#210

Nincs rossz kedvem, pedig lehetne. De valami csodás mentálpajzs vagy a fene tudja, milyen skillem aktivizálódott, és a nagyon nehezen túlélhető hétköznapok egyben mindig viccesek is lettek.

Ott kezdődött, hogy Tomi elkezdett taknyosodni hétvégén, éreztem, ebből baj lehet, ezért vasárnap már otthoni programokat tartottunk, de hiába, látszott, hogy éjjel már nehézlégzése van, igaz, csak 4 óránként ment a gyógyszer, de ezzel oviba már nem megy. Sebaj, legalább csak egy gyerek lesz otthon. Hétfőn hajnalban ötkor hallgattam a puff után a légzését, amikor hirtelen fura zaj ütötte meg a fülem: jellegzetes ugató, kruppos köhögés Marci ágyából. Jó, oké valaki tekert egyet a gombon, ám legyen, végül is, nincs baj, minden kordában van tartva, kellemetlen, de megoldjuk. Ilyenkor délelőtt az apjuké, én ebédre hazasietek, elalszanak, kicsit még dolgozom, estig enyém az ügyelet. Hétfőn is hazasiettem, de lám, valaki tekert a gombon, mert a fiúk nem aludtak délután. Sebaj, megoldjuk, elvekkel ellentétes, de akkor elő a napközbeni mesenézéssel, határidős a munka, a Wall-e elég jó mese. Kedden Marci már nagyon rekedt volt, de sebaj, hazamegyek, alszanak. Nem aludtak. Sebaj, jön a mese. De megint tekert egyet valaki a gombon, mert áramszünet volt, egészen este nyolcig. Ültünk a lassan sötétedő szobában, mesekönyveket nézegettünk, idilli is lehetett volna, némileg az is volt, ám Marci lassan teljesen befulladt. Sebaj, megoldjuk. Az már nem is extra tekerés, hogy éjjel fetrengve aludt, óránként keltem félkómábam, hogy asztmagyógyszert kapjon, másnap valami egészen furcsa, túlvilági állapotban mentem dolgozni, és persze mikor hazaértem, aznap sem aludtak délután.

És közben valahogy mindig megvolt az a csiklandós érzés, hogy oké, tekertek a gombon, de végül is tényleg meg lett oldva. És ez valójában egy vicc. Áramszünet egy háztömbben 4 órán át. Nem alvó gyerekek. Asztmatikus bronchitis. Esetleg valami Pratchett regényben lehetnének ezek a pokol egy-egy kis bugyra, akár a nyaralós képek nézegetése. Vagy a letört köröm alá beakadt ruhacérna. Azért vannak komoly gondok, másoknak az jut, nekem ezek a kis levegőkiszippantások, észre sem veszem, ahogy a vákum nő körülöttem. Hogy megint nem jut idő semmire, ami édes, egy nyugodtan megírt levélre, egy pihenve elolvasott könyvoldalra, egy kávéra valahova kifelé bambulva. Ezek is apróságok, egy pratchetti paradicsom drapériás kis ablakfülkéi, kávével, levéllel, könyvvel, angolkerttel, legyen akár ködös, sőt. Persze észrevettem, de valahogy most nem fájt, csak fáradt lettem, de hát ezt érthető.

Egyébként pedig már minden alakul, hétfőtől ovi, Marcinak ma már csak 4-5 óránként megy a gyógyszer, és olyan vicceseket, okosakat mondanak, gyönyörködöm bennük, a pofavágásaikban, a kis trükkjeikben (- Marci, mi az a szádban, valami kaja? Hmm, Marci, az nem kaja, köpd ki, az egy darab lego búvártartály. – De anya, viszont a tartályban kaja van!), az agymenéseikben (“Anya, van egy hatalmas nagy madár, aki a fejében tartja az én híremet. El kell menni hozzá, és ki kell szedni a fejéből azt a hírt.” WTF???), a közös szerepjátékaikban.

Ma Marci pl. gumicsizmát, esőnadrágot, esőkabátot és zoknikesztyűt vett – természetesen használt zoknit. Jó volt nekem, mentünk így sétálni az esőbe. Hát nem mindegy a világnak?

