#339

Az van, hogy a mindennapok kaleidoszkópszerűen újra- meg újrarendeződnek kisebb vagy nagyobb szopásokká. Ugyanazok az éles peremű, egyébként persze szépséges üvegszilánkok, csak az egymás mellé kerülésük esetlegessége adja az egyedi mintát.

Milyen szép. Ja.

A héten két alkalomra volt tervezve a szitter, igazi dúskálás. Lett volna. Tegnap jelezte, hogy késik, mert az előző szülő is késik. Fájt, mert így éppen a tovább dolgozás, a valamibe belemerülés lett fejbekúrva, hagyhattam mindent félbe, mentem a fiúkért az oviba, majd a játszótérre, és onnan mehettem később a magam dolgára. Ez is csak üvegcserép.

Sebaj, elmegyek a spéci orrcsepp receptjéért, a magánorvos írta fel, már nagyon fogytán, jön a nyaralás is, szóval akkor ez lesz a sajátidő. Utazni a négyeshatoson. Már ott, a rendelő ajtajában lett gyanús, hogy ha nem nyitják a kaput sem, akkor hiába jutok be a lépcsőházba, fent sem nyitnak ajtót. És hogy nem a magánrendelőbe adta le a doki a receptet, hanem a klinikára. Jó. Akkor majd máskor a héten, majd munkaidőből nyúlva elmegyek érte.

Mert a második szitteridő végül le lett mondva, dúskálás helyett maradt ez a szar, a villamoson vergődés, éppen a pótlóbuszra átszálláskor érkezem meg, tumultus, mindenki feszült, izzadt, nem jó, de visszafelé már elengedem a feszkót, akkor most ez van, ez a mintázat, kisebb belső utcákban sétálok, dzsentrifikálódás, aha, nem is rosszak ezek a házak, omlanak, de rajtuk a tábla, patinás okokból omlanak, azok kérem lövésnyomok, ’56 és a hősök, nem is olyan lebecsülendő, hogy itt sétálhatok nyugodtan, szép színes ez az üvegdarab, legalább van. És hazafelé beugorhatok a Lidlbe, az olyan, mintha külföldön lennék, ahol az utolsó áfonyás joghurt is egzotikus, csak mert ismeretlen a márkája, olcsó utazás, végül olcsó nem lett, de még kimért pisztácia is került.

Aminek a seggére vertünk itthon, és alakult, simult az este, csak sajnos Tomi kezdett el szédelegni, majd az éjjelt végignyöszörögte, vergődte, míg hajnalban annyira fel nem ébredtem a félálomból, hogy végül nagy jelenet árán beadtam neki egy adag lázcsillapítót. Most alszik. A héten már nem lesz ovi. Nem lesz munkaidőből lecsípett saját idő, időből lecsípett munka lesz, hogy a nyaralás előtt befejezzek mindent, és közben örüljek, hogy legalább nem ott, hanem még itthon, nyugiban jött ki ez a kis vírus, és szurkoljak, hogy Marci ne kapja el, vagy ha mégis, akkor gyorsan lefusson, hogy a nyaralásra. A nyaralásra. Arra felkészüljek. Hogy lesz.

Egyébként meg örülök, mi a faszt tehetnék, ha sírok, sem lesz más, mert azért meg fogok oldani pl. egy rövid kimenőt, és önmarcangolás nélkül lesz mesenézés napközben, és meg fogok mindent tervezni az utazáshoz, éjjel pedig olvasok, egyébként is tele a hűtő idegen nevű sajttal, felvágottal, light ciderrel, chorizoval például, ami hajszálvékonyra van szelve, és ha a fény felé tartom, minden karikán egy picit más a mintázat. Hús, zsír, porcogó. Ugyanazokból épül fel mindig.

#338

– Nincs Isten – mondja nekem ma reggel az egyik gyerek csak úgy.
– Honnan tudod? – kérdezem.
– Nem találkoztam még vele.
– Szerintem van, én már imádkoztam is! – mondja a másik gyerek.
– És ha más azt mondja, találkozott, akkor mégis van? – kérdezem.
Csend.
– A repülősök tudják, hogy nincs Isten.
– Miért?
– Mert ha repültek, és nem látták, akkor nincs.
– Aha. És akkor Mikulás sincs?
– Hát hogy lenne. Ha lenne, akkor igazi szakálla lenne, nem az a műanyag – közben mutatja az arcán a műanyagot, csóválja a fejét.

