Melyben

Megvagyunk, megvagyunk, köszönjük. Volt itt minden, mint a bucsuban, két pálcáért.

Ez volt pl. akkor, amikor a csípőszűrésre vittük a fiúkat:

2014-03-14_11-04-34_285

Aztán volt a karambol, I. szerint koccanás, nekem karambol, ha a kocsiban van kettő két és fél hónapos csecsemő is. Akik fel sem ébredtek a csattanásra, mert a jobb oldalon voltak mind, szerencsére az autó bal orrával ütköztünk bele egy parkolóból szabálytalanul kihajtó kocsiba, nos, az a karosszéria rosszabbul járt, de leszarom, életemben először tudtam úgy teljes mértékben ignorálni a másik ember érzéseit, hogy az a másik ember előttem állt, kezét tördelve, megsemmisülve. Azért az is komoly szembesülés volt, hogyan reagáltam az első pillanatban: kiabáltam és sírtam. Ezen még dolgozni kell.

A koccanás napján már éppen formálódtak a blogposztok a fejemben, holmi vidámkodások, de utána úgy éreztem, nem ildomos viccelődni. Most, hogy minden rendben bő egy hete, felszabadultam. Persze egy hét szépen kiszívta a színt a vidám kis rongydarabkáimból, vagy nem is volt színük, csak holmi tisztára mosott kis darabok ezek. Az egyik egy álom, azaz félálom, amikor a régi albérletem láttam, teljesen üresen, csak kartondobozok voltak benne, nem tudtam, mi történt, de arra gondoltam a láttán, hogy ez nem az én dolgom, nem az én problémám, már régen nem lakom itt, nem kell vele foglalkoznom, kivéve, ha a gyerek sír tőle. Ezt gondoltam magamban, félálomban, a babák mellett fekve. A másik is elalváskor bukkant fel a fejemben, az a játék, amikor egyikünk éktelen nagy számot mondott, olyasmit, hogy ezermilliócsillió, amire a másik csak annyit ismételgetett, hogy ‘meg egy, meg egy’, és ezzel örökösen győzött. Mondhattunk volna olyasmit is, hogy szorozva kettővel, mennyivel nagyobb lett volna a győzelem, mekkora nagy ugrás lett volna. De nem, ez már túl sok. (Az mind te vagy, de én ki vagyok,)

Tegnap pedig egy csodálatos szombatot kaptunk, kimentünk egy gyerekirodalmi rendezvényre a Károlyi-kertbe. Útközben, egy nagyon furcsa kis kocsmánál (a Síp utca sarkában, a Librivel szemben van a hely, késdobálónak tűnik a nájlon csipkefüggönyével, a saroképület két nagy ablakába egy-egy apró asztalkát tettek két székkel, sosem láttam ott ülni senkit, kivéve most, szombaton) ott ült Bálint, akivel jó ismerősök voltunk évekkel ezelőtt, és aki ilyen verseket ír. A Károlyi kert felé régi főiskolás jó ismerőseimmel találkoztunk, egy azóta házaspárral, a rendezvényen pedig Tamással, aki pedig ilyen verseket ír. I. szóvá tette, hogy senkinek sem mutatom be, kimagyaráztam, igazából magamat sem tudom már bemutatni ezeknek a régi ismerősöknek, hebegek-habogok, nem tudom, mennyire közeledjem, minek örülne a másik, ha magamat kell adnom, azt hiszem, abból semminek. Ezért aztán Tamással elbeszélgettünk, miközben ő gyerekvers kötete kapcsán valami foglalkozáson vett részt, ahol lufikat osztogatott, és hazafelé természetesen mindenkivel még egyszer találkoztunk, a házaspárral is, Bálintékkal is, és mindenkinek bemutattam I.-t, és pár kedves-vidám szót váltottunk, és igazából mindenki örült, ők is.

Marci és Tamás jól vannak, gömbölyűek és néha hisztisek, és miközben látom, hogy nem lesz belőlük pelenkareklám, mert nem úgy szépek, azt is látom, hogy máshogy viszont nagyon.

