Árnyékos oldal

Persze hol árnyék ez, lófasz-cintányér, semmi, de azért egy posztot megér, ha már alszanak a fiúk.

Kaptam anyasági támogatást, kapja mindenki, aki legalább négyszer részt vett terhesgondozáson (koraszülésnél egyszer elég), vigyáztam is a terhes kiskönyvemre, abban gyûltek a pecsétek, de csak kisült, hogy az nem kell (tele van személyes adattal), hanem kérnem kell még egy igazolást a nôgyógyásztól, azt kell leadni a Magyar Államkincstárnak, meg a hivatalos irataink másolatát, beleértve a fiúkét is, akik anyagait (TAJ, lakcímkártya, kivéve születési anyakönyvi kivonat, mert azért személyesen kellett bemenni az Önkormányzathoz) postán küldték ki az én állandó lakcímemre, ezért kellett anno megegyezni a lakástulajjal a bejelentésben, node a lényeg, hogy minden sajtpapír, ûrlap megvan, I. személyesen adta le az Ügyfélszolgálaton, sínen vagyunk.

Igen ám, de csak egy értesítôt találtunk a postaládában, volt rajta telefonszám is, hol lehet ismételt kézbesítést kérni, na, ez mindig foglalt volt. Mondom I.-nek, hagyjuk a picsába, írjunk meghatalmazást, átveszi ô. El is ment, szerzett meghatalmazás formanyomtatványt, meg némi infót, miszerint nem is baj, hogy nem értem el az ismételt kézbesítést intézôket, mert 100 rugó felett nem hoznak ki pénzt, csak az értesítôt dobják be. Meg azt a meghatalmazást nekem egy postai dolgozó elôtt kell aláírnom. Aha. De I. kapott javaslatot is: hívjuk be a kézbesítô postást, elôtte írjam alá. Rendben, írtunk neki levelet a postaládán, de nem jelentkezett. Végül bementem a közeli kispostára, szerencsére alig volt sor, és egy zavarodott meg egy rutinosabb ügyintézô kupaktanácsa elôtt aláírtam a meghatalmazást, amit zsebre tettem és hazavittem. Még szerencse, hogy van a közelben kisposta, ahova a babákat otthon, I.-re hagyva ki tudok robogni, persze micsoda szerencse lenne, ha ez lenne egyben a posta, ahol mindenféle értesítôs dolgot átvehetek, nem a Nyugati. De ne pampogjak, megvan a pénz, el is kél, mert október óta táppénz a bevételem, ami szintén jó játék: elôször a nôgyógyász ad cetlit, hogy veszélyeztett terhes vagyok még mindig, ezt elviszem a körzeti orvoshoz, aki ennek alapján kiír az elôzô naptári hét végéig, a papírt leadom a bérszámfejtônek, aki elpostázza az OEP-nek, akik 30 napon belül (értsd 30 nap múlva) utalják a fizetésem 60%-át, de max. a minimálbér kétszeresét, ha túl magas a fizetésem, és hát mitagadás, nem kell bankárnak lennem, hogy elérjem ezt a bizonyos “magas” összeget, szóval még a december közepétôl kezdôdô utolsó táppénzes idôszakom nincs rendezve, ez február közepére várható.

Szóval a gyerekvállaláshoz annyit, hogy míg a terhesség és a babázás fizikailag, biológiailag vesz teljesen igénybe, anyagilag kiszolgáltatottá tesz, hogy a fizetésemhez képest kevesebb és macerásabb pénzbôl kell megélni, közben fel kell dolgoznom, hogy immár az állam csecsén lógok, ráadásul ezek intézése lehetetlen egyedül, sôt a másik féltôl is többet kíván, mint szabadidôt – tekintve a rendelési, nyitva tartási idôket, fogadóórákat.

Még jó, hogy jár az egész mellé gyerek is, pláne kettô. 🙂

Lesz fotó is, csak amikor elgyönyörködöm bennük, milyen csinosak, le kellene kapni ôket, valahogy mindig belelógok topless módon én is.

