#294

Azt azért elmesélem, hogy volt egy nagy áttörés Tominál. Aki elég érzékeny szenzorosan, de csak nem jutottunk el egy felmérésre, mentek egyeztetések, de valahogy elakadt. Meg bele is szoktam, hogy rendben, akkor van ez az egy fajta pepcos hosszúnaci, szerencsére kettő, mert a másik Marcié, de ő nem ragaszkodik hozzá, sőt szerencsére három, mert egyet véletlenül eltettem az oviban (ő volt, bárki is, nem én, ő volt, aki odatette a fiúk szekrényére, nyilván mert ő is azt hitte, ez a nadrág csak Tomié lehet, de nem, mosás után láttam, hogy ez egy idegen, gyüttment nadrág, másé, de elloptam, nem adtam vissza, annyira kellett egy harmadik nadrág is Tominak, nekem, hogy ne rettegjek, megszárad-e a másik, másik kettő), aztán lett még egy, amit hajlandó volt felvenni, de az első hordás után olyan foltokat szerzett, amelyek kimoshatatlanok, ezért tisztán, illatosan is úgy néz ki az a világoszöld (almazöld) nadrág, mintha a gyerek egy órán át fetrengett volna benne az olajos homokban, pedig csak egyszer csinálta ezt, első hordáskor, hát így működik az időgép, az a nadrág immár mindig az összekoszolódás utáni időbe ragadt, előrerángatom, visszaugrik, nem is időgép ez, hanem balladai kimerevített pillanat.

Aztán jött a Jurassic World nadrág karácsonyra, sokáig magyaráztam neki, mennyire menő a T-Rex, de nem, túl hosszú, míg egyszer végre (most júliusban) felvette, szerencsére abból is kettő van, mert Marcinak is egy, de ő nem ragaszkodik hozzá, és ha alkalmam nyílik, ki tudja, lopok-e még egy harmadikat.

De már nem kell.

Mert egyszer, pár napja Tomi bejelentette, hogy szeretne olyan fürdőnadrágot, ami nem ér a bokáig. Hanem rövid. Na, vettem is rögtön egy Verdásat (kettőt, de nem egyformák), egy Star Warsosat (kettőt, de nem egyformák), és az oviban, ahol körbeállták a többiek, hogy úú meg aa, Verda, megkértem Tomit, próbálja fel, volt egy kis feszkó, de végül felvette, és úgy jött ki a többiek elé az udvarra, hogy szorosan rám tapadva lépett, konkrétan hozzám simulva, mert állítása szerint zavarja, hogy látszik a lába. De megvolt az áttörés, tetszett neki a nadrág, ráadásul olyan átmenet az utcai és a strandgatya között, jó orkánanyagú, pár napig minden este kimostam, reggelre megszáradt, én is majd beleragadtam a balladai pillanatba, de aztán tegnap az ügyeleti oviban Tomi sima pamutgatyót kapott, olyat, amit eddig visítva tépett le magáról, ha valami csellel ráadtuk. Most felvette. De nem csak úgy felvette, hanem tudta, hogy ő ezt most felveszi. Mondta is. Hogy ő most már hord ilyen rövidnadrágot. Majd hozzátette teljesen magától, hogy egyébként a verdás gatyán igenis kiáll egy szál, de nem szólt, hogy le kell vágni, mert az sem zavarja már (és itt felrémlik egy harmadik balladai pillanat, ahogy a körömollóval metélem a kiálló szálakat gatyamadzagok végéről, varrásokról, de sosem tudom teljesen levágni, és sosem tudom, mi az, ami elég jó lesz ahhoz, hogy normálisan csak úgy legyen egy nadrág, bele egy gyerek).

