Utószezon

Ma hajnalban nekivágtunk a Tesconak, hogy a végtelen bevásárlólistánkat egy igazán nyugodt és olcsó helyen csökkentsük. Az alvási ciklusom már régen felborult, így semmit nem számított, hogy kettő óra van vagy délután öt, sőt ujjongtam magamban, olyan izgalmasnak ígérkezett a pangó áruház, ahol minden a miénk lesz, meg persze néhány másik, magát nagyon rafináltnak tartó bevásárlóé.

A valóság. Eszembe jutott A háromnyakú palack titka kötetből az egyik novella (Az a kötet mennyire jó volt, persze hatszor olvastam, de a legtöbb novellára tisztán emlékszem, és futkos a hátamon a hideg a rettegéstől, az örömtől, viszont érdekes módon egy szerzőt sem jegyeztem meg, minek, ott van a nevük a kötetben. Most néztem rá, kik is az írók, az egyik kedves sztorim, A szél írója pl. Bradbury.), amiben egy idősebb pár úgy dönt, hogy még pár hetet marad a kis nyaralófaluban, hova siessenek, az idő még jó, nyugdíjasok. Ám szépen-lassan bezárul körülöttük a világ. Nyaraló népség, ez a címe.

Szóval ott lehet maradni a kis házban szeptemberben is, ahogy el lehet menni a Tescoba hajnali kettőkor, de a hübriszért (nekem ezt is lehet) büntetés jár. A polcok lerabolva, körülpakolva dobozokkal, raklapokkal. A kiszolgálópultok nem igazán működnek. Mindenütt rettenetes kosz, ez az a kosz, ami amúgy is ott lehet, csak a sok ember takarja, nem is tudom, mikor jobb. Takarítógépek próbálják rendbe szedni a sorokat, de csak rosszabb a helyzet, útban vagyunk mindenütt. Még több kosz, a pakolás hulladékai, eldobált kartondobozok, letépett cellux, a lisztespolcoknál gázolni lehet a lisztben, jó móka lenne, de félek, elesem, így menekülőre fogom. A pakolók java nagyon fiatal, tétova diák, szűk hatáskörrel, amit nem is merne átlépni, még akkor sem, ha tudná, merre. A wc 3 és 5 között zárva, nem könyörül rajtam a takarító, hiába a hasam. Kétszer futottam neki azért, kétszer pattantam le, végül kibírtam hazáig. Nincs kassza, csak önkiszolgáló, ahol bénázunk, azt hisszük, mi tudjuk a logikát, persze nem, az ügyeletes alkalmazott nyolcszor jön oda segíteni, sosem mondja el tisztességesen, mi a baj, csak a kártyáját lehúzva rendezi. Végül összeáll a kép a fejünkben, utáljuk az egészet, amikor hazaérünk, még negyedórát beszélgetünk, hogy lehetne optimális a rendszer, a gépezet. A többi vásárlót nem is látjuk szinte, egyszer belefutok egy kosárba, benne egy csomag Abonett és két répa (mi történhetett?), a bébiruhákat válogatva látom, mellettünk egy nő nagyobbacska gyerekek zoknijait nézegeti, a pénztárnál két stricikülsejű fiú pakol sokkal rutinosabban, mint mi, igaz, nekik csak pár olcsó üdítő és ki tudja, még mi a vásárolt cucc.

Sminkelve sem csinos ez az áruház, mi most megnéztük éjszakai toalettjében, nem lenne szabad panaszkodnom, pár tétel lekerült végtelen listánkról, és elhittük ennek a leharcolt nőnek, hogy tényleg 7 rugó (7 rugó??????) egy négyes cumisüveg készlet, ennél olcsóbb már nem lesz máshol. A valóság nem csak a kiszórt liszt, hanem az, hogy tényleg ennyibe kerül.

Helyett

A hosszú poszt sosem fog elkészülni, ellenben dugóként szépen elzár minden mást, apró-cseprő kis mondanivalókat, hát le van ejtve, nincs hosszú poszt, nem volt abban pár öncélú panaszkodásnál és vicceskedésnél több, azaz még néhány adat, amik mint a több éves nyaralási fotók valami nagy vízről (a tenger vagy a Balaton, mikor is?), már rég értelmüket vesztették. Majd 30 év múlva lesznek újra érdekesek.

Ami viszont igazság: egyre inkább nem vagyok más, mint terhes ember. Nincs semmi dolog az életben, amit csak úgy tennék, nem pedig azért, ahhoz képest, azzal együtt, figyelembe véve stbstb., hogy várandós vagyok.

Ami már kevésbé igaz dolog, csak saccolás: szerdán a nőgyógyásznál volt egy kisebb uh géppel nézegetés (előtte egy hónappal volt az utolsó a drága magánklinikán), a dokim szerint 2000-2400 grammosak fejenként, ránézésre. Ez azért kicsit sok, persze az ultrahang nem egy mérleg, de ami mégis igazság, valóság, az a teher, amit hurcolok nap mint nap, az egyre nehezedő teher, ami húz le a földre, de groteszk mód, mert feküdni nem enged, az alvás pokoli, egy kicsit valójában minden mozgás vagy mozdulatlanság az. Szóval egy óriásbabányi gyereksereg van a hasamban, és még bő egy hónap az előrehozott műtétig, mekkorák lennének, ha kivárnánk a 40. hetet? Egyenként 4 kilósak? De nem tudhatom meg, mert január 2-án erszényes emlős leszek, ha addig maguktól nem vágnak neki a folyosónak. Amúgy is, nem is én leszek egyre terhesebb, a Föld sűrűsödik be alattam, egyre nő a gravitáció.

