#170

Amikor jó, az olyan, mint a magnéziumvillanás.
Mert a szemem, a szívem belekáprázik a pillanatnyi ingerbe.
Amikor Tomi hagyja, hogy más nadrágot adjak rá. Sőt örül.
Amikor a földön apró bizsut találok, és rájövök, hogy ez vagyok én, ez a kis hülye, aki a csillogó, fél pár fülbevalókért képes visszamenni, persze mímelve, hogy valami más az ok, vagy legalábbis rájátszva a lazaságra, és felveszem a formátlanná taposott fél karikát, a strasszkövet, a zománcos alumínium gyerekgyűrűt. És örülök, hogy ez a kis hülye voltam már 35 éve is, egy biztos pont, ami az évekkel nem mozdul el, hozzá lehetne kötni az időutazást, mert megvan még az akkor drága ezüstnek gondolt, persze alpakka kis tál, amit kisgyerek koromban találtam a homokozóban.
Amikor meglátom a hajléktalant, aki bevásárlókocsit tol az Andrássyn, a kocsi telepakolva könyvvel (hagyatékért házhoz megyek – ránézésre értéktelen kupac), az elejére kibiggyesztve renszámtáblaként A gyönyör művészete.
Amikor fagyizni sétálok az ikrekkel, és egyszer csak rájövök, Marci magában dudorászása valami olyan dal, aminek a dallamát, a szövegét is ő találja ki.
Amikor Tomi táncol, szalad a folyosón, és tudja, hogy nézem az iramodását, ezért rájátszik, aztán elszégyelli magát.
Amikor játszanak, és hangosan tologatják a Playmobil figurákat, segítség, segítsen valaki, kiabálja az egyik, mit segítsek, kérdem, mire ő értetlenül néz rám, a figurának kell.
Amikor két kekszet adok az egyiknek, odaviszi a felét a testvérének, aki megköszöni.
Amikor végre megveszem a Maigret könyvet, ami még nincs meg, de nem olvasom, egyelőre félreteszem, és boldoggá tesz a saját ritka türelmem.
Amikor csak úgy vagyok, egy hatalmas objektív, észreveszem a bérház harmadik emeletén a nézelődőt, séta közben bepillantva a sötét boltba a síró eladólányt, akit egy másik egyenpólós fiú vigasztal, a szembejövő táskájából kivillanó könyvet, amit már olvastam vagy fogok, így a másik máris rokon, majd egymásra találunk valami esküvőn, temetésen.

#169

Amikor rossz, akkor nagyon.

Amikor hajnalban lidérces, rettenetes álomból kelek, és még fél órán át tart az álom, hiába vagyok már ébren, hiába próbálok tudatosan kimenekülni belőle, nem megy. Pedig csak egy lassú kép: órák vagy percek kérdése, és megsemmisül a világ, benne mi, nincs mit tenni, egy traktoros könyvet lapozok a fiúkkal, ne féljenek. A telefonomat nézegetem, egy ideje már nincs jel, felállok, arrébb sétálva valami mintha lenne, a szüleimet akarom hívni, hogy elmondjam, szeretem őket, aztán a testvéremet. Felébredek, és teljesen lesúlyt a jelenet, ébren sem tudom megállítani a pusztulást, és el sem hiszem, hogy álmomban szerettem a szüleimet (kik lehettek ők?), cserébe rám zuhan a szánalom, az igazi szüleimet látom, hogy rettegve ülnek a panelben, nem is tudom, mit mondanék nekik.
Aztán ötkor kelek, hogy tornázzak a fiúk ébredése előtt, Marci utánam jön, ez most nem lesz nyugodt reggel, ez sem lesz az. Ha háromkor kelnék, akkor ők is. Tomi később csatlakozik, vidámnak tűnik, de az öltözésnél érezni, ez most nagyot robban, letépi magáról a nadrágot, nem az övé. Volt már ilyen ciklusunk, csak 1-2 darabot volt hajlandó felvenni, éjjel mostam, szárítottam, foltoztam, mert foszlóssá koptak, aztán a foltozás mellett is foszlottak, rettegés volt a reggel sokáig.
.
Ma újraindult ez, gyomorgörcs, bedobom a törölközőt, ez a nadrág jó volt két hete, hozok másikat, az jó volt múlt héten, ma már nem. Jó, Tomi, akkor nem jössz. Végül elindulunk, Tomi zokog néha, de megyünk, időre kell beérni, 8-kor reggeli, akkor fél órán át zárva a bölcsi, ráadásul ha lemaradunk, reggelit kell szereznem nekik, de egy üvöltő gyerekkel hova menjünk, a másikkal pedig mihez kezdjek? Végül beérünk a bölcsibe, Marci vidáman bemegy, Tomi az öltözőben fetreng, tépi magáról a ruhát, mindjárt nyolc, mit tegyek, segítsen már valaki, a dadusok, bárki. Én kiviszem, ha kell, itt hagyom, csak mondják meg, mit vállalnak ők. Rángatom vissza Tomira a nadrágot dühből, elszégyellem magam, ölelem, tépi magát, tűnés innen, kiabálja. A könnyem kicsordul, a szülők próbálnak kedvesen nézni, kínos nekik is. Végül kérésemre az egyik dadus végre lép, átveszi Tomit, beviszi. Nem tudom, mi a jó döntés, mit rontottam el. Szerencsére kibírom hazáig, csak ott folyik össze taknyom, nyálam az ágyon.
Fél kilenckor hívom a bölcsit, Tomi nyugodtan evett. A nadrágját elviseli. Marad az én kudarcom, más tudja kezelni. Megengedő vagyok. Túl szigorú. Agresszív, gyenge idegrendszerű. Túl liberális, elkényeztetem. Minden igaz.