#151

#150

#149

Podcastposztot kellene írnom, de fáradt hozzá az elmém, helyette inkább itt produkálom magam, kisebb a nyomás.

Régóta terveztem, hogy megírom a dicsekvős posztom, a lökést végül az adta, hogy immár két tételről dicsekedhetem, sokkal jobban fest ez egy poszt struktúrájaként, párba állítás, szembe állítás, és/vagy stb, egyszóval remekül szerkesztett lesz a szöveg.

Két olyan eredményről van szó, melyeket szigorún nézve egyaránt a hajamra kenhetek, ez megkönnyíti, hogy írjak róluk, sokkal, de sokkal nehezebben menne olyasmiről beszélnem, ami igazán komoly erőfeszítés igazán komoly eredménye.

Az egyik az, hogy megcsináltam a Mensa adaptív IQ-tesztjét, és azt a választ kaptam, miszerint az értékem túl van a teszt méréshatárán, azaz a 125 ponton. Ez persze nagyszerű dolog, tényleg, büszke voltam, no lám, 172 centi is dicsőséges magasság, a mellem is milyen szép volt szoptatás előtt, szóval vannak dolgok, amiknek lehet örülni, ha az ember ölébe hullanak.

Gunyoroskodom, holott tényleg örültem, miközben tudtam és most is tudom, hogy semmi haszna. Ismertem Mensa-tagokat, néha okosak voltak, máskor irritálóan korlátozottak, okosságukba szorulva. Mert tudták, hogy okosak. Ismerem magamat is, sokszor okos vagyok, jól látok összefüggéseket, megértek olyan előadásokat, amelyeknek nem konyítok a témájához, persze utána visszaidézni, másnak átadni már nem tudom a tartalmat, de valami alapvető részét elkapom. Csak hitvány fos a memóriám, és kisujjam sem mozdítom a javításáért: nem tudom, mikor született Arany János, nem tudom a családtagjaim születésnapját, I.-t egy hónappal korábban köszöntöttem fel két éve, sajnálom, szégyellem, tényleg. Valójában nem, mert itt is a másik gyönge pont: teljesen motiválatlan vagyok számos kérdésben. Minden ajándékozási vágyam kiélem karácsonykor, utána nem tudok ilyen intenzíven, elmélyülten ajándékkutatásba merülni még egyszer (családom tagjait számolva meg még ötvenszer, 3 testvér, párkapcsolatok, gyerekek. I. családja). De más területek sem érdekelnek önmagukért, csak ha valaki jól ad elő róla, ha jó a vita, ha jó a vitatárs.

A feledékenység és a motiválatlanság mellé még ott az összes szociális kórság, a fóbiák, szorongások, imposztor érzés, ‘csak fel ne tűnjek’ vágyakozás. Talán másodikos lehettem, amikor szövegértési feladatot kaptunk, elsőként olvastam el a szöveget, de nem mertem jelentkezni, mert féltem, mit fognak mondani (ez az emlék egy nagy WTF, talán jobb is, hogy csak néhány foszlányra emlékszem a kisgyerekkorból, micsoda dolog már ez, ilyesmitől féljen egy hétéves, oda kell figyelni, hogy a fiúk semmiképpen se féljenek örülni), azóta persze finomodott (jó, először durvult) a helyzet, de azért ez szép esszencia.

Szóval így sokra nem megyek 126 IQ ponttal. Viszont oklevél. És adat. És talizmán is, mert azóta többször előfordult, hogy ha valami nehéz(nek tűnő) feladattal, nem feltétlenül munkával, néha házi gonddal néztem szembe, azzal erősítettem magam, hogy node ott az a legalább 125 pont, csak megoldom. És ha nem, akkor is ott az a legalább 125 pont. Szorongatom ezt a tényt, amíg felmelegszik, és már észre sem veszem, hogy valami tőlem független tárgyba kapaszkodom.

Bezzeg a másik eredmény. Néhány napja kaptam LinkedIn levelet, miszerint életem első, véresen komoly szerelme ismerősnek jelölt. Persze loholtam visszaigazolni. Persze ezerszer megnéztem már Facebookon, de nincs fent. Anno iwiwen fent volt, de túl büszke voltam bejelölni. Hogy ő akkor miért nem? Nem is fontos. A nagy helyzet az, hogy én voltam véresen és komolyan szerelmes, valahogy úgy dereng, a magam néha nagyon szerény, néha pofátlanul tolakodó módján ráakaszkodtam, ő pedig elfogadta ezt a teljesen zavaros érzelmet, és ha agyonütnek sem emlékszem, végül hogy foszlott szét az egész, leléptem a kisvárosból, főiskolára mentem, az egyensúly hiánya miatt könnyen dőltem másfelé – ebben sem vagyok motivált, néhány hónapnál tovább rajongani valakiért, aki nem érez legalább olyan intenzíven irántam, mint én felé. Legalábbis ez volt, amíg szereplőcserék voltak a szerelmi életemben.

Zs. miatt 17 évesen cigarettával lyukat égettem a karomra, persze az egész csak belső dráma volt, előbb-utóbb ki kellett próbálni magam, és a lyukat égetés aktusához nem tudtam szebbet hozzárendelni, mint az akkor iránta érzett vágyakozásom. A sebhely azóta is megvan – jókora lyuk lett -, azóta sem bánom, valóban nem lehetett volna szebbet hozzárendelni az aktushoz, nem volt olyan a testem hatása, amit ez a ma már csak 1 centis kör elrontott volna, és ma is szépséges ez a vágyakozás, amit a sebhely miatt még fel tudok idézni.

Nem fogom megkeresni Zs.-t, ő sem engem, nem is így fontos ez a kapcsolódás. Hanem most éppen az a fontos, hogy tévedtem, amikor azt hittem, csak ő volt rám hatással, csak én vagyok az, aki arra az epizódra emlékszik. Azt hittem, számára teljesen feledésbe merült, lényegtelen vagy legalábbis nem teljesen derűs emlék, semmiképpen sem olyasmi, amit leporolna, emlékeztetné rá magát, sőt a másikat, hogy volt. Az is jól esett volna, ha csak úgy bejelöl, mint ezredik ismerőst, de az pláne számít, hogy igazából csak 4 ismerőse van, és egyik sem közös. Nem is firtatom, hogy talált meg, minek, lényegtelen, nem is kell most tudnom, ha teljesen véletlenül keveredett valahova, ahol meglátott, és tét nélkülinek érezte a jelzést. Ugyanis ahogy az IQ talizmánja, ez is mágia, annak a varázslata, hogy hiába vagyok most nagyon egyedül, hiába esnek ki a kezemből azok az eszközök, amelyekkel kapcsolatba tudok lépni másokkal, és próbálom visszaszerezni, megmarkolni ezeket, de mindig csak egyet, kettőt tudok megtartani, szóval attól még léteznek szálak, és ha néha a kuka, néha meg a túl sokat pofázó, eláradó hülyének érzem magam beszélgetésekkor, a másik félnek mégis adhatok annyi örömet, élvezheti annyira a társaságom, hogy nem lesz baj, és ha a fiúk melletti, velük élt intenzív szellemi élet kicsit kevésbé lesz intenzív, akkor ezek a szálak a láthatatlanságból újra felfénylenek, és újra kifeszülnek, ha teszek érte.

#148

Nem mentem most sem messzire.

Csányi utcai véleményütközés:

Nagy Diófa, az alap street art helyszín: