Ez itt az

Megvolt a nyaralás, megvolt a kontroll vizsgálat is. Azért nem bántam volna, ha a sorrend fordított, így viszont a négy napos nagy kalandunkba hullámokban bezavart a teljes pánik, kétségbeesés, éjjel számoltam, hány órát tudok folyamatosan aludni, végül a Fibonacci-sorozat vált állandóvá, és hajnal négyes utolsó ébredés, majd egy órás olvasás-vergődés után még 3 óra befért.

Mégis, mindettől függetlenül jó kis nyaralást hoztunk össze a messzi Szentendrei-szigeten, a 80-as évekbeli magyar gyerekfilmbe illő révtől mintegy 5 perc sétára található Rosinante fogadóban, ez így talán nem érzékelteti, hogy úgy volt eldugott a hely, hogy közben mégse, ezért inkább leírom feketén-fehéren. A fogadóban nagyon jól főztek, azt hittem, csak simán jól főznek, de aztán innen-onnan szedett adatokból összeállt, hogy az ottani séf számít, és azt is megtudtam, hogy a marhapofa valami olyan dolog, amivel nekem karmatikus találkozóm volt és lesz is még. A reggelik is csodásak voltak, ami azért fontos, mert így minden ébredésem úgy alakult, hogy a lassú öntudatra ébredés mellé a fokozódó öröm is felzárkózott, hogy mindjárt-mindjárt lemegyünk, és besüt a nap a franciaablakon, vagy szakad az eső, de bent nyugalom van, és már csak mi ketten vagyunk a fogadóban, az étteremben, kézzel kapjuk le a házisonkát a hidegtálról, és megint felelősen megalapoztunk egy induló napot, kellő energiát felhalmozva, kellő nyugalomban elfogyasztva mindent.

Az ebédek persze ennek ellenpontjai voltak, Szentendrén egszerűen nem volt egyik étterem sem érdekes a gulasch és pizza menükkel, végül a helyi étkezdébe jártunk enni, ahol a konyhásnéni azonnal szerelemnbe esett I-vel, és onnantól tukmálni kellett rá a borravalót, és ahol a halászlé teljesen derekas volt, még ha afrikai harcsa lett is belefőzve, ellenben igen nagyvonalúan adagolva a mennyiséget, hogy aztán úgy üljek felette egy órán át, amíg I elment Ingress csatákat vívni a belvárosban, mint Kiss János, aki nem adja azt a rohadt húsfalatot, lenyomja, mert az neki jár, ha beledöglik is. Ó igen, az utóbbi időben az evés igen nagy jelentőségűvé vált, egyrészt ugye számos más örömforrásom le lett korlátozva vagy éppen tiltva, másrészt mert éppen a fogadóbeli reggelik világítottak rá, hogy stabilan végig tudnék enni egy napot, ha a magam tempójában, csipegetve, mástól nem zavartatva lenne rá módom.

A fogadóban egyébként mintegy ezer könyv is volt, és habár nem a legfrissebb kortárs irodalom széles palettája, de egy olyan könyvtár mégis, amelyből heteken át eléldegéltem volna.

A vizsgálat meg kihozta, hogy a helyzet ugyanaz, de most a doki nem volt olyan hajszolt, így azt is megtudtam, hogy nem ám az van, hogy csak attól, hogy eltérő a magzatvíz mennyisége, már TTTS a diagnózis, hanem az egyiknél 2 centi alatti, a másiknál 8 centi feletti kell legyen egy mért érték, akkor van kezdeti stádiumban ez a szindróma, és nekem ez úgy van, hogy az egyik stabilan 4-5 között van, tehát tökéletes, a másik meg kicsit több, 5-6 feletti. Valahogy erről nem szólt az internet, és öcsém tegnap este a telefonban kategórikusan megtiltotta, hogy a továbbiakban a netről tájékozódjam. Illetve még egy öröm ért a dokinál, kiderült, hogy ezek a kontroll uh-k nem 15 rugóba kerülnek, mint az eddigiek, hanem mindössze 6K, és tekintve, hogy az értékektől függetlenül, csak azért, mert két egypetéjű fickóról van szó egy méhlepénnyel, mindenképpen 2 hetente kell járnom kontrollra, szóval azért ez elég kellemes hír, így alkalmanként kijön pár svédasztalos kajálás még valami jó kis étteremben, ahova a világ zajától menekülhetek.

Csak néhány fotó az elmúlt pár napról.

 

Itt az idillbe belerondító PICSA tag a lényeg, hiába, mi már csak erre szűrünk pihenéskor.

Ez csak tetszett.

 

Autón ülő angyal.

 

Pár polc a fogadóban.

 

… és még töltenek bele

Szóval kicsit higgadtam mára, jövő héten lesz kontroll, ha valami gond van, legalább idejében észleltük, nem akkor, amikor a fiúk közül az egyik már kisebb, hanem most, amikor az uh szerint minden okés mindkettőjükkel. Mintha az uh csodalámpa lenne, nem sötétben tapogatózás. De ezekből kell dolgozni. Ráadásul bejelentkeztem egy magzati keringés specialistához is – tessék, van ám ilyen is, persze, hogy van, sőt ő a szaktekintély idehaza -, maximum kidobtam egy kisebb summát az ablakon. Persze ez nagyon jó kérdés. Mert nem kérdés. Hogy ja, akkor hetente uh Budapest egyik legjobb magánklinikáján, rá fél hétre vérkeringés uh és nőgyógyász és kismama jóga, és megint kell egy új farmer, mert 96-os a derekam, fizetünk, mint a katonatiszt. Mindezek mellett megfogadtam, hogy ha megszületnek a fiúk, akkor az első hónapokban úgyis itthon leszünk, hát rongyokba csavarjuk őket, és zacskóba fognak szarni, amit a sarki bolt zöldségrészlegéről hoz el számolatlanul I. Így talán visszajön némi pénz. Viszont mi megtehetjük. Átcsoportosítás lehetséges, de nem a Providenttől. Szerencsések vagyunk, ez a helyzet.

És mert ma már higgadt(abb) voltam, ezért nem aludtam munka után, fejemre húzva minden takarót-védőréteget, mint tegnap, hanem emberekkel, sőt idegenekkel találkoztam. Egy blogger hölggyel, akitől könyvet vettem, és kellemes volt a vele töltött idő, sőt könyvcímeket tettem el magamnak, aztán végre én voltam a párosunkból, aki a ház aljában működő kávézó sierra leonei, majd londoni, majd budapesti tulajával, Syllel angolul eltársalogtam a szombati munkanap csodáiról, persze nevetett, aztán bekopogtam az első emeleti macskás hölgyekhez is, akiket megkértem a cica ellenőrzésére, amíg odaleszünk – tudom, röhej, csak 4 nap, ebből az elsőn és az utolsón ráadásul még és már itthon is leszünk, de a macska még sosem volt itthon egy napot sem egyedül, legyen, aki ránéz, ráadásul úgy hogy még örülnek is egymásnak. Két keresztnévvel lettem gazdagabb, és némi mélyülő ismeretséggel, valamint egy beígért vizittel is.

És ma már arra is vissza tudok emlékezni a csütörtökből, hogy I elvitt Pali bácsi borozójába, tessék nyugodtan rákeresni, van anyag róla a neten, egyébként ez az a hely, mindez a MOM Park mögött. Na, mi ott ebédeltünk, kint a teraszfélén, mert itt menü van, aznap 800 Ft-ért hagymakrémleves és párizsi csirkemell kínálta magát, a leves az az igazi adu ász, amibe ha egy kis brokkolit préselnek, akkor brokkolikrémleves, ha gombát dobnak bele, akkor gombakrém, most nem volt benne semmi extra, maradt a hagyma. De a párizsi csirkemell a maga ragacsos valójában finom és kiadós volt, a rizs mindenféle szaft és szósz nélkül klasszikusan nyögvenyelős, már csak a menzai két szem szilvabefőtt hiányzott az egészről, de hát semmi nem lehet tökéletes. Lent lambéria, fent a padokon idős bácsik meccsről beszélgetnek, ki kisfröccsöt, ki paradicsomlevet iszik, én pedig a látványukat, mert éppen ilyen emberek közé vitt le apám minket otthon, a Pálya presszóba, a városi focipálya mellé, ahol ők söröztek, mi a beláthatatlanul óriási pálya egyik monumentális kapujára rugdostunk valami labdát, Laci bácsi felhúzta öltönynadrágja szárát, ahogy nehézkesen leült az asztalhoz, kivillant a tyúkláb mintás zokni, a lukacsos-bebújós nyári cipő, és Sanyi bácsi is így ült le, szinte ugyanaz a nadrág, de valami apróság okán mégis mások, talán a galléros pólóing mintája tér el, talán a diszkrét lánc helyett a másik pecsétgyűrűt viselt, a kaput pedig képtelenség bevédeni, a sörhabot pedig leihattuk, afféle engedményként. És ahogy mindezt elmeséltem I-nek, egyszerre lehettem mindkét helyen-időben, sőt most, ahogy írom, még itthon is. Ezeket a dolgokat már nem veheti el tőlük négyünktől semmi uh, most így kell lenni a világba, habot leitatva, hogy mindenki örüljön.

