#333

Marci orrmandulája hetek óta be van durranva, nappal nincs gond, éjjel, amikor fekszik, a mandulák elzárják a levegő útját, szájon át vesz így, aztán elfelejti, megpróbálja orron keresztül, szívja, semmi, nem lélegzik, majd hirtelen nagy levegővétel, nagy kortyolás szájon át. Ezekre mind-mind felkelek, mellette az ágyam, egyébként éppen ezek miatt (krupp, asztma stb.). Is. Nosztalgikus érzés volt, mint annak idején, amikor ajándék volt egy átaludt éjszaka. Most is az, ajándék, de még nem kaptam meg, csak tudom, hogy ott van a szekrény aljában becsomagolva, csak hatot kell hozzá aludni. Oh wait.

De lett időpont magánrendelésre, egyik edzőtársam, egy fiatal orvosnő fogad minket. És én jól viselkedtem, nem kérdezgettem semmit edzés közben. Erre lesz a vizit.

Aztán elfogyott az erőm, kedden még azt hittem, egy jó kardiósabb edzés kihajtja belőlem, mint a démonokat, de csak rosszabb lett. Nehéz, ragacsos, felriadós alvások, zúgó fej, takony, erőtlenség, napközben és este néha hidegrázás, feszült bőr, ami minden érintéstől visszarándulna befelé, magába. De lázam, az nem volt, tehát nem vagyok beteg. Mintha a betegség csak akkor volna jelen, ha ott a láz is. Minden nap csokit ettem. És nem zavart. És most az sem zavar, mennyire nevetséges leírva az a mondat, hogy na tessék, bűntudat nélkül ettem csokit. Most hétvégén terveztem kipihenni magam, meggyógyulni, de Marci éjszakára durván beasztmásodott, csak reméltem, hogy 2-3 óránként mehet a Ventolin, de végül egy egész órát nem aludtam egyben, olyan sűrűn kellett neki, zihált, fetrengett, nyöszörgött, felült, anya-anya, reggel meg úgy sétált át a másik szobába fogyó levegőtől elfúló hangon visszaköszönve, mintha kipihente volna magát.

És valahogy elmorzsoltam ezt a napot is. A rémisztő nem is a kimerültség, a csokoládé, a sokadik kávé. Hanem a semmi. Az a semmi, amit éreztem csütörtökön az edzőterem öltözőjében. A fiúk próbaképpen becsatlakoztak a karatecsoportba, én pedig ugyan vittem magammal ruhát, kulacsot, nem voltam képes átöltözni. És nemcsak nem tudtam, de nem is sajnáltam. Mintha elveszett volna az átjáró, amin keresztül át tudok lépni egyik síkból a másikba, ahol át tudok, és ezért vágyom is átmenni, be a terembe izzadni, nyújtózni a többiekkel, és ha nem sikerül, akkor sajnálni, hogy ez most kimarad. Nem sajnáltam. A mai nap is így telt el, elkopott, mint a radír, fekete, aztán fehér hurkákban, mert a végén már nem volt mit magával vinnie. A fiúk meséket hallgattak, én pedig nem csináltam semmit. Megkerestem az egyik macska oltási könyvét. Kimostam az ágyneműt. Készült ma podcast is, amiben olyan dolgokról beszélek, amik nem az elmúlt egy hétben történtek velem. Mosogattam, de közben nem kóboroltam el a tengerpartra, ahol egy formálódó sztorim játszódik, vagy a pincébe, ahol egy szinte kész, még szerkesztésre szoruló. Keveset olvastam, ott is nehezen léptem át a határt, be a szövegbe.

