#231

Nem volt rossz ez az év, és a következő még jobb lesz, több alvás, még több rácsodálkozás, még több mindent fogok megtanulni és még több mindent fogok szeretni, még több dolgot fogok létrehozni. A szivárványos képet kiegészítendő azt azért elmondanám, hogy ma reggel már ébredéskor elhajtottam volna mindkét gyerekem, és igazi nagy drámai jelenetben üvöltöttem volna az égre, hogy hagyjatok már a faszba békén, egy kurva kávét hadd igyak meg, de helyette csak akkor ripakodtam a fiúkra, amikor Szívem macskát basztatták, utána Tomi oda is jött, és kérte, hogy ne kiabáljak velük, mert nem jó.

Aztán leszaladtam vöröslencséért, és a csarnokban a szokásos, már rég nem jogdíjas zenék szóltak, hirtelen egy réges régi kedvemcem, aminek életemben először a szövegét is megnéztem, amint hazaértem, és csodák csodája, nem dőlt le egy újabb bálvány.

Egyébként immár negyedik éve nem más a szilveszter, mint a születésnapra készülődés, és ez immár be van betonozva. Magam helyett a gyerekekkel kívánok mindenkinek minden jót, de kicsit én is a képen vagyok, ahogy szeretem őket, mert alsógatyát húztak a fejükre, és úgy rohangálnak. Tegyetek ti is így.

 

 

#230

Persze nem csak rettenet és borzalom ez a szünet, eleve azért születik több poszt, mert van időm pl. semmit tenni: mosogatni, lemenni boltba, játékokat pakolni, csak úgy menni a gyerekekkel az utcán, jó, utóbbi nem, de a többi elég relax dolog.

Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók: megvolt az IKEA, és egyértelműen megöregedtem, mert potpourrit és díszpárnát vettem szarság címén. Mitagadás, a legboldogabb pillanatok azok voltak, amíg a metrón utaztam az áruház felé, onnan minden csak megvalósulás.

Aztán eljutottam két edzésre is a héten, egymás után voltak, egyrészt remekül esett mindkettő, másrészt szép, sudár nőkkel öltöztem, és láthattam, milyen az, amikor valaki szült, elmúlt negyven, és figyel a testére, mozog, de semmi extra, eszik, iszik, éli életét. Szépek voltak ezek a nők, szebbek, mint én, gömbölyű a karjuk, a mellük, kisimultabbak, egészségesek, de nem irigykedtem, ha nekem ez a gyorsított váltás ment, akkor ez, ellenben láttam, hogy milyen egy negyvenes nő feneke, és már nem aggódom, hogy azon bolhát kellene elpattintani. Egyébként pontosan ez a referencia hiányzik az életemől, hogy milyen egy szép, negyvenes női test, nem egy fiatal, nem egy teljesen kidolgozott, hanem egy olyan, amiben jó lakni, ami hajlik, nyúlik, felemeli, megbírja, elvisz, ahova kell, és ruhát is egyszerű rá venni. Namost ez nagyjából illik is rám, hát jó erre rácsodálkozni néha.

És még egy szépség: a múltkor belenéztem az egyik fiam szemébe, és láttam, hogy szerelmesen néz rám, gyerekszerelmességgel, amikor a másik a minden, és egészen meghatódtam, akkor is meg szoktam, amikor az ölembe másznak, amíg a gép előtt ülök, és csak úgy meg-megpuszilnak. Egyébként Marcinak volt egy picit már nyugtalanító jelenete is, a vacsorát készítettem a konyhában, egy-két méternyire tőlük, ők bent ültek az asztalnál, hallottam, hogy Marci halkan felzokog, mint egy felnőtt, Tomi megkérdezte, mi a baj, ő azt válaszolta, hiányzik az anyám. Akkor besiettem, láttam, az asztalra borulva hüppög, kérdésemre, hogy mi történt, nekem is csak ennyit mondott, odabújt, és kész, eltűnt a zokogás, nyom nélkül. Zápor, valami belső felhővonulás nyoma, végigfutott a bőrömön is.

