#240

Ülök a gyerekekkel a macskatépte kanapén, olvasom a mesét Pettsonról és Finduszról, a kiskandúr kint sátorozik a ház udvarán, egyedül, árnyékok mozognak a sátorlapon, zúgnak, susognak a dolgok kint, Findusz fél, és a hátamon végigfut a hideg, mert én is ott állok kint valahol a Balaton partján egy nyaraló udvarán, a veranda lámpája egy szűk körben műtermi fény, éjszakai lepkéket, fenyőtörzseket világít meg, aztán a sötétség, alig van nyaraló turista a faluban, a közelben senki, nem is tudom, igazi ez az emlék, van-e ilyen nyaraló, vagy nyaralók palimpszesztje, mindegy is, mert a lényeg, hogy egészen mélyen félek attól, hogy kijjebb lépjek, arra a sóderes földútra, amin nappal poroszkálunk, vagy még tovább, mert ott már nem a délután látott házak, útszéli betoncsonkok, gyomos vízelvezető árkok vannak, hanem valami teljesen ismeretlen, és minden zümmög, mint a nagyfeszültségű vezeték, ha tovább megyek, akkor meghalhatok, és ahogy ott olvastam közben a fiúknak a mesét, rádöbbentem, hogy teljesen jogos a félelem ettől a zümmögő sötéttől, mert valóban meg fogok halni.

Aztán két órával később, egy másik könyvben valaki egy szerette halálakor kisétál a sötétbe, az óceán partjára, és azt gondolja, ez a halál, és ez nem is olyan rossz dolog.

Most pedig arra gondolok, hogy ki kellene menni a sötét erdőbe egyszer, kipróbálni a halált, meg arra is, hogy vajon tényleg kihegyesedik a világ néha, amikor ilyen pillanatok egymás után történnek, vagy csak az én érzékelésem élesedik, és veszem észre az ismétlődéseket, mert arra vetődik éppen a műtermi fény.

Ezt csak mert szép, és szintén aznap találtam.

#239

Ez most csak úgy idekerül, hogy egyszer, ha lesz időm, kedvem régi posztokban turkálni, rátaláljak.

Nálunk a karácsonyi angyalok hozzák az ajándékokat, illetve említettem a fiúknak, hogy Jézus születésnapját is ünneplik sokan, node a Jézuka azért téma itt is, ott is, pl. oviban, fura figura, így aztán sok minden balhét elvisz, pl. tegnap szólt Tomi, hogy “Anya, a Jézuska odahányt az alvószobába.” (Nem betegek, csak nem ízlett a sajt.) De gyakran ő pukizik, és ha valami leesik az asztalról, és úgy marad, akkor is Jézuska pakolt.

És néhány homályos telófotót is lefűznék szépen.

Ez tegnap volt a gyerekkönyvtárban, mert nálunk ilyen fatörzs is van kuckónak, ennyire menő a hely:

Ezt is ott találtam tegnap, kisgyerekkorom egyik kedvence, most is örültem a végének, ahogy felidéződött:

Ez a geci macska volt tegnap, ahogy gyanakodva néz, mire kell lecsapnia:

Két decemberi fotó a telómról, az egyik címe: “Óvodaudvar felülről, sapkával – van ott még pár matchbox is, csak nem látszik”.

Ennek pedig: “Aztapicsa, kiadták megint a Krabatot.”

 

#238

Néhány nappal ezelőtt, késő este, amikor az ikrek már aludtak, kitöltöttem egy deci bort, és nagy bátran elmondtam I. hátának, hogy sok mindent, ami vele történik, amit tesz, amit látok, megmagyaráz, hogy szerintem ő depressziós. Úgy igazán. A háta hümmögött, hogy ja, igen, tud róla évek óta, meg hogy beszéljük ezt meg máskor. Ennyiben maradtunk. A deci bor felét megittam, a másik felét már nem kívántam, így azt otthagytam neki, és aludni mentem.

Nem tűnik átütő kommunikációnak. Rágódtam, hogy jó, akkor most mi van. Megvolt a nagy, drámai jelenet, nem éppen úgy, nem éppen az, de mégis, és most átlépve a Rubicont akkor merre. Mert itt sincs semmi más, csak mint a másik parton.

