#205

Na, hát majdnem túlzónak bizonyultak az elvárásaim, az egész hercehurcát igazi balfasz módjára kezdtem.

  • Elindultam fekete farmerben a 40 fokban, és nem, nem volt lelkierőm visszafordulni másik ruháért. Mondjuk minden ruhában meleg volt, de a fekete farmerben a napon olyan volt, mintha valaki rátette volna tűzforró tenyerét a seggemre, és nehéz volt tűrni ezt az abúzust.
  • I. felhívott még induláskor, hogy ja, amúgy az egyik fiam lázas. De nem nagyon. És ő kezeli. Aha. És miért kellett erről tudnom? Ugye az megvan, hogy innentől az egész estém erről szól? Hazamenjek? Neeeem, megoldja. Akkor WTF??? És tényleg átitatta az egész estém. Amúgy persze gyógyszer nélkül volt 37.2 este hétkor, de onnantól ez a láztalanság a gyanús ‘bármi lehet egész éjjel’ állapot megalapozója lett.
  • És hát ez tényleg remek sztori: már a HÉV-re vártam, seggemen a forró tenyér, fejemben a lázas gyerek, amikor valami bemászott a pólóm alá a nyakamnál, amikor odanyúltam, még egy forró tű is megjelent a színen, majd az a valami egyre mélyebbre jutott a pólómban, próbáltam kipiszkálni, a HÉV-re várakozó közömbös(ből lassan érdeklődővé váló, de még melegtől kábult) utasok szeme láttára valahogy kezelni, hogy egy valami többször megszúrt, kurvára fáj, szeretném letépni a pólóm, nem merem felvenni a hátizsákom, segítség. Végül felszálltam a HÉV-re, de nem mertem hátradőlni az ülésen, leszálltam, egy csepp könny kicsordult, ez a nagy helyzet. Bementem összeroskadva a Sugár wc-jébe, ahol egy nagyon érdeklődő leányzónak elmondtam, hogy valami megcsípett, ne haragudjon, én most itt vetkőzöm. A leányzó komor arccal még a hátam is megnézte, elmondta, hány csípésem van, sőt az egyiket le is fotózta. Vettem a helyi gyógyszertárban Fenistilt, valahogy bekentem – minden nyújtásnak külön köszönöm, hogy így elérem a hátam közepét.

Szóval mint valami hitvány francia vígjáték. Amit rossz nézni. Kínos. És közben sirattam magam, hogy olyan keveset kértem, egy kis olvasgatást, egy fröccsöt, pár óra alvást, miért nem lehet?

Aztán lassan összeolvadva a műbőr üléssel (kivéve a lüktető hátam, az jól elkülönülten volt jelen) olvasgattam, és a forró tenyér is kezdte feladni, egyszerűen szétfolyt, vudu viaszvarázslat.

A találkozó meg, no, hát az remekül sikerült. Hajnal három után jutottam a szüleim lakásába, megvolt egy-kettő-öt kisfröccs, némi világmegváltás, abszurd helyzet. Mivel ez az én blogom, mások történeteit nem írom ide, nem úgy meséltünk egymásnak, hogy ez publikus, csak ott érvényes jogosultságot kaptunk. Az én egyik abszurd kis szituációm: mindenki megjegyezte, hogy sokat fogytam, ugye direkt, ugye eszem stb. A töritanárunknak bizonygattam, higgye el, eszem, már alakul a bicepszem, és ekkor meg is kellett mutatnom, megtapogatta a blúzomon keresztül. A töritanárunk akkor került ki egyetemről, amikor mi kezdtük a gimit, egyébként egy sugárzó, nem szép arcvonású. de ennek ellenére/emiatt nagyon vonzó nő.

Volt egy nagyon különös élményem, ami rögtön önfényezéssel indul. Megérne egy misét, mennyire gyorsan suttyant bele mindenki abba a kitaposott nyomba, amit egyébként maga mögött hagyott a gimi után: a mókamester, a nyomi fiú, a fura, szélre szorult alter – ez én voltam, de most a találkozón ki tudtam evickélni, vagy hát nem is tudom.

Szóval az történt, hogy éjfélkor kitettek minket a foglalt helyről, ott álltunk a vidéki városkában, és a pultos szerint talán jobbra indulva van valami, de ő nem tudja. Akkor ott szuttyogtunk még negyedórát a bisztró előtt, én már fáradt voltam, valami biztosat akartam, leülni, tudni, most hol vagyok, hol leszek fél óra múlva. Egyszerűen elég lett, és kijelentettem, hogy én most elköszönök, elindulok a szüleimhez, akik jobbra laknak, ha találok közben kocsmát, felhívom a szuttyogókat, és bevárom őket, üljünk be, ha nem találok, megyek aludni. És így is lett: találtam kocsmát, megvártam a többieket előtte, beültünk, és még 3 órát iszogattunk kicsit megfogyatkozva. Mondanám, hogy tényleg kimásztam a jól megszáradt nyomból, de az azért elgondolkodtatott, hogy amikor ott vártam az egyébként teljesen üres pincekocsma előtt a sötét és teljesen üres utcán, és a többiek még a messzi távolban szuttyogtak, és álltam, várakoztam a semmiben, egyedül, elszigetelve magam a többiektől, de azért tudva, hogy lesz még kapcsolat, kapcsolódás, és hogy mindez a döntésemből alakult, az nagyszerű érzés volt. Lehet, ez azért már nem az a klasszikusan fura, szélre szorult alter nyomvonal. Vagy ugyanaz máshogy.

Aludni viszont éppencsak 3 órát aludhattam. De nincs bennem szemrehányás.

#204

Úgy érzem magam, mint az Átjáró vakon utazó űrhajósai. (Ha valaki nem olvasta volna: a bátor szerencsevadászok beszállnak az egyik járműbe az idegenek elhagyott űrkikötőjében, elindulnak az ismeretlen, automatikus, nem módosítható cél felé valamennyi ellátmánnyal, levegővel, és nézik a totálisan érthetetlen eszközök közül azt, ami már értelmezhető: jelzi, hogy eddig az út fele oda, innen már vissza. Vagyis nem azt nézik, hanem a napokat, eddig elég az étel, az oxigén, a víz fele, és nem, még nem jelzett a műszer, hogy itt a félút, fordulunk. Néhány napig még van remény, meghúzni derékszíjat, kicsit kapkodni a levegőt, de 1-2 hét rászámolás után már lehet tudni, hogy hazafelé mindenki megfullad és/vagy szomjan hal.)

Hát nekem jó hír érkezett, időben jött a forduló, túl is vagyok rajta, letoltam ezt a bölcsiszünetet, még egy hét van hátra, aztán kezdődik az ovi, a beszoktatás, de már látható, belátható, már vannak egybefüggő, több órás blokkok, azaz remény, hogy lesznek, amikor dolgozhatok, amikor tervezhetek, nem csak ez a lázas kapkodás, szétdarabolódás, miszlikbe, ízekre, csontokra, bontokra, és rohadtul nem jön a kígyó az életfűvel a szájában, hogy összeragassza egész elviselhető emberi létté.

Szombaton lesz a 25. éves érettségi találkozónk, és most először vannak teljesen konkrét elvárásaim az eseménnyel kapcsolatban:

  • ki akarom élvezni a 42 perces HÉV utat, egyedül, olvasgatva, kussban, egyedül, olvasgatva;
  • anyáméknál alszom, és reggel arra akarok ébredni, hogy elaludtam;
  • ja, és a találkozón legalább egy fröccsöt meginnék.

Szerintem nem túlzóak. De elég pontosan leírják, hogy mennyire, de mennyire el vagyok csigázva, ki vagyok merülve, közben jól vagyok, sőt egyre jobban, és lett sok hozadéka ennek az egy hónapnak, csak na. Már visszaérnék az Átjáró állomásra, és pakolnám ki a szerzett cuccokat, aztán mennék valami zugba, hogy aztán kussban, olvasgatva, egyedül, olvasgatva, kussban.

#203

Hát, ez itt a harmadik hét, a bölcsiszünet harmadik hete, és mondanám, hogy mélypont volt, de az túlzás, egyrészt mert nem ennyire eklatánsan volt a mai mélypont lent, hanem akadt már eddig is ilyen, másrészt mert igazából egy remek ívet éltem ma meg.

Ok, azokat az előfeltevéseket ki sem fejtem, hogy alig van énidő, dolgozni alig tudok, bármiben elmélyülni egyáltalán nem tudok, nem az hiányzik lassan, hogy nyugiban olvasgassak, nyaljam a diátés fagyit, hanem nyugiban leüljek, és átgondoljam, mi a szart kell ovikezdésre beszereznem, és ha igen, hol.

Most is itt gépelek, de ez már elemi szükséglet, most szociális levegőt veszek, azaz most fújom ki, és majd beszívom a többiek életét, amit megosztanak.