Voltam depressziós, sok-sok-sok évvel ezelőtt szorongásokra antidepresszánst kaptam, nem szedtem sokáig, így nincs mély tapasztalatom róla, csak annyi, hogy az első napokban a sötét nihil kapott el, az amikor csak a plafont néztem, és nyomott a levegő. De ez a mostani semmi, ebben az az ijesztő, hogy nem volt (nincs?) bennem vágyakozás másra, a kimaradt dolgokra. Azaz de, egyetlen nagy vágyakozás van bennem, hogy újra az legyek, aki sajnálja, hogy nem jut ideje írni, vagy hogy elmarad az edzése. Vagy hogy aludjon egy nagyot. Viszont ennyit elértem, ezt a posztot megírtam.

#332

Úgy érzem, jól fogadta a világ az SFMagos novellát, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és írt akárhol is róla. Nem csak azért fontos, mert jó dolog olvasni, tetszett a másiknak, hanem igazából ez, hogy van olvasója, befogadója, ez tesz engem közben íróvá, és bevallom, ilyesmikbe kapaszkodom, amikor éppen nincs idő nemhogy írni, de fejben foglalkozni az írás dolgaival.

Egyébként nagy a boldogság most bennem, mert sikerült befejezni egy novellát, amit a GABO pályázatra terveztem beadni. T. szerint abból lehetne regény, nem is novella, szerintem pedig novella, de egyik éjjel, a szokásos áldott pillanatok egyikében, amikor olyan zsebekbe is belenyúlhatok, amik létezéséről egyébként nem is tudok napközben, szóval előkerült egy gondolat, hogyan is lehetne ebből regény. Egy másik történet, ami hagyja ezt a novellát élni, de ő maga is kezd erőre kapni, még csak homályos képek és szituációk laza csomagja, egy sötétben álló, még kivehetetlen karakter, azt hiszem, nő, és, hú, ez nagyon merész, de le kell írjam, szóval lenne benne nyomozás is, kicsit olyan krimiféle, mint a The City and the City, csak azért nehéz ezt mondani, mert hát na, Miéville mégiscsak egy kurva jó író, és jó az a könyv is, de miért is veselkedjen neki az ember, csak hogy felérjen rossz könyvek magasságába.

 

#331

Nahát, kikerült az SFMagra a novellám, amivel a tábort nyertem. Lehet, hogy nagyon áttételesen, de az is lehet, hogy valahogy teljesen közvetlenül triggerelte, hogy itt nyávogtam kicsit. Mindenesetre köszönet a sorsnak érte – bár bevallom, félek, hogy jó-e a szöveg, nem is tudom elolvasni újra, mert mi van, ha nem is szeretem már, és erre most látja mindenki, de akár így, akár úgy, az enyém, sokat dolgoztam rajta, és valamiféle mérföldkő lett. Elhatároztam, hogy megpróbálom megosztani emberekkel, de nagyon nehéz. Kitenni csoportokba? Vagy megoszatni a falamon? Nem tudom, hogy kell. Egyelőre a Szerdaiaknak mutattam meg, és pár embernek direkt, no meg itt, ami hát nem a nagy nyilvánosság, na. 🙂 Viszont válogatott úri közönség, nem kétséges.

Íme a történet.

Kiss Gabriella: Nem igaz! (novella)

#330

Elég labilis lett az idegredszerem a terhesség, hosszú szoptatás alatt-után, kiscicás fotókon, szomorú híreken, egyebeken el tudtam magam sírni. Mára már megerősödtem, megkeményedtem, így csak olyan evidens helyeken és pillanatokban lábad könnybe a szemem, mint egy Halász Judit koncert a gyerekeimmel, vagy ha arról olvasok, hogyan öleli át Klütaimnésztra a lányát, Iphigéniát, amikor megtudják, hogy a Agamemnón feláldozza, vagy az a pillanat, amikor arról beszélek, hogy ezt olvasni milyen nehéz volt. Sírtam nyilvánosan, amikor évekkel ezelőtt becsatlakoztam egy Másállapotot a szülészetben eseménybe, ahol a többi résztvevő alkotta alagútban haladtam át, és mire kiértem a fényre, sírtam, idegenek előtt, pedig nem is volt traumatikus a szülésem. Csak volt. Tegnap elhomályosult a szemem, amikor végre sikerült hozzáírnom a készülő novellámhoz, egyetlen kis bekezdésről van szó, amely szülési fájásokról szól, azt később visszaolvastam, és elkapott az érzés, pedig szülési fájásaim sosem voltak. Tiszta kép az elmémben az a pillanat, amikor az egészen apró ikrekkel örökös szoptatásban-altatásban heverésztem az ágyban, kint apokaliptikus időjárás volt, nem vihar, hanem nagyon sötét voharfelhők, oldalról beeső, mindent kiélesítő narancs fény, nem is lehetett igazi, mintha vége lenne a világnak, én pedig a legjobb helyen vagyok, fogom a gyerekeim, ölelem, így érjen véget hát.

