Nyöször

Rázódik össze minden, mint a frissen töltött kávésdoboz, a végén belefér az egész Omnia. és a kanál is.

Már elhiszem Á. halálát, I. pedig próbálja feldolgozni, ahogy tudja, ez már az ő története. Ami közös: úgy fest, mégsem dől el a kis cég az erdő közepén, tartja valamelyest a sok ráfonódó partner, megrendelő és persze az alkalmazottak, akiknek most össze kell rántani magukat is. Így ahelyett, hogy végre szabadságon lenne I., és készülődnénk, pakolnánk, takarítanánk, hamarosan karácsony, utána meg szülés, szóval ehelyett rendes, sőt még stresszesebb munkanapok, tárgyalások, miegymás. Ám még mindig jobb, mint ha munka és főleg biztos munkaközösség nélkül húzná le I. velünk az első hónapokat. Persze sehogy sem jó, nem kellett volna ennek megtörténnie.

Meglepő volt viszont az emberek Facebook reakciója a halálra. Azt eddig is tudtam, hogy antiszociális vagyok, és csak itt csapatom ki a gőzt, amúgy sehol semmi személyes, a podcastban sem voltam képes utalni a terhességemre, csak amikor már nem volt más mód kimagyarázni a szxünetelést. Emiatt aztán nem tudom eldönteni, a szégyen, amit mások miatt érzek, saját szégyenem, vagy tényleg kínos volt, ami történt. Hirtelen mindenki emléknapot tartott, Á. falára posztoltak olyan fotókat, amelyen együtt voltak, valahogy az került előtérbe, hogy ki-ki miféle kapcsolatban állt vele, természetesen a legjobb barátságban. Nem kételkedem senki őszinteségében, de mégis, ez valahol nem Á., ez a másik ember. Persze akkor mi van, miféle alapon bírálom, ki hogy gyászol? Nem tudom.

Aztán a macska. Apróság, de tegnap már sírtam miatta. (Persze ez mostanság könnyen megy.) Amint abbamarad a kurrogása, és kitalálunk valami időpontot a műtétre, újra kezdi, immár abszurd sűrűséggel. Még a szülés előtt kellett volna megtörténnie a dolognak, egyszerűen képtelenség lesz úgy kisbabákkal itthon lenni, hogy egy őrült állat mindenhez tolja a seggét, mindenre felmászik, szekrények tetejére, polcokra, oda, ahova egyébként soha, a fene tudja, miért, azt hiszi, ott dugdozzuk előle a férfit? A mászkálás még hagyján, de jelöl, paplant, amit mindig is, és ma konstatáltam, hogy az egyetlen télikabátot, amit hordhatok, az most büdös, tisztíthatatlan, viselem, mintha szándékos lenne. A macskahúgy szaga. Ebben megyek be a kórházba. Pazarr.

Egyébként minden közbejövő gond ellenére valahogy tényleg oldódnak a dolgok, lassan elfogy a mosnivaló-vasalnivaló, megsütöttem az összes mézeskalács tésztát, egy-egy újabb zugot takarítunk ki, kerül ajándék a családoknak, talán minden megvan a gyerekfogadásra. Talán el is hiszem.

Viszont nagyon hiányzik a befelé fordulás. Pontosan két hét múlva visz be I. a táskákkal, üres gyomorral, húgyhólyaggal, száraz szájjal a kórházba, ahol betolnak a műtőbe, és ki már úgy jövök, hogy két apró, arccal, körömmel-ujjal bíró lény vált ki belőlem. Most két szikladarabot hordozok, kemények, nyomnak, lassan süllyednek, amikor oldalt váltok, de nem tudom személynek látni őket. Mindeközben valami furcsa büszkeséget érzek, amikor megint minden okés valami vizsgálaton, hamar megvan a pulzusuk a ctg-n, és szép szabályos végig, a súlyuk pedig derekas. Szeretném ezt felfogni, csak feküdni az ágyban, és nem azon töprengeni, megvettük-e ezt, elő van-e készítve az, hanem figyelni lassú hullámzásukat, egyre emberebbé képzelni őket.