Most jó, alig pár lehetetlenségre vágyom, pl. arra, hogy a két macska jóban legyen, és a kis gömböc, hurka testükkel összebújjanak, talán csak látni akarom, de mintha kevésbé lenne rettegő a harcolásuk, és egyre több az az idő, amikor mindkettő a maga vackában hever.

És még egy-két könyvre vágyom, amiket még nem vettem meg, de most úgy megkívántam, hogy lehet, délután el kell mennem, és ha megengedhetem magamnak, akkor meg is veszem a Le Guin dupla gyűjteményt. Többsekell királylány.

#229

Megvolt a karácsony a szüleimmel, tudtam, hogy rettenetes lesz, végül másképpen lett az, mint amire számítottam.

Apám a demencia mélysötét bugyraiba merül, de valahogy senki nem akarja ezt látni, vagy nem meri, hadakoznak vele, úgy kezelik, mint aki még ellenfél, akivel még vitázni kell, akitől még félni kell, én már látom őt, ahogy haldoklik, és sírni fog a kórházi ágyban, félni, és akkor elég lesz neki annyit mondani, hogy á, dehogy, nem fogsz meghalni, és elhiszi, aztán annyit, hogy persze, ügyes voltál, persze, emlékszem, hogy gyerekként azt mondtam, és odabújtam, és el fogja hinni, mert már nem látja a hazugságot, és nem fogja érezni azt sem, hogy inkább viszolygok, és éppencsak megérintem a kezét, ő viszont kapaszkodni fog, és még kevesebbet fog fel a világból, annál is kevesebbet, mint most. És ahogy én látom ezt, úgy érezheti bárki, aki csak találkozik vele, talán csak nem akarja megfogalmazni így.

Aztán persze azon rágódom, vajon melyikünk játszmája igazibb. Talán öcsémé, aki nekifutott a szélmalomnak, aki kiborult karácsonyt ünnepelve az egész család előtt, és beolvasott az öregnek, hogy tönkretette anyámat, hogy mindent eliszik, hogy minősíthetetlenül beszél, él, viselkedik, és akinek apám csak fröcsögéssel tudott válaszolni, ó, nekem már erős a lelkem, egészen sokszor lepattannak rólam ezek a vaktában eleresztett, de rosszindulatukban, esetlegességük miatt mégis sebző odabaszásai, nem csak a tartalom tud fájni, hanem hogy valakiből, akihez nekem ilyen szoros vérségi közöm van, abból ilyen feneketlenül áramlik kifelé a primitív, önző bántás, szóval kellett a lélek erősítése, és öcsémnek is kell, mert még most is sebződött, és végül összepakoltak gyerekestül, és leléptek, öcsém szerint a gyerekei azóta hősként kezelik, talán megérte.

Talán én teszem rosszul, hogy tárgyként nézek rá, utcasarki hajléktalan bácsiként, Mónika show szereplőjeként, akivel nem lehet mit tenni, hatáskörömön túl van az egész, ki kell kapcsolni a tévét, szánakozni, ahogy képes vagyok megsajnálni a 90 éves háborús bűnösöket, csak mert a testük már kezdi felmondani a szolgálatot, persze, van bennem szánalom, csak egy szobában nem akarok velük lenni, nem vicces a Mónika show, ezen nem tudok nevetni, se a mémeken, semmiféle demencián, itt valahol jobb sorsra érdemes emberek (ezt egyszerűen hinnem kell, hogy az állandó rossz érzet, az irigység, a kielégítetlen kontroll vágya miatti acsarkodás nem jó sors, és ilyenné válik valaki, nem így születik, nem ez jár leosztva) sorsa már egyértelműen megváltoztathatlan, az anyámén még rágódom, mit lehetne kihozni belőle, hogy a konstans rettegés hol apámtól, hol attól, hogy még apám sincs, és anyám végképp elvész, örökre eltéved a ház előtt, az utcán, mert nem biztos benne, hogy balra kell menni, vagy jobbra, hogy ebből van-e kiút.

