#317

Ez ilyen földre szegeződött, földhözragadt poszt lesz.

Először:

Ez a levél alakú medál már az enyém, magaménak érzem, hiába van végzetesen beleragadva az Akácfa utca közepén az aszfaltba. Néha álmodozom, hogyan és mikor lesz alkalmam odamenni és kipiszkálni. Nagyjából ennyire érzek magaménak más dolgokat is.

A második:

 

Mert kényszeresen továbbra is felszedek dolgokat a földről, és amikor megtudtam, hogy meghalt Tandori, és eszembe jutott az Egy talált tárgy megtisztítása, kénytelen voltam elővenni az enyémeket. Szódabikarbónából öntött karácsonyi függő, elhajlott, eltört fél fülbevaló, üveg vagy még csak az sem, műanyag strassz, táskáról, cipőről, kínai gyerekjátékról lepottyant gyöngy.

És a harmadik:

Ez a repedés a konyhakövön vagy attól van, hogy szombaton késő este a kőhöz vágtam egy IKEA konzervnyitót, vagy nem. A konzervnyitót mindenesetre odavágtam, és még vasárnap is éreztem, hogy oda tudnám újra vágni, hiába volt ez a hét már olyan egyszerű, hétköznapi hétköznapokból álló, mégis menekültem volna a gyerekeimtől, az örökös nyávogásuktól, hogy mindig hozzám fordulnak, engem vádolnak, az én energiámat szívják, mert – azt hiszem – egyszerűen nincs alkalmuk nagyon másét szívni.

Azért ma már jobb, nem csak a földet bámultam, például a játszótérről hazafelé a házakat néztük a fiúkkal, a teliholdat, és mindenki érzi, hogy változott a levegő, ígéretekkel teli.

#316

Régebben nem volt nekem bajom a téllel, a hideggel. Voltam télen túrázni, futni jártam fagyban, hajdanában-danában koriztam is, forralt bor, ovistea, hagymás-zsíros az öltöző mellett, amíg a kemény korcsolyabőrtől megnyomott-megmerevedett láb belesuttyan újra a cipőbe, ami mint egy laza kapca, varrása bomló tutyi, nincs is semmi a lábamon.

Node amióta megvannak a gyerekek. Utálom az egész szart, mint a szart. Az ezer ruhát, amit úgy kell rájuk imádkozni, közben menedzseljem a ruhák állapotát, méretét, a gyerekeket, az eltérő tempókat, az én örökös háttérbe szorulásom, felöltözve izzadásom. Reggel úgy kell kisírni őket a lakásból. Oviöltözőben átsírni őket a benti ruhába. Hazafelé ha tornára megyünk, merő stressz időben indulni, mindig kapkodok, mindig elkésem.

Utálom az egész betegség mizériát. Hogy most tényleg betegek lettek, és második hete ezzel szopok, mert időközben eljöttek a határidők, és az életem megint beszűkült a hogy a faszba vásárolok be a munkahelyre berohanás, az oviba berohanás, a hazarohanás között, mert ha egyszer otthon vagyok egy inkább egészséges és egy inkább beteggel, akkor ki nem jutok a lakásból. Közben farsangra kellene készülődni, és persze menjek kísérőnek, amikor múzeumba mennek, hiszen alapvetően sosem veszek részt semmiben, bezzeg mindenki más szülő (persze nem, ez nem így van.) Az óvodai gálára sem tervezek menni, így vehetem a támogatói jegyet, hogy legalább.

Volt egy-egy normálisnak tűnő napom, és annyira feltámadt bennem a remény, hogy holmi programokat szerveztem, vagy legalábbis szerettem volna becsatlakozni. A színházjegyet végül elajándékoztam. A szitter három hete a szülői idején jött, múlt héten a beteg gyerekek miatt nem, ezen a héten azért nem, mert most ő beteg. Az egyetlen, amire eljutok, a torna, de az is csak mert van este hétkor is. A találkozóim munkaidőre kell időzítsem, akkor el tudok könnyen szabadulni (mármint a jövőben, mert mostanában ugye…), és hogy ne legyen nagyon sok a szabim már az első két hónapban, ezért itthon, a gyerekek mellett folyamatosan dolgozom. Mivel ez nehézkes, mivel vagy teljesen készen vannak, akkor gyámolítani kell őket, vagy teljesen készen vannak, akkor konrkétan szétbaszkodják a lakást, egymást, tehát figyelni kell őket, szóval 3-4 óra hasznos munka nagyjából 14 és 22 óra közötti folyamatos munka ezer megszakítással, melyek fő célja háztartási, szülői tevékenység ellátása.

Arról álmodoztam még hétfőn, amikor úgy tűnt, hogy a héten rendben mennek a fiúk oviba, hogy ha jön a szitter, elmegyek a gyerekkönyvtárba, és beülök a YA steampunk hatású eldugott olvasójába, ahova a kutya sem jár. Viszem a laptopom, viszek valami rágcsát. És lesz 1-2 órám. Írok. Megpróbálok. Annyira semmilyen kis vágy, de egyelőre nem jött össze, és nem tudom, jövő hétre összejön-e.

Olyan frusztrált és dühös vagyok, hogy szeretnék kimenni, és megkorbácsolni a tenger helyett ezt a szürke, ragacsos miazmát, ami bevonja itt a belvárosban a földet, eget, az ablakunkat, a szemüvegemet, a nyelvem, ahogy lenyalom a számról.

(És persze, tudom, minden szuper, két cuki gyerek, annyira jó dolgom van, – Marci, kérsz ivójoghurtot? – vérszívójoghurtot?, de azért most is valaki folyamatosan rúgja a székem, és elkezdtem újra csokit enni, és jó lenne egy kis terápiás pénzt elverni valami egyszerű turiban, de még mindig takarékosság van, szóval marad a csoki, meg a gyerekeim vicces szövegeinek feljegyzése.)