Még mindig nincs exportálás

Ezért idióta címeket adok a posztoknak, ellenben legalább van poszt.

Morzsolódnak továbbra is a napok, az elhullajtott nyomokat elhordják a madarak, az erdei bogarak, és amikor visszakövetném az utam, merre is jártam, már nincs híre az aljnövényzetben. Annyit tudok, hogy “Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a  nagy büdös semmibe.” Egyébként nincs semmiféle nyomott kedélyem, egyszerűen csak szeretem ezt a novellát.

Lassan a 4. hónap végére érek, azaz odaértem, csütörtökön megyek a 18. heti ultrahangra. A rettegésem, ami a 13. hétben indult, elcsendesült, most már várom a valóságot, akármi is lesz az – persze azért szorgosan mérem a hasam, teljesen feleslegesen, hiszen semmiről nem szolgáltat adatot, ennyi erővel egyszerűen hízhatok is,(igen, minimum hízom, a köldökömnél 93 vagyok), illetve esténként erősen koncentrálok, hátha érzek mozgolódást a hasamban, de szőrös anyai szívem egyszerűen nem súgja meg, hogy ez most valamelyik arasznyi lény kaparászása vagy a szelek hatása, a beleim zubogása, és mivel stabilan eszem egész álló nap (úgymond csipegetek, mivel hely nincs már olyan sok), ezért hát van hatás, amin gondolkodhatom. És igen, a sok nyavalya mellé kap az ember némi szabadságot terhesen, például a teste hirtelen szentté válik, és az aranyér, a kiütések, az emésztés, a kidudorodó köldök mind magasztos, nemes cél érdekében kialakult tünet, és alig kell némi összemosás, hogy maguk is magasztossá nemesüljenek. Vagy legalábbis szalonképes beszédtémává. Vagy legalábbis jó viccé.

Szóval telnek a napok, beállt valami ritmus, habár elmúlt a betegségérzet és a konstans émelygés, majd a 40 fok is, továbbra sem tudok aludni, éjjel többször felébredek, olykor csak a wc-re járok ki, de ahogy közeledik a reggel, eljön a fájó derék, feszengő has problémája, a forgolódás, minden második hajnalban olvasgatok, hogy visszaálmosodjam. A nagyszerű éjszakák persze aktív, energikus napokat eredményeznek, a napi munka után mégis szeretnék még ezt-azt beszúrni az életembe, továbbra is fut az angol, a meetup, a podcast, amikor csak lehet, elmennék társaságba, de két hét után kiderült, hogy  ilyen töménységben ez sem az igazi. 9-ig, 10-ig kihúzom valahogy (örömmel, élvezve az életet), de utána hazaevickélek, és már semmi más nem megy, csak néhány oldal olvasása, a konyha szinten tartása, a macska ellátása. Nem az ablakmosás hiányzik, hanem a kezdeményezőkészség, az elmélyülés, a kreativitás, a mindenfelé elkanyarodó álmodozás öröme.