És ahogy ezen rágódtam, bevillant, hogy tényleg csak foszlányokra emlékszem a gyerekkoromból, csupa bántás, ami felmerül, rossz pillanatok, de valahol a múltban léteztek azok a szüleim, akik például idióta ambícióból, de kisírták nekünk, hogy legyen zeneiskolai különóránk, szociálisan támogatva, azaz ingyen, és 14 évesen le tudtam venni a könyvespolcról Joseph Hellert, ki vette meg azt a könyvet és miért, ki dobta fel magát a levegőbe, a fénybe a vízből, hogy valahogy haladjon előre, felfelé, szemben a folyásiránnyal, de hiába, mert nem jött össze a letérés a kódolt útról, szabadulás a kódolt haláltól. Én is visszaúszom évről évre abba a lepukkant, linóleumos, negyedik emeleti lakásba, ahol a szüleim előtt hozzájuk képest gyorsított úton lett öngyilkos egy idős házaspár, ez a legenda járja, egyelőre én is csak kivetem magam a levegőbe, a fénybe, valamire csak elég az erőfeszítés.

#228

Képzeljétek, írtam egy verset, ki tudja, mióta az elsőt, olyan is, nem igazi vers, csak versike, dalocska, kézzel készített képeslap, kifolyt a technokol, amit aztán mepróbáltam elkenni, de egy vékony csík csak ott maradt, beleragadva a glitter, na hát ilyen, de szívből készült meg egyebek, hogy köszönet és ilyesmi.

A lista
Lukas zsebembe vesztve,
hátracsúszva, keveredve,
gondosan négyrétbe hajtva,
leírva a lényeg rajta,
hogy ne maradjon el semmi,
kinek még mit kéne venni,
adni, gondolni, tudni,
szeretni, figyelni, jutni,
fűt és fát, édeset, sósat
kitaláltat és valósat,
csendet, türelmet, szépet,
repedtet, így is egészet,
időt, együtt, magamban,
tettben és gondolatban.
Megfogom, elérhetetlen,
négyrétbe hajtva zsebemben,
lecsúszva, merülve mélybe,
zizegő nem-feledésbe.
Ne vesszen többé a lényeg,
összemosom az egészet,
majd viselem, rejti kabátom,
nemlét és öröklét határon.

#227

Szentimentál level ezer:

Ma berohantam a Narancsliget charitybe, ahol többek között egy remek kirakóskészletet is vettem. Otthon láttam, hogy az előző tulaj a kirakott képeket egyben tette be a dobozba, a képek között egy-egy gyerekrajz.

Ez olyan édes, hogy enni kell rá zsírpapírból egy kis parizert, magában, ezt jelképezné ez a vonneguti karácsonyi minta.

#226

Tudom, ez egy énblog, ami ad egyfajta szabadságot, de az utóbbi napok, időszak felfokozott közlésvágyában elvesztettem valamit: talán az ülepítést. Mindent ész nélkül rögzíteni akarok, és nem is tudom, előfordult-e korábban, hogy lényegi változást tettem egy poszton, na, most eljött ez az idő: amiről még délelőtt azt gondoltam, hogy nagyszerű szövegjáték, estére hirtelen érzéketlen tahóság lett, és különösen ijesztő, hogy délelőtt ugyanolyan igaznak éreztem, amit leírtam, mint délután azt, hogy a délelőtt nem igaz.