Voltak érdekes dolgok is, pl. a szülőszobai látogatás. Na, ez meglepetés volt, tényleg nem így képzeltem el, kis szobácska, ágy, egy-két bútor még, ha bemegy három ember, tele is van. Az a gyanúm, valóban csak három ember van bent a szülőnőn kívül: az apa, a szülésznő, és néha benéz a doki. Persze a neten mindenhol az alternatív szülőszobát mutogatják, azt nem nézhettük meg, mert éppen használták. És nem, nem volt sikoltozás. Van külön vajúdó szoba, illetve az ember ott lébecol, ahol tud, mert szülni csak a végén, az utolsó 1-2 órára viszik be szobára. Persze ebből én nagy eséllyel kimaradok, nekem a műtő lesz, oda nem nézhettünk be. Valahogy nehéz elképzelnem a dolgot, hogy másodikán korán reggel a bekészített táskákkal szépen beregisztrálok a portán, a szám tapló (éjféltől nem ihatok, illetve már előző nap estétől nem ehetek), izgulok, aztán lepakolok a szobámban, és? Aztán mi lesz? Visznek is infúzióra, katéterezni, semmi látványos magzatvízelfolyás, sikoltozások, görnyedések? Egyelőre egy titkos vágyam van csak a kórházzal szemben: az első éjjel hadd aludjak egy nagyot. Persze miért is sikerülne 15 centis műtéti sebbel…

A másik érdekes dolog a nőgyógyász volt, most először jött velem I., aki végigülte az egész vizsgálatot. Így csúsznak arrébb a korábban véglegesnek hitt határok, régen a nőgyógyász előtt feszengtem, most pedig meg is tudom osztani mással az élményt, már megint az intimitás területe formálódik. Egyfajta szemérmetlenség ez, de összefüggést látok azzal, hogy egyetlen darab pulóvert hordok (ez jön fel rám), amely tény nem okoz gondot, inkább az aggaszt, hogy lehet, még ez is szűkös lesz. Akkor I. pulóverjei közül kell lopnom. Nem is a szemérmesség módosul, hanem a prioritás? Meglátjuk. Hajat még rendszeresen mosok, körmöm vágom, ételt tányérról fogyasztok, javarészt.

Fotós rovat

Mai misztikum a Holló utcában látott köztisztasági autó vagy mi a szösz. Ment a kis furgon, csapatta levegővel a csikkeket, leveleket, spriccelte aztán a vizet. És amint elhajtott, mentem utána, mint vándorcikusz után a Füsti Pisti, próbáltam lefotózni, hogy a ponyva alatt a víztartály körbe van pakolva nagyméretű plüssjátékokkal. Nem sikerült, a furgon mozgott, de nem is baj. Talán ha közelebb megyek, engem is beszippant, és lekoszlott koalaként végzem a többi elvarázsolt lélek között.

2013-11-06_12-08-43_436 2013-11-06_12-08-54_614

Hangulatom egyébként leginkább azzal tudnám jellemezni, hogy ezt a posztot videóstul-mindenestül megkönnyeztem.

http://fuchspeter.wordpress.com/2013/11/05/meghalt-laurie-anderson-ferje/

Terheslét

A múlt héten katartikus állapotba kerültem, amikor merészen átsétáltam a körúton a Hunyadi térre, a piacra. Útközben az egész univerzum rám figyelt, és sugározta felém a fényt, az ingereket, jobbra bezárt érembolt kirakata, hopp, nem is, nyitva van az, csak tetszhalottnak tűnik, mint az összes eddigi érembolt, amit láttam, balra sztriptízbár, ahol a bejáratot a Barbi twins minimalista fotója köríti (örök emlékek ők nekem a kamaszkoromból, a korai magyar Playboyból, a tarisznyamellükkel, dús hajukkal, mindenük olyan sok, sosem lesz nekem ennyi, erre még most is itt lebzselnek körülöttem, és utánanéztem, nem ám kokain szétette, majd újraműtött orrporcokkal, hanem még mindig celebként, persze műtve), aztán a piac, ahol annyi szín van és íz, és emberek. A halasnál egy 8-9 éves kisfiú áll előttem, halat veszek, mondja. Rendben, és mit? Ezt, mutat rá valamire. Kárász. Életemben nem vettem még kárászt, talán nem is ettem. Errefelé nem abszurd, ha egy 8 éves kifiú egymagában vásárol. Ő mégis az. Csak nézelődik, találomra mutatott a halra, most azt figyeli, én mit veszek. Maguknak van gyereke? Nincs még, de nagyon úgy fest, most lesz. És ott van a hasában? – itt finoman, röviden, mint egy odacsapódó macskafarok, megérint. Igen. És megnézhetem a halat? Persze, mutatom is neki a zacskóban a pisztrángot. Közben megjelenik a nagyapja, még csak elnézést kérő mosoly sincs, ez a fiú elvarázsolt kastély, nem lehet mindig elnézést kérni. Mennek tovább, a fiú még visszafut. Megfoghatom a halat? Persze. Megfogja, meglökdösi a halak testét a zacskón keresztül. Már nem élnek. Nem.

Hazafelé az út tíz perc séta, picit már túl a konfortzónán, de megérte.

És vannak még ilyen gazdag napok. Azért ma beugrott ez a szám.