Ráadásul elkövettem egy nagy baklövést, és nem vigasztal, hogy a büntetést rögtön meg is kaptam érte, mert még folyamatosan kapom. Volt egy rossz fogam, ó igen, aki tudatosan készül a terhességre, az előbb az ilyesmit elintézi, de én ugye hirtelen lettem terhes, habár nem véletlenül, de sajnos a tervezési fázist a próbálkozási szakaszba akartuk beépíteni. A foggal nem volt baj, ez egy régi gyökérkezelt darab, ami már akkor eltört, de az orvosom megmentette. Aztán egyszer csak végleg eltört, megszűnt fog lenni, valami mássá változott, ellenben soha nem fájt. Tudtam, hogy el kell intéznem, de az első hátom hónapban egyrészt nem értem el az orvosom, másrészt olyan sokszor nem is próbálkoztam. Múlt héten viszont elértem. Megtekintette és húzásra ítélte a dolgot, megnyugtatott, hogy a helyi érzéstelenítő nem okozhat gondot, a rossz fog többet árthat, aztán nekiesett a számnak. Hosszas küzdelem volt, érezni csak az ütéseket, feszegetéseket éreztem, fájdalmat nem, végül a dokim úgy ítélte, hogy kiszedte, amit ki kell, mármint reméli, tényleg ennyi volt. Ez csütörtök délután volt, este, a pocdast alatt kezdett múlni az érzéstelenítő, azóta szerintem csökkenő intenzitással, de fáj a helye. Volt, amikor dagadt is volt az arcom, most már nem ég, nem dagadt, de érzem a sajgást. Egyrészt nem örülök, hogy a rossz éjszakák mellé még egy alattomos fájás is rontja a napjaim, néha bedobnék egy gyenge fájdalomcsillapítót-gyulladáscsökkentőt, de nem merem forszírozni, nem merek a netre hagyatkozni, és a hosszúhétvégén sok más információhoz nem juthatok. Másrészt roppantul aggaszt, mi van, ha tényleg benne maradt a fog egy darabja az ínyemben, akkor mi lesz, hogy kezelik, miközben terhes vagyok, mit kockáztattam én barom? A legrosszabb a bizonytalanság, talán jobban érezném magam, ha tudnám, mi is történik egy ilyen szájsebészeti műtét során, és már ott ülnék bent. Maga a fájdalom csak kellemetlen, de ha tudnám, hogy közben szépen elcsitulnak a dolgok, viselném. Jó, a fájdalom sem dobott fel, az ivás, az alvás, a mozgás, az aktív élet már nem adatik meg, erre az evést is elkezdik megszorítani, hát mi ez, kérem?

És még egy sor nyavalygás. Tegnap már I-nek magyaráztam nagy elánnal, hogy elegem van az emberekből, akik nem tudnak másról kommunikálni, mint arról, milyen elbaszott alvási ciklusunk lesz az elsó hónapokban. Vagy arról, hogy hú, ez nehéz lesz, kettővel. Hú. Oké, bazdmeg, jó, hogy mondod, erre eddig nem gondoltam, de most, segítségeddel végre leesett a tantusz, kérem az egészet visszacsinálni, én akkor kiszállok, hol kell elintézni, bölcs beszélgetőtársam? Persze igazságtalan vagyok, kedves, jótét lelkek próbálkoznak ezzel, sokan már gyerekes tapasztalatokkal, általában nem belső baráti kör tagjai, hanem ismerősök, és arra jutottam, hogy az egész éjjel síró gyerek, az állandóan alváshiányos anyuka, apuka olyan stabil sztereotípia, mint a szilikonmellű szőkeség meg a róla szóló viccek. Nyilván van alapja, de a felszínes kommunikációban egyszerűbb a sablonokat előkapni a tokból, mint belemélyedni a szomszéddal abba, hogy valójában ott a Vivien, tölteti a száját is, sminktetovált, nem túl olvasott, de egyébként jókat tud nevetni magán, és leszámítva aggályos testkontrollját, tele van életörömmel, és igen, sanszosan tényleg rendkívül örömteli vele a szex. Szóval értem én, a kliséket elvetni már bizalmas viszony kell, és nem lehet könnyű belevágni, ezért nem egyenként bántanak ők, hanem így egybe. Hogy naponta valaki előáll ezzel. Én olyasmiket szeretnék hallani, amit egy ikerlányos apuka, régi barát (nem, nem barát, de nem is ismerős) mesélt, miszerint valóban kurva fárasztó, de az ikrek varázslatosak. Sőt azt szeretném mástól hallani, hogy az egyke gyerek is csodálatos, mindegyik az, és milyen nagyszerű lesz, amikor visszamosolyog, csak nekem, és elalszik a vállamon, és ha hozzáérek, ha megsimítom, másképp reagál, mint bárkire, hogy látom, amint hétről hétre gyarapszik, okosodik, és tényleg fotózni fogjuk, amikor valamit meg tudnak majd ragadni meg ilyenek.

 

DEPÓ

Az ilyen dolgok miatt vagyok szerelmes a városba, aki hol férfi, hol nő, ez voltaképp ajándék, ám sajnos néha alkoholista, néha élvezi saját testszagát, néha napokig nem kel ki az ágyból, a takaró alatt matyizik (és tényleg, a nők mit csinálnak, nincs rá egy jó szó?) és én mosogatok, perlekedve, szégyellve ezért magam, szóval vannak itt még gondok, de azért együtt tudnék élni vele, ha a család nem csesz szét mindent körülöttünk.

A DEPÓ.

És ez is.

 

Élet ez?

Próbáltam magam beetetni, miszerint meleg van, oké, teljesen normális, hogy az embernek ilyen melegben melege van, hogy ez nem esik jól. De ez a dolgok rendje így nyáron.

Viszont elég lett. Nem, ez nem rendjén való, ez szar, igenis az ember életének része az alvás, amely segít abban, hogy másnap bárminemű működésre alkalmas legyen. Sajnos a nyitott ablak csak annyit jelent, hogy a hőmérséklet nem emelkedik meg jobban, mint ami nappal is fogad, csökkenni nem fog, cserébe a szokásos esti idióták konstans üvöltésére fel lehet riadni, ennek legalább a macska örül, kicsikar némi simogatást. Na, ez az üvöltözés is megérne egyszer egy elemzést, mindenképpen elgondolkodtató, hogy teljesen stabilan akad valaki, de inkább ketten, akik hajnalban torkuk szakadtából üvöltenek az utcán, általában részeg külföldi fiatalok, de nem kizárólag. Ilyen sokan érzik úgy, hogy a mulatság egyik szükséges eleme az üvöltés? Vagy valójában nagyon kevesen, de az utcánkban egy-egy este áthalad ezer ember, és a 0,2% nemhogy elkeserítő kellene legyen, hanem optimizmust sugallhatna?

Az sem rendjén való, hogy egy egyszerű tömegközlekedés komolyabb megfontolást igényel, elég korán indulok-e útnak ahhoz, hogy ha szükséges, leszálljak még a cél előtt kifújni magam, bízom-e a metróban, hogy nem fogok ott meghalni bent az alagútban egy 5 perces üzemzavar során, nem tudom megtenni mégis valahogy gyalogszerrel a távot?

Lassan a zöldséges is expedíciós túra, ráadásul a kevéske alvás adta erőt mind eltapsolom délelőtt, így a délutánok holmi macondói mágikus realizmusba csapnak át, csapzottan az ágyon forgolódom, kényelmes pózt keresve, olvasok, el-elszundítok, a kezem lehanyatlik, a macska óvatosan odabújik, éppen csak a mancsaival érintve, nehogy átadjam neki a hőt, kint bugyog a csobogója (na ez is remek, van csobogója a macskának, szűrővel, hátha leszokik arról, hogy a csapra ugráljon fel, és azt nyalogassa, na persze nem mintha nagyon ugrándozna mostanság bárhova is, általában hever, és néha panaszosan nyávog, hogy mi ez itt, intézzük már el, hát mit szarakodunk vele?), az idő elfoszlik, elfogy, 6 és 8 óra között szinte nincs is, utána hirtelen nagyon lassan telik, mézes-ragadós szundítás után sem pihenten, sem álmosan valami lesz, amiről később nem tudok számot adni, majd benő mindent az elburjánzó növényzet, és a gyerekek malacfarokkal születnek.

Zen

Az a helyzet, hogy az életem fő feladata mostanság (az evésen kívül, nagy hernyóként haladok végig a környékbeli boltokon, és a párhuzam nem csak a folyamatos zabálásban merül ki), hogy az engem követő rettegést nap mint nap lerázzam.