Szívem szerint ki sem lépnék a lakásból, I. autóval visz a 2 utcányira lévő bankautomatáig is, minden héten azt hiszem, hogy most már tényleg beszűkült a világom, de minden héttel jobban szűkül. Azért tartogat örömöket a lépcsőház is.

Valaki összecsókolta az ismeretlen címzettnek szóló, postaládáját kereső ELMÜ levelet:

2013-12-19_15-38-08_725

 

A macska lábain pedig igazából mackók vannak:

2013-12-12_01-14-24_934

:(

Mára virradóra meghalt I. legjobb barátja, kollégája, főnöke, a kis IT Bt. lelke-vezetője-tulaja. Az egész életünk át fog alakulni most. Minden helyre fog rázódni, így kell lennie, egyedül azt nem tudom elhinni még, hogy meghalt. Csak haverkodtunk, de így is kikészít. És mi lesz I.-vel?

Varázsdomb 2.

Szóval a kórház.

Voltam én már egyszer egy éjszakát bent, akkor tetőzött az összeomlásom, tragikomikus módon, ahogy ma visszatekintek: sok, erős fóbiám volt akkoriban, a legerősebb a tériszony, és egyik éjjel, ahogy ültem az örökké lehúzott redőnyű, harmadik emeleti (pesti bérház emeletmagasságú) albérletben egyedül, nem bírtam tovább a távolságot a Földtől, felkerekedtem, és elutaztam nyugdíjas pszichológusomhoz, aki úgy ítélte, hogy az erős rettegés a magasságtól, lezuhanástól, emiatt félelem attól, hogy inkább elébe megyek a dolgoknak, szóval mindezek alapján úgy ítélte, hogy veszélyben az életem önkezem által, és szépen bekísért a Lipótba. nem is emlékszem az útra, pánikrohamom volt, ott persze befogadtak, kaptam valahol egy ágyat, sóhajtozó-síró nénik és ki tudja, miféle korú vegetáló lények között, altatót is kaptam, másnap persze kiderült, hogy kispályás vagyok én ott, így csak sima bejárós lettem, nem is tudom, mennyi időre, reggel be, gyógyszer be, gyógyszer be, este valahogy haza, otthon gyógyszer be. Ennyi kórházi élmény elég is volt egy évtizedre. (Ahogy belegondolok, nem is emlékszem, utána voltaképp mi történt a munkahelyemmel, velem, a környezetemmel, lehet, egyszer a saját életem fogom feltérképezni ahelyett, hogy a családi gyökereket kutatnám. Vakondlét.)

A mostani is sok mindennel gazdagított. Vagy csupaszított le éppen.

Először is az időt vették el tőlem. A napok, az órák többé már nem hozzám tartoztak, más tagolta, más döntött róla: reggel 5:30-tól bármilyen nővér, takarító, orvos megjelenhetett, kérdezhetett, vizsgálhatott, és ez akár este 11-ig megtörténhetett. Az ajtó belsejére ki volt függesztve a házirend, próbáltam értelmezni, de a heti, osztályos, napi, nőgyógyászati, miegymás vizitek ütemterveit nem értem fel ésszel. Soha nem tudtuk, mikor is hozzák a  reggelit, a vacsorát, miközben talán minden nap ugyanakkor kaptuk. Mégis, mint a tenger hullámzása, valamiféle ritmus kialakult, de annyi mindentől függött, hogy nem igyekeztünk követni, csak hagytuk magunkat. A szobában eleinte 3 kismama és újszülöttje volt a lakótársam, ők a szülés utáni második naptól a szoptatásokat követték, nekem a görcsoldó adott valami vázlatot, 6 óránként kellett bevennem, de sosem volt ugyanolyan egyik éjfél, egyik dél sem. Aztán a kismamák egyike, másika hazament, jött helyette új, majd egy szintén terhes lány, vele sorközösségben néztük ámulva az újabb napot, újabb éjszakát, ami eltelt, holott soha nem történt más, ha belegondolok, csak vártuk, hogy elteljen.

