#145

Ez egy hosszabb lére eresztett és teljesen szubjektív, szinte minden általánosítást, más számára talán használható tapasztalat leszűrését nélkülöző poszt lesz kórházi kalandjainkról.

Korábban írtam, hogy Marci kruppos, kórházba került, letudtuk, a mérleg mindkét serpenyőjébe került súly, tudás. Azóta egyszer volt egy kisebb affér, még kora tavasszal köhögött éjjel krupposan, nem tudtuk, hogy kezeljük, kapot kúpot, figyeltük kéztördelve, végül bementem vele taxival a kórházba, addigra a köhögés persze elmúlt, de megfigyelésre befektették egy nagyszerű, hat vagy ki tudja hány ágyas kórterembe, ahol rácsos kiságyak és sima ágyak nagyobb gyerekeknek egyaránt voltak, Marci ágya a wc bejárat előtt volt, nekem egy karfátlan szék jutott, ott gubbasztottam akkor már két hitvány éjszaka után (lázas betegek voltak a fiúk, alig aludtak), néha kimentem sétálni, mert féltem, a földre dőlök le a székről, a mellettünk lévő kórteremben egy fogyatékos fiú nyöszörgött, nyögött artikulálatlanul, gépek szörcsögtek körülötte, abba a terembe mindenki maszkban ment be, féltem odanézni is, végül eldöntöttem, ezt nem, másnap reggel megkérdeztem, mi a módja a saját felelősségre hazamenetelnek, és nem volt voltaképp semmi extra dolog, csak meg kellett várni a vizitet, néhány fejcsóváló dokit, aztán taxiba pakoltam magam, ezer táskám és Marcit (persze ilyenkor rám volt kötve, semmi gyerekülés), hazautaztunk I.-hez és Tomihoz, ők szintén lázasak voltak, mozgásképtelenek, nekem akkor már 39 volt a lázam, de valahogy elmúlt minden baj, nincs emlékem több arról az időről.

Azután a kórház a szörcsögö, talán váladékszívó gépek hangjával, a nagyra nőtt testet meghazudtolóan gyermeteg nyöszörgéssel mély félelem maradt.

Ám néhány hete Tomi megbetegedett, és egyik éjjel már aludni sem tudott. Láza alig volt, hideg izzadság verte ki, reggel csak pihegett, kapkodta a levegőt, hevert, persze tudtuk, hogy látnia kell orvosnak. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű, és óvatos babonasággal annyit készültem, hogy a könyvolvasómra feltettem egy hosszabb könyvet. A helyettes körzeti orvos kicsit hümmögött, majd elküldött kórházba, szerinte van esély arra, hogy ott tartják megfigyelésre ezzel az asztmás légzéssel. Nem mondom, hogy komótosan ugrottunk haza a cuccokért, kapkodva pakoltam, de az is egy jel, hogy egyáltalán hazagurottunk. A kórházban leszúrtak, hogy ezzel azonnal ügyeletre kellett volna menni, az imént hasonló panaszokkal beérkező gyerek már az intenzíven van, ez nehézlégzés, ez fulladozás, hát jó, első alkalom, de akkor is. Azon a reggelen állandóan el akartam sírni magam. Viszont Tomi hamarosan jobban lett.