#293

Elvonultam, elfogytam, az időm is elfogyott. A munkahelyemen most nem tudok csenni. A saját, előrehozott reggeleimet nem tudom ébren tölteni, lenyomom az órát, és visszaalszom, éppencsak a fiúk előtt kelek. Munka után játszótér vagy torna a gyerekekkel, hazaérés után vacsora, fürdetés, másnapra készülődés. Este, amikor mesét néznek, akkor kapok 40 percet, de néha nincs mit tenni, ki kell teregetnem. Vagy elpakolni. Mosogatni. Vagy a disznómód evő macskák (vagy gyerekek? mindegy) után feltakarítani. Vagy néha semmi sem jön ki belőlem, de annál inkább szomjazom a szöveget, így sikerült a könyvhét után több regényt is szinte napok alatt befalni. De most elfogyott az ott szerzett lendület.

Ráadásul eljött az idő, amikor nem egy nyúlfarknyi szöveget reszelgettem, hanem heteken át próbáltam valamit kihozni egyből, és elkapott az elkeseredés, főleg, miután tényleg csak a lopott percek jutottak, és éppencsak kezdtem elmerülni a folyamatban, már kászálódhattam is ki, szóval hirtelen ébren is azzal álmodtam, szorongtam, hogy újra lázas meleg lett az arcom, és feszült a bőröm, akár rég, amikor még bármi miatt tudtam szorongani, nem csak fontosak felett, hogy az egész szöveg egy nagy halom fos. Hogy valami katyvasz, nagyjából megírt bekezdésekkel, de nem fut ki sehova, csak a motívumok férce tartja össze, pelenkaöltés, persze. Az volt a tervem, hogy elküldöm, igazából a határidő motivált, nem a dátum, hanem hogy van egy határ, addig, és ne tovább, ráadásul az az esemény, amire elküldtem, éppen arról szól, hogy majd kapok rá kritikát. Végül tegnap ment a levél, és a vicc az, hogy most bezzeg azt várom, valaki máris visszaír. Hogy jaj, ez nagyszerű, köszönjük. Haha. Szerencsére el fog ez múlni, hamarosan, és már van a fejemben egy másik sztori, egyre inkább formát öltő valami, de még nem merek igazából belekezdeni, mert már itt van a PMS is, és a fiúk folyamatosan visítanak (most is), és úgy érzem, szét kell baszkodnom valamit, ha nem hagynak végre békén több, mint egy órát. Fél órát. 10 percet. Amúgy nem hagynak, csak ha alszom – ja, mert az ovis alvásoknak köszönhetően a 10 órai, könyörgések árán megvalósult lefekvés után jön a keserves rész, amikor kijönnek, nyávognak, összevesznek, szenvednek, és napok óta úgy alszom a Kobomon, hogy összesen 2 oldalt olvastam el.

Jó lenne egy nap szabadság, de itt az oviszünet, jó lenne a fiúkkal tölteni időt, nem azt, amikor fáradtan nyomkodom a telefont a játszótéren, hanem amikor magunktól kelünk, és nem sietünk sehová, csak ahova kedvünk tartja. Összesen ha 2 hetet tudok kivenni szabadságnak, így is járnak 2 hétig ügyeleti oviba. A többi napom kell a betegségekre, kontrollokra, karácsonyra.

I. szülei beígértek egy napot, amikor elviszik a fiúkat, fél éve nem volt ilyen alkalom, és mindenféle rosszmájúság nélkül (vagy mégis azzal?) mondhatom, hogy fél éven belül nem is lesz, az én szüleimre pedig még úgy sem bíznám a gyerekeket, hogy maradnak a lakásban, amíg leugrom tejfölért, a szitter egy hónapig nincs, szóval meg kell becsülni azt a napot, és félek, ez lesz a veszte: hogy értelmesen akarom majd eltölteni, ahelyett, hogy szarnék bele, és úgy csinálnék, mintha minden napom ennyire szabad lenne, ennyire súlyoktól mentes, könnyű szívvel elbaszható.

Jaj, azt hiszem, ez hiányzik nagyon az elmúlt évekből, a jelenből és az elképzelt jövőmből: a könnyű szívvel elbaszás joga és lehetősége.

#292

És a komolyabb témák. Amiket fel sem dolgoztam, egyszerűen csak átengedem magamon.