De ma már tudom, hogy ez akkor sem ugyanaz a part, igenis számít, hogy szavak életre kelnek, ennek a fának a kidőlését igenis hallotta valaki, egyelőre nem tudom, pontosan ki, én biztosan. Az én fejemben kezdenek visszamenőleg rendeződni (azaz más helyre rendeződni) a dolgok, könnyen lehet, hogy amiatt is, mert stabilabban állok a lábamon, nem én dőlök, mostanában sokszor sikerül jól szeretni, és jól is szeretnek, főleg az ikrek, de nem csak róluk van szó, talán mert azok az aszályos idők, amikor sehonnan nem csörgedezett (elég, vagy az én akkori ép növekedésemhez elég) visszajelzés, hogy de jó, hogy itt vagyok, azok az idők már elmúltak, ezért éppen azokat az időket képes vagyok másképp látni.

Hogy például az egyik forrás éppen azért volt teljesen száraz, mert elzárta egy nagy kő, amit nemhogy megmozdítani, de meglátni sem volt időm, teljesen érthető okokból. Nem mintha ettől jobb lenne, de talán kicsit megbocsátóbb vagyok. Vagy elnézőbb, ez jobb szó. Elnézni valami felett, ami amúgy még ott van. Szebben fogalmazva: kezdem leszarni, akkor mi történt, most éppen nem érdekel, hogy másnak mi benne a felelőssége, elég baj, hogy voltak olyan idők is. És ahogy kimászom ebből a képből, ami marad, az egy másik ember, akinek most éppen van elég baja, és az hétszentség, hogy tőlem nem sok visszajelzés csörgededzik, és ez itt a másik oldal, ahol dönthetek (azaz megpróbálkozom megérteni, kimondani, és ezzel a szavakat életre kelteni), hogy mi is a feladatom, mit szeretnék tenni, és mire vagyok képes. Például elmondani, hogy igazából jó, hogy a másik van, és ez nem jelent semmiféle elköteleződést, sem olyan bizalom, szeretet ígéretét, amik jelenleg éppenséggel nem léteznek, csak önmagát.

De ez egyelőre túl sok. Arra már képes voltam, hogy szóltam neki, menjen fodrászhoz, ez már nem a bohém állapot, hanem valahol, egy megfoghatatlan határon túlcsúszott, ez is egy másik part, és ki is lendült, elment. napokkal később, magától.

Meglátjuk. Nem szeretnék a megmentő lenni, aki a nemes célért belesuttyan egy játszmába magával, köszi, még egy macskát sem sikerült teljesen, naponta oda van dörgölve az orrom alá, a lábamhoz, nyolcast leírva, adom az alutasakost azért kitartóan, köszönöm, ma is emlékszem tovább. De most, hogy a nevet már kimondtam, kiszállni sem fogok, felejteni sem (azaz nem szándékosan, csak ahogy kell, észre sem véve, ha már a macskaalom sem elég jelzés), az elnézés pedig már alakul.

Ezt ma fotóztam, a csokor második napja hanyatlik az ablakban, ez most így sikerült valakinek. Valahogy idepasszol.

 

 

 

#237

Meghalt egyik kollégám édesanyja. Érezni lehetett, hogy baj van, azt nem, hogy ez és ennyire, de az utóbbi hetekben sokszor jött be később, ment el hamarabb, ezeket mind előre jelezte, még van is pár előre jelzett később beérése, jaj, akár a Füles a kórházi szekrényen, a bevinni készült gyümölcslé otthon, elfogynak az időben, nem ismertem az édesanyját, de most nagyon fáj a szívem, hogy így járt-kelt, dolgozott, és nem tudtuk. Amikor meghalt Fábián Juli, egy Fb barátom írta, hogy ne a halottakat szeressük, hanem a haldoklóknak adjuk azt a sok figyelmet. Most azt gondolom, azoknak is, akik a haldoklók mellett vannak. Csak nem tudjuk, ez a helyzet. A halál hírét megkapjuk, akkor kapjuk meg egyben az egész történetet felvezető reményekkel, küszködéssel, elvesző reményekkel, jelenlévőkkel, távollévőkkel, persze mindet csak odaképzeljük, ahogy a sajátunkat összerakjuk, előre megsejtjük vagy hisszük.