Öt napot töltöttünk bent, és nagyon nehéz volt ez az időszak, több okból is. Egyrészt Marci az apjával maradt, de állandóan bejártak hozzánk, hogy együtt lehessünk, emellett kellett I.-nek megszerveznie a bevásárlásokat, ilyesmit, így sosem lehettek sokáig bent velünk. Viszont a kórház egyszerűen alkalmatlan arra, hogy bárki másra bízhassam a gyerekem, már ha ennyire kicsi, mint pl. Tomi. Úgy értem, arra nincs módom, hogy ha wc-re kell mennem, akkor megkérek valakit, hogy ugyan vigyázzon már a gyerekre, ne vigyem magammal az egyébként szaros, koszos, büdös mellékhelyiségbe magammal, ahol lavírozva, egyensúlyozva kell őt lefognom, hogy ne nyúljon semmibe, közben vigyázni magamra, hogy legalább a kagylóba vizeljek. A szarás teljesen elképzelhetetlen volt, meg kellett várnom, hogy I. bejöjjön, utána wc-t próbáltam találni, de a környéken nem akadt egy igazán használható sem (értsd: én magam letakarítottam fertőtlenítővel stb., de nem volt pl. zár az ajtón, vagy a legforgalmasabb folyosóra nyílt, az ajtaján egy nagy nyílással). Az egyetlen idő, amikor magára – illetve szobatársra – hagyhattam, amikor aludt, de az is egy ingatag állapot, ráadásul az első napokban éjjel-nappal óránként kapta a puffos gyógyszert, szóval sietni kellett, mert ezek nem egész órás alvások lettek, hanem a gyógyszerbeadás után kellett némi idő, míg visszaaltattam Tomit. És hát nem sok szórakozásra nyílik alkalom egy ilyen kórházban, főleg ha a szórakozásra vágyó egy 20 hónapos, már egészen rendben lévő fiú, aki csak azt látja, hogy minden tilos, semmihez sem nyúlhat, nem futhat (ja igen, szurkálták szegényt, hogy infúziót kapjon, betettek branült is, de ezek nem működtek, a nővérek állítása szerint olyan párnásan kövérkés, hogy nem látszódnak a vénái, így egyszerűen nem tudják megszúrni jól, tehát nem szabad futnia, mert ha liheg és befullad, és azonnali vénás gyógyszer kell, akkor nem tudják jól beadni), és mindent én tiltok meg, szóval a második naptól egészen bipoláris lett szegény, mindennek örült, de az első tiltásomtól kiborult, ütött, leverte a szemüvegem, a földön fetrengett, és nagyon nehéz volt a 15 kilós testét egy idegen, szűkös helyen, ráadásul másokkal együtt lakva valahogy lefogni, a lelkét valahogy lenyugtatni. Otthon pl. hagyom sírni, dühöngeni, ott vagyok mellette, de egy kórteremben, ahol alszik egy másik 23 hós kisfiú már, elég necces ez. Persze ez van, nem üdülő a kórház.

Aztán valahogy mégis minden rendben lett, legalábbis voltak percek, órák, amikor megkaptuk ajándékba a nyugalmat, az intimitást. A kertben sétáltunk sokat, kisírtam a babakocsit (nem lett volna szabad egyébként bent tartanom, de akkor futott volna Tomi, illetve pár nővér kipróbálta, milyen lefogni, mikor be kell adni gyógyszert, és látták, hogy ez nem lehetséges akár fél napig sem), abban tologattam, és mindent, de mindent elmeséltem neki. A leveleket, a fákat, bogarakat, virágokat, a macskákat. A kórház épülete egészen vadregényes, valami olyan idilli omlást él meg, ami még úgy is szép és természetes, hogy én elszenvedője voltam a rossz körülményeknek. A kertben sosincs senki, a teraszon néha nézelődik valaki, de szinte mintha a minék lenne, hátrébb karbantartók épületei, pókhálós, lerobbant, mint vidéki napgyapa sufnija, mi az a gépezet, kukoricadaráló vagy leselejtezett sterilizáló?, a szervizúton macskák napoznak, olykor négy-öt is előkerül, amikor a karbantartók valamelyik orvos kocsiját piszkálgatják, két macska is ott lábatlankodik, egészen közel pimaszkodnak, látszik, ők részei ennek a térnek. A kertben kis kőmedence, benne öt teknős, szintén napozik, arrébb kis betonozott ösvények, köztük a bokron aljában cserepes virágok, egy húsos levelű, méteres fikusz félig eldőlt, hagyom a gazdára, hogy helyére billentse. És van fény, napsütés, vannak felhők, vannak repülők, Tomi is ott van, aki nem enged egy repülőt sem rámutatás nélkül eltűnni.

És jó az is, hogy mindenki kedves. Az orvosok, az ápolók, nővérek, a takarítók is, a szobatársaim (azaz egyszerre csak egy szobatársam van, mert kétágyas szobába kerültünk, az oxigénes szobába, és még egy hitvány, deréktörő vendégágy is jut nekem, sőt később Tominak is, mert végül bátor leszek, és magam mellé veszem éjjelre, nem hagyom a rácsos ágyban). Figyelnek, segítenek, nem csak pipálni akarnak, hanem problémát kezelni, pedig látom, hogy nem mindig jók ők, olyanok, mint bárki a hetes buszon, de itt bent mind úgy dolgozik, hogy ha esetleg bekékül is a vérvétel helye, mert elcsúszik a kéz, de mégis, látom, hogy mindent megtesznek, ami éppen telik. Terveztem, hogy viszek valami ajándékot, de elképzelésem sincs, mi lenne a jó, az biztos, hogy naponta 2-3 nővér jött hozzánk, orvos is napi két ügyeletes volt, ennyi embert külön nem tudunk megajándékozni, az osztálynak lenne jó valami, csak amikor ott voltam, erre jutott legkevésbé figyelmem, mármint arra, hogy tájékozódjam felőlük. Sajnálom.

