A Menyus

Menyus ismert-hírhedt figura Budapesten, 2007-ben készült az alábbi Index-videó:

15-20 évvel ezelőtt az ilyen karakterektől összepisilem magam, és hajnalig hallgatom az igehirdetésüket, cigarettával etetve a gépezetet, de aztán ez elmúlt, elkopott, nem bánom azt az időszakot, ahogy azt sem, hogy már elmúlt.

Mostanában párszor találkoztunk vele a Kisüzemben, ahova négyesben, a fiúkkal egyetemben le szoktunk nézni ebédre, nagyon jó a konyhájuk, apu fröccsöt tol, anyu almafröccsöt, Marci és Tomi az éppen aktuális kiállítás apropóján a kortárs hazai művészetet szívja magába az anyatejjel. Ma már látszik rajta, hogy elmúlt negyven, és lehet, hogy már nem drogozik, de annyi kábítószert juttatott be szervezetébe, hogy valamennyi talán örökkön-örökké ott kering a kisvérkörben, a nagyvérkörben. A képeit nem tudom megítélni, talán blöffök, de meglepő módon olyasmik, amik megérintenek. meglepő, mert azt gondolnám, a pojácáskodás kizárja a hatásos alkotásokat, aztán nem, és valójában ez nem is meglepő, csak rugalmatlan vagyok.

Néhány napja, éppen mikor altattam a fiúkat a sötét szobában, jellegzetes balhéhangokat hallottam, nem tudom, mi az oka, hogy a rikoltozó külföldiek és a valóban veszekedő párok teljesen megkülönböztethetőek, de néhány érthetetlen mondat után már lehet érezni, gond van-e, vagy húzzam fejemre a párnát. Kinéztem, és közvetlenül a házunkkal szemben Menyust láttam, amint két egyenruhás rendőr leteperi a földre, majd megpróbálja megbilincselni. Az egész jelenet még fél óráig elhúzódott, Menyus sokat kiabált, így körvonalazódott, mi is történt. Megpróbálták igazoltatni, mint gyanús alakot (vasággyal negyven kiló, de jellegzetesen drogfogyasztó arcú), ám ő nem állt meg, így a két fiatal rendőr inkább utána rohant. Róka fogta csuka lett, mert Menyus, ahogy fentebb írtam, hosszan kiabált: Mééééért teszitek ezt velem? Baaaaarcsay- díjas festőművész vagyok, a gyerekeimtől jövök haza, hát mit követtem el, MIT KÖVETTEM EL??? Miéééééért?!! Basszátok meg, miéééért!?! A rendőrök elengedni nem merték, de a balhét sem érte meg a fogás. Mindezt persze ma, most írom ilyen okosan, ésszel, akkor nagyon megrázott, fájt a szívem, hogy valakit letepernek, bilincselnek, megalázó, fájó látvány. Marci, az egyik fiam elsírta magát, így nem maradhattam az erkélyen, holott volt bennem valami, talán hibásan gondolt kötelességérzet, hogy figyelnem kell, ne essen baja Menyusnak, mert én tudom, hogy ő tényleg festő, nem huligán (vagy festő is, és huligán is), le kellene kiabálnom, ne verjék meg a rendőrök, de a döntés adott volt: a fiam sír, tehát vele vagyok, Menyus felnőtt, magának kell eligazítania az életét. Akkor is, ha már nem sír a fiam. Így az ágyból, a lassan elalvó Marci mellől hallgattam, amíg újabb autók érkeztek, immár rutinos, idősebb hangú rendőrökkel, akik szakszerűen kipakoltatták, megmotozták, nyilvántartásba vették, és végül valahova elvitték, hogy – reményem szerint – néhány óra múlva elengedjék. Arra jutottam, hogy ha más nem, krónikása vagyok a történetnek, és leírom az igazságot, amit megkaptam néhány percnyi erkélyről nézelődés, a falakról visszaverődő kék lámpafények, felhallatszódó, félig érthető beszélgetések alapján. Íme.