Abba kellene hagyni a köldöknézegetést, mert tévedés, hogy a fóbiáim, szorongásaim érzékennyé tesznek a külvilágra, éppen ellenkezőleg: amikor azzal foglalkozom, hogy ne legyek totálisan fasz valakivel, addig voltaképp egy szemernyi figyelmet sem szenteltem a másiknak, csak magamnak. Már éppen ujjongani akartam, milyen jól esett, hogy a kettlebell edző a múltkor odagugolt hozzánk, amikor a fiúknak segítettem az öltözésben, és kedvesen megkérdezte, ugyan hogyan különböztetem meg őket. Már éppen azt akartam írni, hogy na, hát ez a kapcsolódás, nem a vicceskedő hunyorgások, amikor bevillant, hogy miféle kapcsolódás ez, lófasz, ez csak befogadás, esetleg egy kedves helyzet megteremtése közösen, de hogy én nem léptem a másik felé egy lépést sem, én nem vettem figyelembe, ő éppen kicsoda, az hétszentség, ő viszont igen.

Jó lenne bölcsebbé válni, stabillá, képes legyek úgy ülni a másikkal szemben, hogy őt lássam a saját inerciarendszerében, és ne csak a magaméban mozgassam, hamis figyelemmel. Vagy képes legyek a másik mellett ülni, és hagyni őt is vízszerűvé válni, áteresztővé, átengedővé.

Most ez elég jó éves tervnek tűnik, és ez magában foglalja, hogy elég jó szülő leszek, hogy jó barátja I.-nek, és a többi barátomnak is.

Addig is, rövid távon elég lesz, ha eljutok az IKEÁ-ba a két ünnep között, egyedül, ellenállok a szirszaroknak, erős szívvel megveszem az új IVAR polcelemet, bővítendő a könyvespolcot (persze gyerekjátékoké lesz a hely, persze), nem eszem mandulatortát, nem keresem a sós, cicaforma szalmiákcukrot (de ha szembejön, veszek, saját árnyékom át nem ugrom), és ott fogok ülni a forgóajtónál a padon, a kiskocsin a hosszú polcelem, rajta papírtáskában a szirszarok (mégis), és várom, hogy megérkezzen a család.

#225

Tegnap reggel még egész istenes volt, balhé nélkül eljutottunk az oviba szinte időben, T-vel megint remek volt a nemistudommi, tanulás?, csevegés?, utána igazán megható volt az ovis ünnep, és a fiúk csodásak voltak, annyira ügyesek, hogy több futólag ismerős szülő odajött, és gratulált, milyen örömmel mondták a verseket, a dalokat, csak onnantól valami eltört picit, mert Marci olyan erővel kapaszkodott a nyakamba, hogy ne menjek, mint oviban (sőt bölcsiben) még soha, és megfordult a fejemben, hogy a picsába, hazaviszem őket, de nem csak holmi karácsonyi bevásárlások vártak rám, de egy fogorvosi időpont is egy leesett tömés miatt, idén máskor nem lett volna rá mód, és a nyitott idegek nem voltak kellemesek, szóval mennem kellett.

És a beállt csípőm egyre rosszabb lett, ha sokat mozogtam, akkor egyre kevésbé sántikáltam, úgy festettem, mint Kevin Spacey a Közönséges bűnözők végén (hú, de nehéz leírni a nevét, erőt kellett vennem magamon, de baszki, az Amerikai szépséget is szeretem, nehéz), csak az volt a baj, hogy órákat sétáltam, egyre nagyobb pakkokat cipeltem, egyre jobban fájt minden tagom, ha leültem, a csípőm hamarosan teljesen bemerevedett, és utáltam mindent és mindenkit, a bonbonokat a dadusnak, a macskakaját a zabáló dögöknek, akik folyamatosan verekednek, és Szívem nem meri Doris miatt használni a macskawc-t, emiatt immár két helyre is pisil, ágyra, szőnyegre, nem jelöl, rendes adagokat hugyozik, így az oviba érés előtt, ötven kiló vacakkal még a macskahormonos vásárlást is megejtettem, és felszedtem a fiúkat, elvittem őket tornára, én viszont nem tornáztam, hanem leültem nézni őket, és kb az 5. perctől mindkét gyerek rajtam fetrengett, semmilyen játékban nem vettek részt, semmilyen feladatot nem követtek, kimenni nem tudtunk, és egyre magasabbra emelkedett bennem a tehetetlen düh és keserűség, és amikor Tomi a karateteremben kiöntötte a vizét a flakonjából, mindenki előtt picit kiabáltam vele, közben az egyik tornázós társam csendben feltörölte a vizet, és nagyon-nagyon remélem, hogy annak látszódtam, ami voltam: most éppen kimerült, de egyébként szerető édesanyának, és nem valami idióta fasznak.

