Néhány nappal ezelőtt azt álmodtam, hogy egy ismerős pár gyereket vár, és én különösen örülök, mert a sok kis rugi, body, ami most gazdáját várja, jó helyre kerülhet.
Aztán felébredtem, mosolyogtam, mivel ilyesmi egy valóban működő párnál könnyen valóság lehet.
Aznap este immár azt álmodtam, hogy a pár férfitagjának mesélem, bizony róluk álmodtam, és a jövendő gyerekről.
Azóta nem álmodtam, most ez a valóság, ez a blog, amit talán az a a pár is olvas.
Számtalan dolgot nem így képzeltem el, illetve nem hittem volna.
Kezdjük ott, hogy kevesebbet rettegek, mint amennyit rettegve feltételeztem magamról. Nem aggódom a fiúk egészségi állapotán, persze nem is betegek, így könnyű, de azért akadtak kiütéseik, az egyik elég csúnya, aztán mindkettőnek köldöksérve van, Tamásé még csakcsak, de Marcié konkrétan akkora, mint a régi sebváltón az a műanyag gömb, benne az oldtimer autóval. Kicsit alien az egész gyerek így, fotót direkt nem készítek. Mindenesetre a gyerekorvos azt mondta, ez így okés, elmúlik, nem gond, nem fáj, akkor így tekintek rá: csak valami fura dudor, nincs benne autó, majd elmúlik.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezem az együttalvást. Ugye ott a két nagyszerű, jutányosan beszerzett kiságy, ebből egyet kezdtünk el használni, mondván, elférnek, majd pár hét, és hétszer több rettenetes éjszaka után úgy alakult, hogy elaludtunk szoptatás közben. És végre aludtam. Eleinte csak egyik gyerekkel aludtam így, aztán huszáros vágással bepakoltam mindkettőt középre a franciaágyba, én hol egyik, hol másik mellé fekszem éjjel, és alszunk. Milyen jó érzés így aludni, arra ébredni, hogy egy kis test vackolta be magát szorosan a karom alá, és nem, hiába féltem ettől annak idején, nem fekszem rá, nem teszek benne kárt, egyébként is tömör kis testek ezek, ölelgetnivalók. Szóval alszunk.
Nem gondoltam volna, hogy kibírom ezt az alvásmennyiséget. Hogy már a terhesség közepétől nem alszom egyben 5 óránál többet, az utolsó hetekben ez lement 2-re, átálltam az éjszaka egy blokk, nappal több blokk alvásra, majd most a fiúkkal még az is rájött, hogy a 1,5-2 órás ciklusokat álomittas szoptatások tagolják, ne feledkezzünk meg az ébresztőről, mikor egy vagy több gyerek torka szakadtából üvölt. Én az az ember voltam, aki 10 órákat tudott aludni. Ki ez az idegen, aki immár derűsen kel, ha megvan a napi 6 óra többször megtörve szoptatással? Egyébként is ki ez a dagadt, nagymellű idegen a tükörben…
A mellek. Nem gondoltam volna, hogy ősanyaként szoptatok két gyereket. Még a nőgyógyászom is meglepődött, mármint hogy elegendő a srácoknak, amit produkálok, de a helyzet az, hogy elegendő, híznak, mint a malacok, én meg a múltkorjában a védőnőnél nyilvánosan szoptattam. Jó, I.-n kívül egy fiatal (értsd 20 év alattinak saccolt) apuka volt még bent, aki a terhes csaját kísérte, ő eleve nem mert sehova sem nézni, meg aztán majd mindenki szoptatott ott. De azért meglepett, nem gondoltam volna magamról. Van ám ebben kényelmes, pl. hogy ételük-italuk folyamatosan itt van nálam, elegendő csak az összes többi szarjukat (pelenka, popsikrém, kendő, textilpelenka, váltás ruha legalább kettő fejenként stb.) vinni magammal, ha netán kimozdulunk.
Kimozdulás. Az pedig valóban meglepett, hogy a hordozás kifog rajtam. Két gyereket nem lehet rendesen hordozni, ezt tudtam, ennyit a klasszikus kötödő nevelésről (mondjuk az együttalvást meg nem is terveztem, szóval ennyit a kötődő nevelés akarásáról). De egyet jó lenne, és akkor a másikat egy szimpla babakocsival tudom hurcolni. Már a második hordozóeszközt tesztelem, és az elsőnél szembesültem azzal, hogy félek tőlük. Nem érzem stabilnak, biztonságosnak a kendőket, szirszarokat, nem érzem magam erősnek, ügyes kezünek, félek beletenni a gyereket, megfullad, szétnyomom. Most egy Bondolino nevű csodát tesztelek, már voltunk utcán I.-vel, és állandóan néztem, lélegzik-e még a fiatalember. Egyedül viszont még itthon sem merem összerakni a cuccot. Hogyan jutok így ki az utcára? Ahol lassan tavaszodik, és jó lenne, ha azt, amit minden élethelyzetemben tudtam élvezni, a magamban sétálást, a világ nézegetését csak úgy, ha ezt visszakaphatnám. Valószínűleg vissza is kapom, csak arra nem gondoltam, hogy dolgoznom kell rajta.
Meglepett az is, hogy egyelőre mennyire oda tudok figyelni más dolgokra, nem kerített még be a gyerekpesztrálás. Sikerült olvasni, sikerült podcastolni, ha hektikusan is, de leveleket írok, még blogot is, végre szerveztem takarítónőt, rendeltem Tesco bevásárlást, vettem babaruhákat online, premier ekönyvet, persze valami mindig kimarad, eltolódik, de van még felnőttlétem. Persze picit rettegek, hogy most a fiúk főleg alszanak, szopiznak, így nem kérik az elmém, odafigyelésem, de ez változik, sokat lesznek ébren, és foglalkozni kell velük, ingereket adni, mosolyogni, játékokat kitalálni, na, ezt sem gondoltam volna, hogy nem ám a kis 3 kilós test emelgetésétől tartok, hanem az 5-6 kilós baba lekötésétől órákon át.
És ami még meglepett, szerintem nem egypetéjűek, ezt hiába mondja a dokim, különbözően néznek ki, ez a helyzet. Kicsit csalódott vagyok, micsoda móka lett volna, de élvezem a két különböző arcot, Körtefejet és Majomfejet.
Vigyázat, telefonos fotók, ráadásul a mobil árnyéka is rájuk vetül, hiába, értő kézzel, szemmel fotóztam. A kapucni miatt talán nem látszik, hogy a hajvonaluk tér el nagyon, mondhatni másképp kopaszodnak.
És amire még nem gondoltam: a babák a macskánál százszor több szemetet csinálnak. Napjában többször kell pelust cserélni, vígjátékbéli nagypapa módjára rotyogtatnak egész nap és éjjel, sőt.
Pelenkázás közben rendszeresen pisilnek és lepisilnek, néha leszarnak, mohón esznek, ezért sokszor buknak, ez állandó ruhacserét jelent, ott az orrszívó porszívó, amit az első hetekben be kellett vetni, szóval kis ürítőgépek. Meglepő módon ez egyáltalán nem zavar, inkább logisztikai problémának érzem az éjszakai komplett ruhacserét, csapban szaros rugimosást, miközben üvöltöznek a fiúk, hogy éhesek. A macskára bezzeg dühös vagyok, holott csak a napi egy dózisssal örvendeztet meg minket, azt is szépen az alomban, de attól a virágok elhervadnak, ez a nagy helyzet. Emelett szőrös, és lehetne igazán annyi esze, hogy nem ugrál a fiúk feje felett. Az összeszoktatás még folyamatban, egyelőre esetleges, főleg ha a macska beszökik a gyerekszobába, vagy ha már teszünk rá, hogy beszökhet. Azért jó lesz, amikor a nagyobb fiúk szeretgetni fogják, ő meg élvezi reményeink szerint.
Legyen akkor már fotó is, bár valahogy nehezen megy. Most is úgy jött össze, hogy kaptunk ruhákat, és ezek egy része megy vissza a körforgásba, hát lefotóztam mindet, hogy tudjuk, mit kell majd visszaadni. És ha már végigmentem hatvan pólón…
A fiúk cukik, Marci már tönkrevágott 4 öltözet gúnyát 24 óra alatt, háromszor összeszarta, negyedszer lebukta, megszoktuk, hogy gyakran pisilnek pelenkázás közben, hogy horkolnak, szuszognak, hogy ennyi idő alatt már nyíladozik az értelmük, máshogy figyelnek, másképp mozognak, elképesztő. Az is, hogy szoptatom őket, majd egy kilót csaptak hozzá a születési súlyukhoz, és ez mind tejből, felfoghatatlan.
És ami reménykeltő: tegnap megnéztük a Sherlock 3.2-t, csak azért nem egyben, mert át-átmentem ellenőrizni őket, de amúgy végigaludták. És immáron elkötelezett híve lettem Martin Freemannak, nálam ledöntötte Benedictet.
nimbusz 