Újabb pepita

Hiába, a kvantumfizika érvényes a blogszövegre is, a megfogalmazás befolyásolja a valóságot, a megfigyelő pozíció, akár a teniszbírói magasles, képes döntéshozó szemszöget adni, ezzel aztán el is tud dőlni a meccs.

A múltkori kifakadásom nagyon jót tett, ráébresztett, hogy komoly a gond, tehát nem szabad csípős-ironikus-vicceskedő stílusban elkenni, valóban segítségre szorulok, és ez nem játék, még két sors fut itt. Ráadásul senkit nem lep meg, csak engem, beleszorultam abba az udvarias pózba, amit mindenféle utcai ismeretlenekkel szemben veszek fel: “Ó, és milyen lehet a két kisgyerekkel, nehéz, gondolom?” “Áá, nem is annyira.” Mert ugye az ember nem mondja az Utcai Néninek, hogy kezitcsókolom, nehéz, kurvára.

A levelemre jelentkeztek az Otthon Segítünk Alapítványtól, de kiderült, nyáron nincs olyan sok emberük, még türelmem kérik. Amióta reagáltak, azóta sóvárogva várom a friss híreket, és ha ők nem is, de más a segítségemre jött.

Bejelentkezett az új védőnő, aki már kint is járt, és csodálatos. Nem tudtam, hogy a védőnő jelenléte ilyen is lehet. Az első még a második trimészterben lépett le, veszélyeztetett terhes lett, aki átvett, az helyettesítő volt, egészen idáig. Kedves teremtés volt a helyettes, igyekezett mindig segíteni, például amikor paráztam, hogy nem érzem külön a két magzat mozgását, bejárhattam hozzá szívhangot nézegetni sűrűbben, ilyesmi. Szóval ha volt megfogalmazott gondom, akkor igyekezett választ adni rá. Az új csaj viszont megérti, mi a gondom, a szavaim mögött látja a helyzetet, és arra keres válaszokat, olyan tehetség, tudás ez, ami minden helyzetben csodálatossá teszi a másik felet. 2 órát beszélgettünk önfeledten, közben a fiúk elaludtak, a nő dolgozott cigánytelepen (szerette), dolgozott budai menő kerületben, úgy fogalmazott meg másodvéleményt egy téma kapcsán, amit előtte kérdeztem meg a gyerekorvostól, hogy közben nem éreztem fúrásnak, nem törte meg a bizalmam a gyerekorvosban sem.

Marci miatt aggódtam, van egy kis fejdeformitása (enyhe Plagiocephalia), ezt nagyon nagy eséllyel a háton fekvés okozta, elég tipikus dolog, elnyomódtak a koponyalemezek, a doki szerint ez most, hogy már nem azon az oldalán alszik, illetve lassan nem fekszik háton egyáltalán, inkább hason van, emelt fejjel ideje java részében, szóval mostantól szépen formálódik máshogy. Engem persze zavar a dolog, egyrészt a forma, másrészt az, hogy mi van, ha azért fordult el még pici korában a feje egy irányba mindig, mert valami izomtónussal van gond, mert bizonyos pozíciót már a méhben felvett, és a szűkösebb hely miatt már ott ellustult valamelyik oldalon. Ő az, aki sokkal többet sír, ő az, aki picit lassabban kezd el mindent. Nem szeretném, ha később kiderülne, hogy mindez összefügg, és valami bagatell ráfordítással, napi 5 perces tornával, mit tudom én, mindez szépen ledolgozható, de én nem teszem meg. A védőnő most azt mondta, ő nem aggódik Marci miatt, egészéges, más karakter, mint Tomi, nincs lemaradva, és mivel ketten vannak, örökösen szembesülök azzal, hogy az egyik valamit másképp csinál (később, rosszabbul, nehezebben), mint a másik. De ettől függetlenül menjek el gyógytornászhoz, ha nyugtalan vagyok, mert nekem segít, és akár egy egészséges embernek, úgy egy egészséges kisbabának is jól jöhet a személyére, a saját, nem tökéletesen szimmetrikus testére.szabott torna. Ennyi. Azt éreztem, az aggodalmam habár picit túlzó, de nem kóros, és ha kóros lesz, akkor is szembesít vele.

Másik igazán jó dolog, hogy újra nekiveselkedtem a tornának, néhány korábban megismert nyújtás, két spéci hasizmozás szétnyílt hasizomra, pár gyakorlat a seggemre, ennyi. Örömmel konstatáltam, hogy a korábban megcsinálhatatlan hasizmozás ma már megy, annak ellenére, hogy a fiúk emelgetésén kívül jó ideje semmit nem mozogtam tervszerűen. Úgy fest, még szüksége volt a testemnek regenerálódásra, és most, 6 hónappal a szülés után már ideje van annak a mozgásnak. No és ahogy kitapintottam, a kétujjnyi rés helyett már csak egy ujjam fér be a két izomköteg közé.

Ráadásul most betáraztam pár könyvet, elolvastam többet egy hét alatt, így a podcastra előre készültem, és jut időm nem csak Tolsztojra (micsoda nagy nekiveselkedés), de holmi gyereknevelős könyvekre is. És még egy szívemcsücske témáról is jutott időm podcastot hallgatni, ajánlom az adásaikat egyébként is.

De persze kerül szar is a palacsiontába, ezúton üdvözlöm azokat a kedves embereket, akik bevették utcánkat is a sörbicikli útvonalba.

Nem az a baj…

Ez egy legendás mondat első fele, amelyet egy kulcsosházas ivászat másnapján mondott valaki valakinek (nem nekem). Így hangzik a teljes mondat: “Nem az a baj, hogy tegnap ocsmányul berúgtunk, hanem az a jó!”

Azóta többször felhasználtam ezt a bölcsességet, hogy kifordítsam, befordítsam baklövéseim, a nehéz helyzeteket, a katyvaszt, a káoszt. Nem az a baj, hogy múlt héten még erős szocális depresszióval (van ilyen? mostantól van)  küszködtem, hanem az a jó. Hogy a múlt héten, tudniillik. Végül valahogy kikecmeregtem belőle, szerencsére volt pár megbeszélt alkalom arra, hogy emberekkel találkozzam, most naptárban vezetem, milyen leveleket akarok megírni – semmi komoly, csak egy köszönőlevél, egy emlékeztető, egy elejtett szál felkapása udvariasan, szóval tényleg semmi nehéz, de nekem valamiért mégis nehéz ezeket megtenni. Módszer kell arra, hogy úrrá legyek a sűrű passzivitáson, és a könyökvédős bürokrata jelmeze, szerepjátéka mindig beválik. Dátumok. Naptárba vezetett feladatok. Ütemtervek. Megnyálazott tintaceruzák, tartozik, követel. Átírótömb.

Egyébként jól vagyunk, írtam az Otthon Segítünk Alapítványnak, lehet, telefonálni kellett volna, mert még nem kaptam választ, de a telefon túl merész lépésnek tűnt. Úgy gondolom, tudom, mit kérek a segítségként kiérkező vadidegentől. Az apró-cseprő kétségeim megosztásában bízom, a (szerintem) szégyelnivalóan hülye kérdéseim mesterségesen hanyagul odavetve, pl. meg akarom tudni, meddig tárolható az almapüré a hűtőben, hogyan kell másnap melegíteni, ér-e mikróban, Marci mennyire sírós gyerek, nagyon, vagy csak idegborzoló felhőjáték, amit érzek. Fel kell-e vennem, amikor így nyüszög, tessék hallgatni, így ni, vagy ez csak képernyővédő panaszkodás, mert nem ér el ezt meg azt.

