#394

Szóval a blog. Elindítottam, kitettem egy kis novellát és egy cikk véleményezését. És erőt véve magamon megosztottam pár emberrel. Nem lesz ott minden nap valami új, de pár hetente készül majd poszt, vannak régi írások, rövidek, nem beküldhetőek sehova, vagy csak nekem fontosak, pár hónapra elég anyag – egyébként a kitett novellát a Gabo elutasítás után írtam, szóval akár még friss szöveg is jöhet. Azt tervezem, teszek ki még cikkeket, ha érdekesek nekem, és az íráshoz kapcsolódnak. Illetve könyvekről rövid értékelést. És talán a vendégek is szívesen jönnek.

Sok mindenben bizonytalan vagyok: legyen Facebook csoport is? Ha kikerül szövegem, posztoljam ki? Legyen tagfelhő? Legyenek kommentek a főoldalon? Most éppen van komment az egyik poszt alatt, de azért egy novellához nem fognak írni, milyen már, ha hetekig ugyanaz a komment díszeleg kint.

És aggódom, és szorongok, hogy mit gondolnak az emberek, és nem is azt várom, hogy ezer kommentben jöjjön a gratuláció, csak annyit, hogy pl. ez a történet, ami kikerült, nem kínos. Szóval itt a blog: apadlon.com

Ha valakinek van ideje elolvasni itt bármit, és tetszik neki, akkor, de csakis akkor, kérem, lájkolja, nem lehet ezzel semmit nyerni, sem nekem, sem neki, csak elhiszem, hogy érdemes kitenni mást is. Max. azt már nem lájkolja ugyanaz az ember. Mert azért elég vegyes anyagok lesznek. Pl. a következő történet szinte már-már vidám.

Köszönök minden látogatást!

Ja, és a blog a nevét egy interjú után kapta, az a rész (ahol a névadó szófordulat is szerepel) nagyon megérintett, és az is, mennyi olvasata van a padlónak, jó is, rossz is.

#393

Na, ez aztán egy igazi vinnyogós poszt lesz, gondolom, közeleg a PMS (bár kicsit ijesztő, hogy azért lennie kellene még egy hétnek), meg amúgy is.

Szóval apám temetése után volt egy hét szabim, azaz már abból ment a temetés. Pár napot a másik nagyszülőknél voltak a fiúk, amely konstans szorongást hozott, túlélnek-e, figyelnek-e rájuk. Nem engedtem, hogy strandra menjenek. Egyébként szerintem ez elég racionális döntés volt, tekintve, hogy két úszni nem tudó kisgyerekről van szó, és két nagyszülőről, akik közül az egyik kényszeresen nem tud gyerekekre figyelni, ellenben kikészült volna a parton hagyott cuccok miatt, és öt perc után maradt volna a nagyapára a tóban a két gyerek. Miközben most aludtak ott először, és eddig max. fél órát voltak rájuk bízva. Racionális vagy sem, persze roncsolt a szorongás, és roncsolt az is, hogy kétszer is kértem, hogy ne legyen strand, tehát bevállaltam a szararc szülő szerepet. És akkor még nem voltam igazi szararc, de az lettem, mert rá két napra elkezdett fájni valahogy hátul a derekam. Persze, gondoltam, PMS, de ahhoz képest erős. Vergődve, éjjelente felkelve telt ez a pár nap szabi, utáltam mindent és mindenkit, így lettem nyűgös, szekánt, ideig-óráig vidám, de alapvetően minden délután csak vonszoltam magam, míg a fiúknak kellett a séta, az öröm. Ez volt a nyaruk. Ekkorra terveztem, hogy majd buli lesz. Hiszen a nyár többi napját végigdolgoztam, vagy ha szabim volt, mentem kórházba, haldoklóhoz. Vagy anyám mellé supportnak. Hát nem lett buli a fiúknak ez a pár nap velem.

A szabi utolsó napján kaptam meg a Gabo elutasítást, különösen levert, annyira hittem abban a történetben, az én különleges hópihe voltomban, hogy a Gabo majd megbocsátja minden gyengeségét a történetnek, és keblére ölel, és elfogad úgy is, hogy igazából voltak bajai a sztorinak, de nem lepattintanak, hanem majd felkarolnak, mert én a szerzőjük vagyok már. Tudom. Pontosan tudom, hogy ez mennyire önhitt butaság. Azt írom le, amit akkor éreztem, amire akkor rájöttem, arra, hogy miféle ostoba hübrisszel vártam az eredményhirdetést. Egyébként a történet szerintem jó, de tényleg homályos, és nehezen visszafejthető, és tényleg leheletnyi benne a spekulatív fikció. Annyira elkeseredtem, hogy írtam a zsűri egyik tagjának, és nagyon kedvesen válaszolt, nagyjából ugyanezt. Akkor eldöntöttem, hogy ezt a történetet nem hagyom, hogy valamit kezdek magammal, az írásommal, hogy persze sejthettem volna, hogy a Gabo necces, de akkor ideje nem a Gabora várni egész évben. De akkor mire? Ebből lett végül a blog, erről majd külön posztban.

A derekam viszont azóta is fáj, a háziorvos először (keserves és megalázó telefonálgatások után) felírt gyógyszereket, de nem oldották meg a dolgot, aztán kaptam beutalót a reumára (“Felírom magának a beutalót még délelőtt, és maga idejön, bekopog érte az ablakon.” És tényleg, Kint, az utcán már áll valaki, akit megkérdeztem, ön is az XY doktornőre vár? Igen. Kivártam a sort az utcán, szépen megkaptam a beutalót. Másnap reuma, valami porckorong vagy lumbágó első blikkre, most szedem a gyógyszert, de ma speciel így is hasogat, hétfőn megyek gyógytornára és mágneses kezelésre, addig nem merek tornázni, mert pontosan mit is, és nagyon, de kurvárarohadtul nagyon bízom benne, hogy leszek én még jól. És nem csak ez a szararc, aki reggel még csakcsak, de a hitvány alvásom energiája elfogy délre, és onnantól csak a lendület visz előre, irányítás nélkül.

A derékfájáshoz még annyit, hogy persze hirtelen mindenhol éreztem, és volt nekem közben petefészekrákom, vastagbélrákom, végbélrákom, és amikor ezt írom, nevetek, de bevallom, olyan fáradt vagyok már, hogy el is sírom magam, mert annyira sajnálom azt a kis hülyét, aki én voltam egy hete, azaz vasárnap, és kijött az aranyere, de durván, és egész nap úgy érezte, haldoklik, és valami elképesztően megalázó és keserves rákban, most, a negyedik hullám elején, és azt a napot pl. nem tudom visszanevetni meg nem történtbe, és visszasírni sem. És a gyerekeimnek sem.

Most újra lesz egy hét szabi, vérvételre megyek, személyit hosszabbítani, a gyerekeknek mindent beszerezni az iskolához, tornacipőt, tolltartót, papírokat, és jó lenne legalább egy kicsi buli nekik. Nekem is.

Ami még fájó, hogy hetek óta nem mozogtam, és minden délután azzal próbáltam energiát szerezni, hogy ettem, ettem, ettem, és eléggé meghíztam, eltunyultam, és nincs erőm most betartani valami étrendet. Nincs. De utálom így a testem, és úgy tűnik, a testem is fellázadt már. És amikor egyik nap kimentem az utcára olyan nadrágban, ami régebben azért lezserül lógott a seggemen, most viszont kifeszült rajta, akkor nagyon rosszul éreztem magam, és egészen megdöbbentett, amikor rájöttem, attól félek, én ezzel, ezzel a kiterebélyesedett seggel, ezzel az ormótlanodó testtel bántom a többi embert, akik mérgesek lehetnek rám, hát mit mutogatok nekik, hogy gondolom ezt, miért nem leplezem, miért nem igyekszem szebbé farigcsálni a dolgokat pólóval, én rondát mutogatok a világnak, és ők joggal háborodhatnak fel, sőt az ismerősök, az edzőm, vagy mindenki, aki valaha is megdicsérte annak idején a fogyásom, az izmosodásom, hogy azok milyen csalódottak, hogy tehettem ezt velük. Hát így. És míg tényleg eltunyultam, megfolytam, de valahogy erre rádöbbenni, ennek az egész gondolatmenetnek a tévességére, a hibás beágyazódásra, ez felszabadító volt kicsit. Hogy nem másnak vagyok szép vagy ronda. Ha valakinek kicsurran a muffintop, ahhoz nekem semmi közöm. Nem az én dolgom. Az x láb, a rosszul álló ruhák, a a felpolcolt óriási mellek alatt a támasztó hurkák. Nem az én dolgom. Nem teszi rosszabbá az én életem. Az én életem a derekam beállása teszi rosszabbá, a megpunnyadás, az erőtlenség, és az, hogy ma megint azt hiszem, ez nem sima lumbágó, ez rák, daganat, ami nyom valamit a csigolyán, és talán ezért sírtam el magam, amikor kinevettem a múlt heti magamat, mert igazából ezen a héten is én vagyok én.