Valahogy hazajutottunk, szaladtunk, mert Marci útközben bejelentettem, hogy be fog pisilni, ami a hidegben akkor sem vicc, ha végül csak megpisiltetem a Kazinczy Zsinagóga mellett. De kibírta hazáig. A szőnyeg csatakos Szívemtől, a fiúk a földön fetrengenek, fáradt vagyok, éhes, nem tudom, hogy telt a következő 2 óra, bekapcsolhatott a robotpilóta, aki ha nem is oldja meg helyettem a dolgokat, de helyettem priorizál, és képessé tesz ilyenkor arra, hogy ne zárkózzam be a wc-be, hanem adjak valahogy vacsorát, benti nadrágot, papírzsepit, végül befutott I., és átvette a balhét, és én csak ültem a kanapén féloldalasan, a párolódó macskahormonban, bort ittam, és olvastam, amíg a fiúk lefürödtek, és megnézték az esti mesét.

Aztán odajött hozzám Marci, bevackolódott mellém a pokróc alá, Doris a fejemnél ült, Tomi is odakucorodott, néztek rám, tökmagokat dobáltak szó nélkül az ölembe, hogy nissam ki, és talán a hormonok, talán a bor, vagy az ajándék idő, amit akkor kaptam, amikor tényleg szükségem volt rá, de teljesen beleborzongtam, hogy úristen, úristen, micsoda szeretet ez, ami felém irányul, és micsoda szeretet, ami belőlem fakad, és ha le is merülök, egészen kicsi idő után újra felbuzog, és amikor már a sötétben feküdtünk, két odalt a két gyerek szuszogott, a fejemnél Szívem, a hasát vakargattam, akkor egy prizmának éreztem magam, csak át kell engednem ezt az erőt, energiát, vagy ki tudja mit, és igaz, hogy utána Szívem megdermedt, majd felpattant, és a szokásos csontig hatoló macskasikoltozással megkergette Dorist, de aznap éjjel már nem verekedtek, és még reggel is tele voltam, és nyugodt, tiszta, mint egy kancsó víz, pedig Marci nem kelt fel arra, hogy pisilnie kell, csak miután minden pisis lett, és a tegnapi szőnyeg penetráns ecet és ammóniaszagot árasztott magából száradás közben, és hálás vagyok, hogy ezt megtanultam a gyerekektől (vagy legalábbis tanulom folyamatosan), hogy ez csak húgy, ez csak szar, ezek csak horzsolások, sebek, vágások, váladékok, ez csak valami járulékos szemét, amit fel kell itatni, megtisztogatni a lényeget, bekötözni, a végén pedig csak cserélni türelemmel a kötést rajta, ha mást már nem lehet tenni.

Azt hiszem, ez amolyan karácsonyi bejegyzés lett.

 

#224

A sárga hátizsákok édes baktatásához még annyit, hogy az kurva élet, hogy leírom százszor: soha többé nem írom le, hogy alakul a fiúk alvása.

És hogy tovább fröcsögjek (mert igen jól esik), hogy a faszba oldja meg a többi szülő a dolgokat?