Hétfőn játszótéren voltunk, ott, ahol szoktunk, ha szemfülesebb lennék a reggeli gyerekkeltés-indítás, átlagos munkanap, majd oviból összevakarás, bevásárlás után, és nem vacak kattintós játékokkal tölteném azt a szabad időtöredéket, ami két másik, a gyerekek pásztázására szánt időtöredék között jut (megfelelő frekvencián pislogva úgy tűnne, folyamatosan játszom, vagy hogy folyamatosan a gyerekeket nézem), akkor jobban ismerném a mintázatát. Hogy ki, melyik nap és kikkel. Néhány, majd minden nap előforduló szülőt vagy kisgyereket felismerek, vannak csoportok is, de istenigazából nem látom egyben az egészet. Például mintha ismerős lett volna az a csapat gyerek, akik között sok volt a roma, de nem ettől voltak egység, hanem nem is tudom, mitől. Hasonló volt ránézésre a szocializáció, az egymás piszkálásának fokozata, a szókincs, a ruhák, a körbeadogatott chips-szes zacsik, vagy csak mert egy csoportban voltak, ezért úgy tűnt, hasonlóak. A másik csoport is így volt koherens, ott több volt a szőke, göndör gyerek, javarészt 10-12 év körüliek, vékony, karcos, kék-zölt foltos lábú kislányok, tömörebb fiúk, és magabiztosak, kíméletlenül, úgy tarolták le a csúszdát, akár a majomcsorda, az ikrek ámulva nézték őket, ahogy a csavart félcsőben fel-le rohangáltak, könnyedén, arra nem figyelve, hogy a náluk jóval kisebbek a sorukra várnak, végül Marci feladta, lemászott, Tomi lecsúszott a viháncolás közben, és maga is megilletődött a merészségétől, odarohant hozzám szélesen mosolyogva.

Néhány perc múlva láttam, hogy balhé van. A kér csoport összeveszett, a helyiekhez, a chips-szesekhez csatlakozott két édesanya, két fiatal roma lány, babakocsikat tologatva, magyarázat közben néha hátrahagyva. Nem értettem, mit történt, miből pattant ki a veszekedés, de hamarosan feltűntek a magas, szőke jöttment szülők is (nem svéd manökeneket kell elképzelni, éppencsak egy másik osztályt – igenis van osztály, és ahogy én, más is pontosan látta volna, hogy itt most kettő csap össze). A szőke gyerekek csúfolódtak, kegyetlenül, a helyiek panaszkodtak, a roma nők egyike, a szószóló egész testében támadott, a csípőjét, a melleit ringatta-rázta, mintha valami támadó rituális táncot járt volna, folyamatosan pörgött a nyelve, káromkodott, mögötte a gyerekek csendben tébláboltak, szemben a szőkék zavartan, de pimaszul nevettek, a szüleik nem bocsátkoztak vitába, hanem kiszálltak a helyzetből, hátat fordítva elindultek, egyre emeltebb hangon elhívták a gyerekeket először máshova játszani, majd összepakoltak, el is mentek végleg. Megértettem őket, ezzel, a roma nő egész lényét átjáró, egészen egyszerű és ösztönös támadással én sem tudtam volna mit kezdeni, hebegtem-habogtam volna, közben gyengének és túlképzettnek, egyben felülemelkedettnek éreztem volna magam. És megértettem a roma csajt is, akinek néhány elkapott szavából kiderült, hogy a szőkébbek pofátlanok voltak. Mert ez az igazság, pofátlanok voltak, és igen, egyszerűen lenézték, már a kicsik is, megértés, tudás nélkül, de lenézték a másik csoportot, tokkal-vonóval. Aztán ahogy a helyi csapat ott maradt, hirtelen szakadások indultak el, a roma nő két gyerekkel kiabált már, a sajátjaival, akik hirtelen kevésbé lettek sajátok, ez már előttem zajlott: “No, rám vagytok bízva, azt hiszik, az én gyerekeim vagytok, mi, és így viselkedtek?” Tanulság, az nincs.