Ehhez képest bátran el merem árulni, hogy az egész Anyák Napja dolog nemhogy hidegen hagy, hanem éppen ellenkezőleg, nem hagy nyugodni: folyamatosan nézem magam, mi az oka, hogy semmi, de semmi érzelmet nem vált ki. Nem sok ún. anyukás csoportban vagyok benne, de abban, amelynek szellemisége legközelebb esik hozzám (elfogadás, támogatás, megcsontosodások megkérdőjelezése, nyitottság), ott is sok ilyen poszt, komment született. Sírásról. Valamit még nem értek, vagy nem úgy, a fene tudja. Persze ha az idei felhozatalt nézem, talán nem meglepő.

Az oviban konkrét szülői időpontokat kaptunk, amikor a gyerekkel együtt közösen, elvonulva ünnepelhetünk – tehát semmi közös ünnepség. Ez jó. Bent is voltam adott időben, elvezettek egy hátsó kisasztalhoz a fiúk, leültünk, majd a két fiam lehajtotta fejét, valamit motyogott a mellkasába, amelynek néhány szavát az óvónő hangosabb súgásából megérthettem. Ezután átadtak a fiúk két varrott tulipánt, melyekben az egyetlen dolog, amit ők csináltak, annyi, hogy átadták. Kaptam még két kis befőttesüveget, benne cédulák, illetve egy kupica műanyagpohárban kis adag, barackdarabos joghurtot, chiamaggal, ‘Jót tesz a bőrnek.’, mondta az óvónő. A mögöttünk lévő szekrényen gyerekrajzok, meg kellett tallánom a fiúkét, de nem találtam el, egyszerűen olyan részletgazdagok voltak, amilyeneket itthon maguktól nem csinálnak, nyilván rajzolásuk közben folyamatosan ment az instruálás, legyen szép, legyen még szebb, legyen színes, kedves, az az elvárás. Vajon kitől? A fiúk akkor már nagyon tekergették magukat, nézelődtek hátra, ahol a többiek játszottak, mentek volna, egyik fel is pattant, én viccesen megjegyeztem, hogy ‘Nahát, ez az anyák napi köszöntés?’, mire ő rögtön kapcsolt, és azt mondta, ‘Tényleg, akkor viszlát!’ Ez volt az, amikor legközelebb álltam a meghatódáshoz, ez az, ami a valódi, az igazi, a mi életünk együtt. Aztán besétáltam az irodába, ahol mindkét befőttesüveget kipakoltam, a rájuk kötött kis textildarab már lesett, visszapakolhatatlanul, kivettem egy cédulát*, kisodorgattam: ‘Szép a szempillád és a hajad, Édesanya!’ mondta, én pedig, az ember, akinek nincs szempillája, azt mondta neki, hogy ‘Tényleg? Akkor viszlát!’

 

* Az volt, hogy ezek a befőttesüvegek nagyon nagy eséllyel az egész ovis csoport gyűjteményes gondolatait tartalmazták, minden gyerek egy-egy vagy több mondatát, és midnen anya megkapta a full gyűjteményt. Mindenesetre a legtöbb cédula egyértelműen nem az ikrek termése.