Múlt héten viszem reggel a fiúkat az oviba, kapom a hírt, hogy aznap délután fél négytől kézműveskedés, ha tudok, jöjjek, nem, nem tudok, azért odarobogok keservesen négyre (rendszeresen az első ember vagyok, aki lelép az irodából), minden csoportszoba tele szülővel, már aki még maradt, mert egyébként a kézműveskedésnek vége.

Holnap délelőtt karácsonyi parti lesz az oviban, és ha lehet, jöjjön a szülő is, és ha lehet hozzon rágcsálnivalót, és legyen a gyerek szép ruhában, és egyébként nagy lesz a sürgés-forgás a héten, mert folytatódik az ovi kifestése, a csoportok költöztetése, és ezért ha megoldható, jó lenne, ha szerdától már nem mennének a gyerekek, nemhivbatalosan, mivel a szünet csak jövő héttől kezdődik. Nem, sajnos nem megoldható.

De más szülő ott lesz délelőtt (persze én is), és más szülő nem viszi a gyerekét szerdától, és más szülő már régen hazavitte, amikor én egy sima, átlagos hétköznap négykor ott hagyok csapot-papot a munkahelyemen, és rohanok, hogy még legyen idő péksütit, gyümölcsöt venni, és ha fél öt után érek oda, akkor már csak tengés-lengés van, néhány kallódó kisgyerek tologatja a kisautót, szegénykék.

Nem értem.

És az elmúlt két héten két céges rendezvényt szerveztem a rendes feladataim mellett, és végül segítséggel, de minden a helyére került, mindenki élvezte, közben a hétköznapok zajlanak, és mindig van tiszta ruha, kaja, macskaalom, mosószer, mesekönyv, asztmagyógyszer talonba, és szteroidos kúp, ha krupp lenne, és már egészen összeállt a karácsony, és még az is eszemben van, hogy varrónőhöz elvigyem Tomi pulóverét, és a szitternek, a dadusnak és másoknak is legyen egy doboz csoki, és látom, hogy tényleg egyre jobban logisztikázom, és az, hogy felkelek szombaton reggel, összetörve, az csak addig aggaszt, amíg azt hiszem, másnapos vagyok a 6 óra alatt megivott két vicétől és egy feles minőségi viszkitől, mert az a fizikumom megzuhanását jelzi, aztán rájövök, hogy csak náthás, és megkönnyebbülök, mert ez az élet rendje, ez nem gyengeség, csak egy figyelembe veendő paraméter, szóval hogy elfogadtam valahol, hogy sok a teendő, és egyre jobbak a reflexeim, hogy csak azért a lepottyanó pohárért nyúljak, ami nem a szőnyegre esik, hanem a fekete-fehér konyhakőre, de eddig értem el, és innentől széttárom a kezem, hogy sajnálom, a gyerekek akkor is utolsókként lesznek elhozva az oviból, ha délután ötkor már mindenki más hazavitte a sajátját.

És hogy ezt most itt kipakoltam, ezzel megpróbálok felmentést adni magamnak, köszönöm szépen, viszont kívánom!

#223

Valamiféle stabilitás (vagy legalábbis a láb megvetésének) jele, hogy ma, amikor a fiúk elaludtak (ó, igen, kezd visszatérni ez a szép szokásuk), nem aludtam, nem olvastam, hanem elkezdtem rendet rakni. De nem ám a világ átstrukturálásába kezdtem bele, a ruhák szelektálásába, a könyvek tematizálásába, egyszerűen csak néhány polcnyi felhalmozott szart ritkítottam meg.

Nagyon szeretek vackokat halmozni: apró tárgyakat, fecniket, vonatjegyet, képeslapot, régi CD-t, porcelánnyulat, kavicsokat kilószám, leszakadt gombot, azon felül még az utcáról is képes vagyok felszedni olyasmit, amiről azt hiszem, hogy lelke van, pl. egy időben többször találtam szerencsesüti üzenetet a földön, egymás után többet hetekig, aztán elvágták, vagy már én nem voltam befogadó, és nem volt rájuk szemem.

Viszont immár sokan vagyunk egy kis térre, és átfordult bennem a vágyakozás, nem akarok annyi hívótárgyat, amelyeket ha előveszek, akkor betöltődnek az emlékek, most már teret akarok és biztonságot, olyan zugot, ahol a dolgam egyben, érintetlenül megmaradnak akár tárgyként, akár a fejemben, ahol vigyázni tudok rájuk. Leéltem életem első felét, és már látszik, hogy olyan sűrű pillanatok jutnak nap mint nap, és olyan könnyű őket valahogy rögzíteni, újra előhívhatóvá tenni, hogy elkezdtem könnyebb szívvel lemondani régebbi emlékekről, mert tudom, hogy az újabbakat sem fogom később leporolni.

Már nem érzem árulásnak, ha kidobom a kakasos nyalókát, vagy ha valahogy megszabadulok a fél kilós üvegtömből, amit régi kollégám esküvőjén kaptunk mindannyian, belegravírozva a pár neve, a tömb brilliáns alakú, az egyik vége szúrós, drága és teljesen haszontalan dolog, ráadásul gyerekek kezében veszélyes is. És ha meglátom a tömböt, nem az jut eszembe, milyen volt a lagzi (istenigazából ez egyáltalán nem jut már az eszembe), hanem az éjszaka tavaly, amikor az exkolléga felhívott, ne ijedjek meg, de Kopnak balesete volt.

És már előttem az egész fél évnyi harc, ahogy másnak próbáltuk visszahívni a memóriáját, a jelenlétünk volt a vacak, a limlom, ami majd újra aktívvá teszi a régi, összezilálódott kapcsolódásokat, a sors fintora, hogy Kop mindig is minimál élettre törekedett, olyan kevés tárgyat akart birtokolni, amennyit csak lehet, ami titok, privát kincs az életében, az legyen mélyre temetve, atombiztos jelszóval védve, most, a hazaköltözése (azaz a világba való visszatérése) után fél évvel sem emlékszik a régi jelszavaira, és így nem fér hozzá korábbi levelezéséhez, kódjaihoz. És most megjelenik előttem az az önző érzés, amit éreztem az ágya m,ellett, amikor még nem tudtuk, így marad-e örökre, vagy lassan visszatér, és kicsit megsirattam vele azt is, hogy a fejében süllyed a mélybe sok közös évünk; cserébe lettek közös emlékeink, amelyekre csak én emlékszem vissza, ő csak részt vett bennük. Egyszóval az üvegtömbnek mennie kell.

Most más vacakok ideje van, olyanoké, amelyek nem a múltból kanalaznak elő valamit, hanem amik a jövőben lesznek értékesek. Ezt adja, hogy gyerekekkel élek együtt. Kidobhatatlanná váltak nemcsak a már megfejtett ördöglakatok, pakli kártyák, matricacsomagok, hanem ismeretlen eredetű műanyag alkatrészek, amelyek egyszer még életfontosságúak lesznek a vonat, autó, tudomisénmi elindításában, külön gyűjteményem van a Brifkóban (anyámnak is volt, szintén tele szarokkal, viszem ezt a családi stafétát) könyvből leszaggatott darabokról, elforgatható daruk, kihajtós ablakok, kisállatok rejtekhelye, veszekedés közben csíkban kiszakadt oldalak, arra várnak, hogy egyszer majd rendberakjam a könyvet. És ott vannak azok a tárgyak, amelyeket egyszer már szent tehénként hurcoltak, vittek kádba, ágyba, bölcsibe, oviba a fiúk, aztán elhasználták, eldobták őket, de bármikor újra eljöhet a reneszánsz, és akkor kurva fontos lesz megint az a kis zöld drótdarab, amit Marci a földről szedett fel, és heteken át vitt magával mindenhova, és még nem lehet tudni, kinek a lelkében lesz kampó, és húzza majd őt vissza a demencia ködéből, amikor már a reggeli teljesen homályba vész, de a kis, zöld, hajtogatott plazmafegyver gondos elpakolása, és a sárga hátizsákok baktatása az úton friss lesz, mintha éppen most történne.

