#304

Ez itt a másnap ideje, tegnap még dinnyepartit tartottunk a kiskertben, ahol a tűzrakó mellett, odaköpött magból kinőtt sárgadinnyét ettük meg együtt, vállalva a közös tulajdont, ma meg pilledten, kicsit ragacsosan ücsörgök, ki nem szívesen megyek, de fogok, mert a fiúknak hiányzik a közösségi szaladgálás, azért lesz erre még mód a kertben, és süt majd a nap úgy, ahogy borfesztiválok plakátján szokott. Ugye?

Persze nem a családi gyümölcsözésen sikerült beinnom (berúgás túlzás), már hetek óta készültem lélekben az edzőtermi koccintásra, és tettem is annak érdekében, hogy komfortosabb legyen, megbeszéltem előre azokkal, akikkel szerettem volna nem csak bellekről és snatchekről beszélni, vagy ha más a téma köztük, akkor éppen az ikrek után rohanni öltözéskor, szóval tudtam, hogy pár nő, akiket kedvelek, ott lesz, ott leszünk, a többi meg valahogy alakul.

Sokáig volt kedves témám itt a test, egy ideje nem írok róla, előkerül máshol, máshogyan, de ez a tegnap este kikerülhetetlenül a testről szólt. Vagy arról, hogy most nem testek vagyunk. Azok a csajok, akikkel ittam, együtt izzadtak, nyögtek, adtak fel végül gyakorlatot, vagy éppen tapsolták meg a másikat, mert mégsem adta fel, hanem kinyomta, felállt vele, tudomisén, és alattunk maradtak a cseppek, a trottyos vagy éppen minden kis redőt, feltűrődést megmutató ruhából elkent víz, a magnéziumpor, az öltözőben, edzés után egymás mellett próbáljuk magunkra erőltetni a nadrágot, szóval ezen már túlvagyunk, de hacsak a másik nem célzott rá, nem tudjuk, ki éppen miért él és hol, hogyan. Most ezekre jutott idő.

De nem csak a nőkkel, úgy általában volt már valami megnyugtató abban, hogy egy részünk vagy rétegünk ismert. És nem is csak a külső. Mondhatnám, hogy csak nekem, de ez a kis jelenet talán megmutatja, hogy valamilyen módon ez másnál is megjelent.

Már beittam, már sokat beszéltem és okoskodtam, amikor eldöntöttem, megkérdezek valakit a társaságban azokról a sebhelyekről, amelyek persze mindenkinek feltűntek már. Odamentem hozzá, rákérdeztem, mik ezek a sebhelyek, árulja el nekem, ha nem gond. Megfogta a kezem, végighúzta az alkarján, és visszakérdezett, érzem-e. Éreztem, persze, apró kis dudor volt a bőre alatt. Lipómák, mondta, sok volt, kiműttettem.

Volt tegnap este, éjjel ott vegyész, orvos, kertész, hentes, adminisztrátor, kóder és multis rabszolga, majdnem mindenki kicsit részeg, de nagyon nem (legalábbis éjféltájt még senki nem volt az, legalábbis remélem, én nem voltam az és annyira, hogy ne vegyem észre, hogy mások azok), és nem csak a mellérendelések, de az alá-fölé rendelések is alakultak.

Pl. Á. az egyik edző, akire a múltkor már mérges voltam, mert valamiféle dominanciát éreztem az állandó javítási törekvéseiben, most mássá változott, nem is vezető akar lenni, hanem kísérő, aki tegnap például lelkesen járt körbe, és ha új ember érkezett, bemutatta, próbált helyet keresni neki, kapcsolódásokat, az elköszönőket kicsit kikísérte, de nem mint a főnök, hanem mint aki gereblyézne, egyengetne, hogy szépen simuljanak egymás mellé a dolgok. Amikor tőlem köszönt el, bizonygatta, hogy szeretne majd másfajta edzőtermi programot, akár gyerekprogramot, nekem hogy is lenne jó, és egyszer csak ott találtam magam, hogy az Egyik Edző Úr (akinél az igazság és a felelősség általában) karját simogatom nagyon kedvesen, teljesen aszexuálisan, ellenben spiccesen (alkohol nélkül még ebben a társaságban sem érnék csak úgy máshoz), és azt mondom neki: De Á. ne aggódj, nem neked kell mindent megoldanod.

Még most is felnevetek, ha elképzelem ezt a jelenetet, ezt a két embert, egyik képtelenebb, mint a másik. Utolsó nyári éjszaka, ilyen sem lesz többé.

#303

Elkapott a gépszíj rendesen. De lassan ki fog engedni, kezemet csak nem tépi le (ez kiskorom legborzasztóbb dolga volt, valahogy minden krimin, kalandfilmen túl a valaki kezét leszakította a gép rettenete átütött, eleve átjutott, míg egy krimi sokkal lassabban ért el hozzám, sokkal nagyobb voltam addigra, míg az szabad lett, vagy legalábbis titokban megnézhető).

Szombaton volt a Fantasztikus Kéziratok Éjszakája, ami miatt tényleg rettegtem konkrétan, de szerencsére annyira sok jóembert ismerek, hogy volt kikbe kapaszkodni, és végül kis szalonspiccel, túl sok magyarázással, okoskodással, de kihúztam a zsűrizésig, aztán az eredményhirdetésig, és kiderült, én lettem a legjobb. Na hát ez nagy ajándék volt, mert persze azért úgy jelentkeztem, hogy majd én megmutatom, ki a fasza gyerek, és álmodoztam a táborról (5 nap, 5!!!!! csak úgy írni, írogatni, másokkal, magammal), közben volt a kettő között egy hasadék, szakadékféle, a valóság és az én elképzelt, elálmodozgatott világom között, és odamenni szombaton délután maga volt a hasadék szélére kimerészkedés. Aztán ugrottam, és kisült, hogy valami fekete odakent festék az, és egészen hülyén ugrándozom a stabil talaj felett. Viszont azóta láttam a nevem több posztban, weboldalon, és ez aztán tényleg nagyon furcsa, és habár kellemes, de nyomasztó is. Pl. ez itt, ez a poszt.

Most nagyon jó lenne nyugodtan gondolkodni, hogy akkor mitől is félek, mihez kellene kezdenem, hosszabb távon, no meg rövidtávon is, de ez most nem megy, hétfőn csapatépítés volt, emiatt vasárnap jobbára én voltam a fiúkkal hármasban, pl. elvittem őket a Benczúr kertbe, és hazafelé szépen megbaszott az ellenőr, de úgy ám, hogy én akkurátusan nem csalok a BKV-n, most is volt bérletem, de kiderült, hogy a kisgyerekes igazolvány hátulján van egy olyasmi, hogy lejárat meg érvényesítés, na, én ezt egyszerűen töröltem a memóriámból rögtön a kiváltása után, tehát több éve van lejárva ez a cucc, és én azóta mondhatni csalok a BKV-n, ha bérlettel utazom. Hogy mennyire volt ez eddig fontos, az kiderül abból, hogy több éve utazom így a BKV-n, és még nem jelezte senki. Szerencsére ez a kedves faszkalap úgy érezte, hogy habár van bérletem, van igazolvány, sőt a két kisgyerekem is ott van, azért a szabály az szabály. És voltaképp igaza is van. Tehát a hétfői csapatépítés, a keddi kollégabúcsúztatás (amelyet dicsekvés nélkül – vagy azzal – magamra vállalok, ugyanis nekem jutott eszembe, hogy jó lenne valami kis apróság ajándékba, és elrohantam angol után a Lego shopba, ahol sikerült két szettet is venni, az irodában ügyesen átadni közösen mindenkivel, majd aznap éjjel, sőt hajnalban, valahogy öntudatra ébredni, majd arra, hogy óbazdmeg, az árcédulákat mind rajtuk hagytam, aztán némi szívdobogás és arcpír után visszaaludni) és a gyerektorna után ma végre volt alkalmam elmenni a MÁK-ba igazolást kérni, hogy a BKV érvényesíthessen nekem ilyen igazolványt, mert tényleg van két gyerekem, akikért jár a gyes, aztán a BKV ügyintézésre, hogy hosszabbítsa meg a kisgyerekes igazolványom, holnap reggel pedig mehetek az Akácfa utcába befizetni a büntit, ami így szerencsére nem 16 rugó, rögtön utána indulok az ikrekkel az kormányablakba személyit csináltatni, de áldja meg a jó ég az ovit, ebédig bevihetem a fiúkat, nem úgy, mint a másik oviban, ahol max. fél 10-ig érkezhettek volna be, egyébként otthon kell maradniuk. Az ügyintézéshez készült meghatalmazás, tanúkkal, és le vannak adva az óraállások, a csekkek, a könyvtári könyvek, az ebédbefizetés, a szitternek megírtam, hogy jobbulást, nagyon sajnálom, hogy a héten nem tud jönni, és higgyétek el, őszinte voltam a szívem mélyéig.

De hát ez az élet rendje, mindenki fizeti a csekkeket, és a személyik lejárnak, ahogy a tejek és a bespájzolt Diákcsemege nevű szeletelt, csomagolt húsárúk, viszont a fiúk édesek voltak a Benczúrban, és a hétfői evezés csodálatos, az az izzadt bőrillat, ami átüt a különféle, de mindig azonnal felismerhető, nosztalgikus naptejillaton, az olyan, mint az aranyfüst a könyv szélén, kiszálltunk egy kis homokpadon, teljesen esetleges helyen, ami az alacsony vízállás miatt létezhetett, azaz két uszadékfaszerű bokor a legfelsőbb pontján kapaszkodik a kavicsosba, szóval ott kicsit bóklászhattam, mindenféle csillogó vagy éppen pénzérme-lapos követ gyűjtöttem, némi kagylót, valami kis emlős csigolyáját, amit visszatettem a kövekre, ott is hagytam, olyan szomorúságot sugárzott magából, egy elképzelt macska halálát, nem akartam magamnál tudni, ha emelkedik a víz, el fogja mosni, egyébként sem volt nyoma már ebben a világban, csak ez, hogy itt írok róla.

 

#302

Najóvannamár.

Első nap az oviban, hiába jártak oda ügyeleti oviként, ez a nap mégis más, új jel, új csoport, óvónő, megérzik, megijednek a kis öltözőben. Marci sír, zsebkendőt kér. Odahajolok hozzá, simogatom: Marci, hát miért vagy szomorú? Miért sírsz? Mire ő: Nem sírok, csak nagyon erős itt a fény.

Megyek értük ebéd után, erre jutottam. Pláne, hogy Tomi néha asztmásan köhög, de hurutosan is, nem tudom, jaj, de tényleg nem, beszoktatós hét, én meg nagyon kész vagyok már az otthoni munkától (már amit próbáltam mellettük), Marcit egyedül nem vinném a testvére nélkül az új világba, de nem, nem bírok ki otthon még egy hetet szétszakadva, akkor krétát eszem, és én leszek a beteg, lehet hozni a leckét, hogy ne maradjak le.