Sikeresen elolvastam olyan fórumanyagot a neten, amely összecsendült legnagyobb parámmal: a gyanútlan terhes nőre lecsapó tragédiával. Merthogy van olyan, aki elment a 12. heti ultrahangra, és okés volt a gyerek, aztán úgy gondolta, még terhes, visszament a 18. hetire, és a gyerek már egy ideje nem is élt. Minden arra utaló tünet nélkül – írta a fórumozó persze. Eddig azt gondoltam, hogy csak ezt az első trimésztert kell kibekkelni, utána jobb lesz, de valójában éppen az, hogy nem vagyok szarul, ad okot gyanakvásra. Ugyanis semmi jel, semmi visszacsatolás nem érkezik. Mostanság a hasam méregetem, de mint kiderült, nem lineárisan növekszik, hanem néha ugrásszerűen, illetve a méretbe belejátszik az is, hogy éppen mit ettem, ittam, mennyi a magzatvíz stb.,  meg aztán már most is akkora vagyok, mint más a 4-5. hónapban, tehát nem lenne jó móka a konstans növekedés.

Viszont múlt héten már kétszer is volt speciális jógán, az nagyon jót tett, egyrészt végre mozoghattam, másrészt olyanok között, akik hasonló cipőben járnak, csak már régebb óta (Az első alkalommal az edző megkérdezte, ki a korelnök, már majdnem jelentkeztem, amikor valaki 36-tal elvitte a prímet. Gondolkodtam, hogy azért mégis szólok, hogy én meg 39, de végre leesett, hogy valójában csak 15.), harmadrészt az edző szülésznő is, és a második alkalommal beszéltem a paráimról, felszabadító volt. Annyit mondott csak, hogy szerinte minden oké, mert ő érzi (ebbe úgy belekapaszkodtam, mint a kisgyerek a felnőttek ígéretébe, de később kimagyaráztam magamban, hogy sok terhes, szülő nővel volt már dolga, simán érezhet dolgokat, amelyeket voltaképp meglát, összerak, de nem tudatosan, meg aztán mi van, ha érzi, miért ne érezhetné?), illetve egy másik csaj, aki már 2x. hetében van, mesélt az ő aggodalmairól, őt a védőnő ijesztgeti, hogy sokat hízik, és mivel a csaj törékeny még most is, ez tuti a gyerek hízása, mert a csaj cukorbeteggé teszi.

Kurva jó biznisz ez, a világ java egyszer érintett lesz, és akkor belekeveredik abba, hogy akármit tesz, mindig van valami, ami tőle független, akár az időjárás, de mégis, meg kell próbálni befolyásolni, vagy legalábbis hozzáöltözni, esernyőt vinni, és nézzenek oda, mennyi esernyőárus, és lehet kapni totemet, ami jó időt hoz, és borostyánláncot, ami esőt, és csak ez a tuti vízhatlan kapucni, és igenis erre kell menni, ha minden pocsolyát ki akar kerülni az ember, de legjobb lenne pár pocsolyába beletaposni.

Tehát most azon dolgozom, hogy elfogadjam, nem lesz soha teljes visszacsatolás, és nem azon kellene aggódnom, hogy elvesztem őket, hanem arra fordítani erőmet, hogy mindig jó napjaink legyenek, így ha valami baj is történik, ha bejön az egy ezrelék vagy tudomisén mennyi, akkor addig is megvoltak a szép napok. Ez olyan könnyű dolog, hogy belesütik szerencsesütibe, és a legbutább Facebook ismerősöm is megosztotta már legalább egyszer. Ennyi.

Na persze

Szóval egyáltalán nem volt alkalmam hétvégén beimportálni a másik blogot, és ahogy telik az idő, ahogy generálódnak az új posztok, úgy lesz egyre nehezebb. De vannak csodák, a hétvégén egy költözésem óta kipakolatlan dobozt számoltam fel, és nem úgy, hogy kidobtam a tartalmát.

Most pár fotó, mert ez a néhány utca kifogyhatatlan. Lehet, hangyafarmot kellene tartanom meg zen kertet, és olyan közel jutnék az univerzum legbelső titkaihoz, amennyire hosszú (mármint egy Király utcai sétához képest hosszú) utazásaimmal még soha. De ha belegondolok, január végétől ilyesmi zen kert avagy hangyafarm indul be, ám erről külön posztban.

Egy titkot most megölök, voltaképp annyiszor, ahányszor valaki először megnézi a fotót. Bennem már meghalt.

A Zeneakadémával szemben még él egy kis hegedűkészítő bolt.

A Rumbach Sebestyén utca organikusan gyarapszik, ez a Halállomás mellett termett: