#410

Mindig felszedek valamit a földről. A gyűrűt anyám kórházi kísérgetése előtt találtam, valami réz, kemény, hiába van eltaposva, nem tudtam kiegyenesíteni, nagy is az ujjaimra, így hordtam végig a kórházi emeleteken. Az üveg földgömböt pár napra rá találtam a gyerekek iskolája felé a járda mellett, Dél-Amerika kicsit meg van karcolva, de akkor is jel volt, csodás jel, hogy most már annyi minden jó jöhet, új világ. A fiúk építettek neki állványt. Ma reggel, befelé menet az iskolába már nem láttam sehol azt az új világot, csak a döbbenet maradt, A szorongás, az irracionális szorongás, a racionális döbbenet. Ekkor találtam a műanyag vodkásüveg fülbevalót. Absolut legalább. Vagy a hírfolyamokat tekerem kényszeresen, vagy menekülök az apróságaim közé. Megcsinálom a Szózat napi feladványát, a Duolingo leckét. Mosogatok. Az ikreknek könyvet vásárolok. Szabadságot tervezek, amikor elviszem anyámat sétálni, ebédelni. Átveszem a rendelt magokat. Márciusban ültetni kell. Mit lehet tenni másokért? Próbálok nem inni.

#409

Ahogy lemegy a sűrűje a dolgoknak, és tudok tervezni, elkezdek egy terápiát. Ez kábé úgy hangzik, mint valami kuplé indító sora, Egyszer majd Párizsban táááncolunk vagy ilyesmi. De tényleg tényleg elkezdek. Eskü.

Az az alap, hogy borzasztóan fáradt vagyok, nem csontig hatolóan, hanem mintha a csontjaimból áradna ez a fáradtság. Vannak napok, amik mennek, aktív vagyok, emberekkel vidám, és a saját magam hátam mögött állva előre lökdösöm magam, hogy na, csináld, ne legyél beszari, tessék progamokat szervezni a fiaidnak, meg írni, megosztani dolgokat (most pl. azt, hogy egy novellám listázták a Zsoldos-díjra, és a helyzet az, hogy úgy érzem, nem érdemlem meg, közben legszívesebben körbecsókolgatnám emberek kezét, mert annyira boldog vagyok, hogy gondolnak rám, hogy számítok így, számba vehető vagyok, legalábbis voltam, és emiatt ígérem, istenbizonynaccságosúr, hogy leszek is még!). Aztán mint ma is, ülök a vonaton, Gödöllőről zötyögök vissza Pestre, mögöttem kétkezi munkások bandája beszélget, söröz, a lezárt mondatok utáni hosszú csendbe, bambulásba bele-beleszisszen egy újabb olcsó sör, böfögés, és úgy érzem, minden hangos, éles, sok, közel van, hagyjatok már a picsába, kopjon le mindenki, és olvasás helyett csak ostoba játékokkal játszom, és szorongok-szorongok a hőemelkedésig, ami elmúlik, ha végre észbe kapok.

Szóval a terápia. Jó lenne. De egészen kijózanító volt rájönnöm, hogy mit is várok tőle. Merthogy elkezdtem keresgélni. Ki is legyen a terapeuta. Miféle. Legyen idősebb nő. Persze, Aztán mégse, legyen idősebb fickó. Oké. De mégsem, legyen fiatal (értsd annyi, mint én, haha), de feltétlenül olvasott, irodalomhoz értő. Jó, legyen az, aki vállaltan meleg. De nem, ne legyen meleg, legyen hetero. És így döbbentem rá, hogy majd azt akarom a terapeutától, hogy megszeressen, vagy legalábbis elismerjen, és ismerjen el, mint valami anya, vagy valami apa, vagy egy fickó, vagy valaki, aki ugyanígy szív a gyermekes léttel, vagy valaki, aki ért az irodalomhoz. És ez nagyon elszontyolító volt, mármint hogy azért akarok fizetni, hogy biztosan eljussak oda, hogy megveregessék a vállam, hogy Gabikám, hát ez tényleg nagy szívás, de figyelj, egész jól tolod mégis. Irreális elvárás egy terapeutától. Az első lépésem az, hogy megtanuljam, mit is adhat egy terapeuta. Ez vajon tanulható?

Egyébként ülepítettem az Ultrarövid Terápiát, és már korántsem olyan pozitív a véleményem. Két nagy gondot érzek. Az egyik, hogy egy első alkalommal látott, habár szimpatikus, de mégis idegen előtt kellene odaképzelt apámmal, anyámmal beszélnem? Kapcsolódni görcsökhöz, csomókhoz, csomópontokhoz? Nekem ment, de csakis azért, mert borzasztóan meg voltam reccsenve, kb. egy kedves szótól sírtam, de még így is feszengtem sokszor, és nem tudtam megélni a helyzetet. A másik, hogy az egész végén nem volt továbbkövetés. Hogy figyelj csak, szerintem menj tovább erre meg arra. Még azt is jobban értékelem, ha családállításba, ilyesmibe akar bevinni, de érzem, hogy a megélt szituáción túl is gondolkodik a terapeuta. Így, hogy a nő csak valami nagyon általános mondatokat mondott (keressem bármikor nyugodtan), kicsit visszafelé is átértékelődött, hogy mennyire vesz ő részt ezeken, mennyire tudja, hogy nekem tényleg mire van még szükségem. Lehet, hogy antidepresszánsokra vagy azonnali beavatkozásra. Ettől függetlenül nagyon jó döntés volt, egy forintját, egy percét sem sajnálom, akkor és ott segített, megadta a haladás érzését, a kontrollét, hogy valamit teszek, kapálózom, és ez nem is csak illúzió. És a nő, a kutyája és a lakása is a biztonságot, szeretet érzését adta.

Viszont nem tudom kiverni a fejemből azt a csajt, akivel odafelé a buszon találkoztam. Egy fiatal anya volt, öt (öt!!!) kigyerekekkel, mind kavargott, beszélt, pakolt, nyúlkált, fáradt volt a csaj, fiatal, látszott rajtuk, hogy nem a legjobb körülmények között élnek, és ott szállt le, ahol én. Amikor felajánlottam a segítségem a leszálláshoz, dacosan elutasította, de aztán mégis megkérdezett, egy sportcsarnokot keresett. Visnyovszki Stadion, kb. ilyesmit mondott, és az egyik, a legnagyobb kisfiún komplett focistaszerkó, lábszárvédővel stb. A térképen keresgéltem, van-e ott olyan, de nem volt. És a fiatal nőnél nem volt sem egy telefon, sem egy cetli a címmel. Vidékiek vagyunk, mondta. Otthon hagytam, mondta. Végül feladtam, siettem időre, nem voltam ismerős a környéken. Még aznap este körbenéztem a Google Mapsen, és Visnyovszki Stadion nem, de Koslovszki volt. Vagy kb. ilyesmi. Én nagyon szeretném, ha az a fiatal nő eljutott volna a Koslovszki Stadionhoz, és remélem, hogy a terapeuta olyan lesz, aki elmondja nekem, hogy miért is lehetek ebben biztos. Nyugodjak meg. Rendben van.

#408

Írtam, hogy nem írok anyámról, de írok anyámról. A napi dolgok logisztikája mellett nagyjából ez történik velem, hogy ő van, hogy van. Az elmúlt hetek besűrűsödtek, felpörögtek, meglett a röntgen, a mammográfia, lett cytológia, amiatt sebésszel időpont, erre már én kísértem el, ott rögtön műtétre előjegyzés, előtte egy kórházi kör, labor, EKG, röntgen, anesztes, erre is kísértem végig, félig illegálban, átsurranva papírokkal a kezemben a kapuban álló katonákon, de valójában bent már senkit nem érdekeltem, sőt inkább segitség voltam. Persze nem kórházi osztályokról van szó, oda nem lehet bejutni, hanem ambuláns rendelésekről, emeletek közötti mászkálásokról. Kellettem oda. Anyám tegnap reggel bevonult a kórházba, ma 11-kor megműtötték. Egyelőre az orvossal beszéltünk, minden rendben, csak elképzelni tudom, milyen lehet most ott neki ébredezni, forgolódni, fájdalmak közepette. Ma még nem tud telefonálni.

Nagyon különös, hogy végül tényleg olyan lett, ahogy számítottam. Hogy megrendülések, rossz hírek, ajtók előtt szorongások jöttek egymás után, de valahogy haladunk, és az egész folyamat elkezd feldarabolódni dátumokká, intézendőkké, eltakarják a mögöttük tornyosuló rettegést az egész végétől, talán azért is, mert messze még az a vég, de lehet, egy közelebbit is eltakarhat az, hogy holnap még egy kemó vagy még egy próba a búzafűlével, vagy valahogy kigurítanak a hospice ház udvarára, mert már süt a nap, és bújnak ki a krókuszok.

És groteszkül hangzik, de egészen üdítő, erős, boldog pillanataink voltak anyámmal, például ahogy az engem nagyon megrázó sebészeti vizsgálat után sétálunk két megálló között, mert elment a járat, szép az idő, és beszélgetünk. És rácsodálkozom, hogy van egy olyan világ, amit nem ismertem eddig, de anyám már igen, ahol hetvenes nők beszélgetnek arról, hogy mi lesz hasznos egy melllevétel után a lábadozáshoz, például kispárna a kar alá, mert nehéz hova tenni. És aztán én is ott vagyok ebben a világban, a télvégi napfényben, a csemegésbolt előtt, ahogy arról beszélek, mások ilyenkor direkt ide gyártott melltartót hordanak, hogy egyensúly legyen, de anyám nem szereti a melltartót, nem érdekli az egyensúly, viszont aggódik, hogy ő mindig a bal oldalán alszik, az mennyire lesz nehéz. Mindent megoldunk. Csak a nap süssön. Nagyon remélem, hogy mostantól is olyan lesz, ahogy számítok rá. Nyugalmasabb.

Egyébként írtam egy kis történetet, azaz történetnek nem jó, igazából kicsit szerkesztett blogbejegyzés, semmi semi történt benne így, ahogy írtam, de valahogy mégis igaz az egész. Autofikció. Terápiás írás. Beküldtem pályázatra, mint irodalmi szöveget nem reklámozom, mint privát blogbejegyzést, igen. Legalábbis itt, a privát blogbejegyzéseim helyén.

https://www.facebook.com/Gyavasagom.tortenete.palyazat

Az enyém a 214.