#124

Nem merem meghallgatni, elég náthás voltam, de ez nem magyarázat, tudom, hogy sipákolok, ha izgalomba jövök egy témától, és amúgy sem szép a hangszínem, hanglejtésem, de ha ez feledhető, akkor talán érdekes lehet a beszélgetés egésze, részei. Jó mulatság volt, és kedvesen bevállalták a többiek a bébiszitteres időszakot felvételnek, I. meg még beteg volt, így ő is itthon volt addig a fiúkkal.

Meti Heteor 100. ünnepi adása

 

#123

Volt megint kórház, szomorú, de nem is szomorú, inkább reméytelen, kietlen történet, tanultam belőle, a lényeg annyi, hogy vasárnap éjjel bementem Marcival aggódva, másnap eljöttünk saját felelősségre, olcsón megúsztuk, persze be sem kellett volna menni, de a helyzet az, hogy szereztem így elég tudást, tapasztalatot, hogy máskor ne, vagy ha mégis, akkor hova és hogyan.

Azóta magas láz mindenkinek, én megdöntöttem a személyes rekordom, de 39 felett már mindegy, mi van, ugyanaz a torzult tudatállapot nekem. Vicces történet, hogy tegnap áthívtunk egy rokonunkat segíteni, mert a fiúk 38,5-nél javában tépik a könyveket, míg én az ágyról alig bírok feltápászkodni, szóval kellett a támasz egy picit. A rokon jött, tényleg szuper volt, segített, aludhattam egyet a fiúkkal ebéd után, aztán átkattant a segítség valamibe, amit úgy neveznék, “megmutatom, hogy mindent megoldok”. Mindenáron be akarta pelenkázni a fiúkat, de én csak pihenjek, megoldja, viszont hol a popsikrém, hol a törlő, hol a lázmérő, de ne keljek fel, maradjak. Végül megoldotta, és távozása után vettük észre, hogy mindkét gyerek tiszta pisi: a pelenkákat fordítva adta rájuk, mármint úgy, hogy a nedvszívó felük volt kívül. Rohadt nehéz lehetett így felragasztani, le a kalappal. 🙂

Erről viszont elindult egy gondolatszál bennem, nagyon érdekes posztokat olvastam két olyan blogon is, amiket szívesen követek, Isolde a problémamegoldásról írt, Vaslédi a házimunkáról.

Többször találkoztam olyan emberekkel, akik checklist alapján végeznek el egy feladatot. Porszívózós példával élve nekik az a porszívózás, hogy mondjuk minden szabad felületen végighúzzák egyszer oda-vissza a porszívó fejét. Engem ez a fajta kezelési módszer rohadtul idegesít, ugyanis csak akkor hatékony, amikor a padló egész felületén szépen, egyenletesen van kosz. Ami persze abszurd, vagy fogalmazzunk úgy, ritkán fordul elő. Nem optimális ez a kezelési módszer akkor, ha mondjuk egy pohár tört el valahol, illetve akkor sem, ha nagyon koszos a lakás, és bizonyos helyeken a huzat, járkálás, evés miatt több a kosz, és nem elegendő egy oda-vissza huzigálás. A legrosszabb pedig az, hogyha szólok, hogy a porszívózás nem volt sikeres, mert bizony maradt kosz, akkor az illető megbántódik, hiszen ő végigcsinálta a porszívózás folyamatát, az nem lehet.

A porszívózást hoztam fel példának, de ez csak egy egyszerű tevékenység, amely akalmas a bemutatásra. Volt ilyen kollégám, aki informatikusként dolgozott. Roppant lassan csinált meg mindent, és az esetek egy részében hibásan, takarítani kellett utána. Nagyon megántódott minden egyes alkalomkor, amikor óvatosan felmerült, hogy hát de ezt voltaképp miért így csinálta, amikor így szar. De hát ez a lista, így kell. Ő szegény buta volt, nem volt arra képessége, hogy felmérje a valóságot, és lássa, hogy szükséges-e módosítani a checklistet vagy sem. A cég megtartotta, mert az átlagos esetekben voltaképp jól elboldogult, illetve kicsit sokáig húzott egy egyszerű feladatot, de legalább volt kire letolni a favágást. Persze demoralizáló volt, más szempontból pedig a céges feszültségeket mind elvitte, megvolt a bűnbak, még ha ő nem is értette ezt meg – illetve éppen ezért pláne jól működött bűnbakként. Mondjuk én meg időközben eljöttem a cégtől, nem tudom, hova fajult a helyzet.

Egy másik ismerősöm tényleg így takarít, ő nem buta, viszont foggal-körömmel ragaszkodik egyfajta háziasszony ideálhoz, amit fene tudja, honnan szedett, hogyan alakított ki, mindenesetre “ég a keze alatt a munka”, mindig mindenbe belekap, siet ide, siet oda, sürög-forog, és voltaképp halad is a dolgokkal, de sok minden nem 100%-os, míg másokra feleslegesen sok időt szán, mert a képzeletbeli checklist vezeti, amelyhez képest a valóság bohém módon eltér.

Ám mindennél jobban idegesít, ha ez a checklist azért merül fel, mert az illető lusta. Ha nem akar a feladattal foglalkozni, ezért a minimálisan még elegendő tevékenység az, amit hajlandó megtenni.

Azaz persze nem ilyen egyszerű számomra sem a helyzet, az ember élete során sokszor dolgozik így, bizonyos dolgok esetében egészséges, ha nem adja át szívvel-lélekkel magát, vagy legalábbis a szükséges minimumra szorítkozik, például ha értelmetlen a tevékenység, ráadásul tétje sincs, ámde kötelező, illetve mindenki a maga élete alakítója, azt csinál a saját checklistjeivel, amit akar, tud, amire lehetősége van.

Viszont, hogy a porszívózásnál maradjak, nagyon fáj az a szívemnek, ha végül nekem kell a valódi helyzetet felmérve tényleg kiporszívózni. Ez árulás szerintem, ha a másik ember okos, és tudhatná.

 

#122

Igazán nem lehet szavam, számtalan boldog pillanat jutott az elmúlt napokban. Szombaton a Massolit kertjében, a sarjadó fügefák között répatortát ettem, almafröccsöt ittam sűrű, préselt léből, a fiúk a füves talajt tapasztalták, boldogan estek-keltek, elbambultak virágra, falevélre, aztán megjelent Zorro, a tömbre hízott francia buldog és gazdája, egy barátságos hölgy. Zorro szuszogva, hörögve, Doom effekteket megszégyenítve rohangált, beszuszakolta magát lábak közé, nekilendült a kisfiúknak, akik nevetve estek seggre, tapogatták a naptól, élettől forró, fekete testet, mint egy fodrászolt sörtés, filmbéli malac, olyan volt az a kutya. Jaj, de kell az evés, ivás, a test érzékelése az örömhöz, a napfény, az, hogy más örüljön, úgy, ahogy én már csak rajta keresztül tudok. És ez egy nagy felfedezésem, mert az, hogy halandó lettem, az időm már megszámláltatott, az egyik fele, de itt ez a két kisgyerek, és ahogy nevelgetem őket, figyelem, ahogy élnek, kaptam még két életet, és én is tudok úgy nézni a centis kis gyomvirágra a fűben, ahogy ők, hosszasan piszkálva, közben a nyáluk kicsordul tátva maradt szájukból, és imádom, ahogy a levelek után nyúlva, egy mozdulat közben észre sem véve durrantanak, és azt is imádom, amikor zokogás közben pukiznak nagyot, még nem vicces nekik, nem szégyenletes, még semmi, és rajtuk keresztül, az ő testükben most nekem sem. Megnövünk persze.

És ma is szép volt a délután, előttem készült forró csokoládét ittam Chocodeli Balázsnál, nem volt nyitva a cukrászda, a műhelyébe tértünk be, ahogy még mások is, és mivel az nem is igazán publikus hely, mindenki hirtelen barát lett, akár egy házibulin a konyhában megakadók, beszélgettünk, ismeretlenként, ittuk a csokoládét, ettük, ami éppen elkészült, a nap most az én testem forrósította át, a fiúk maradtak a kocsiban, de nem bánták, elnevetgéltek, szemlélődtek, megint az étel, az ital, a nap, a két kisfiú, megkaptam ma is mindent.

És egy fotó a műhely egyik hűtőjéről:

choco

 

 

#119

Számtalan labdával zsonglőrködtem, és elegendő volt egy kis botlás, a szél irányváltása, a fene tudja, mi, de ütemre hullottak mind a pofámba. A közösségi élet. A sport. A diéta. A Ringatók. A barátkozások. A munka (erről nem is írtam, kaptam egy kis projektet, egy esemény szervezését, jaj, nagyon jól esett, de még most is marcangolom magam, tényleg elégedettek voltak-e a résztvevők, a főnököm stb.). A podcast. Az örömolvasások, a kötelező olvasások.

Eltelt a március, és eljött a születésnapom, 41. teljesen hasznavehetetlen szám, nem is a számot ünnepeltem, csak azt, hogy kicsit megállhatok, letelepedhetek, ebben kértem I. segítségét jó előre. de ahogy telt március, úgy indult április is: lázzal, betegséggel, takonnyal, orrszívással, orrfolyással, teleszart pelenkákkal már ébredéskor (sőt egy extrém esetben Marci álmában befosott, nincs erre jobb szó, ez történt), teleszart babaruhákkal már ébredéskor (már az én ébredésemkor, tehát akkor, amikor még kába vagyok, kaparnám össze magam, de nem, azonnal szükséges teljes tudatom, teljes hidegvérem). Kórházzal.

A fiúk csupa csip-csup betegséggel küzdöttek, a takony, az orrszívás nem durva dolog, csak stabilan adagolt napi rettenet (mindkét fiú visít, sikít, rángat, rúg orrszíváskor például), lázuk nem is nagyon volt, kivételt képez ez alól a születésnapom előestéje (és maga a születésnap), amikor Tomi hirtelen lángolni kezdett, 39,5 volt a láza, persze pánik, persze éjjel alig alvás, persze reggel rettegve ébredés, semmi pihenés, leülepedés, letelepedés, ha már 41. És persze Tomi nem volt igazán rossz hangulatban, kicsit lassabban, kicsit pilledtebben, de eljátszogatott, akár más napokon.

A hasmenés sem zavarta őket, édesen gagyogva, magyarázva totyogtak belül teljesen összekent nadrágban, bodyban.

Én voltam az, aki ugyanezen betegségektől teljesen kidőltem. Illetve a saját betegéseimtől, közben a gyerekek betegségének kezelésétől. Én voltam, aki nem tudott szinte mozogni a hányós-fosós délután végén, csak amikor Marci kezdett el hányni, az kapott össze. Aztán elkaptam a vírusos náthát én is, két hétig köhögtem úgy, akár egy Mikroszkóp Színpadon haldokló ripacs, bágyadt őszi légyként vegetáltam, éjjelente fel-felkeltem, állapotom stabilizálásában segített, hogy az amúgy vidám, láztalan Marci egyik éjjel kruppos rohamot kapott, ügyelet, kórház, beköltöztem vele pár napra, ott hörögtem tovább a csecsemőosztályon, mélységesen szégyellve magam, de úgy tűnt, az orvosok, ápolók nem aggódtak. A hazai viszonyokról itt egy kis cikk, nekem szerencsém volt, első éjjel egy fotelben voltam kénytelen aludni (persze nem sikerült), másnapra már polifoamot kértem, engem nem zavar, ha a földön alszom, de megürült egy szoba, mehettünk oda át, volt ágy! És nemcsak volt, de aludhatott velem Marci – aki továbbra is vidám volt, habár unta a világot -, de azért gyanús, hogy egy 15 hónaposnak nem természetes kiszakadni a lakásból, a testvérétől, bekerülni egy nem túl kies közegbe, ahol basztatják, szurkálják, és többször elválasztják az anyától, persze mindig olyankor, amikor valami piszkálódás történik. És ki tudja, Tomi hogyan viselte belül, hogy hirtelen csak az apja van vele, azért remélem, hogy ha repedt is a bizalom, összeforr nyomtalanul. Látszatra nincs baj.

Ehhez már csak erős és stabil anyaként kellene léteznem. de kiszívta az erőm, hogy ennyire lenyomnak a betegségek, hogy volt olyan délután, amikor a látogatóba érkező szüleim mentettek meg, mert különös volt a világ, végül megmértem a lázam, volt valamennyi (na, persze olyan magas, ami a fiúknál már nevetségesen alacsony, de én nem bírom a lázat, 37 foknál már érzem a gyengeséget), és csak üldögéltem, néztem, hogy a fiúkkal más játszik egész délután.

A születésnap végén azért csak elmentünk az időközben stabilan hőemelkedéses Tomival és kicsit még taknyos Marcival korai vacsorára, ahol ők mindent a földre dobáltak, majd megtekintették a gyereksarkot, majd mindketten beszartak, letagadhatatlanul. Pelenkázhattam volna, ha viszek magammal cserét, így csak menekülőre fogtuk.

Az persze vidám dolog, hogy a fenti nyomorúságok voltaképp nevetségesen átlagos és semmilyen bajok, nem komolyak, nem megoldhatatlanok. A krupp enyhe volt, kötelező a kórház a megfigyelés végett. A fiúk egészségesek, szépek, már járnak, a takony, ilyesmi a gyereklét velejárója. De ennyi elegendő volt, hogy a labdáim, amiket dobálgattam a teljes élet reményében, szépen visszahulljanak, és most annak örülhetek legalább, hogy mind megvan, csak újra kell kezdenem a dobálózást, a ritmus kitapasztalását.

Az pedig elgondolkodtató, hogy belemásztam az áldozathibáztatásba: azon kezdtem el töprengeni, mit tettem rosszul, hol engedtem, hogy rés nyíljon a családi védelem pajzsán? Hogyan erősíthetem meg újra? Olyan jó lenne, ha tényleg holmi akaraterő, kiegyensúlyozottság elegendő lenne a minden játszóházban könnyen megtalálható vírusokkal szemben, ezért igazán kicsi ár önmagam ostorozása. De azért tisztában vagyok azzal, hogy ha van is, ami tényleg rajtam múlt, az sajnos nagyon kevés. Talán azt kellene látnom, hogy rossz széria volt ez, de valójában milyen olcsón megúsztuk. Lehetséges, hogy ennyi múlik rajtam, a nézőpont.