És elvették tőlem a teret is. Négy ágy a szobában, amelynek ajtaja sosem lehet csukva, minden közös, és minden térbe bárki bármikor behatolhat. Reggel 8 és 12, illetve 15 és 20 óra között volt látogatás, akkor akárki bent lehetett a szobánkban, mindegy, mit tettem éppen – persze ha valami vizsgálat éppen ekkorra esett, akkor ki kellett menniük. Mivel már az első éjjel nem aludtam szemhunyásnyit sem, és a többi éjszaka sem hozott többet, valahogy áttolódtak a kábult-lázas alvásaim a nappalba, néhány órákat tudtam így pihenni, csorgó nyállal, égő arccal, leizzadva, félig lerúgott takaróval ébredni babasírásra, családok látogatására, és mindez helyénvaló volt, hiszen ez egy kórház, ez egy kórterem. Helyénvaló volt, akár a börtönben a bezártság, de ugyanilyen helyénvalónak látszódott a szökési kísérlet is. Néha csak azért mentem el vécére, tusolni, hogy magamra csukhassak egy ajtót, de tudtam, más, egy másik terhes, állandó pisilni vágyó, vagy egy frissen szült, gátsebes sorstárs várakozhat kint, ha hirtelen igénye támad. A harmadik éjjel voltam csak elég bátor, és fedeztem fel végül egy nyugodt zugot: a nővérpult előtt kitett székek között volt két nagyon kényelmes, háttámlás fotel, hajnalban oda jártam ki a Kindlet olvasni, magamban lenni. A barna székek, így hívtam, és meg is mutattam I.-nek egyik látogatáskor, nem hiszem, hogy átérezhette, miféle menedék volt az. Ha már nem ment az olvasás, sétáltam a folyosón, és beláttam a többi kórterembe, ahol a szerencsésebbek aludtak, elvettem az ő terüket, miközben nekem sem lett több. Az osztály bejáratán túl, ahova csak a kávéautomata ígérete csábított (krémcsokoládé, indian cherry drink, pohár nélküli opció), sosem jutottam a hat nap alatt.

És ahogy a Liptban, itt is voltak vegetálók, a légzőmaszkos nő az egyik teremben, a rejtélyes fertőző beteg az egyágyasban, ahova minden nővér kesztyűben-maszkban megy, és máshova kerül az ágyneműje is, valami orosz nő, sosem láttam, mindenről csak más mesélt. Ott volt a drogos lány a mögöttünk lévő szobában, ahova nem sétáltam el, mivel az már túl volt rajtunk. Az a legenda járta, hogy a drogos lány, aki 37. héten járt, de a hasa akkora volt, mint nekem a harmadik hónapban, itt bent is drogozik, ezért vagy másért a baba nemhogy nem nőtt, de elkezdett súlyt veszteni,  már csak 1500 gramm volt (nekem bent az uh-n 2200-t mértek fejenként 33. héten), végül meg is szült, az újszülöttet elvitték koraszülöttet kezelő kórházba, ő pedig le-lejárogatott cigizni továbbra is. Ott volt a katéteres lány, akinél bent lehettek a hozzátartozók éjjel is, emiatt féltem tőle, és megpróbáltam elkerülni, amikor ő is sétált éjjel a folyosón, kezében a zacskója (Billa heute – freut Eucht Leute), amibe a véres cső vezet. Láttam őt is aludni, sosem oltotta le a lámpát, és eloszlott a félelmem, a végén már köszöntünk egymásnak, amikor kereszteztük a másik útját, nagyon szomorú volt az arca, szégyelltem, hogy tartottam tőle. És voltak az osztály másik szárnyáról a klikkben járó idősebb nők, akik mindig elsőként értek oda a csöppnyi kis étkezőbe (asztalok középen egybetolva, körülötte 20 szék, mikró, hűtő, egy könyvesszekrény, benne pár elfekvő latin kötet és Martha Taylor meg Moldova, összesen tucatnyi könyv), és alaposan kitárgyalták a menüt, majd közösen álltak fel, és mentek vissza a szobáikba.