Legtöbb kollégám nem tudja most sem, mi történt, talán nem is fogják megtudni, vagy nem fogom megtudni, hogy ki tudja.

De nem csak a halál van itt. Másik, viszonylag friss kollégám sokszor elalszik, korábban megy el, már fizetetlen szabadságokat vett ki, a munkám miatt volt rá alkalmam, okom, hogy kedvesen, támogatón jelezzem neki, ha valami nem oké, akkor nézzük meg, hogy tud jobban órákat logolni, vagy alakítani a munkafolyamatain, de nem, már oké minden, bele kellett szoknia egy új rendszerbe, menni fog, rendben van. Napokkal később ugrott be egy másik beszélgetés, mással, aki felvetette nevetve: jaa, a Z, ő sokat játszik, nagy gémer, sok idejét elviszi. Hát lehet. Meddig lehet ezen nevetni, mikortól kell tudni, és mikor kell szólni, hogy hahó, tudom. És ha ő nem tudja? És ha nincs is mit tudni?

Én nem tudom, ki rákos, ki cukorbeteg, ki depressziós, ki az, aki csak gyalog vagy biciklivel közlekedik, metróval sosem, ki nem lett terhes már megint. És ha valamit látok is, akkor tudhatom-e, vagy tartsam magamban? Ez az ember saját joga megosztani a gyengeségét vagy sebezhetőségét vagy azt, amit annak tart, ez a kutya saját szabadsága, hogy a hátára forduljon, a hasát felfedje az érintéshez?

Amikor terhes lettem, az első hónapokban folyamatosan émelyegtem, rossz volt, de végül sosem hánytam, mindig csak éppen. Babona vagy józan ész, hogy az első három hónapban nem szóltam I.-n kívül senkinek hivatalosan, de azt éreztem, hogy egy idegen lesz az első, akinek kibököm: nézze, azért öklendeztem ide a villamos padlójára, mert terhes vagyok. Végül nem hánytam nyilvánosan, de utána sem tudtam, mikor szóljak az embereknek. Előbb-utóbb úgyis látszik. És így is lett, ám bejelentés jobbára nem volt, csak amolyan tudunk róla, és tudjuk, a másik is már tudja, és ez így van rendben. Persze terhesnek lenni könnyű, egy idő után annyira evidens, hogy már lehet róla beszélgetni beavatás nélkül.

Most ezt érzem:

Haldokolni más, az ember elvonul, és nagy valószínűségel senki nem fogja soha kimondani, hogy ez az. Még akkor sem, amikor annyira evidens, hogy már lehetne beszélgetni róla beavatás nélkül. De még ez is kiderül előbb-utóbb. Ám haldoklóhoz járni, sosem utazni metrón, megint menstruálni minden remény ellenére, ezeket talán sosem tudom meg a másikról, akivel pedig sokszor találkozom. És persze jó kérdés, mire vagyok képes, hát most sem nagyon sikerült igazán okosat, támogatót mondani kollégámnak. Egyiknek sem. Tanulság, lezárás nincs. Talán annyi, hogy én néha blogot írok, így fordulok a hátamra.

#236

Gyerekekkel együtt tölteni időt, aztán hazaérni körülbelül olyan érzés számomra, mint a szigetkör. Hogy nagyszerűnek, fasza egy embernek érzem magam, előtte, közben, utána is, de tény, hogy hatszor leizzadok, és kapkodom a levegőt, és nézem, hogy na, ez még csak a Szőnyi szobor, te jó ég, még csak 2000, fele se, túlbecsültem magam, hogyan jutok haza.

Viszont nekem, aki szinte mindig láthatatlan szeretne lenni (kivéve, amikor tényleg láthatatlanná válik, az ikrek tologatója, kb. mint a szerencsétlen, aki medvejelmezben osztogatja a szórólapot, anonim módon), csodás felszabadítás, hogy a gyerekekkel sok mindenre felmentést kapok (azaz adok magamnak, mert persze tiszta sor, hogy mindenki más szarik rá, hogy mit is teszek).

Amikor együtt vagyok velük, sokkal könnyebben állok meg és veszek fel akár szemetet is az utcán, nézek be kapualjakba, fotózok le bármit is, vagy csak egyszerűen bámulom “illetlenül” sokáig, a múltkor pl. egy idősebb házaspár oda is jött, hogy mit nézünk a magasban, amikor mondtam, hogy a gyerekek szerint a daru forog, szerintem pedig nem, csak a mozgásunk miatt tűnik úgy, akkor csalódottan hagytak minket ott.

Viszont nem csak könnyebben teszem meg, de könnyebben is veszem észre, egyszerűen nincs is más választásom, mint kiélesedett érzékekkel járni, és meglátni az egyébként mindennapit (“nézd, repülő” meg “hajó van a könyv címlapján”), és duplázódik az öröm, hogy még a gyerekeket is látom, ahogy (hát nincs rá jobb szó, mint hogy) élnek.

Azt is szeretem, hogy elegendő egészen kis tér, ugyanaz a játszótér a gödörrel, ahol kicsek után lehet ásni, a rönkvárral, ugyanazok az utcák, a téren a wc-s néni, aki már egy éve mindig előre integet, köszön, és akinek nem tudjuk a nevét, tegnap hazafelé V.-vel találkoztunk, a fura testvérpár kedvesebb, idősebb tagjával, komolykodva kezelt az ikrekkel, és legyintett, hogy meleg az a kabát, ami fel sem volt húzva rajta, és nem, nem volt meleg, ma meg a Szimpla Piacról hazafele D.-vel futottunk össze, a kisebbik fiúval, és képzeljétek, a wc-s nénivel volt, és vagy azért láttam hasonlóságot a vonásaikban, mert látni akartam, vagy mert tényleg van közük egymáshoz, de láttam én már D.-t nagyon közvetlenül, szinte az ismerkedés 5. percében a másik, a felnőtt táskájába belenézni, arról kétségek nélkül kérdezni a tulajdonost, szóval nem tudni, ezek valódi szálak, vagy csak összeérések ebben a kicsi térben, balra kert, jobbra piac, előre a csarnok, az ovi, hátul a Kutya, a zsinagóga, a kispékség, és mehetünk messzebb,  Madách térre, a Blahára a Burger Kingbe, akkor ezek kalandok, pláne kalandok, a piacon meg ma ilyen remek koncerten voltunk, nekem is éppen elegendő ekkora világ, darustól, mindenestül.

Nagyon úgy fest, hogy vagy mert ennyi idő kellett, vagy mert nekem könnyebb nagyobb gyerekekkel lenni, de egyre nagyobb boldogság a közös idő, még akkor is, ha sokszor képtelen vagyok megugrani, hogy nem, nem játszmáznak, vagy ha igen, akkor sem úgy, és ha aszongya a kis seggdugasz, hogy Tűnj el, anya, és közben üvölt, és gyűlöl, akkor ő igazából nem azért sír, ha mondom neki, hogy jó, akkor öltözöm, megyek, mert ő már először sem azt akarta, hogy menjek, csak úgy mondta, hanem azért, mert akkor gyűlölt, rá egy másodpercre már hiányzom, és ezek mind igazak, egymás után, és egyszerre is, én pedig még mindig képes vagyok azt kiabálni fejben, hogy döntsd már el, mit is akarsz, holott az van, hogy ő gyerek, én pedig elvileg már nem.

És már ők sem úgy gyerekek, tegnap Marci elmesélte, mit álmodott (tudott varázsolni, és fura játékot varázsolt magának), ekkor Tomi hozzám fordult, és megkérdezte: “És anya, te mit álmodtál?”

Ezen a képen egy elhagyott műköröm van, ijesztő volt.

Ezt a ceuzát pedig ma találtam a földön a fiúkkal, csak egy reklámajándék, de ha már lehajolt érte az ember, akkor lesz helye.