Itt tartunk, menni kellett fogat mosni, elkentük a témát.

Egyébként rohadt fárasztó hétvégék vannak, amikor elviszem a legtöbb balhét, de boldogság, boldogság. Anyáméák házassági évfordulója jól sikerült, nyilvános helyre mentünk, habár a középső, nagydarab, patriarchális, teletetovált középső öcsém azt mondta, ő azt nem vállalja a papával. De papa viselkedett, nem üvöltött, nem csapkodott, mintha még tudna ütni, nem sértett meg senkit, nem alázta meg anyámat, anyám ajándékba pénzt kapott, először egy hitelük végét akartuk kifizetni, de azt kérte, legyen inkább készpénz, amit a legnagyobb öcsém adott oda neki, lemaradva papától. Apámtól. Ez így már tényleg ajándék anyámnak, egy kis tér.

És ott fotózkodtunk, ahol annak idején minket fotózott apám, a gödöllői Erzsébet parkban, ahol biciklizni tanultam, ahol bújkálva cigiztem, ahol az iskolai Cooper teszteket lefutottuk, ahova kijártam futni, amikor felnőttként néha hazamentem. Egy tenyérnyi nagy kavicsot hoztam a parkból, aminek egyik felülete lepattant, és látszik a fémes csillogás, a fiaim valamiért nem értékelték, emiatt kicsit megijedtem, de szerencsére még hordják haza a kavicsokat, a szépeket, a szív alakút, azt, ami az embert, a sofőrt jelképezte egy makkhéjban. Makkhéjban ennyi. Sok.

#337

Végül másképp alakult a dolog, mint ahogy elterveztem az iroda wc-jével (ahol egyébként már végigsírtam A Little Life utolsó oldalait) meg a csokival, és nem csak azért, mert Marci beteg lett, és végül némi irodai meló után rohantam haza csütörtökön, hanem mert bekerültem a kötetbe. És ez nagyon boldoggá tett. Még az irodában voltam, amikor megkaptam a hírt, kiabáltam kicsit, egyik kollégám ivott volna egy felest velem, de bevallom, nem mertem. Olyan kimerült voltam, féltem, nem leszek képes végigtolni a napot. Így is nehéz volt, szinte végig ásítoztam, alig bírtam ébren maradni. Nem tudom, honnan jön ez a szorongás, rettegés,  miközben boldog várakozás is volt bennem, kitartó önbizalom, sőt elvárás, mert persze egyik felem hitte, hogy igenis be fogok kerülni, de olyan mélyen átitatott az aggodalom, hogy már hétfőn erről álmodtam, és azóta is minden pillanatomban benne volt, mint egy duplikált élet, egy másik rétegben mozgás egy idejűleg. Kényszeres voltam, ellenőriztem, tavaly hogyan is kaptam levelet, már délelőtt vagy később az eredményhirdetés napján, mikor került ki hivatalos anyag, folyamatosan frissítgettem a megfelelő oldalakat, és közben a felszínen éltem a másik életet.

Ezek után péntektől hirtelen a kispadon találtam magam, távol ettől az egész hercehurcától. Oké, a novella elindult az útján, eldőlt a dolog. Oké. Levált rólam, már tudja mindenki, hogy van, ez és ez a címe, nem csak az a pár barátom, akinek megmutattam. Ez már nem az én magánügyem többé. És ettől olyan hihetetlen nyugalom és távolság jelent meg bennem, mintha egy kamera távolodna velem, egyre nagyobb lenne a befogott tér, miközben a tévé vagy a monitor képernyője nem változik.

Olvastam egy hosszú-hosszú kommentfolyamot az egyik Facebook csoportban, és ez a távolság nem csak azt adta, hogy mindenkire nagy megértéssel és nyugalommal tudtam nézni, hanem hirtelen beláttam a múltat is, a sajátomat, a nem is olyan távolit, amikor itt, a blogon szidtam le az első helyezettet egy irodalmi díj kapcsán, vagy amikor egy másik pályázatnál, ahol nem kerültem be még a “majdnem jók, dolgozzunk rajta sokat, és valami kisül” listájára sem, és képes voltam ugyanezen Facebook csoportban egy posztra kommentet írni, szóval láttam, és értettem a keserű, üres szenvedést, a sajátomét is, a most be nem kerülőkét is, és ahogy megértettem a mai posztolót, úgy fogadtam meg, hogy én viszont igyekszem többé nem kommentelni, nem méricskélni, ha már így megláttam a mintázatot, akkor szabaduljak is meg tőle, nem ez a visszautasítás feldolgozásának leggyümölcsözőbb módja. (Igaz, ez a poszt sok szőnyeg alá besöpört problémát előpiszkált, ugyan széttaposva, de azért még felismerhető alakban.)

És most szombat, még mindig rengeteg időt töltök a fiúkkal, egyrészt túl sokat, másrészt nem ez az idő sok, hanem a maradék idő kevés, pl. ma jutott eszembe, hogy akkor a sok görcs és szorongás után igazán nekiállhatnék valami új szövegnek is, legalább egy tárcának. Nem ám blogposztnak. De ha már így felmerült, akkor annak is. Íme.

#336

Ma van az a nap,

amikor az egy ideje a fejemben járó dalt dúdolom, nem tudom a szövegét, csak hogy don’t do, elvonulok egy tárgyalóba, szájam előtt a Shazam, énekelek bele valamit, nincs találat, újra, hangosabban, úgysem hallja senki, mászkálok körbe, a harmadik próba után feladom, akkor látom, hogy a nyitott ajtó előtt már várnak a teremre;

amikor reggel a szerencse csodás ajándékaképpen éppen akkor megyek be az óvodatitkárhoz, amikor ott az óvoda vezetője, és ő, Edit, belehelyezkedve kedves státuszába, a szülők szülője pozíciójába, utasítja Lindát, a titkárt, hogy tegyen még velem kivételt, és adja le a jövő havi ebédigénylésem, amit Edit állítása szerint Linda saját hatáskörében nem tehetett volna meg, így a gyerekeim mehetnek még egy hónapig oviba, igaz, ügyelet lesz, igaz, csak két hetet mennek, de életbevágóan fontos nekem, hogy levegőhöz jussak, ők meg ételhez;

amikor a gyerekorvosnak van arra ideje, hogy az általam beadott pulmonológiai kontrolldoksi könyvelése után még rákérdezzen, mire készülök nyaraláskor, és segít abban, mit vigyek, és lesz asztmagyógyszer, allergiagyógyszer vész esetére, sőt még az apró-cseprő sebészeti gondjaimat is elrendezi (pl. nem, hiába van Marci köldöke mögött lyuk a hasfalban, azaz van még be nem nőtt köldöksérve, akkor műtsük csak, ha a gyerek akarja, mert zavarja stb.), ezzel mintegy négy elintézendő listás tételemet húzta ki 10 perc alatt;

amikor úgy érzem, hogy egy ilyen hatékony nap után jöhet holnap a Gabo eredményhirdetése, mert most elhiszem (kicsit, még nem teljesen), hogy az a sztori, amit elküldtem, elég jó, és ha nem kerül be a kötetbe, akkor nem lesz hirtelen szar, hanem ugyanaz marad, és én is ugyanaz, leszámítva azt, hogy a kudarc, az irodaház wc-jében sírdogálás, majd veres szemekkel csokievés és vállmegrántás, mélységes mélabú mennyire hagy meg ugyanolyanak, mint azelőtt;

amikor pár hét óta először, de jön a szitter;

amikor megpróbálom kihúzni a dugót, és újra írni, ami paradox módon némi kipihentséget igényel, és ha megtörténik, némi kipihentséget generál.

Írni. Azaz blogot. Leveleket. Sztorikat. Gondolatban, szóban és cselekedetben.