És ott voltak az újszülöttek, akikkel még sosem töltöttem ennyi időt, és az egyiket, akit Ábelnek hívtak, de én titokban elneveztem Antonnak, mint valami tündérkeresztanya, szóval az egyiket, mert nagyon sírt, amikor az édesanyja elment zuhanyozni, fel is vettem, 2 napos baba, csak meg mertem fogni, és elhallgatott, az a szag, nem csak a babaszag, hanem az öblítő, a krémek, a teste illata, az még sokáig hiányzott, azt hiszem, bele fogok hülyülni, ha ketten sírnak mellettem, ahogy sírtak éjszakákon át mások gyerekei, de azért azt is elhiszem már, hogy menni fog ez az egész, és valami ki fog sülni belőle.

Varázsdomb

Kedd éjjelről szerdára virradóra oklyan különösen éreztem magam, hogy végül összeszedtem a bátorságom, és bevonultunk a kórházba. I. attól rettegett, hogy valami történik, én attól, hogy holmi kis semmiség miatt ugrasztok mindenkit. Végül egyikünknek sem lett igaza, ellenben ma engedtek végre haza, de csak mert nyüszögtem már bent, és voltaképp sok dolog a gyógyszerezésen, felügyeleten kívül nem történt bent velem. Gyógyszert tudok itthon is szedni, ha meg baj van, akkor elegendő berobogni, (iker)terhesen, a 34. héten a baj nem 5 perces, hanem órák alatt alakul ki.

Egy kicsit Utas és holdvilág volt, legalábbis az első éjszakáig holmi ideggyenge külföldiként üdültem egy idegen országban, aztán azon kaptam magam, hogy egy saját bejáratú tüdőszanatóriumban élek, erről majd írok külön, ha leülepszik.

Hazafelé még benéztük a kórházi büfébe, ami egészen jól ellátott volt, pl. klasszik sült krumplit is tartottak, illetve néhány filléres könyvet, így lettem boldog tulajdonosa az alábbi darabnak:

2013-12-09_16-09-05_913

 

A kötet egy sorozat része:

2013-12-09_16-10-10_810

A felesleges ember

Tegnap rám szakadt a szomorúság. Szinte mindent átadtam a munkahelyemen, és nem is volt semmi extra fennakadás. Sima ügy. Amúgy sem volt sűrű ez a pár hónap a munkahelyemen, legalábbis annak a pozíciónak, aki én vagyok, így jött ki a lépés. Azon kapom magam, hogy nézegetem a céges levelezést, felmerülnek még apróságok, ezt még rendeznem kellene, el fog maradni, holott már más dolga, és be kell látnom, nem varázslat. Rendezi is más.

Itthon már semmit nem tudok kezdeni magammal. Egy kis söprögetés, ruhák bepakolása a mosógépbe. Főzés. Mosogatás, aztán le kell ülni. Minden másban másra szorulok. Már hálás vagyok a szülőknek, ha ételt hoznak. I.-nek folyamatosan köszönöm, hogy ide-oda hurcol, hogy felvesz elejtett dolgokat, lejön velem a sarki DM-ig, és segít hazahozni. Haszontalannak érzem magam.

Ami rádöbbentett arra, hogy életem eddig arra rendeztem be, legalábbis egyik oszlopának tekintettem, hogy hasznos vagyok. Intézgetek, a munkahelyem okán akár éjjel is gép elé ülök, takarítok, bevásárolok, mert itt különben meghalnánk, a világ összedőlne, már megint tőlem kér kölcsön a legkisebb öcsém, anyáméknak megint kiürült a kassza, mondom én, minden összedőlne.

Hát a faszt. Én dőlök össze éppen, és mindenki más boldogan eléldegél. I.-t korántsem zavarja a felmosatlan kő, a család valahogy intézi pénzügyeit, sőt most ők akarnak ezzel-azzal ellátni.

