#412

Ezen a héten már nem voltam kint anyámnál, mert azt mondta, most már jól van. Tartalékoljuk az időt arra, ha kísérni kell kemóra, ilyesmi. Szövettan még nincs. A hangja vidám a telefonban, bár ez csalóka, mert a nagyműtét utáni reggelen is úgy vette fel, hogy nyelt egyet, majd kicsit rendreutasító hangon megkért, hívjam már vissza, mert éppen reggelizik. Forgattam a szemem, de csak magamnak, színészkedve, és emlékszem a rettegés elmúltára.

Ez a poszt jobbára róla szól, meg persze rólam is, ahogy róla szólok. A történetem, amit elküldtem a Litera pályázatára, harmadik lett. Itt olvasható. Egyszerre volt erős szorongás és erős büszkeség. És persze ott volt, van bennem, hogy csaltam, mert félreértették, máshogy olvasták, középiskolai osztálytársam, aki maga is indult, észrevette a Litera oldalán, ő maga megosztotta saját idővonalán, más osztálytársaim is írtak, gratuláltak, valaki hozzátette, annyira valóságos, ahogy és amiről írok. Hát, akkor hazudtam, mert más lett az olvasat, bár sosem mondtam, hogy igaz, amit írok, mert voltaképp egy szava sem, És most ezek szerint úgy is hiszik, hogy ez annyira, hogy szinte. Akkor mégsem hazudtam. De büszke, az vagyok. És persze a fotóhoz tartozik, hogy rögtön észrevettem, nagy a seggem, meghíztam, eltunyultam, és ez olyan jó érzés volt, ez az aggodalom, hogy egy kicsit újra számít, nem is a segg, a mérete, hanem a régi ruhák, amiket úgy szerettem, és nem csak az a két nadrág, ami rám jön, hanem a többi, még várnak rám, és én nem dobom ki őket, majd írok róluk valamit egyszer, és mindenki azt fogja hinni, aki olvassa, hogy igazából ez a kövérkés, puha, szorongó ember valaki más, nem én, csak milyen jól írtam meg, hogy aztán bele is fogyok a történetbe, akár a nadrágokba.

#411

Az első napokban nem akartam messzebbre menni a gyerekeimtől, hogy egy atomháború esetén akár gyalog is el tudjak értük menni az iskolába. Öreg vagyok ahhoz eléggé, hogy még meglegyen az első hidegháború okozta konstans szorongás, emlékszem, hol volt az emeletes ágy a Mihály Dénes közben, ahol nem tudtam aludni, mert attól féltem, ha alszom, nagyobb eséllyel jön a bomba. Mennyivel rosszabb most, felnőttként, hogy tudom, mindegy, alszom-e, nem alszom. És hát alszom, mert kurvára fáradt vagyok.

Látszik, hogy felnőttem, több a feladat, gyorsabb volt megszokni, hogy na jó, akkor jöhet bármi szar, addig is élni kell, vasalni gyerekingeket, fizetni étkezési hozzájárulást. És alig telt el pár nap, újra megvoltak a boldog pillanatok. Kis haladások, örömök. Előfizetés egy tornacsomagra. Anyámból kivették a draincsöveket. Így már nem egy szatyorral jár fel és alá a lakásban, hanem elmentünk sétálni, menüt venni az egyik egészen használható helyi étkezdéből. A kis panelek közti kertekben nyíló virágokat néztünk. Apám fényképe mellett dolgoztam, standupoltam és utaltam.

Sikerült valamelyest lejjebb nyomni magamban a felelősségérzetet, nem, nem nekem kell megmenteni minden macskamentőt. Megoldani az ukránok helyzetét. Többször utaztam a hetekben a Keletiből, ilyenkor mindig bevásároltam, illetve vettem még adományt a Mandák Házba is, sőt mentem pakolni, de most elértem oda, hogy pénzem több nincs erre. És meg kell tanulni valahogy beosztani azt az erőt, erőforrást, amit elosztogathatok, ami mellett elhiszem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, nem többet, nem kevesebbet. Sikeresen le lettem beszélve az éjszakai Keleti pályaudvarról, de a Mandákba mindig lehet menni pakolni. És ha máshova nem megyek, még nem vagyok egy rongy törpe.

Egyébként meg várom a tavaszt, azt a dolgot, ami ingujjra vetkőzéssel, azzal a nem is szép, csak szükséges illattal, nehéz, mert a reggeli pulóverekkel telepakolt hátizsákkal jár.