#235

Beindult egy kis verskezdemény a fejemben, és roppantul boldoggá tett. Ahogy az ünnepek ideje is, volt időm arra, hogy elmélyedjek jelentős és kevésbé jelentős gondolatokban, rázoomoljak döglött poloskára, üvegtörmelékre, és ami még fontosabb, arra is jutott alkalom, hogy leüljek, és mások elé tárjam.

Most, hogy újra dolgozom, ez az, amire nincs idő, így (természetesen) nagyszerű írások vesznek a semmibe, akár Borges titkos csodájában, csak én mindig túlélem (persze nem csak tökéletes művek vesznek oda borgesi módon, amint arcomon izzadságcseppek gördülnek le a 20 kilóval swingelés közben, hanem egyéb mély pillanatok, amikor jól szeretem barátaim, családom, jó embere vagyok a világnak, aztán hopp, oda minden már megint, törölgethetem az arcom).

Mindenesetre most éppen úgy érzem magam, mint Wall-e, ahogy viszi a kis növénykét magában, fontossá és értékessé tesz, és kicsit rajtam kívülálló dolog, habár megvan a kiválasztottság érzése. Hű fegyverhordozója vagyok valaminek, ami éppen arra elég, hogy hulljon rám is kicsi dicsfény, és ezzel aztán menőzhetek a kocsmában, és felszedhetek másokat. Kicsit szánalmas. Azt hiszem, annak idején végül ezért nem igyekeztem, mert azt gondoltam, az igazi művészt valami ősi, igazság iránti szomj, a változtatás igénye hajtja, nem annyi, hogy fasza voltam, megint írtam valamit, ahelyett, hogy semmit – tartalmas volt a nap, a diéta is nagyjából megvolt, Fedél Nélkült is vettem, a gyerekekkel türelmeen játszottam -, és nézzenek oda, xy és z is szólt, örültek neki, sőt még jobban is szeretnek, ők konkrétan, nem az emberiség.

Bár ha belegondolok, ennyiért voltaképp megéri. 🙂

#234

Ez most egy jó poszt. A gyerekek. Ebbe beletartoznak a macskák is. Akiknél még egy nyugtató hatású tápot is kipróbálok. (Mert nem csak nyavajgok, írtam hozzáértőbbeknek, hátha, azt az infót kaptam, hogy fél évbe is beletelhet a megszokás. Utána elmúlik a pillangók a hasban érzés, mi? Node. Szóval nyugtató táp.)

Mind rajtam lóg. Életem képe ez:

Kényelmes székemben ülök, mindkét lábamon egy gyerek, az asztallábra szerelt kaparómadzag megfejtve, az új macska mögém kucorodik, a régi macska nyugodtan döglik máshol, éldegélünk.

Szombaton I.-nek migrénje volt, semmibe nem tudott becsatlakozni, hát elvittem az ikreket úri ebédre a Kisüzembe. Azt mondanám, jól sikerült, mert igaz, hogy megvolt a kötelező jelenet a Dolgokkal, amiket mostantól soha nem esznek meg, és melyeket ki kell szedni az ételből, tzatziki, a faszom, eddig megették, mostantól nem, és a húspogácsa azon részét sem, amihez tzatziki ért, azt óvatosan lemetszettem, hogy maradjon mit enni, csak a husit edd meg fiam legalább, a petrezselyem ok, azt régebben sem, csak sajnos apróra van vágva, a kurvaistenit, leszedegettem, lecsipegettem, végül a nekem köretnek hozott pirítóst ették, rá a kezükbe borsot és sót(*) szórtak (marékszám), azt nyalták, szóval végül vicces lett, mert eleve úgy kezdtünk el, hogy Tomi a narancslé közben elkezdett hörögni, tátogni, asztmás gyereknél kicsit aggasztó, de végül csak egy nagy böfögés jött ki, olyan meglepőn markáns, hogy Marci orrán-száján finom narancslépermet spriccelt ki, de végül feladta, és mindet, a fél poharat az asztalra köpte. Igazából tényleg vicces volt, és nevetnünk kellett. És már fizetés után öltöztünk, amikor Marci a szemébe húzta a békasapkáját, és elkezdett óbégatni, hogy Ki oltotta le a lámpát, és én sajnos megint visongva röhögtem, jó, egyelőre csak bohóctréfák, de már tréfák, és hazafelé Marci elkezdett egy saját mesét, hogy “Volt egyszer egy óriás, aki elindult csillagokat szedni… “, és hallottam, hogy magában magyarázza, folytatja, néha elváltoztatott hangon, amikor más jön a képbe.

Ma pedig új képzeletbeli barátjuk került szóba, Sándor, és egyszercsak megálltak, a ház udvarán a kövezetre mutatott egyikőjük, hogy ezek a sándorfoltok, a másik bólogatott, és kifejtették, hogy ha egy növény megnő, aztán elpusztul, bele a földbe, akkor keletkeznek a sándorfoltok.

És most megint mögöttem a szürke macska, van időm egy gyors rögzítésre, hát így, éldegélünk.

* Egyébként megint kitette a Nő a tükörben egy versem, nekem már giccshatár, és fura nézni, hogy valaki valamikor így állt hozzá holmi szerelmi dolgokhoz, ma már inkább a hideg futkos a hátamon, hogy ugyan ki mossa el azt a sok evőeszközt, és ki göngyöli össze a zoknikat, sőt ki göngyöli szét mosás előtt az immár egyenként önmagukba becsavarodó, szagos darabokat, de persze Tenarból is Goha lett, aztán utolérte a történet, szóval ki tudja, mi vár még rám is.

#233

Mintha. Mintha jobb lenne a helyzet a macskákkal. Talán tényleg számított a figyelem, amivel többet kaptak a szünetben. Még mindig nem szeretik egymást, félnek, stresszelnek, de talán stabilizálódnak a szabályok. Hogy ez itt ezé, az ott a másiké, és ha az egyik ide megy, akkor a másik nem basztatja rögtön.

(Tessék a koszt, a lerongyolt főnöki széket figyelmen kívül hagyni, az egyébként sem csak szék, hanem kilövőállás is, a kosz viszont csak kosz, saját maga.)

Mintha jobb lenne attól, hogy leírtam a macskaszégyent. Hétvégén megyek a kertbe, karácsonyfát aprítani. Mulcs lesz belőle, madárülőke, rovartanya, komposzt, borsókaró, minden csontja-bontja, porcikája bekebeleződik. Nagy meló lesz, kerti felhasználásra készítem elő a fát, nekem legalábbis nagy meló, nem értek a kerti munkához, ügyetlen is vagyok, jó kis penitencia.

Ha már csontok. Tegnap már súlyzóval toltam a török felállást. Ezt akartam leírni: a török felállást csináltam. Ahogy annak idején le kellett írnom, hogy lefelé néző kutya pózt csinálok. Vagy kimondani magamban. Hogy nos, akkor tehát itt vagyok Prágában. Vagy Lisszabonban. Ide vezetett ez az utazás, egy másik helyre. Török felállást csinálni. Különös, hogy még mindig én vagyok, holott eddig sosem csináltam, most meg már túlestem az elsőn, jártam ott, láttam. És mindenki csak úgy megy tovább, ahogy én is, pedig itt valahol megtörtént egy átkelés egy térképen jól látható vonal felett, hosszúság, szélesség, az egyik lában már Csehszlovákiában van, már voltam külföldön, látod. Igazából szeretek ez az ember lenni, aki Lisszabon után márlefelé néző kutyába is lement, majd felállt török módon, és amikor kedden, életemben először, akkor még egy flip-flop papucsot egyensúlyozva az öklömön próbálgattam ezt a gyakorlatot, és bejött valaki, egy szakállas fickó az utcáról, valami edzés után érdeklődött, nézelődött az ajtóban, és egyszercsak felnéztem rá, akkor összenevettünk azzal a fickóval, és nem zavart sem a leggings, sem az, hogy összekeverem a lábaimat, sem az, hogy az ügyetlenségemhez túl izmos a vállam, sem az, hogy egy idegen néz mosolyogva, mert akkor én a turista voltam a török felállásban, és úgysem érti senki, hogy éppen miket is beszélek, ez ám a megérkezés szabadsága.

Aztán persze vagy nagyon rosszul csinálom, vagy nagyon jól, de most ilyenek a térdeim. Jó kis penitencia.