Ugyanis az a helyzet, hogy Marci stabilan és állandóan nyüszög. Nagyon vidám kis lény, kifejező arccal, gyorsan reagál az emberre, örömmel, boldogan, de ha 10-20-40 másodpercig nem vele foglalkozom, hamarosan nyüszög, majd sír. Néha rákényszerülök, hogy sírni hagyjam, nem örömből, de a talpig szaros Tomit nem tudom izibe letenni éppen. Szóval előfordult már, hogy percekig sírt, és nem csendesült, hanem inkább egyre hisztérikusabb lett. Nagyon sokszor szívja le minden  energiám az, hogy a napom stabilan végigkíséri a sírása. Mert van, amikor Tomi fürdik. Eszik, büfiztetem, tisztába teszem, tornáztatom, játszom vele is. Mert néha Tomi is sír. Mert néha ennék egy szendvicset. Kiteregetnék. Elmennék pisilni. Szarni. Kb. 80% az esélye annak, hogy ha elugrom wc-re, akkor a fele dolgom sírás közepette végzem. Nem vagyok rá büszke, de párszor már elvesztettem a türelmem, és úgy beszéltem vele, mint egy felnőttel. “De értsd meg Marci, rohadtul elegem van ebből, Tomival is együtt szeretnék lenni, mindent magadnak követelsz. stbstbstb.” Nem vagyok abban biztos, hogy felmentés, hogy utána mindig elnézést kértem. Mint egy felnőttől.

Jó lenne egy másodvélemény, megerősíteni, vagy éppenséggel rávilágítani, hogy Marci teljesen átlagos mennyiséget nyüszög. És azért tűnik soknak, mert az átlagoshoz képest sokkal kevesebb időt tudok rászánni. Sajnos a védőnők egyelőre nem jelentenek támaszt, megint csere van, az új védőnő el is mondta, hogy előbb a problémásabb családokkal foglalkozik többet, mi ugye nem vagyunk problémásak, ez voltaképp nagyszerű hír, kár, hogy nekünk ikreink vannak, és amikor kontroll van, akkor bemondásra behúzzák, hogy igen, az ikrek forognak, fognak, követik a hangot. Jól esne, ha az ikrek helyett Marci és Tomi lenne, és külön jutna rájuk idő. Persze értem én, hogy az a baba, akit be sem hoznak kontrollra, előnyt élvez, mert más előny talán sosem jutott neki eddig. Ezért kell megtalálnom azt a segítséget, amit viszont én is igénybe vehetek. Kicsit aggódom Marciért, Tomi már kutyázik, Marci egyelőre heverészik, nem is nyomja fel magát rendesen. Tartok attól, hogy én rontom el a fejlődését, mert minden nyikkanásakor megyek, felveszem, ölbe ültetem, pihenőszékbe rakom – nem mindig önzetlenül, egyszerűen sok a sírás már.

Ó, igen, már itt van, eljött ez a szép új kor, már elkezdtem aggódni, időben, jókor, jól csinálnak-e ezt, azt, mit rontok el, mit kellene észrevennem, mi az, amit ha nem jelzek, teljesen tönkre teszem hónapjaikat, már régen fejlesztő tornát kellene kérni, már sosem kapják meg/vissza azt a lehetőséget, azt a pillanatot, azt a tudást. Abban reménykedem, hogy a segítség kérésével rövidre zárom a dolgot. Már csak telefonálni kell. Fel is írom  naptárba.

Büszkeség

Valójában nem titok, ki is a blog szerzője, valamiért kényelmes volt nem mutatkoznom, holott teljesen lényegtelen információ, mindenesetre belegondoltam, hogy a fiúkról már hány képet tettem fel, és igazából most is róluk akarok. Száz szónak is egy a vége, itt a legelső kép a fiúkról, amint tavaly részt veszünk a Pride-on. Idén nem akartam végighurcolni őket babakocsiban, mert bár bizonyára mindenki tolerálta volna a publikus szoptatást, menet közben nem tudnám megoldani.