Ezzel a pakkal jöttem el a kórházból, és tértem vissza újra a napi rutinhoz.

Hétvégén Krakkóba utaztunk, esküvőre, és már előre szorongtam. Hosszú az út autóval, és még nem léptem túl a nyári karambolon, tehát a 8 órás utat végig fogom rettegni. (Kis epizód, most mégsem írom le, mi történt, és azt hiszem, ha most nem, akkor már sosem, a lényeg a végeredmény: egy rommá tört kocsi I. hibájából, ráadásul Marci és egy unokahúga is a kocsiban volt, szerencsére senki nem sérült meg, de az én bizalmam megrogyott. Nem csak I. vezetésében, hanem az egész emberiségében. Hiszen I. is itt van, remek apa, vidám társ stb., nem egy alkoholista martalóc. Kik jönnek szembe százzal a főúton, más remek apák, vidám társak? Tudják ők, mit tesznek tönkre, ha egy picit nem figyelnek??) Ki tudja, milyen a szállás. Mihez kezdek ott az idegenek között a gyerekekkel. Szóval volt sok aggodalmam, de azért arra nem számítottam, hogy Tomi ott lesz beteg, és nehézlégzése lesz, zihál, és adagolhatom neki a gyógyszert puffal, és hiába kötöttünk biztosítást, mert féltem persze, hogy kórházba kell mennünk, de azért rettenetes lenne Krakkóban kórházba kerülni. Így egy napppal hamarabb hazaindultunk, két óránként adtam a gyereknek a puffokat, így egészen szinten tartotuk, közben rettegtem, hogy nem jól léptem, nem így kellene, felelőtlen vagyok (el kellett volna menni dokihoz Karkkóban), túlparázó vagyok , tonkretettem az esküvőt másoknak (I. szülei is korábban elindultak miattunk), mi lesz, ha az úton befullad Tomi, mihez kezdünk a szlovák autóúton? Nem is hazamentünk, hanem rögtön az ügyeletre, ahol a doki azt mondta, ő most bead gyógyszert (ugyanazt a puffot, amit mi is adagoltunk addig), de ez azonnal kórház, most azonnal átmegyünk kocsival, vagy ha nem tudjuk megoldani, akkor hív mentőt. Ekkor elsírtam magam, de csak egy másodpercre. Átmentünk a megszokott kórházhoz, ahol összeomlottam, amíg sorra kerültünk. Ám az ügyeletes orvos csaj annyira kedves és megnyugtató volt, hogy hamarosan már nevetni is tudtam, mert áradt belőle a derű, az a fesztelenség, hogy ő nem izgul, mert nem kell miért, érti, amit csinál, és nem fél bevallani, ha nem értene valamit. Elmondta, hogy Tomi már teljesen jól van, csak az ügyeleten éppen gyógyszeradagolás előtt volt, ő nem adna neki semmit a szokásoson kívül, sőt bent sem tartaná, mert szerinte éppenhogy jól kezeltük a puffokkal, de azért idehívja az ügyeletvezetőt, megnézik, eldöntik. És megnézték, eldöntötték, hazamehettünk. Másnap bevittem Tomit a körzeti orvoshoz, elmeséltem mindent, és kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben. Pontosan ennek kellett történnie: hazautazni, gyógyszert adagolni, dokinak megmutatni, otthon nagyot aludni (mármint otthon aludni, és éjjel csak kétszer kelni, amikor a fiúk). Egyetlen dolgot tettünk rosszul: a konstans rettegést kell elfelejtenünk legközelebb, és hinni abban, hogy jók a lépéseink.

És lassan kezdem kipihenni ezt a sűrű utazást, lassan kezdem kiemelni magam hajamnál fogva a teljes lemerülésből. És talán lesznek még posztok, nem csak fotók. És ami még fontosabb: lassan Marci is, Tomi is visszatér a rendes kerékvágásba, már nem túlzóak a reakcióik, ha elmegyek a látóterükből, nem ütnek meg, nem borulnak ki apróságokon – azaz csak annyira, ahogy eddig is, ami egyáltalán nem kevés, ha belegondolok így elkényelmesedve az átlagos mindennapoktól. 🙂

#144

Kórházban voltunk 5 napot, most Tomival, még nyalogatom a sebeim, nehéz volt, de az a nagy helyzet, hogy akár az első alkalommal Marcival, úgy most is hullott az ölünkbe sok idilli pillanat, benne nyugalom, napsütéses kerti pad. Macskák és teknősök. Még írok, de rengeteg dolgom van most.

IMG_20150907_151606

IMG_20150907_151927