Szóval ma berobogtam dolgozni, és nagyszerű tesztelési blokkom volt, ráhangolódtam, elfogtam pár furcsa bugot, és éppen egy nagyon érdekes és rejtélyes valamivel szembesültem, amikor már indulnom kerllett volna a fogorvoshoz. De még nem akartam menni, mert miközben magyaráztam a fejlesztőnek, úgy nyílt ki a szemem egy kisebb rejtély megoldására, és még maradtam volna, körbetapogatózni, van-e még rejtett tégla, nyílik-e ki titkos lejárat, vagy itt vége ennek a dungeon ágnak.

De rohannom kellett, és a szívem beleszakadt (de szar, mi? szeretem a munkám sokszor, pláne ilyenkor, búcsúzáskor), és nem volt vonaljegyem, és nem működött az automata, és meggyőződésemmel ellentétben, az időhiány miatt felszálltam bliccelve, és már a villamoson szedtem elő valahogy a fogorvos számát, és hívtam fel, hogy bocsi, bocsi, már úton, kések, de már itt vagyok a Margit hídnál. A Margit hídnál. Na várjunk. Ami nem a Móricz körtér. Fasza. Leszálltam, elkezdtem kapkodni, hogy jutok innen át a Móriczra, közben belül összeomlottam, sírtam, és picit kívül is, de nem látszódhatott, vártam végül egy villamosmegállóban, ahol más elátkozott utassal együtt ácsorogtam, de én bátran feloldottam az átkot, és elolvastam a menetrend alatt, hogy augusztus 20-a miatt itt nem, és átmenetileg máshol, tessék szépen átfáradni, akkor feladtam, vettem vonaljegyet, felszálltam vissza a 6-os villamosra, és felhívtam mindenre elszántan a fogorvost, hogy nem öt percet kések, hanem inkább fél órát.

És láss csudát. Az utánam jövő előbb érkezett, így elcserélődött vele a helyem. Odaértem fél óra késéssel, nagyon kedves volt a doki, nem volt semmi milliós terv, nagyratörő hasonlat balettáncos fogakról és a kőfaragókról, csak annak a problémának a körbejárása, amiért mentem, és feleannyi a díj, mint a másik helyen. Majd örömömben kicsit sétáltam Budán, először a Gellért felé indultam, de végül óvatos duhajként visszatértem a 6-os vonalához, majd néhány megálló múltán inkább megvártam a villamost. És nem mesélném el ilyen aprólékosan, ha nem lenne minden apró döntés vektorának annyi érdekessége, hogy mind kellett ahhoz, hogy végül arra a járatra, ott, annál az ajtónál szálljon fel Nóra, aki egyébként Dél-Afrikában él, csak most hazautazott, és találkoztunk volna, mert már megbeszéltük, csak egyikünk sem tudta, ezt hogy fogjuk megoldani.

Hát így. Hogy az ember érdekes bugot talál fogorvoshoz indulásakor. Nóra történetét nem ismerem.

De az én mélypontom most elmosódott maszat egy gyerek arcán a homokozóban.

 

#202

Ezek ilyen szállodai miniszappanoperák, lenyúlva, utazós neszeszerbe örökre eltéve.

Hogy ott a bébiszitter, aki végül nem ér rá augusztusban, akkor sulemia adott erőt, és gyorsan írtam hirdetős posztot, amire először egy szinte írástudatlan, nagyon ijesztő nő jelentkezett, de azóta már mások is, és talán lesz új szitter, de közben a régi szitternek mégis jó néhány nap, de amúgy mégsem baj, hogy újat keresek, mert szeptembertől iskolába jár. Csak közben meg kell írni a szinte írástudatlannak, hogy bocsánat, de nem, erre visszaír, hogy de hát ő, és hát én tudom, na mindegy.

Hogy azért milyen üdítő, hogy nem kell hozzá fiatalnak lennem, és nem kell hozzá ellenkező nemű fél, vagy úgymond helyzetbe hozottság, hogy begörcsöljek azon, hogyan és miről és mennyit kommunikálok. Hogy nem írok-e sokat másoknak. Vagy túl keveset. Vagy félreérthetőt. Jaj, angolul is írtam, és most visszatörölném, mert nem is éppen azt akartam írni, nem megbocsátani, hanem feloldozni, de a magyar szövegeim sem jobbak. Vagy jobbak, de még rosszabb emiatt a helyzet, hát szégyen, hogy nem használom jól a szavakat, holott illene. Ha ez ide a jó kifejezés.