Tegnap a DM-ben a pénztáros előrehívott, aztán amikor a hurka ujjaimmal nem tudtam a visszajárót elpakolni, segített felszedni a földről a szétguruló pénzt. Közben égett az arcom, hogy figyelmet koldulok, holott azért éghetne, mert nem tudom elfogadni szépen, amikor gyenge vagyok, és mások erősebbek.

Erre van most egy szűk hónapom, van mit tanulni alázatból. Utána fordul a kocka, és két ember élete lesz a kezemben, akkor pedig ez tesz gyengévé annyira, hogy továbbra is engednem kell felszedni magam után az aprópénzt.

 

Tárgyiasulás

Hosszú és unalmas poszt lesz ez terhességről, nyavajgásról, még én sem fogom újra átolvasni, na.

Hetek (már ha 8-9 hét is hetekben mérhető, nem hónapokban) óta mást sem teszek a terhességem kapcsán, csak listákat írok, fórumokat bújok és vásárolok, vásárolok, vásárolok. (Persze hazudok, mert jógára járok, vizsgálatokra is, dolgozom stb. Meg csak úgy vagyok.)

Kezdődött az egész a kórházi táskával, azt az első orvosi szemöldökráncoláskor (2x. hét?) elkezdtem összepakolni, és szembesültem azzal, hogy miféle életem van nekem. Szánalmas kis értelmiségi lét, köntös, zuhanyzós papucs nélkül, még szerencse, hogy régebben túrázgattam, és van kanálgépem, termoszom. Elkezdtem hát beszerezni a hiányzó apróságokat, wc ülőkére fertőtlenítő és papír meg eldobható bugyi, kínai papucs, szoptatós hálóing, mosdószivacs. Tegnap átnéztem mindent. Az már korábban kiderült, hogy a 2 hónapja vett papucsba immár nem fér bele a teljesen elefántszerűvé dagadt lábam, újat kellett venni, aztán szerencsére kaptam ajándékba bontott eldobható bugyit, így felpróbáltam egyet, és habár tény, hogy a szétcsúszott medencém és a felszedett kilók szépen kigömbölyítettek, de baszki, komolyan nem terveznek, csak max. 70 kilós embereknek műtét után használható bugyit? Remegve próbáltam végig a hálóingeket, de azokba még beleférek, egyelőre. Még van 30 napom, ha más nem, xxxxl-es hálóinget kapok karácsonyra.

Aztán a ruhák. Nadrág már az első trimeszterben nem jött rám, azóta vásárolgatom a drága vackokat, néhány hete az utolsó hordható gatyám kurrogáskor bosszúból levizelte a macska, akkor kicsit elszomorodtam, de van deus ex machina, kaptam pár, egyelőre még bő terhesnadrágot kölcsön. Hogy egyetlen pulóverem van és 3 nadrágom, valamint kb. 3-4 tunikám, nem zavar, az öltözködést jelentősen megkönnyíti: azt veszem fel, ami tiszta. Bezzeg a cipő, a kabát. A látványosan feldagadt lábam alig fér bele valamibe, de ha bele is fér, lehajolni már régen nem tudok (tegnap megéreztem a véget, amikor az ágyról lecsúszott a Kindle, és inkább hagytam a földön, és telefonról olvastam valami mást, minthogy nekiveselkedjem a visszaszerzésnek), szóval valami olyan cipő kell, ami elég nagy, könnyen becsatolható, nyilván tele ilyennel a polc, egyetlen darabom van, egy kis tavaszi cucc, azt hordom. A kabát a másik téma, ott sem voltam hajlandó hasamra passzolót venni erre a két hónapra, de itt is intézi az isteni beavatkozás a dolgot, jelesül egyszerűen nem tudok már mozogni, így a kimerészkedés az utcára hamarosan teljesen tárgytalan, vagy ha mégis, odáig elmegyek lebernyegben. Pl. jógára, ami kb. 60 méter út, és lassan már oda sem, mert a vizesedéstől begyulladt ujjaim és csuklóm, valamint a rám pakolódott 20-30 kiló plusz (nem merem megmérni magam… ,( ) kínoz mozgás közben. leguggolni régebben ment, szépen, egyenes háttal, aztán lassan úgy éreztem magam, mintha konditeremben nyomnám súlyzóval a hátamon, akkorával, ami túl van a határaimon, de rajkodni akarok a többiek előtt, ezért tolom. Ruha ügyben elgondolkodtam egy piaci résen: az utolsó hónapokra nadrág, cipő, kabár vagy alkalmi ruha kölcsönzése kismamáknak.