Így aztán a zöld drót marad, egyelőre, de ha végül valahogy elkallódik, az üvegtömb sorsára jut, akkor legalább itt megvannak, haszontalanságuk teljes pompájában.

 

#222

Ma megint fos, hitvány anyának éreztem magam, a gyerekek köhögnek, folyik az orruk, de ez a hetem még húzós, ma már jut idő itt okoskodnom, de nem engedhettem meg magamnak azt, hogy otthon tartom őket, és utána orvoshoz kell menni igazolásért, aki pláne ráhagyással kiírja őket egy hétre – bár már egy ideje nem teszi, hanem rám hagyja, mert látja, hogy paraanyu úgyis akkor viszi őket, ha eléggé meggyógyultak, ennek persze ellentmond, hogy ma betoltam az orrcseppet, a Ventolint, és mentek oviba. De mivel szerintem kicsit betegek, ezért ebéd után hazahozom őket. Így nem hiányoznak, nem kell igazolás, nem kell elmenni megmerítkezni a baszott nagy vírus-és bacilusgyűjtőbe, úgynevezett gyerekváróba. I. vitte be őket, és neki megsúgta az óvónő, hogy én bizony túlparázok mindent. Más gyereket simán ott hagynak ilyen állapotban. Más gyerek talán nem asztmásodik be sima náthától. Más gyereknek más az anyja más sérüléssel.

Habár ugyanazzel az érzéssel indultam el, azért tegnap remek volt a szabadság, menetrend szerint mentem egyik helyről a másikra, és mindenkit szerettem, akivel csak találkoztam, van, akit eleve, van, akit pedig éppen akkor, mert együtt tudtunk nevetni a fodrászommal (ez tényleg csodás élmény, ő az első, akinél nem érzek a folyamatos kínos feszengést), és a fogorvosommal is felüdítő volt találkozni (na, ő meg már jó ideje Facebook friend, és lájkolgatjuk egymás családi fotóit), és szerettem az embereket az edzőteremben, szerettem hangosan röhögni a bénázásunkon a GFlex szalaggal, és szerettem a sokszínűségüket is, hogy vannak klikkek, a rezidens orvosok a bulit beszélik meg az egyik teremben, a 40-es nők éppen dühösek egy szép, fiatal karatés lányra, aki tüntetően nem köszön, királynőként vonul, flörtöl vele az edző, aki egy kis Joey, csak nem olyan vicces és érzékeny, de how you doin’, és tényleg majd minden nővvel, és baszki, még velem is, ami valójában szórakoztat, bár még mindig le van ez a szex csavarva nálam, és nem tudok mi egyebet kezdeni vele, mint elteszem a zsetont, és szerettem belenézni a tükörbe, mert az edzőruhámban éppen olyan badass vagyok, amilyen lenni szeretnék, és szerettem a középiskolás karatés lányokat az öltözőben, akik szintén badass lányok, közben pedig annyira nem, hogy a szív összeszorul (“csak baszd meg, apám nem tudja, hogy én néha hánytatom magam”). Más történetek tegnapról nem elmesélhetőek.
Mert én nem vagyok olyan bátor vagy könyörtelen, mint Knausgard, miközben nagyon szeretem az első kötetet, és rájöttem, hogy szeretnék én is ilyen író lenni, aki megírja a teakészítés menetét, egy-egy pillanatnyi jelenetetet, meglesett képet más emberekről, majd mellé, elé három mondatban, két oldalon valami fontosat úgy, hogy onnantól már nem tudom az ő formájától elszakadva gondolni, érezni, és nem is ilyen író akarok lenni, hanem szeretném, ha bennem is lenne késztetés, hogy írjak.