 

 

#232

A macskák története

A közösségi kertben nyáron megjelent néhány macska, amitől számomra különösen idillivé vált a hely, néha etettem is őket, aztán már alap volt, hogy a táskámban mindig van jutalomfalat, alutálcás kaja, de semmi elköteleződés, semmi rendszeresség, csak némi kínos érzés, hogy valami hülye, sztereotíp úton elindultam. Akkor is. Egy elheverő, puha kis test maga körül mindent olyan tisztán átélhetővé, kényelmessé, éppen akkor létezővé tesz, hogy én is boldog leszek mellettük. Hogyan lehetne valami szar, amikor ilyen jól lehet rajta csak úgy lenni, lebzselni.

Aztán megjelent a szürke cica, aki olyan mohón evett, hogy a szív összeszorult bele. Döbbenet volt látni, ahogy szétrágja az alutálcát, sőt az első gyanús mozdulatra a fogai közé kapja, és elrohan vele, már egészen ügyesen egyensúlyozva. Na, neki elkezdtem rendszeresen vinni ételt, és persze csurrant-cseppent másoknak is. Azaz főleg egynek. Ha kihagytam egy reggelt, tépdesett a lelkiismeretem. Persze nem volt nehéz menni, ősz volt, elég sok ragyogást osztogatott, még mindig burjánzott a kert, másodvirágzás, de már kevesebben jártak ki, nem volt szükség a mindennapi locsolásra.

Aztán ahogy a cicák kicsit jobban odaszoktak, sajnos kiéleződött a helyzet: a macska nem való biokertbe, elkergeti a madarakat, akik egyébként az ökoszféra fontos részei lennének, ráadásul az odaszokott macskák egész nap a kertben lófráltak, és hol ezt, hol azt a parcellát tisztelték meg odaszarással. Persze legyintettem rá, macskaszar, jó, én naponta almozok, ez van, ezzel jár a macska. Csak éppen nem így működik a közösség. Volt, akit nem érdekelt az egész, de néhányan megelégelték a konstans macskaszart, és közös megbeszélést hívtak össze. Akkor már tudtam, hogy vége az idillnek, és barátkoztam a gondolattal, hogy a szürke macskát befogadom. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lesz, de gurultam a sínen, nem láttam semmi lehajtási lehetőséget: ha eddig etettem, elkezdett kötődni, most már tettem kell érte valamit. És ugye ott a másik macska is, aki mindig vele tartott, vele mi lesz?

A kerti megbeszélésen néhány hét haladékot kértem, addig etettem a két cicót, egy lapáttal jártam a kertet nap mint nap, és szedtem a szart, próbáltam lélekben és fizikailag is felkészülni, hogy az 5 éves, elkényelmesedett macskám mellé hogyan érkezzen egy új, vadon élő, ott szocializálódott állat. Azt hittem, összeszedtem az infókat. Egyik reggel, amikor megvolt a kalandos úton rendelt ketrec is, remegő lábakkal lementem a kertbe, a már hetek óta ott várakozó cicahordozóba dugtam egy minőségi, tiszta színhús cicakonzervet, a szürke macska, akkor még Dandelion berongyolt, ajtót rábasztam, és gacsos, merev ujjakkal nagy kínkeservvel rázártam. Jó. Onnan állatorvos I-vel, ketrec felállítva, alomtálca, etető, itató, rongyok bepakolva, hely kialakítva.

Az élet császárnőjének éreztem magam, aki egyetlen kézlegyintésével (persze valójában diplomáciai csűrésekkel-csavarásokkal, alakoskodással és lefizetéssel, harccal, asztal alatti lábtapodásokkal) jót tesz, kegyet osztogat, életet, ki tudja mit. Hogy erre való ez a hatalom, amit kaptam. A fehér, középosztálybeli nő jó szíve, kategorikus imperatívusza.

Csak éppen ez a belső morál folyamatosan pofázott: mi lesz a másik cicával. Már nem etetheted őt, eddig tartott a türelmi idő. Ócska kis megalkuvó lettem, kollaboráns, aki félrefordítja a fejét a megszállt városban. Nem tudtam semmit kitalálni. Nem lehettem benne biztos, hogy kóbor, így nem léptem, hogy valami segélyszervezet elvigye. Viszont abban sem lehettem biztos, hogy van gazdája. Még korábban, egy időre a nyakába kötöttem nyakörvet, erre kis fiolát, amiben a telefonszámom volt, de senki nem hívott, és néhány napra rá megtaláltam a nyakörvet magában a komposztáló mellett. Nem is tudtam egy ideje lemenni a kertbe. Kihagytam napokat. Aztán már nem akartam, a szégyen helyszíne lett, ahol haldokló, remegő lábú, fagyoskodó macskák bújnak mindenféle zugokba, én rontottam el, mert elhitettem, hogy igen, aztán már nem. Néha még beszaladtam, sötétedéskor, és egészen szánalmas módon, elterelő hadműveletekkel szétszórtam némi ételt, de ezzel csak a vergődést húztam tovább.

Most itt tartok: a kertet, az utcáját már kívülről is kerülöm. Elástam ott valamit, valami szégyent, és szívem szerint visszamennék, felásni, hogy még biztosan ott van-e, nem találta meg más azóta, felszínre hoznám, pedig lehet, csak várnom kell, hogy belerothadjon a földbe, hogy végül megkülönböztethetetlen legyen a talajtól.

És itthon pedig semmi sem alakult jól. Dandelion időközben Doris lett, ezért és azért, másfél hónap után is gyűlölik, félik egymást Szívemmel, az őshonos macskával, Szívem ki lett túrva a saját fedeles macskawc-jéből, egy ideig I. ágyába hugyozott, dúsan, nem (csak) jelölgetve. Akkor sokat mostam. Azóta ez megoldódott, saját almot kapott mindkettő, saját etetőhelyet, találtak maguknak saját zugot. De nem jó. Nincs időm szelídíteni, a szünetben a gyerekek a lakás minden sarkát felkutatták, nap mint nap tönkretesznek dolgokat, feltépnek, elkennek, elrontanak, sikítanak, tépik egymást, a két macska nyugalmat keresett, mindkettő hozzám kötődik, de magamra sem volt nyugodt időm, nemhogy rájuk. Örökös az acsargás, ha jelen vagyok, rájuk szólok, abbahagyják, feszülten, legalább hallgatnak rám, de nem tudok mindig ott lenni. Két gyerek akar folyamatosan. Tomi most is az ölemben ül, rosszat álmodott, régen aludnia kellene, Doris a hátam mögé kucorodott a fönöki székemben. Nincs intim pillanat, csak megosztott. Gyerekeknek sem, cicáknak sem. Szívemnek még jut egy pici, lefekvés utáni szertartás, hozzám bújás, mielőtt a saját kuckójába visszavonul, Doris emiatt minden éjjel a konyhába van bezárva, I.-t kérem, meg, hogy egy óra múlva engedje ki. Hátha. Hátha nem kelek arra riadtan éjjel, hogy macskák morognak rajtam, a gyerekeim ágyánál, halálra váltan egymástól.

És most úgy érzem, nem tudok segíteni. Dorisnak sem. A másik, ott hagyott cicának sem. Most, így, egy ilyen banális helyzetben szembesültem azzal, hogy mennyire szűkösek a kereteim. A szabadságomból adhatam volna, de valójában olyan kis vékony szeletke ez az ide szánt szabadság, olyan áttetsző kis jéglapocska, hogy mire elkezdeném széttördelni, elfogy az ujjam alatt. És nem amiatt vékony, illékony, mert ikreim vannak, vagy mert sokat dolgozom, vagy mert I. alszik, mindig. Nincs ilyen egyszerű, gyakorlati indoka, ez egy belső, kategorikus lehetetlenség, csak egy pici, zsebáldozatot hozni. Nem tartok ott, hogy többet adjak könnyen, könnyű szívvel, erős elszánással, de ott sem, hogy nyugodt lélekkel elfogadjam, hogy ennyire futja, havonta picit utalni segítőknek, nem többre.

Azt hiszem, ez magától nem fog nyom nélkül belerohadni a talajba tavaszra.

Ütött-kopott asztal, házinadrág, ölbe menekülő macska.