Vissza a kórházhoz, ahova egy táska nem elég, a gyerekeknek is vinni kell cuccokat. Kelengyét. Pelenkát. Meg textilpelenkát. Meg ruhát. Jó ég, mibe kell öltöztetni egy gyereket? És a legfontosabb kérdés, mekkorák lesznek? Ha nagyon korán születnek, akkor a ruha nem téma, mert inkubátorba kerülnek, igen szerény enyhítés a parahelyzetben. Nem nagy varázslat amúgy, a legkisebb ruha 44-es méret, utána jön az 50-es, az 56-os, 62-es stb. A biztonság kedvéért vettünk két 44-es bodyt. aztán a múlt heti uh után mentünk a Tescoba, abban a biztos tudatban, hogy immár nagy az esélye, hogy nem lesznek tiny baby méretűek, azaz 2,5 kiló alattiak. Namost van a body, ami az alsóruha, lehet ujjatlan, rövid ujjú, hosszú ujjú. A fogasokon lógtak össze-vissza a típusok, a méretek, de az egységes színjelölés a kis vállfákon segített, hogy mindig a legkisebbet válasszuk ki. Csak a vajszínű árnyalatra kell hajtani, ennyi. Így sikerült összeszednünk mégis tiny baby, 0-0, up to 1 month, up to 3 month méretű ruhákat, amelyeket csak kibogarászva lehet besorolni, de természetesen nem egyformák. Az van, hogy a 2 gyerek akár naponta hatszor összeszarhatja magát nyakig a kórházban, ez 12 darab valami, amit bárcsak tudnék, hogy mi. Vagy mekkora. Itt szúrnám be, hogy szerencsére fény derült arra, mit lehet tenni egy összeszart bodyval. Olvastam olyanról, aki a brutált már levágta a gyerekről, és kidobta, sógornőm szerint a szart a csapnál ki kell (ha ki lehet) belőle öblíteni, utána mehet mosógépbe. Szóval kelengye. Még kell más ruha is, meg kell valami melegebb, amiben hazahozzuk őket. Mekkora rugdalózó? Kocsikabát vagy kardigán? Kell cipő vagy zokni, ha rugdalózójuk van? Ezen felül kell még a bundazsák, vagy lehet valami helyett? És mit kell levenni róluk a kocsiban? Milyen autósülés kell? Úristen, ez ennyibe kerül? És a szoptatás. Menni fog? Semennyire nem tudok rákészülni, minden élesben lesz tesztelbe. Ha nem megy, akkor mellszívó kell, kézi? De melyik? Vagy elektromos? Ha szart választok, akkor a gyerekek éheznek, én szenvedek, kidobtunk egy valag pénzt (kézi mellszívó 10-13K, elektromos 20K felett, persze lehet használtan is venni, hajrá). Oké, kimaradt a kózházi táskából a szoptatós melltartó, azt még venni kell. De lassan már csak neten tudok rendelni, elbasztam, elbasztam, előbb kellett volna intézni.

Jönnek a nagyobb falatok, a babaszoba bútorai. A kiságyak. A pelenkázóasztal. A babakocsi. Légzésfigyelő? Ágynemű, takaró, törölköző, rácsvédő, kiskád, ezer apróság, ami használatkor mutatja csak meg magát, pl. körömvágó olló, kell egy, de melyik fog működni? Amíg próbálkozunk, max. kapnak körömvédő kesztyűt, hú, ez amúgy is kell a hazahozáshoz. Meg sapka. Ruhák, valami tároló nekik. Pár ismerőstől már annyi ruha összegyűlt, hogy lassan több van a fiúknak, mint nekem – 3 tunikával ez persze nem kunszt. Mindent ki kellene mosni, vasalni,. Haha, vasalni. Amikor lehet, elkerültem, most hatvan kis rongyit kell elintéznem, meg lepedőket, pelenkázóra betétet, mitudomén. És úgy elpakolni ezeket, hogy méret, szezon szerint előhúzhatóak legyenek, most a téli, kicsi dolgok kellenek, na igen, de mekkorák? Mérleg, azt lehet kölcsönözni, sterilizáló, cumisüvegek, amik talán nem is kellenek, ha megy a szoptatás, ki tudhatja előre, mindent tegyünk bele az utolsó pillanatban beszerzendők listájába? Mi van, ha karácsonykor kerülök be? Hol veszünk mellszívót, hogyan lehet máris elrontani a gyereknevelést, hogy aztán 20 év múlva az analízis után bocsásson meg őszintén valamelyikőjük. Anya, túlléptem az első hetek sokkján.

Az egész hercehurcára csak növényi tejszínhab, hogy a macska kéthetente kurrog, és immár az én cuccaimra is jelöl. Már volt műtétegyeztetés, de erre újra elkezdte, most szemeteszsákok borítják a kiszoba védendő bútorait, I. macskacsapdákat állított a kiságyakba (celluxok ragadós oldalukkal felfelé, egy élmény a macskát hajkurászni azért, hogy leszedjem a bundájáról a ragacsot, közben marcangol a lelkiismeret, de ha az ágyra vizelne, sírnék keservesen), az értékesebb tárgyakat felpakoltuk a szekrény tetejére, erre az állat hirtelen rájött, hogy van felfelé is dimenzió, és ő el is éri, azóta zárom a szobát, sajog a szívem, semmi sem jó.

És hogy mennyi alapom van nyavajogni? Semennyi. Igaz, a kezeim használhatatlanok, a lábaim rettenetesen dagadtak, hajolni nem tudok, járni sem. aludni félek, nem is megy hónapok óta, ha nem fáj a hasam, hátam, csípőm, akkor előjönnek a soványabb, szemüveges, entellektüel parák a sarokból, a rettegés a jövőtől, a jövő héttől, a jövő hónaptól. De. Ezek normális, egészséges dolgok. A terhességgel járnak. A fene tudja, hogy a 39 év, az ikerterhesség vagy valami más miatt, de nyakamba kaptam a tüneteket, amik mind olyanok, hogy nincs és nem is kell mit tenni velük. Minden leletem eddig nagyszerű volt. Minden vizsgálat értelme csak annyi, hogy kizárjon dolgokat, amik megtörténhetnek, de minden vizsgálat arra jutott, hogy a dolgok nem történnek meg. Persze folyamatosan rettegtem, és most is félek, a héten beírtak komolyabb ultrahangra (protokoll), tegnap megint volt vérvétel, hátha most jön elő valami. Hátha az utolsó hónapom az, amit már nem tudok kihúzni? Ezek a parák viszont tényleg az ikerterhesség miatt vannak, más esetben a korábban beinduló szülés nem ilyen magas esélyű.

És még a vásárláshoz. Igenis szerencsésnek mondhatom magam, hogy habár spúr módon vásárolunk, amit lehet, megvettünk használtan, és kaptunk nagyon sok mindent ajándékba, kölcsönbe, de amit meg kell venni, azt meg tudjuk. Sőt még arra is jut a büdzséből, hogy bizonytalankodjam, hogy válogassak, hogy érezhessem, na, itt és most véglegesen és visszafordíthatatlanul elbaszok valamit, mert a nem megfelelőt veszem. Meg is becsülöm a szerencsém.