Na jó, beteszek róluk fotókat, emlékül, legalább magamnak. Kicsit szégyen amúgy is, mennyire nem fotózom őket, a most feltöltött 3 kép az elmúlt egy hónap termésének mintegy 60%-a.

Marci alszik.

2014-03-14_20-30-29_164

Tamás alszik és álmában elmosolyodik.

2014-03-19_14-36-31_485

2014-03-19_14-36-42_319

Levonó

Mostanában a DM sorsjegyet ad a vásárlás mellé, 4 rugó feletti vásárlásonként egyet. Mi pedig nagyon sok pénzt hagyunk a DM-ben, mert elkötelezett hívük vagyok, rengeteg jó termékük van, például zacskós savanyúkáposzta, naugye. Ráadásul itt vannak a sarkon, ide mentem le először egyedül a szülés után, máig emlékszem a szabadság szellőjére.

És tegnap végre nyertes sorsjegyet kaptunk, a nyeremény a DM sajátmárkás légfrissítő utántöltője, narancs illattal. Utántöltő.

Erről eszembe jutott egy régi, gyermekkori emlék. Anyám a KKMV-nél (Közép-magyarországi Közmű és Mélyépítő Vállalat) dolgozott sokáig, még a régi rendszerben. Szokás volt Mikulás ünnepséget tartani a dolgozók gyerekeinek, mi ezeket nagyon vártuk, bár persze kellően megalázó tudott lenni, amikor a beöltözött bácsi kihívott név szerint, és tudott az emberről dolgokat tényleg! Igaz, papírról nézte. Ajándékcsomag is volt, édesség, valami játék, egyik öcsém kutyás perselyt kapott például, arra tisztán emlékszem. Ám a cégnek nem mehetett túl jól, a csomagok kisebbek lettek, majd egyik ünnepségen csak édességet és némi matricát kaptunk, melyeket fel is helyeztünk a gyerekszobai ütött-kopott szekrényre. Már nagyobbacska voltam, amikor leesett, hogy egyik öcsém egy régi Vallejo-kép sematikus ábráját kapta, egy denevérszárnyas sötét alak meztelen nőt ölel magához.

boris_vallejo

Az én matricám viszont mindent vitt. Egy ijedt, meztelen, igen gömbölyded hölgy szerepelt rajta, aki négykézláb jelent meg, kezei, térdei alatt kerekek, két hatalmas melle a két reflektor. Egyszóval autót formált. Ijedelme oka a mögötte érkező versenyautó, amelynek első motorháztetőjére szadista tekintetet festettek, ráadásul a motorháztető alól sátáni nyelv kanyargott ki a hölgy hátsója felé. Na, ezt a képet nem tudom, ki festette, mindenesetre csodálatos volt ráébredni, mit is látok. A szülői odafigyelést ne is firtassuk. Szóval kaptuk ezeket a matricákat 6-8 évesen, aztán a KKMV-t (Közép-magyarországi Közmű és Mélyépítő Vállalat) fel is számolták.

Ez jutott eszembe a megnyert utántöltőről.

Nüansz

Van az a kifinomult anyai ösztön, ami segít, amikor az ember a kisdedet tornáztatja a pelenkázóasztalon, fel, úúúgy, szééépen, fel a kis lábakat, hogy kijöjjön a puki, hopp, kijött, jaj, de jó, hopp, még egy, ó be nagyszerű, nem marad bent, hogy facsargassa a gyermek testét, sírásra kényszerítve az éjszaka közepén, szóval a kifinomult ösztön jelzi, hogy óvatosan, most még ne tessen elvinni a fiúcska popsija alól a használt pelust, mert meglepetések érkeznek a szelek szárnyán. Ezzel a kifinomult ösztönnel sajnos én még nem rendelkezem, és végignézem, ahogy a mosolygó kisfiú telibeszarja derekasan a pelenkázóasztalt, pillanatok alatt, centire az elhúzott, használt pelustól.

Egyébként meg mind kövérek vagyunk. A macska a műtét óta, sosemvolt örömeit kompenzálva zabál, már nevetek, ahogy jár-kel a lakásban, mintha dolga volna, de útközben, akár egy kirakatnál, mindig lelassít, és megszemléli a kajás szekciót, hátha valami újdonság merült fel. Ott hevert az ágyon, elfolyva, szépen, á, csak a téli bundája az, mondta I., de ahogy megtapogattuk, nem bunda volt az, hanem a macska. A többiekről nem is beszélek. Egyedül a fiúknak dicsőség mindez, lassan megkétszerezték születési súlyukat, ez szép két hónap alatt. Mondtam is Bercinek, az unokaöcsémnek, ha így haladnak, könnyen kiszámolhatjuk, hogy 2 évesen 30 kilósak lesznek, és akkor nem kétszereztem, csak 1-1 kilót csaptam hozzá minden hónapban a kiindulási értékhez. Bizonyára jut hely valami Blikk, Bors hátsó zugában a dagadt ikrek fotójának. Subidam és Subidu.

subidam

 

subidam-es-subidu

Kétely

Hullámokban érkező szabadidőm van, és még nem tudom meglovagolni a hullámokat. Ellenben kezdek  no nem kipihent, de nem halálosan kimerült lenni. Holmi elméleti kérdésekre jut energiám.

Most éppen arra, hogy mennyire elszomorító, nem, nem is csak szomorú, hanem leginkább ijesztő az a tény, hogy ismeretlen vagyok saját magam számára. Életem jelentős részét kitette az önreflexió, élveztem is ennek a folyamatát, még ha a cél vagy a járulékos eredmény a szenvedés, szenvelgés lett, tehát homokba biztosan nem dugtam a fejem, sőt inkább magasra emeltem, hogy ide nézzetek, mennyire fasza csaj vagyok, belenézek a napba, a szélbe, ilyen ember ez a Lenin elvtárs.

Aztán jön egy átlagos esemény, egy szülés. (Na ez is, a szülés. Hogy én szültem. Hogy én anya vagyok. Ez sem épült még be a képbe. Munka van még vele, például a múltkor megnéztem a Gólyamese filmet a Youtube-on, és a császáros műtétnél elsírtam magam. Elérzékenyültem más pontokon is a film során, de ez a sírás valami más volt.) Szóval az átlagos esemény. És valaki lesz belőlem, lett, akinek a létezését nem tudtam volna megjósolni. Hogy ilyen leszek. Hogy ennyit aggódom, ennyire leszek önző (mert az vagyok, hajaj, semmi álszerénység, semmi túlzás), így meg úgy támad fel bennem az ösztön, a szeretet, a gyengédség, gügyögök, ordenáré vicceket mesélek a fiúknak, rigmusokat farigcsálok, káromkodom miattuk, ez csak egy kicsi bukás a rugi gallérján, ezért még nem kelek fel éjszaka közepén, telik a pelus, persze, de majd a következő ébredésnél cseréljük, jó az ott, szépnek látom őket, virágszirom finomságúnak, reálisan látom őket ragyásnak, koszmósnak, karcos körmökkel, taknyos orral, büszkélkedem, de nem, nem fotózok, ruhácskákat hajkurászom a neten, de újakra sajnálom a pénzt, bezzeg a rotavírus szérumát megkapják, az arcomat keresem bennük, alig várom, hogy megnőjenek, és kiderüljön, mifélék, mintha ez nem azon múlna, “addig” mi történik. Mintha nem kellene addig minden napot élvezni.

Vadidegen figura lettem olyan készségekkel, reakciókkal, elméletekkel, félelmekkel és leszarásokkal, amelyeket képtelen voltam előre látni. Egészen más dolgoktól tartottam, ez az igazság.

Hogyan lehetséges ez? Majd 40 év nem elegendő arra, hogy átlagos, de persze egy élet viszonylatában jelentős esemény hatását meg tudjam jósolni? Miféle ember lennék én balesetkor, háborúban, kit-mit mentenék, lenne-e józan eszem, igen, ilyesmiken gondolkodom, amelyeken utoljára kamaszkoromban. Azt leszámítva, hogy mégsem elméleti kérdés mindez, a fiúk már itt vannak, és sokkal nagyobb dráma történhet egy kóbor földrengéskor, nem kell hozzá csak egy kék foltos kezecske, vérző orr, elegendő az, ha első ijedtemben rossz felé futok, nem feléjük.