A másik jelenet tegnap zajlott. Csak egy kép, azaz néhány filmkocka. Ahogy megyünk az ikrekkel a Dob utcán, ahol csődület támadt egy betonkeverő körül, közelebb érve látjuk, a földön egy ember hever, mások mellette várnak, valaki rosszul lett? Nem, elütötte az autó. Minden feszült, de csendes, nincs nagy, látványos dráma, de a sok apró részlet később azzá vált. Ahogy az ikrek izgatottak, kegyetlenül, empátia nélkül, hiszen olyan lekerekített módon kaptak eddig mindent a világról, okos könyveket kórházról, rendőrről, nem is értik még, hogy mit jelent, ha száguld egy mentő, hogy abban valakinek nagyon rossz, csak a látványtól ujjonganak, most is, én pedig kicsit megroskadok ettől, a földön fekvő idős nő látványától, amit a fiúk kiváncsian néznek, a nő le van takarva, egy kis vér folyik a takaró alól, valami szétkenődve a lába mellett, egy fiatal nő gugol mellette, suttog neki, a kezét fogja, a haját simítja, az idős nő halkan nyöszörög, a betonkeverő mellett zavart férfiak állnak, az egyik arcába belenézek, teljesen értelmezhetetlen az arckifejezése, működik, merev, valami el van törve benne, talán ő volt a sofőr, ez lenne a sokkos nézés? Ahogy tovább verekedjük magunkat az ácsorgókon, a parkoló autóknál egy parkolóőr éppen büntetést pakol, nagyon jól szituált férfi rohan oda, hangosan magyaráz: Ne büntessen meg, orvos vagyok, megálltam segíteni. Mi történt? – kérdezik tőlem a fiúk. A parkolóőr megbüntette az orvost, aki megállt segíteni – felelem. Az őr meghallja, felcsattan a szégyentől: Nem tudhattam. Nem tudhatta – válaszoltam. Otthon derül ki a helyi Facebook csoportban, hogy az idős nő lábát amputálni kellett. Én is csak okos könyveket olvastam, és csak egy réteggel láttam beljebb, mint az ikrek, láthattam a takaróval letakart igazságot, ami alól kiszivárgott a vér, hogy tudjam, ott van alatta valami valóban.

#291

Azért jó, hogy macskáink vannak, mert amikor szétvágom a porzsákot, hogy kiszedjem a dolgokat, amikre már nem is emlékszem, csak a hangra, hogy egyszer, valamikor koppant a gégecsőben valami játékdarab, aztán csend (persze nem csend, csak a szokásos zúgás marad), jobbára puha szőrcsomókat kell szétnyomkodnom. Ugyanezen okokból rühelltem a januárt (és a februárt-márciust), mert mindig volt tűlevél a zsákban, ami a kezembe állt nyomozás közben. Vannak nagyobb léptékű dolgok is, és egyszer le is írom, ahogy pár levelet is útjára bocsátok, de most ennyi.

#290

Kimaxoltam a hétvégét, bár péntek reggel megrándult a derekam, életemben először, és azóta fos vagyok, és kicsit aggaszt, hogy betett a nagyobb súly a guggolásnál, illetve hogy nem fogok tudni menni kedden edzeni, de nem vészes istenigazából, fájdalom nélkül tudok aludni, ülni, menni, csak bizonyos mozdulatoknál hasogat, és a fiúkat szar emelgetni.

Ezzel kb. le is ettem a kakaós bevonréteget a túrórudiról, lejött pikkelyekben, maradt a belseje, hogy az ikrekkel idejekorán be tudtunk csatlakozni a Pride-ra, és végigmentünk, és élvezték, és én is, mert szinte nulla lett az állásfoglalás értéke (jó, nem nulla, vagy közben az az értéke megjelent, hogy a gyerekeim olyan helyzeteket is láthatnak és vehetnek természetesnek, amik egyébként nem láthatóak, mondjuk az egyik kamion plakátján a csókolózó Batman esetében az volt az érdekes nekik, hogy valami sima NPC a partnere vagy tényleg Superman), és magasra ugrott az, hogy voltaképp egy nagyszerű buli, ahol lezárt utcán lehet sétálva táncolni, kiabálni csillámporos, színes emberek között, fényes nappal.

Meg ma mégis jutott egy fél órácska nem-teljesen-idill, amikor írogathattam, nem éppen így képzeltem, mert ezt a laptopot ritkán használom, és nem tudtam gépelni rajta, a kreatív időm meg elment arra, hogy a podcast postot készítettem elő (ó igen, képzeljétek, ma felvettünk egy rövidke újabb adást, és lesz még, ez a terv, és a Facebookon sokan megörültek, amikor Ádám beharangozta, szóval a Hármas könyvelés talán új erőre kap), de azért érzem, hogy ez nagyon soványka vergődés, és most magamba fordulva szépen örülök, és betolom a csupasz túrót.

 

 

#288

Nehéz vagy inkább sűrű napok voltak ezek.

Hétfőn csodálatos hírt kaptam: a Gabo novellapályázatára küldött novellám bekerült a kötetbe. Úgy kell ezt elképzeni, hogy felkeltem az irodában a székemből, és egy kicsit kiabáltam, meg kiszaladtam a folyosóra. Csak ma délelőtt vettem a bátorságot, és írtam meg a munkahelyem Slackjára, hogy mi is történt, eddig nem voltam képes még dicsekedni sem, és nem tudom, miért, hol ragadt be, és voltaképp mi, de talán kijön, vagy belemorzsálódik annyira a dugó a borba, hogy valamennyit már ki tudok önteni a lyukon. Szűrés után fogyasztható.

Őszinte leszek: hittem abban a novellában, hogy elég jó, benne van valami olyan finomság, amire én vagyok képes, és olyan erő, ami tőlem telik, és hogy ez valahogy át is megy, de abban nem hittem, hogy erre a finomságra és erőre szüksége van másnak. Úgy fest, igen, és ez az, ami igazán boldoggá tett, hogy van helye a novellámnak, van olvasója, olyan idegen, aki nem képzeli oda közben a reménykedő arcom, hogy “na, na, mit gondolsz?”, hanem csak úgy, önmagában látja, és habár rettegek, mert nagyon válogatott társaságba kerültem be, és ráadásul kevés ismeretlen név szerepel a tartalomjegyzékben, tehát még oda is tudom képzelni a dühöngő, elutasított pályázót, ahogy nézi, melyik nyikhaj túrta ki őt a megjelenéséből, ez a kis csipszar meg a szófosása, ez meg miről szól, ez a vontatott szar, hol itt a logika, a tudomány, az igazi sf (ne legyen igazam, legyen ez holmi karikatúra, kivetített szorongás, legyen minden elutasított jelöltben béke, nyugalom és nyitottság, no meg remény a jövőben stbstb), szóval félek, hogy miután kiderült a ténye, hogy nyertem, ki fog kerülni maga a szöveg is, de őszintén bevallom, úgy várom, hogy elolvassa olyan, akivel nem váltok egyébként szót, és valahogy ezzel kommunikáljunk egymással, hírt adjak, hogy hahó, itt vagyok ezen a szigeten, és az idő jó, a menza kicsit egyhangú, de laktató, és néha írogatok, beszélgetnék is ezekről, másról, szóval holnap paradicsomleves betűtésztával és pulykaropogós zöldségkörettel, ivólé, van még hely az asztalnál.

Vagy a mentális védőpajzsom segített, vagy tényleg így éltem meg, de a másik pályázat teljes sikertelensége egyáltalán nem érintett rosszul. Azaz persze túlzok, kerestem a nevem a listán, és először nem akartam elhinni, hogy nem kerültem fel, de mivel előtte néhány nappal rákerestem a neten a tavalyi pályázatra, és megdöbbenve konstatáltam, hogy a győztessel utána mindenféle majomparádé készült: szép pr film, meg fotók meg ez meg az, és gyomorgörcsöm lett ennek a lehetőségétől, de valahogy abban a történetben is hittem. Most, hogy már nem kellett dugdozni, kiposztoltam az írós blogomra, és csak 5 percet szántam rá, de már ennyi idő alatt átírtam benne jónéhány sort, szóval éreztem némi finomságot, erőt, de azt is, hogy te jó ég, ez függetlenül attól, mennyire lenne a pályázatra illő darab, nagyon fésületlen, nagyon nyers, és ilyen hosszúságnál ki kellett volna rendesen esztergálnom, nem pedig első verziójában fogni, és rögtön beküldeni. de továbbra sem szégyellem, még ha nem is annyira fontos nekem, mint a Vendégség, sőt. A JCDecaux pályázatra több mint 3800 írás érkezett, azért ez kibaszottul sok. Ha éppen nem jöttem be annak a zsűritagnak, aki a neki jutó 100-1000 darabot olvasta át, akkor nem jöttem be. De tudtam volna mit kezdeni a lóvéval, és ha valami, tán ez a sok pénz, ami olyan “könnyen” hullhat az ember ölébe, na, ez hiányzik. Mint amikor az ember azt érzi, hogy ezek a megálmodott számok, amiket a régóta használt Laci születési éve, a macskák száma stb helyett hirtelen ötlettől vezérelve megtesz, ezek most biztosan hoznak valamit a konyhára, és nem, mert lófaszt sem hoznak, és az ember nemhogy csalódott, de úgy érzi, kivették ezek a szemetek a pénzt a zsebéből, igaz, Laci születési éve sem jött be, de akkor is, ez becsapás.

Mindezek, a feldolgozásuk, a környezetem felé valahogy levés, jelzés, nem jelzés nagyon kivette az erőm az utóbbi napokban, este csak bedőltem az ágyba  gyereket altatni (sajnos Marci mostanában 11-kor még nem alszik), reggel pedig nyomom a szundit, mintha, pedig hát ugye. És elalszom, kapkodok, nem vagyok kipihent, de időben sem vagyok. Nem tudok kommunikálni, minden csak a fejemben zajlik, láthatatlanul, kifelé még a megemelkedett testhő sem mutat semmit, nagy a csend.

Ráadásul kerengenek bennem a történetek, készülőben van egy kis füzér, pár hasonlóan weird vagy horror vagy misztikus vagy csak simán sf történet, amiket nem tudok besorolni, a terapeuta szerint traumafeldolgozások, és majdnem elsírtam magam, hogy én nem magamnak akarok segíteni, hanem másnak írni, hogy eljussak oda, ha úgy, hogy az a másik szörnyülködik, akkor úgy, mert legalább együtt tesszük. De több dolog is történt, ami megnyugtatott.

Az egyik ez a csodálatos képregény, amit nem először láttam, de most mélyre szaladt:

Akimbo

A másik. Talán két napja éppen mentem haza egyedül, és egy jelenet jutott eszembe: az anya ül a gyerekével az ölében az éjszaka közepén, a gyerek krupposan köhög, eleve az a köhögés nem evilági, és egyszer csak a köhögésből értelmes, szinte érthető szavak formálódnak azon az idegen hangon. És ahogy ez a tényleg horrorisztikus jelenet előttem volt, a hideg futkosott a hátamon, féltem, magamtól is, pedig én találtam ki mondhatni. De elkezdtem forgatni a jelenetet, hogyan lehetne ezt a félelmet feloldani, és valahol együtt lettem a többiekkel, akik ugyanúgy ülnek az éjszaka közepén a nyitott ablaknál vagy a hűtő előtt, hogy a hideg levegő hűtse a gyerek gégéjét, és próbálkoznak mindennel, ami csak segíthet, ami csak hathat arra, ami túl van néha a kontrollon, és rágódnak, hogy most hívják az ügyeletet vagy küszködjenek még otthon, de nem csak kruppal, hanem a 40 fokos lázzal, ernyedten heverő macskával, kutyával, aki esetleg a kezet megnyalja, de semmi mást nem vesz magához. És nem is Chtulhu az ijesztő, hanem a krupp határon túlisága, és nem csak nekem, hanem másnak is, szóval futkosson a hideg a háton, de a szöveg legyen a keret, itt kezdődik, itt ér véget, mert véget fog érni, pont.