Hogy az élőszereplős helyzetekben is rálépek a másik lábára, aztán elnézést kérek, aztán kiderült, hogy nem is a lába volt, és emiatt megint elnézést kérek. Mert bénázom, amikor megörülök valakinek, aki a másik asztalnál ül, és odaköszönök, aztán nem tudom, hogy most mikor vagyok udvarias, és nem esetlen, és végül tépelődöm (oké, elég bólogatni most ezt olvasva), másnak meg ez természetesen megy, és csak örül. Aztán ugyanott, aznap éjjel még azt is elügyetlenkedem, amikor valaki a pultnál megszólít, nem akart felszedni, nem akart ismerkedni, csak kocsmai okoskodás volt, és igazából szép is, aszongya nekem, amikor a kifüggesztett menü felé fordítottam a fejem, hogy ugye, olyan a konyhában a sülő olaj hangja, mintha onnan fújna a szél. És hát tényleg. De erre valami frappánsat akartam mondani, ezt, hogy Aha, akkor te tudod, honnan fúj, de végül csak majdnem ezt mondtam, félig motyogva, így elrontottam az egyébként sem jó viccet, mint az a fickó az egyébként sem jó viccben, amiben elront egy másikat.

Hogy azért figyelitek, hogy éjjel meg pub (vagy kocsma vagy mi most a jó szó ide?), és majdnem hajnalig beszélgetés, és nappali, napsütötte is összejött, csak kérnem kellett, és meglátni, hogy ezekre vágyom, és lassan beférnek az életbe, nem roskad össze semmilyen Marokkó (Mikádó?) pálcakonstelláció, ki lehet húzni azt a kék-piros-kék csíkosat, 20 pontért megéri a kockázatot.

Hogy már lement két hét a bölcsiszünetből, és megvolt már a mélypont (amikor azt hittem, nem lesz szitter egész hónapra), azóta csak azt kell feldolgoznom, hogy ennyi eltávolodás a napi munkától, a sok töredezett idő, azok okozta fókuszvesztések, elfelejtések, hibázások miatt 14 nap alatt eljutottam megint oda, hogy úgy érzem, a cég testén élősködöm, és ki fognak rúgni. Holott egy hónapja kaptam fizetésemelést, leírom, csak hogy bizonygassam magamnak, hogy ha az ember nem dolgozik, nincs jelen, akkor valóban nincs látszatja a munkájának, és ez egy normális fizikai-kémiai-biológiai  reakció.

Pap Jancsi, ez az a fickó. Aki elrontja.

#201

Mondjuk azt már évtizedek óta tudom, hogy igazából egy kis sugarú körben eléldegélek, ingergazdagon, boldogan, az ikrek miatti beszorulás is a lehetőségvesztés klausztrofóbiája volt, de most, hogy ez azért oldódik (vagy máshogy szorul), látszik, hogy nem tudok nagyot álmodni. Még a Balaton sem motivál, de kimenni Gödöllőre a fiúkkal, megnézni a kastélyt (várakat, palotákat akarnak látni), aztán elmenni a Caravella kávézóba, ahol cukros süteményt (vagy mégsem cukrosat?) tolunk az udvaron, közben az antikolt bútorkészítés tanfolyam félkész darabjait nézegetjük, szóval ez most elég csábító és buja kis terv.

És itt a kert, egyszerűen folyamatos boldogságinfúzió, nikotintapasz vagy ínyhez szorított bagóstasak, snuff, minden nap szivárog valami. Tegnap délután átevickéltünk a forró levegőn egy kis késő délutáni locsolásra, és bent zene szólt, két viharvert negyvenes gitározott, énekelt, de tényleg kurva jól. Mindkettőjüket ismertem már, az ikrek pedig bárhova útlevéként tudnak funkcionálni (“elnézést, nem baj, ha megmutatom a fiúknak ezt a gyönyörű belső udvart, máskor zárva szokott lenni a kapu” vagy “elnézést, nem baj, ha leülünk ide hallgatni, nézni, kicsit megpihenünk itt”), szóval odatelepedtünk. Annyira erős volt a helyzet, annyira lemeztelenítetten, gátlástalanul élvezték a zenélést, a zenealkotást, olyan ragadozómosollyal nézett rám a két faszi, egyszerűen úgy éreztem magam, hogy bekebeleznek, feldolgoznak, először fotó leszek, aztán a fotót is szétdarabolják, ahogy a ritmus hozza, annyira intim volt számomra ez, hogy végül hátat fordítva ültem le, erre is jó alibi a gyerek.

Végül a poloskák kerültek bele a szövegbe, meg Marigold cica, és mivel egyik fickó anyanyelve sem a magyar, ezért csodás szószerkezetek, nem létező, de majdnem értelmes szavak. Aztán indulnunk kellett, de amint kimentem a kapun, egy turista éppen ott ment el, és megállt, láttam, hogy ő ide most bejönne, mert elkezdte húzni a varázslat, de szigorú voltam, bezártam a kaput, sajnálom, Billy, sanszosan sosem fogsz rájönni, hogy ezt meg kellett volna köszönnöd. így még nem akadtak bele a horgok a börőd alá.

(Egyébként lesz majd Közösségi Kertek Éjszakája valamikor szeptember elején, aki bátor és erős szívű, jöjjön el, amint van hírem róla, itt megosztom.)

#200

Magam szíverősítésére gyűjtögetem a jó dolgokat, a rosszakat meg próbálom elpöckölni.

Jó, hogy nap mint nap lejutok a kiskertbe, és még mindig gyönyörű. Rossz, hogy a kis növénykéim életbenmaradása elég kétséges, megjelentek a földibolhák. Szétrágták az éppencsak kibújt leveleket, így a fene tudja, mi nő meg a pok choiból. Odáig jutottam, hogy képes voltam kézzel szétnyomni egyiket-másikat (már ha el tudtam kapni őket), ez nagy szó, mert igaz, húst eszem, nem vagyok vega, de Kop hatása az életemre olyan erős volt, hogy a rovarölés alapviszolygás bennem, és az ikrekkel is sikítozom, ha ártatlanul (vagy sem, azért csak nem lesznek Witman fiúk) hangyát bántanak. Azért megvan a bukolikus hangulat, amikor azon kaptam magam, hogy ízlelgetem a földibolha szót, milyen szép a ritmusa.

Jó, hogy ma, az ezer fokos játszótér-kohóban több mint 20 oldalt olvastam a Kobon, miközben a fiúk kis flakonokkal és egy nagyobb fiúcskával a homokban saraztak. Úgy értem, egybefüggően, elmerülve, néha fel-felnézve. Rossz az, hogy alapjáraton ez még mindig lehetetlen mellettük. Tervezek egy posztot arról, miért kurva nehéz egész napokat lehúznom az ikrekkel, miközben imádom őket.  No meg jó lenne egy poszt a játszótérről is, ez a Klauzál tér jó kis olvasztótégely (ha éppen nem kohó), és a Játszótér olyan, mint a dzsungel.

És jó, hogy tegnap az apai nagyszülők elvitték a fiúkat egy napra, végre volt egybefüggő időm, amit munkára akartam elverni (most a hó elején sok dolgom van, és ezt kellene a fiúk mellett megoldanom, szóval prioritása van mindenféle lenge kis bevásárlás, fagyizás előtt), a rossz az, hogy beteg lettem, éppen csak annyira, hogy szar legyen, feküdni akartam, nem tudtam enni (jajjcsakeztne, az étel örömét ne vegyétek el tőlem), komolyan, felnőttként is szar betegnek lenni, de szülőként olyan szopás, amit még nem dolgoztam fel 3,5 év alatt.

És jó, hogy a fiúk nagyon viccesek, okosak, pl. ma reggel Tomi feldobta, hogy menjünk ki, ha már felébredtünk, majd hozzátette, hogy ki a hóra. Mire visszakérdeztem, hogy a hóra? De hát nyár van. Erre elkezdett magában befelé nevetni. Aztán felém fordult, és elmondta, hogy csak viccelt. Összeteszem a két kezem, ha lesz humoruk, és tudnak magukon nevetni. És mi a rossz? Nincs itt rossz. Az imént felkapaszkodtak a gurulós székemre (térdelve gépelek jelenleg), és bevackolták magukat, mondták, mennek a pingvingyárba. Egyébként van egy fiktív haverjuk, Boldi, aki rengeteg dolgot csinált már életében, és különböző helyeken lakik. Pl. kidagadó függönyös ablakok mögött. Amit a múltkor megmutattak nekem a fiúk a Kisdiófa utcában, Marci megemlítette, hogy most bezzeg zárva a függöny. És szóltak már azért, hogy nézzem csak, valaki a harmadik emeleti erkélyen nézelődik, vagy hogy cipők vannak a villanydróton. Szóval jó dolog velük lenni, csak nincs más, ha velük vagyok, minthogy velük legyek. Ez a poszt 3 óra alatt készült el, ebben benne van az a másfél óra, amíg Tomi aludt, Marcinak pedig aludnia kellett volna.

Ha majd máshol is leszek, nem csak itthon a gyerekekkel meg a kiskertben kutyafuttában, akkor majd nagyvilági posztok is lesznek pezsgővel, kalandorokkal, egzotikus kétségekkel, sok-sok könyvvel. Oh wait, némi könyv még csurran-cseppen, akit érdekel, hallgassa a Hármas Könyvelést.