IMAG0271

Két fél

Elsején fél évesek lettek a fiúk, amit kisebb depresszóval ünnepeltem, beőrölt az, hogy pontosan tudom, hogyan zajlanak eljövendő napjam, legyen hétköznap, hétvége, a reggeli kelések, ellentmondás nélkül, az esti fürdetések egyedül, szerencsés esetben kis sírással, amíg az egyik éppen sorára vár, a napok, amikor úgyis nekem kell megoldani mindent, a vásárlásokat, etetéseket, sírásokat, közlekedni a felbontott utcákon, a szűk kisboltban, oda nem figyelő emberek között. És a napokban szembesültem valami fájdalmassal. Komolyan fájdalom, ki lehet nevetni, de most először éreztem azt, hogy igenis le kell mondanom dolgokról, nagyszerű dolgokról is. Beléptem egy Facebook csoportba, ahol a Háború és békét olvassák a tagok, mindenféle bölcsészek, írók, költők, fordítók, okos emberek, vicces emberek, számtalan apróság, komment, bedobott fotó, idézet fut, és nekem nincs időm olvasni. Pedig ilyesmiről álmodoztam sokszor. Két oldalig jutottam, és baszki, nagyszerű szövegnek indult. Az Anna Karenina is erős volt, nagyon erős, ráadásul tudom, hogy ha ma olvasnám, újabb könyvet kapnék. Egy éve még Levin volt a fontos, most már más lenne, talán Dolly? Tényleg nem fájt nekem, hogy nem járok le a magam feje után kocsmába, kiállításra, eseményekre. Hiányzott, de van más, gazdag az életem most is. A testem is hamarosan belakom újra, és még sok dolog van, ami megoldandó problémát jelentett, de úgy, ahogy egy újabb legyőzendő kilométer jelentkezik előttem futás közben, még a fáig, még a szemetesig, még addig a lombkupacig megyek, tartom a tempót, gyorsítok, most csak túlélek, iszom. Az olvasás viszont sajgón hiányzik.

El kellett telnie néhány napnak, amíg összekaptam magam. Most arra jutottam, hogy amíg bírom, legalább a sarokig leviszem a fiúkat egyedül, ott pedig, a kis játszótéren pléden piknikezünk, úgy nem fáj annyira a hátam, ha lerakhatom őket. Ma kipróbáltuk az ikerkocsit, nem tudom elképzelni, hogy egyedül megbirkózom a házból kijutással, persze sok mindent nem tudtam elképzelni eddig. 🙂 Ami még erőt adott: I.-vel sikerült valami olyan jövőtervet készíteni legalább az elkövetkező hetekre, amivel kis levegőhöz jutok hétköznap. És ha hónapok alatt, de elolvasom újra a Háború és békét.

A fiúk egyébként egyre okosabbak, sokat nevetnek, sokszor elsírják magukat, de általában hamar megvígasztalódnak, én pedig elfogadom, hogy nekik egyelőre ez a kommunikáció, még alakulnak a dolgok. Reggel úgy ébrednek, hogy eleinte szégyeltem magam, amiért nem tudok így örülni egy új napnak, ahogy ők, és az a vicc, nem is vicc, az a szép, hogy immár nem is baj a hat órai kelés, mert már örülök velük, ráadásul tudom, hogy másfél óra múlva visszaalszunk egy órácskára. 67 centisek és 8,8 kiló mindkettő. Lehet, hogy tényleg egypetéjűek? Szerintem hasonló, ám sok ponton eltérő az arcuk, de készítettem pár rossz fotót a telefonommal, és azokon sokkal inkább hasonlítanak. Íme egy a “Rabosítás” sorozatból:

2014-07-01 08.42.08-4

Ez pedig az “Almát eszem” sorozat két darabja.

2014-07-05 12.12.26 2014-07-05 12.12.18