 

 

#329

Persze jött még egy kis betegség, az egyik gyereké, kis borulás, mellette lassú megemésztése annak, hogy ez az írótábor, ez most nagy eséllyel nem fog menni, holott egy éve vágyakozom és álmodozom róla – persze gondolhattam volna, hogy úgysem lehet valami olyan szép, mint amilyennek megálmodom, de azért ennyire nem kellett volna megcsúnyulnia, na.

De voltak kellemes pillanatok is, például hogy megjött a vérvételem eredménye (sz. után kicsit rámentünk a céges mélyebb szűrésre), és szinte mindenem tökéletes, csak némi allergiára utaló jelek vannak. Megnyugtató, hogy hiába minden hosszú ujjú felső, a vérem az égre kiáltott, és elárulta, hiába mosta fel újra meg újra Marika néni, a rendelő takarítója, hogy “kiütéses!”

Az is megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül, a gyerekek egyik meséjének nyitózenéje egyre jobban tetszett, és persze fent van a Youtube-on az a 20 másodperc, ugyan nem végtelenítve, de 9 perces számmá hosszabbítva, azt párszor meghallgattam.

És eszembe jutott, milyen csodás volt az a főiskolás házibuli, amit egy rejtélyes lány szervezett, és volt egy olyan kazettája (kazettája, érted), amin csak és kizárólag a Golden brown ment a Stranglerstől, azt a kazettát, mind az A, mind a B oldalt többször meg tudtam volna hallgatni, ha van rá nyugodt alkalmam a bulin, de ha ott nem is, szerintem életemben már párszor összejött. Jó lecke volt, egyrészt megtudtam, hogy más is lehet őrültje olyan dolognak, aminek én (és kiszedi a medált az aszfaltból), a másik nagy tanulság az volt, hogy Edittel a legkevésbé sem lettünk barátok, önmagában a közös őrület semmi közelséget nem adott, csak közösséget, de azt meg látom, mennyire könnyű lecsupaszodni, szemérmetlenül nyögni, remegni megfeszített nyakkal, kivörösödve, amíg feltolom a 2×16 kilót, ami alá valaki odatartja a kezét, olyan közel figyelve minden rezdülésem, amire később, esetleg egy rám kötött lélegeztető lehet képes. És aztán elmegyek inni, és mellettem ül ez a valaki, és nem lesz barát, nem lesz senkim, vagy lesz, de nem ezért, nem csak.

Aztán előjött a 20 évvel ezelőtti kedves buliba induló zenénk I.-vel (ő egy másik I., a régi), betettem, a gyerekeim csodálkozva hallgatták, aztán befutott I., a mostani, és teljesen felspanolva, szinte csak az olcsó és remegő kezű sminket kihagyva elmentem szépen edzeni.

Ez itt az egyik fiam, miután megsúgta, hogy ő dalokat költ, és amikor kértem, énekeljen egyet, elvonult az ablakhoz, és alig hallhatóan elénekelt egy dalt az Elvesztettem zsebkendőmet dallamára. A dal arról szólt, hogy a narrátor anyukája sajnos meghalt, pedig fiatal volt, de nagyon beteg, és volt egy olyan strófa, ami csak a meghalt, meghalt szavakból állt össze. Talán nem adom ki őt ezzel, szerintem szép volt. (És nem én halok meg – persze már mondták nekem, hogy nem fogják hagyni -, hanem a Kung Fu panda anyukája, azon eléggé sokat rágódnak.)

És az egyik fiam azt mondta, hogy kitalált egy irtó rövid verset, és amikor kértem, mondja el, elmondta: Macskasapka.

A másik fiam pedig elmesélte, hogy mégsem lesz tűzoltó, mert az nagyon veszélyes, mert például van egy lány, az feleségül vesz egy tűzoltót, az meg elmegy tűzoltani, és jön haza, de már halott, szóval nem, ez túl veszélyes.

És a buliba induló zene: