#116

És ide ömlesztem a fotókat, amiket a séták közben lőttem mostanában, ez is jel, hogy már látok magam körül, nem csak a köldököm sötétségébe (jaj, a régi szép kis csésze már oda) bámulok.

blogomba

Dohnányi utca

 

blogomba1

Na, mi ilyen gazdag lépcsőházban lakunk, ahol ennnyire fasza kisszéket dobnak ki a gondtalan vagyonosok. Sajnos a lakásunk teljesen tele van már hibás bútorokkal, így nem vihettem haza.

 

 

blogomba2

Liszt Ferenc tér. Ügyes.

 

IMG_20150201_151642

 

Nem emlékszem, hol készült – nyilván kőhajításnyira, dárdavetésnyire, de most nem dobálózom.

 

IMG_20150224_161318

Dessewffy utca. Nem messze tőle található a zsinagóga, ami nagyon izgalmas, kívülről így néz ki:

Ha bejutnék, ezt látnám az udvarban:

Itt cikk is van róla.

 

IMG_20150224_164314

Ez pedig szintén a Dohnányi utca, bekukucskáltam a Zeneakadémia épületébe. Mi lehet ez? Sosem jártam bent, lehet, kínos tudatlanságot árulok el, mindenki tudja, hogy ez egy [terminus technicus], amely a koncertterem jó akusztikája végett van kialakítva, vagy a világhírű cd-tár vagy a világhírű, Eiffel tervezte kazánház. De akkor is, mi lehet ez?

#115

Jaj, nagyon írnék ide, nagyon jönne sok minden, de hektikusan marad időm a fiúk mellett, és amikor nagy dolgok történnek, éppen nem jutok szóhoz, aztán mire lenne időm, már nem is a nagy dolog látszik közelről, élesen, hanem valami apróság, amiről csak nem írok ennyi hallgatás után. Pl. egy új póló a Gardróbból. De, írtam, tessék, szuper pólót vettem, direkt csak egy ruhadarabot, hogy az legyen A Ruhadarab, a zsákmány, és szeretem is.

Mindenféle fontos és nagy dolgok vázlatosan, nagyjából időrendben:

– A fiúk egy évesek lettek, aztán 13 hónaposak, aztán napokon belül 14 hónaposak, hát ez agyrém, hogyan, hogyan? Ügyesek, okosak, csinosak, erősek, a járás még nem motiválja őket, időben vannak, de persze nyomaszt picit, mert minden bezzeggyerek 10 hónaposan kezd el járni, ők a bezzegőknem-gyerekek lettek, jó az is, így is gyönyörködöm bennük napestig, és kezdenek ők is, bennem is, egymásban is. Mik lesznek még itt!

– Voltam kocsmában, ittam alkoholt – jajj, de nagy durranás volt, nem kis dolog, katartikus ám. Azóta sajnos máskor is ittam, és elkopott a ritka alkalom ünnepélyessége, de azért ritka alkalom maradt.

– Elhatároztam (sőt szilveszterkor megfogadtam), hogy lefogyok. Ott a szekrényem tele régi ruhákkal, sokat szerettem, sok meg csak úgy van, de egyikhez sem férek hozzá, egyikbe sem férek bele, új darabokat nem veszek, mert minek arra a kis időre, hahahaha, lomposnak érzem magam, de ez nem gond, mert amint kilépek az ajtón, és tolom a babakocsit, megszűnök önálló entitás lenni, anyuka leszek, akin keresztülnéznek, ki ezért, ki azért. Szóval fogyás, tornázom alkalmanként, kicsit diétázom, már lement 4 kiló, de még mindig felülről érintem a hetvenet, van miből tehát. Nem kapkodom, mert még reménykedem, hátha követ a bőröm, mondjuk Nóri, aki a tornát tartja, szintén ikres édesanya, az ő hasa olyan, akár az asztallap, amire egy nagyon finom, nagyon vékony terítőt borítottak, majd felgyűrtek. Az én hasam is asztallap valahol, a súlyos, felhullámzó drapéria alatt, németalföldi csendélet, valaki odavet egy feltört gránátalmát, egy levágott fácánt is, és máris szép az egész.

– Lett szitter, na, ez dráma volt, az elszakadás, az elengedés, az irigység, a felszabadultság, mondjuk mindez egy Polly Pocket dobozban, mert hetente egyszer jön, és általában itthon maradok takarítani, csak egy órára ugrom le bevásárolni, illetve inni egy almafröccsöt a Nappaliban.

-Elindult az angol tanfolyamom a régi, kedvenc tanárral, kedvenc tanulótárssal, egy teljes éjszakai alvásnak felelt meg az első órám velük, olyan kisimító, feltöltő, ritka élmény volt, és még lesz, nagyon örülök ennek az ajándéknak.

– Alakul valami finom közösség körülöttem, zsenge pókháló, szakadós, de már látszik a vonalvezetés, és örülök, hogy alakítója vagyok én is – a mélyponton azzal szembesültem, hogy minimális szociális skillekkel bírok, és ez nem csoda, ha megnézem, hogyan éltek a szüleim, hány barátjuk volt (nulla), hány családtaggal voltak képesek kapcsolatot tartani (na, ez nemnulla, mert valami imitáció zajlik, de én egy unokatestvérem sem láttam 15 éve), és mennyire volt nekem módom barátokat hazavinni anno (semennyire). (Koppal hosszú éveken át éltünk együtt úgy, hogy a szüleim végül sosem találkoztak vele. Ezt jól megtanították nekem: hozzájuk ne vigyek senkit, csak legvégső esetben.) Persze más kismamákkal épül a háló, egyszerűen nem merek senki mást megterhelni azzal az egyszerre betonmerev, mégis kiszámíthatatlan rendszerrel, ami az életem. Mert etetni kell, altatni, pelenkát cserélni, a babakocsiban csak ennyi meg ennyi időt bírnak, játszani kell, új ingert adni, de közben nem tudhatom, éjjel hogy alszanak, reggel mikor kelnek, nappal kétszer vagy csak egyszer alszanak, mikor zúdul ránk egy betegség, mikor jön front, csillagállás, fogzás, mozgásfejlődés, ami miatt minden nyúlós-nehézkes, társasággal nem kompatibilis lesz. Ettől még nagyon hiányoznak azok az emberek, akik fontosak voltak (most is azok, csak nincs alkalom megtapasztalni, rácsodálkozni, hogy hopp, hiába a hónapos hallgatások, még mindig könnyű beszélni, fontos dolgokról is, hülyeségekről is, de tudom, hogy így lenne, ha lenne alkalom).

Jó lista a fenti, és tényleg nap mint nap örülök valaminek, valami szépnek, szépségnek, annak, hogy észrevettem valamit – nem csak a fiúkkal, nem csak bennük, rajtuk. De ide kell szúrnom, hogy szinte minden nap eljön a kétségbeesés is, a legmélyebb pont, amikor nagyon bánt, hogy nem vagyok jó anya mindig, sokszor nem vagyok az, hogy felcsattanok, hogy ideges leszek, mérges, hogy megint az életükért rettegek, emiatt nem szeretem, ha ide mászik fel, oda egyensúlyoz ki, bánt az egyedüllét, a teher viselése, amikor ketten sírnak fürdetéskor, de csak egyiket tudom öltöztetni, megölelni, a másik magában zokog a hintában. Viszont ma már nem érzem egyedi pokolnak, hanem ez a pakk része, ez van, már több mint egy éve tolom, és megy, egyre jobban, hát minden napra jut egy hányás vagy kísértet ízű drazsé is, na bumm.