4 hét

Kedden lesznek a fiúk 4 hetesek. Milyen az élet így? Megdöbbentô módon tökéletesen igaza volt mindenkinek, aki azzal riogatott, az elsô hónapokban nem fogok élni. Nincs külvilág, nincs Föld, nincs politika, közélet, csak a szoba van, a konyha, a fürdô, de az már kaland, a tusolás szervezést igényel, pár szoptatásra alkalmas ruha van, egyik sem szalonképes, hozott ételek vannak, gyors szendvicsek, rengeteg túró rudi, müzliszelet, banán, kézben evett rántott hús.

Kevés ember, azok látogatásai eleinte számon tartva (jaj, de jó, hétfôn jön a védônô, a megmentô), aztán már inkább zavarnak, mint a hajótörött lakatlan szigetére érkezô hajósok, akik nem értik, hogy az a pálmafa szombatonként a kocsma, de most nincs nyitva, így nem lehet  ott átmenni, különben is miért ilyen hangos mindenki?

Napi néhány óra alvás van, most a héten volt nagyobb is, 4 vagy 5 óra egyben? Mindegy is, adott egy picit a manámhoz, talán csak kedden fogok így kiborulni legközelebb. Állítólag ez a neheze, még 1 hónap, 2 vagy 3, és talán tudnak majd aludni a fiúk, órákat, együtt, én hiszem, ha látom.

Egyébként nagyon szeretnivalóak. A kis testük, ahogy gyarapszik, erôsödik. Ahogy hozzám bújva alszanak, holott még nem vagyok anya nekik, csak közelebbi része a világnak, mint bármi más. A furcsa hangok, nyöszörgések, nyögések, rikkantások, az önfeledt, sôt munkás pukik, amikbe néha belesírnak az erôlködéstôl, de azonnal el is felejtik. És még minden elôttünk van, el sem hiszem. Azt sem, hogy ôk bennem laktak, nôttek, hogy ez az, hogy valakiknek az anyja vagyok, legyen az csak annyi, ami a világban a legközelebbi.

És jut fura dolgokra idô: olvasni sokat a hosszú hajnali szimultán szoptatások alatt, kizárólag Kindle-n, az könnyû eszköz, félkezes (azaz egy). És megvolt a Sherlock 3.1, és vár a többi rész, és még pár film, könyv, ami 1 hónap múlva is fontos. És itt ez a kölcsön tablet, ezen is gépelhetek, amíg Marci szopik, Tamás alszik.

És még egy különös dolog: rájöttem, hogy már nincs ellenôrzés, nem írnak be sehova intôt, alacsony vérnyomás értéket, ha nem keltem fel a fiúkat 3 óra alvás után etetni, ha a szoptatásba beleékelôdik egy tápszeres este (mondjuk ezt még nem mertem éppenséggel), ha a lepisilt pelenkázóról kimentem a rugdalózót, csak egy csepp hullott rá, nem dobom azért szennyesbe. Nincs felettes. Én vagyok az, a fiúknak.

Néhány fotó

Semmi babázós.

Ez december 24-én készült a lépcsőházunkkal szemben. Amíg vártam I.-re a kocsinál, egy bullterriert sétáltattak arra, és a kutya nekiállt cincálni a nyulat, de gazdája, egy fiatal srác, kivette a szájából, majd visszatette a helyére. Helyére…

2013-12-24_13-06-17_305

 

A macskát még a két ünnep között megműttettük, necces volt, mert a lábadozása idején én már kórházban voltam, egyelőre úgy tűnik, nem fordult el a szíve tőlünk. Itt még a párnám mellett volt helye.

2013-12-28_12-09-32_648

 

Unokaöcsém ünnepi képeslapja borítékostul.

2014-01-16_15-44-38_54

Víz, levegő

Akármit gondolok a testemről mostanában, mindig a víz tör elő a belső monológjaimban.

Egyrészt ahogy végigtekintek magamon, akár az áradás utáni táj, olyan vagyok, szó szerint is, mivel roppant mértékben vizesedtem a végén, ahogy csökkent az ödéma, úgy csodálkoztam rá a kecses bokákra, amik mostanra már visszaváltoztak a régi bokáimmá, semmi különös báj, csak boka. A lábfejem még sokáig sajgott, a szöveteket szétnyomhatta a folyadék, most már csak a ráncos lábujjak emlékeztetnek rá, mint a folyóparti iszap a vízállásra. Sajnos a kezeim még nem javultak meg, a jobb kezem bejáratós minden kisebb pihenés után, a csuklóim pedig gyulladtak, ez még bánt, például nem tudok rendesen tollat használni.

A hasamról nem szeretnék írni, ez valami olyan furcsa átalakulás, amitől egyelőre félek, akár elmúlik, akár nyoma marad. Mocsár, láp, varázslat.

A melleim viszont másfajta ciklikusságban élnek. Megvolt a tejbelövellés, ahogy a nagykönyv írja, késve, ahogy a császárosoknak kell. Nekem minden PMS-kor fájtak a melleim, nem szerettem futni, ugrálni, holott nem vagyok eleresztve, ez a belövellés viszont egészen megrázó volt. Mint amikor elkezd befagyni a tó, és tömbökben áll össze a hullámok miatt a jég, olyan tömbökből rakódott össze a két mellem aznap reggel, holmi kubista tárgyak a mellkasra illesztve. Azóta már elmúltak a nagy idők, egyszerű árapály vonul le, ahogy a szoptatás ideje jön, két kis Hold hatása.

Ma börtönéből szabadult Putyi papagáj volt a lelkem, mert végre kiléptem az utcára, amíg I. fürdetett, illetve bevállalta az üvöltést. Csak a szemközti DM-ig szaladtam le, de bevallom, tartottam attól, hogy a meghatottságtól kicsordul a könnyem, szerencsére ez alkalommal megkíméltek a hormonok. Átlagos járókelő lehettem, nem az a torz, cirkuszi látványosság, aki lassan hömpölyög, és minden szem kényére-kedvére ki van szolgáltatva testi valója. Nem, egyszerű járókelő voltam, akire semmiért nem kell tekintettel lenni. Már itthon megszédített a lehetőségek számossága, rengeteg ruhám van! Az utcán pedig szinte akármeddig elsétálhattam volna, persze végül megéreztem, hogy ott a sebhelyem kívül-belül, és napi 3 óra az átlagalvásom, így végül visszakecmeregtem két sarok után a lépcsőházba, utolsó virtusból felgyalogoltam a másodikra, hosszan pihegtem a megszokott szobában, majd indult a rutin, a szoptatás.

Új év

Az úgy volt, hogy január elsején terveztem még egy posztot írni, amelyben viccesen elsütöm, hogy “2013 évértékelő: nem szültem”, de aztán másképp alakultak a dolgok.

31-én, köszönhetően tapsinak és impatientnek, nagyszerű szilvesztert tartottunk, igazi volt, függetlenül a szilvesztertől. Aztán volt egy kis sorozatnézés, éjfélkor tessék-lássék köszönés, még sorozat, alvás. Egészen hajnal négyig, amikor elfolyt a magzatvizem. I. még egy szemhunyásnyit sem aludt, lesápadt-leizzadt, reménykedett, hogy egyszerű inkontinencia (haha, én biza nyugtalanabb lettem volna, ha egyik éjjel így összevizelem magam), de ez valami más volt, nem a vizelés érzete, egyszerűen dőlt a meleg víz, mintha egy forrás tört volna fel. Komótosan lezuhanyoztam, hajat mostam, ezekre a kórházban úgysem lesz egy ideig mód, közben a forrás hasonlat tényleg stabilizálódott: én azt hittem, a magzatvíz elfolyik és kész, de nem, folyamatosan termelődik, én meg felszabadultan nevettem, mert elindult, jókor, nincs miért aggódni, sőt, legalább valami természetességgel indul a születésük, sodródunk az újdonsült patak vizén.

A kórházban aztán ide-oda pakolgattak, kaptunk egy szülőszobát, ahol meztelenül kellett heverésznem egy lepedő alatt, mondtam, hogy de hát csorog a víz, de csak a vállát vonogatta a szülésznő, ez nem gond, itt mindenkiből csorog, erre van az ágy, a lepedő, a nájlon alátét, a tepsi az ágy aljában. Aztán elindult a császár rutinja, az egy nap pluszt például éppen borotválkozásra használtam volna fel, így maradt az olcsó pengés, száraz csapatás a szülésznő keze által, azt hittem, micsoda kiszolgáltatottság, de akkor megjött a műtősfiú, aki pucéran átpakolt a tologatós ágyra, átkerültem a műtőbe. Újabb szintje a teljes kiszolgáltatottságnak, továbbra is teljesen meztelenül, magam elé képzelt, szinte obszcén méretű hasamat kitolva fekszem, két lábam kikötözve, az egyik kezem is, a másikba fut branülön valami, mint valami keresztről leszedett krisztus, csak ez most éppen a világra jövetel, mérik a vérnyomásom, a műtő hatalmas, gépek kattognak, amikor idegesebb leszek, az egyik jobban, az ott én vagyok. Az aneszteziológus fiatal orvos, Mária vagy Magdolna, vagy együtt mindkettő, ahogy szóval tart a spinális érzéstelenítő után, és néha megsimítja az arcom, kőbe vésett pillanatok ezek, köszönet érte. Maga a műtét alig 30-40 perc, tényleg nem érezni fájdalmat, de azt igen, ahogy bennem vannak, pakolnak, húznak, rántanak dolgokat, nem kellemetlen, hirtelen gyereksírás, és nem gondoltam volna, de én is elsírom magam, kicsit csak, mert közben már kezdek összeesni a 2 órás éjszaka, az izgalmak után, a trutymós gyereket csak megmutatják, viszik is, jön a következő, gratulálnak, mert két hatalmas babáról van szó, most már üres vagyok, azaz ürítenek, szivattyúval dolgoznak bennem, az anesztes mesél, mi fog történni, közben visszahozzák az egyik fiút, immár beöltöztetve, mi készítettük ki ezeket a ruhácskákat, te jó ég, ez tényleg a gyerek, a mellemre tartják, itt is a másik, eltűntek, engem közben összevarrnak, az orvosok elköszönnek, tőlem is, kiszabadítják kezem a kengyelből, a műtősfiú megint megkér, hogy kapaszkodjam a nyakába, a karján valami nem élő dolog csillog, és borzalommal döbbenek rá, hogy azok a lábaim, a durván elvizesedett, tésztás combok, a roppanósra kifeszült bőr, teljesen érzéketlen vagyok, és kiszolgáltatott, ahogy félig bénán, teljesen meztelenül, egy zöld lepedővel letakarva végigtolnak az osztályon, le a szülészetre, át a várakozó látogatók között, miközben ráz a hideg, ez valami mellékhatás, olvastam róla, be a szobába, ahol most 6 órán át fekszem, félig érzéketlenül, azaz lassan életre kelve, fejemet viszont nem mozgathatom, inni még mindig nem ihatok, csak fekszem a lepedő alatt, végre befut I. a babafürdetés után, meg van hatva, de aztán meglát, nedves pelenkával törlöm ki a szám, néha ellenőrzi az ágy alatti katéterzacskót, várunk. Ez a hat óra volt végül, amit visszatekintve valódi kiszolgáltatottságnak ítéltem, a mozdíthatatlan alsótest, a szomjúság, az aprócska szoba, ahol eleinte csak a két szobatárs és babájuk volt ott, később a látogatók is, én pedig várakoztam a lepedő alatt, és ahogy tért vissza belém az élet, kezdtem érezni, hogy dolgok folynak ki belőlem, ha megemelem a paplant felettem, az is durván véres, mi lehet alattam? A szomszéd ágynál 4 éves kisfiú a látogatók között, és a lassan mozduló, térdig befáslizott lábaimmal, a csituló reszketésemmel, katéteremmel szörnyszülöttnek érzem magam, ha tudnák, mi van a takaró alatt, nem menekülhetek sehova. Végül ihatok, érzem a lábam, érzem a sebeket, behozzák a fiúkat is, fél órára a mellemen hagyják először egyiket, aztán másikat, ez fontos, hogy beinduljon a kötődés, a szoptatás, bőrkontaktus, így nevezik, más a negyedik infúzió csorog le, de legalább a wc-re nincs gondom, kifolyik minden az ágy alá. Amikor letelt a hat óra, kitessékelik a látogatókat, és egy nővér és I. elvezetnek a fürdőig. Olvastam róla, hogy ez a legrosszabb, negyedórás út, valóban kegyetlen, de már a felépülés felé vezet, ezért erőltetem, meglesz az az út hamarabb is, a zuhanyzóban megmosnak, megtisztogatnak, idegen emberbe kapaszkodom kiürült, sebes hassal, lógó hajjal, vaskos, remegő lábakkal, és ahogy elér a melegvíz, hirtelen teljesen átlagossá válik az egész procedúra, akár ha hibernációból keltenének fel egy filmben, természetes minden, csak nehéz, ma is még három császármetszés lesz a műtőben, és ez így megy nap mint nap.

Éjjel még egyedül alszom, de hajnalban már behozzák az egyik fiút, mert sírt az osztályon, és most nyugtassam meg. Nem hiszem el, de megnyugtatom valahogy, és a szoptatásban is segítenek, elkezdődött az egész, reggel már a szobámban van mindkét baba, és én vagyok a felelős.

A fiúkról egyelőre csak keveset írok, friss lények a világra, szépek, hatalmasak, több mint 3 kilósak lettek, holott még 3 hét lett volna a terhességből, a csecsemőosztályon voltak babák, akik egykeként 40. héten megszületve nem érték el a kisebbik, Marci súlyát. És igen, már itt tartok, büszkélkedem, a mi fiaink, azok bezzeg nagyok, és úgy nézem a többi babát, mint nem-enyémeket. Az enyémek mások. Nagyszerűek. Na, ezért nem fogok itt sokat írni róluk.

Most már egy hete itthon, és valóban semmi időm, minden napom az ágyban töltöm, néha órákon át onnan ki nem jutva, csak szoptatva, váltogatva a babákat, néha pelenkázás, néha fürdetés, wc-re kifutás, szendvics fekve bekapása, sok csokoládé evése, mert az kicsi, hamar bepuszilható, sokáig ad energiát. Így is leadtam 20 kilót a terhesség alatt felszedett 30-ból, de még mindig oda kell figyelni, hogy rendesen egyek, mert ami nem változott, az az, hogy én állítom elő az ételüket, és ez igazán csodálatos dolog, szóval végül a csokoládé le lett tiltva.

Most így, kicsit néha kiborulva, mert sok a 2-3 alvásórás nap, és még fel kell dolgoznom, hogyan kérjek segítséget a családjainktól, és mivel fog ez járni. Viszont elképesztő, hogy van két új ember a lakásban, és az Anyja neve rovatnál az enyém szerepelt, és I. az apjuk, és nem csak leírt szavak ezek, hanem tényleg, ő meg apa lett (nagyon ügyes!), és az is marad, mert itt lesznek még, ameddig csak mindannyian szeretnénk, és lesz itt még ezernyi más dolog, nem csak pelenkák és szoptatós melltartók, hanem játékok, séták, beszéd, beszélgetés, viccek, alig várom, de azért oda kell figyelni, hogy a mai nap is rendben legyen, és ha ma csak a vicces, bölcselkedő arckifejezés jut tőlük, amikor retteneteseket pukiznak, én pedig nagyon örülök, mert nem kínozza a kis testüket immár, akkor ezt kell megbecsülni, szóval most így vagyunk együtt.