havi asztmagyógyszer recept beszerzése, kiváltása, az irodából délután robogok a fiúkért, heti kétszer karate, egyszer játszótér, egyszer könyvtár, aztán már csak haza van erőnk jutni, jobb esetben hétre hazaérünk, vacsora, utána amíg én rendbe rakom a dolgokat, készülődöm a másnapra, ők játszanak, mesét olvasok nekik, keserves rutin után ráveszem őket a rendrakásra, fürdésre, keserves rutin után ráveszem őket, hogy kijöjjenek a fürdőből, mesét néznek, ekkor dolgozom, mert mindig el van maradva az óraszámom (hiszen későn érek be, korábban jövök el az oviba), a feladataim is, mesenézés után meseolvasás, keserves rutinnal ráveszem őket, hogy lefeküdjenek, és az ovis alvás miatt tíz előtt nem alszanak, de van, amikor még tizenegykor sem, éhesek, pisilni kell stb., közben elrendezem a macskák esti dolgait. Ha végre én is felekszem, akkor örülök, mert végre van fél órám az ágyban olvasni, és pótolni az elmaradt angol szöveget, vagy ha az csoda folytán megvan, akkor olvasni valami olyat, mivel előrukkolhatok a podcastban.

Minden feladat lett. Feladat az evés, számolom a kalóriákat, örökösen éhes vagyok, igenis szenvedés, nem érzem, hogy na, milyen nagyszerű ételeket találtam, amelyek telítenek, nem, éhes vagyok folyamatosan, vergődöm, és így fogyok heti fél kilót, tehát igazán nem sokat. De legalább már lement 4 vagy 5, 4 a hitelesített, előtte nem mértem magam. Persze jó lesz ez, máris feljött rám két régi nadrágom és egy motivációs új, nem teljesen szépek rajtam, de még 1-2 kiló, és jók lesznek. Csak ennék. Nem csodákat, csak mondjuk lefekvés előtt két almát meg egy körtét. Roppanó szőlőt. Sajtot, sokat. Elviselhetetlen szagú camambertet. Házikolbászt. De most én választottam, hát nem eszem.

Feladat az olvasás, ezt is magam választottam, magam döntök a podcastba illő szövegről is, de hiányzik, nagyon-nagyon hiányzik az időelbaszás. Valami régi krimi újraolvasása csak úgy. Abbahagyni valamit, és nem aggódni, hogy akkor miről beszélek hétvégén.

Most elindult az írókör, baromi inspiráló, ezer kérdés és válasz generálódott bennem, de a három hét múlva következő időpontra nem fogok tudni mást írni, mint maximum a házi feladatot. A szerdák, a szitter napjai kiesnek most, ünnepnap, őszi szünet, ilyenkor egész nap a gyerekekkel leszek. Ezek a feladatok építeni fognak engem, de hiányzik, nagyon-nagyon hiányzik a szövegalkotás szabadsága, már amennyire szabadság az, hiányzik az írás, ahogy elkezdem, és nagyon bénák a mondatok, ez nevetséges, csak úgy csinálok, mintha tudnék szöveget írni, és aztán valami egy idő után átvált, és ez megy, ha nem is jó, de valami, és nem én vagyok béna meg a mondataim műviek, hanem csak nem passzolnak teljesen ahhoz, amit beléjük öltöztetnék, de ez már szabászat lesz, nem pedig a rongyból kabát fázisa.

Nehéz elfogadni, hogy még a feladatok ideje van, hogy még nincs másra idő, mindent okosan be kell osztani, egyben kell tartani, nem az elengedés ideje van. Persze, más meg így fut maratont meg lesz bajnok meg mittudomén, máshol háború van, betegség, sokkal komolyabb gondok, ez semmi, tudom. Azt hiszem, én csak abban a toronyban szeretnék lakni egy kicsit, a mágia és szépség tornyában, vagy legalább hetente egy-két órát ott lenni úgy, hogy senki nincs velem. Igen, ez nagyjából jó terv, és biztos, hogy előbb-utóbb megvalósul: szeretnék egyedül lenni valami térben. Megfogadom, hogy olvasom, amit kell, nem eszem semmit, és a csekkek is rendben lesznek.

Ahogy ezt írom, már látom is, egyszerűen be kell zárkóznom az irodai wc-be. A mágia és a szépség tornya. Ennyi.

#346

Volt három teljes munkanapom, hasítottam, mint a jégcsákány, a legjobb az, hogy éppen befért az alakuló írókor, ami nagyon csodásnak ígérkezik.

Csütörtökre Tomi már nagyon köhögött, este már olyan gyakran kellett neki a Ventolin, hogy a végén kapott szteroidos kúpot, de az éjjel így sem lett jobb, néhány órát aludtam, azt is tördelve, hallgattam, hogy zihál a gyerek, végül valahogy elmorzsolódott az éjszaka, az a pár óra az orvos rendeléséig. Ilyenkor mindig szorongok, hogy már régen kórházba kellene vinni a fiút, de attól is félek, hogy feleslegesen hurcolom éjnek évadján, a végén felveszik, miközben nincs is baj, csak a protokoll. Node most a körzeti orvosnál is olyan fos értékek jöttek ki, hogy ő, aki eddig sosem küldött kórházba, most küldött, így mentünk azonnal. Lett inhalálás, infúzió, intravénás szteroid, szobafogság, egy ágyban alvás keservesen, aztán lazuló szabályok, kórházi ebéd (neki), óvatos diéta tartás (nekem), olvasás, tengődés, a szobatárs életébe belelátás, gyomorgörcs ettől.

(Egy jó szava nem volt a kisfiához, mindig csak szapulta, basztatta, de nem gonoszságból, hanem láttam, kiszáradt, elfogyó energiájának volt ez a maradéka, nem volt már másra. Az öt éves kisfiú egy karcos, lepukkant tablettel játszott egész álló nap, néha átjött az ágyunkhoz, mutatta, mivel játszik, kérdeztem, érdekli-e, amit Tomi néz, nem érdekelte soha semmi, de semmi, csak a saját játékai, de azok sem. Szinte sosem beszélt, csak nyávogott, néha csapkodott, hogy minden unalmas, minden játék, a tableten volt hatszáz gagyibbnál gyagyibb szar, egyikről a másikra kattintott, unta, még elmesélni sem tudta Tominak, annyira magába szorult szegény a kommunikációhiánytól. Amikor az apja volt bent vele, az ölelte, csikizte, játszott vele, de akkor is csak nyávogott a kisfiú, hagyjál, ne már, unom, a szívem megszakadt. Az anya akkor borult ki igazán, amikor kiderült, mi mehetünk haza vasárnap, ők még nem, még jobban szidta a gyereket, mondta, hogy ott hagyja, hazamegy, nem érdekli az egész, mennie kell, mert a papának a gyógyszerek, a kisfiú nagytesóját indítani kell iskolába, az apa már nem tud otthon maradni, dolgoznia kell. És ez a kisfiú hibája, mert nem eszik, mert elkapcsolja megint a tabletet, mert nyávog. Kellett a hibás.)

Végül ma hazaértünk, Tominak még pár nap itthon. De sebaj, mert létom ám, hogy Marci, hogy ő viszont egyre szarabbul van. És már úgy köhög. Ez lesz az ötödik szar éjszaka, de az a furcsa, hogy valahog mégsem érzem magam úgy, ahogy az a szerencsétlen anya mellettem, kiszáradva, elfogyó energiával. Vannak még tartalékok. Például a kórház kertje. A csigaházak, amiket a két fiú gyűjtött látogatási időben egy üres kávéspohárba, és amiket ősi ösztönre hagyatkozva végül kivittem vissza az udvarra, egy ablakbeugróba, és amiket másnap megnéztünk, és legalább a fele csigaház hirtelen telinek bizonyult, és lakóival sugárirányba menekült a pohárból a falon, az ablakon. Az éjjeli olvasás. A fotók, amiket készítettem Tomiról, és átküldtem Marcinak, cserébe jött Marciról, és Tomi mosolyogva végigsimította, mintha egy élő arc lenne ott.

Ez is a kórház. A vidám nyomora, a kicsit már megkopott, soha senki által meg nem nézett üvegmatricák világa.

#345

Egy Karin Tidbeck novella miatt elővettem ezt a számot. A történetben a narrátor testvére hallgatja éjjel, Robert Smith nyávog a fülhallgatón keresztül is, a narrátor kibámul az éjszakába, és már én is bámultam vele, egészen más formájú, de egészen hasonló, boldogsággal, várakozással eltöltő ürességet érezve.

Pakolgattam, hogy majd meghallgatom, és tegnap végre olyan éjszakám lett, amikor hagytak bámulni a dolgok, az ágyamban feküdtem, az ablak résnyire nyitva, begumizva postásgumival, a macskák ki ne bújjanak, a párnámat bámultam, de közben éreztem azt az erős vágyódást, amit annak idején éreztem, tizenévesen. Az ablakom résnyire nyitva, éppencsak kifér rajta a kezem, kilóg az éjszakába, hogy a cigaretta kint füstöljön, néha visszahúzom, beleszívok, a résen próbálom kifújni a füstöt, azt hiszem, így nem, de persze igen, kint is, bent is füst. Olyan grandiózus a kinti minden, hogy sírni tudnék, grandiózus a párna, éppen annyira grandiózus, amennyire az a 30 évvel ezelőtti feketeség, ami voltaképp egy zsebkendőnyi, titkokkal, sírással, gyilkosságokkal teli kertet rejtett, némi szőlő, paprika, és ott ásta el valahol apám a lapáttal agyonütött kismacskákat, hiába kérleltük, végül csak a nemtudásba menekültünk öcsémmel. Most újra visszatér az elásott tragédia, hiába van csak résnyire nyitva az ablak, ezek a macskák ki-bejárnak, de már látom őket, ez már a tudás. A zsebkendőnyi kerten túl ott a szomszéd düledező háza, Sanyi bácsi már nem egész ember, talán sosem volt az, de ennél egészebb talán, szódásüveg szemüveglencséi közepén még egy kisebb lencse, felnagyítja a véreres, homályos szemeit, totyorászik logó melósnadrágban egész nap, bogarászik lassan, habár nem idős még, anyám szerint elhagyta a felesége, és onnantól megindult lefelé, néha áthívják a szüleim ebédelni, meghajlott háttal, tág szemekkel néz maga elé, ha érkezik az étel, szemérmetlenül nyeldekel előre, akár egy kis állat, mindent befal, zavartan nevetgél apám ordenáré viccein, hazatotyog a gazba, ha ő ütne agyon kismacskát, abban nincs káromkodás, az anyátokkurvaistenit, az csak a dolgok kusza elrendezése, ha éppen eszébe jut. Ebbe a sötétbe, ebben a tágas, ötven méteres térbe bámulhattam ki, és sírhattam a boldog várakozástól, vajon mi lesz.

Mi lesz, mi lesz, macska van, a táskámban egy ideje mindig akad nekik étel, agyon még nem kellett ütnöm egyet sem, férjem nem lesz, így azt el nem hagyok, leszoktam, a szobában szuszog még két gyerek, így csak csendben hallgatom a zenét, fülhallgató nélkül, kicsit elszomorodom, amikor rájövök, ahelyett, hogy egyre közelebb lenne, egyre messzebb az az idő, amikor bámulok ki a sötétbe, a tengerre valahol egészen máshol, másokkal, ez az ötven méteres tér egészen összement, vagy másfelé tágult, nem is tudom.

#344

Csak úgy hull belőlem a bölcsesség, mint a feldrótozott gerberáról a szirom.

Álltam a zuhany alatt, és rágódtam a skarláton, a dolgok változásain (anyám és idősebb jó barátom sikoltozott, kedves volt ovistárs édesanyja mosolygott, hogy ó, az nálunk is volt, a skarlát, az semmi), és egyszer csak rájöttem, hogy micsoda hülyeség, hogy én holmi elképzeét felsőbb hatalom miatt nem viszem oviba az egészséges gyereket, hiszen ez hazugság, azért nem viszem, mert én magam ajánlottam fel az óvónőnek, aki csak annyit írt, hogy köszönöm az infót, jobbulást.

MIcsoda botrányos hülyeség azzal takarózni, hogy más ezt meg azt várta volna el, miközben bennem van a kétség, én nem vagyok biztos a dolgomban, és emiatt még dühösködöm is, hogy a hülyék, a tájékozatlanok, biztosan ezt meg azt mondanák, akkor inkább hagyjuk, persze, bele sem megyek. És milyen könnyű ebbe belesuttyanni nagyobb dolgokban, sőt főleg akkor, mert olyankor még kellemetlenebb turkálni a tegnapi krumplihéjban, hogy tényleg, mi is az igazság.

Az igazság az, hogy az embereket sokkal kevésbé érdekli, mit is teszek, és sokkal kevesebbet dühösködnek azon, ha én valami kis határt átlépek, vagy érdeket érvényesítek, mint azt én gondolom szorongva. Az emberek küszködnek a maguk dolgával, kétségeivel, és habár ez már egy másik kanyar, nem a skarlát, de talán feltehetek arra egy nagyobb summát, hogy igazából nem bántom meg egyik zöldségest sem a csarnokban (a nagyon kövér nénit, aki mindig úgy köszön a fúknak, hogy szasztok, skacok, a fiúk meg csak pislognak, a mosolygós csajt, aki váratlanul elindult a Lokálpatrióták színeiben (Hunvald!, sőt ??), a copfos tanítómestert – Ó, menyibe kerül a szőlő kilója? – Önnek is szép napot, uram! 600 forint.), ha éppen a másiknál vásárolok. És nem, nincs senki, aki távcsővel, periszkóppal, függönyt félrehúzva, visszaengedve nézbé, hogy na, már megint azokat a kurva macskákat eteti az a pina, akkor én most lemegyek, és kiosztom, de előbb megmérgezem a dögöket, és elvitetem a sintérrel őket.

Ezeket a balhékat egyedül kell elvinnem.

#343

Ma délelőtt elmentem angolra, és mire hazaértem, Tomi merő kiütés volt. Akkor azért rámtört a pánik, de tegnap óta nem kellett neki lázcsillapító, a csúf lábsebei is mintha lappadtak volna, szóval lenyomtam a pánikot. Gondoltam, valamelyik krém, allergiacsepp, ki tudja mi lett most éppen allergiaokozó. Délután egészen derűlátóan mentem el vele az orvoshoz, ahol pólólevételkor már nevetett is a doki, hogy ne is folytassam a hétvége elmesélését, ez skarlát. Tényleg független a szúnyogcsípésektől, amik elfertőződtek, de nem vészesek még mindig (te jó ég, akkor mi a vészes?). Ellenben 10 nap antibiotikum, otthon tartva. Marci mehetne oviba, de meghunyászkodtam a fejemben felépített óvodatekintély előtt. Igenis kurvára nem fogja nekem senki elhinni, hogy a dokim háromszori visszakérdezéskor is mosolyogva csóüválta a fejét, hogy persze, mehet a másik gyerek oviba, hiszen nem beteg, nagy eséllyel nem is lesz, ellenben lehet más már fertőzött, mivel mindenkinél más a lappangási idő, illetve van, aki csak hordozó, és tőle kaphatta el Tomi is.

De nem viszem Marcit, mert úgysem fogadják el ezt nekem, és ha valaki beteg lesz, akkor meglesz a bűnös, és én egy gyáva szar vagyok, akit felőrölt az elmúlt pár éjszaka, és ennek a maradék három napnak már úgyis annyi, ellenben legalább egyformán nem alszanak délután, és alszanak el este korábban.

A szitter egyébként sem tud jönni, mert durván megbetegedett. Én meg mosolyogtam, mikor ma délelőtt a legfiatalabb kollégám a vitaminfogyasztásról írt kis röplapot a belső csetre.

Már nem mosolygok. Ideje venni a figyelmeztetést, hogy a hétköznapok része a skarlát, a bébiszitter betegsége, a rosszkor érkező számla, tervezett, elcsúszó program, elkéső testvér, ezek nem magakadályozzák a kibomlást, hanem már a kibomlás, ezek nem a patak medrében kiálló sziklák, uszadékfák, hanem velük együtt hívjuk a patakot pataknak, sőt nélkülük, a meder nélkül valami egészen más lenne az a víz, nem biztos, hogy rosszabb, nem biztos, hogy jobb. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezt, ha nem is éppen így, de már leírtam. Akkor most szépen leírom százszor.