És ma olyan boldoggá tettem egy vadidegent, hogy komolyan nem tudtam nézni az arcát, annyira erősen sütött ki belőle valami mélyről jövő, nem is rám tartozó érzés. Azért persze jó volt. Bementünk egy kedves kis pékségbe, gluténmentes dolgokat árulnak, egyszerűen finomak, azért vesszük. Egy kicsit tétova, szimpatikus fickó szolgált ki, de alig tudtam rá figyelni, mert folyamatosan a háttérben szóló zene kötött le, olyan nekem való, azaz boldogult ifjúkoromban nekem szóló zene volt: üde, tiszta, naiv kicsit, közben igazi 90-es évekbeli, de el tudtam volna hinni, hogy ezt valaki ma tolja, retro alter, vagy a fene tudja. Belezavarodtam még a fizetésbe is, és végül megkérdeztem, mi ez a zene. És ott jött az a hullám, ami kiáramlott a fickóból. Először nem is tudott megszólalni. Aztán végül elmesélte, hogy ez egy régi zenekar, amiben játszott, és valami okán megmutatta a kolléganőjének a számot, és mivel közben bejöttünk mi, ezért közben már a második szám is lement a zenekartól. Hát így. Ez a Műszaki Hiba, és tessék hallgatni, persze nekem mellé van csomagolva egy felnyalós tetoválás is, instant boldogság, amig meg nem repedezik felkaron: vadidegent boldoggá tenni.

#209

Hát. Mindig nyavajgok, mennyire kevés az időm, de ez a pár nap most extrém módon igénybe vett, a hétvégén folyamatosan a gyerekekkel voltam, programokra jártunk, de program volt az is, hogy a rohadt, eltépett könyvtári könyv helyett elmenjünk újat venni (egyszerűen nem fért be az időmbe a munka és az ovi közti rohanásban, hogy egymagam beugorjak érte), na most értitek, gyerekekkel bemenni könyvesboltba, szóval ez azért több ponton érzékeny, egyrészt kis ragacsos mancsok nyúlnak a hülye Legos újságért, ami drága és gagyi, a jó kis Kuflikért, ami nem is drága, nem is gagyi, csak ne most, amikor a 4 rugós könyvtári könyvet keresem, és hát ott a két szép, felnőtt, ragacsos mancsom, ami szintén beletúrna a drága, olcsó, gagyi, nem nagyi pakkokba. Megvettük. Na, valahogy az jött ki, hogy most minden programon (Örkény kert, játszótér, koncertek) egyedül toltam a fiúkkal, aztán ovikezdés, ortopédus, háziorvos, fitymaszűkület, szilikonos zokni a gyerektornára, gyerektornára beszoktatás (nem veszik le a cipőt, balhé a bejáratnál, közben okos anyukás fórumon megvan a címke – pl. a mezítlábasság, a vizes ruha, a rövidnadrág elkerülése miatti hisztire -, hogy szenzorosan érzékenyek, valaki már kontaktot is keres felmérni őket, semmi dráma, beskatulyázás, csak azért címke, remélem, együtt jár azzal, hogy a kezelés is ránk ragad valahogy, most minden meg van rendelve, ekcémakenőcs ekcémára, fitymakenőcs fitymára, ortopéd cipő ortopéd lábra, könyvtárban tiszták vagyunk, és talán ma a fiúk felhúzzák az új szilikontalpú zoknikat ovi után, és bemennek az okostornára, és én pedig elkezdek szemezni a kettlebell csoporttal, ami párhuzamosan zajlik.

Jaj, és szuperül vették az ovit, egyszerűen elindulunk reggel, bemegyünk, délután értük megyek, elcsatangolunk ide meg oda, és dicséri őket az óvónő (mondjuk kicsit túltolva a jelzőket, de gondolom, nyugtatni akar), és látom, hogy most rendben a lelkük, és amikor telítődnek a sok ingertől, hát kicsapatják otthon egy nagy hisztijelenet formájában, aztán nyugi van. És ezt kezdem megszokni, hogy jó, akkor most megy a fetrengés a földön, ez nem baj, elmúlik, szeretjük attól még egymást.

És nézzétek, mi fog indulni, hát ez: https://www.facebook.com/events/120441178685820/

És jelentkeztem rá, közel van, I. elvállalta, hogy ezen az öt estén hazajön korábban, és éppen az én témám, na nem mintha képben lennék, csak nagyon érdekel, és mondjuk persze elvesztettem a fonalat az utóbbi évtized női szerzős dömpingjében, de éppen ezért lesz remek dolog erről beszélgetni.

És hétvégén azért volt egy családi program, igaz, hármas, fiús autómosásnak indult, de végül mentem én is, és kikötöttünk a Vasúttörténeti Múzeumban, és ilyen terek vannak ott, üresek, tágasak, elszabadult benne a lelkem, mint a frissen mosott lepedő. (Fotózni nem tudok, de ez az első a szebbik kép (már a másikhoz képest talán, vagy nekem jobban tetszik), alatta pedig a nagyobb, amin jobban látszik a tér tágassága.)

#208

Vázlatok

Osztálytalálkozó:

K. – Csak egy évet járt velünk, megbukott, estis lett, később kiderült, kilométerekről gyalogol be hajnalonta a tanyáról, ahol él. Madonnaarca volt, ártatlan, távoli, nem szép, nem úgy szép. Most először találkoztunk azóta, 6 éve volt agytrombózisa (ő úgy mondta, második születésnapja), egyik agyféltekéje azóta nem működik, lassan építi fel magát, már tud járni, mankóval, magas, fűzős ortopédcipőben Azóta is tanyán él, van egy 18 éves lánya, aki lószerszámokra készít sallangot hobbiból.

H. – Egyszerre modoros és megejtő, mikor melyik hatás erősebb, egyedül nevelte a lányát sokáig, az apa lengyel, H. a 10 éves gyereknek lengyel magántanárt intézett, mert rájött, ha a kislány megnő, ki fog menni Lengyelországba, hogy felkutassa az apját, H. erre készíti fel most.

Kert:

J. – Öreg, fogatlan manó, sokat mesél gyomorpanaszairól, mindig ugyanabban a pólóban van, blikket, kenyeret, paprikát hoz, a kert egyik padján alszik, reszelősen horkol, a parti napján is, mellette G. fát fűrészel, csiszol nagy hangon, vannak napok, amikor reggel beugrom, ott van, délután beugrom, ott van. (Én is ott vagyok.)

 

Játszótér

D. és V. testvérek. Furcsák.

V. – Idősebb 12 év körüli, nagydarab, esendő, jólelkű, de furcsa. Elrontja a dolgokat. Rálép az egyik lapátunkra, az eltörik. Odajön hozzám az utcán, hogy bajban van, odaadta a biciklijét egy barátjának, most kérné vissza, de az is továbbadta másnak, most mi lesz. Megnyugtatom, de igazából nem tudok és akarok lépni az ügyben. Miért én? V.-t néha csúfolják, túl nagy, nem tehet semmit a kisebbekkel. Néhány napja előttem vásárol Spar lacipecsenyés pultjánál, borravalót hagy az eladónak, aki szélesen mosolyogva vissza akarja adni, végül elfogadja. V.-t később a biztonsági őr elkapja, hogy a lacipecsenyésnél vásárolt kólát bent kinyitja, és inni kezdi.

D. – Még furcsább. Amikor először találkoztunk, egy darab kötéllel játszott, hogy ő arra felköti magát, úgysem hiányzik senkinek. Nem tetszett a játéka. Furcsa, nagyon közvetlen, de ijesztően furcsa. Máskor besarazta a fejét, úgy rohangált, a többi gyerek szörnyülködéssel vegyes nevetéssel követe, ők is megéreztek valamit az őrületből. Valamikor rám köszön a téren, amikor az ingyenes ebédosztás van, kiszalad, köszön, visszaszalad, leül fiatalabb emberek mellé, az ebédre várakozók közé. Közvetlen, túlzottan közvetlen, mindent megfog, megkérdez, egyszer a kapunknál jött velünk szembe, feljöhet hozzánk, kérdi, akkor már kétszer találkoztunk a játszótéren. Nemet mondok. Máskor is látom, mások gyerekeivel játszik, kisbabát hintáztat, a szülők sosem tudnak örülni, de nemet sem tudnak mondani, mindez az arcukon olvasható. Jók akarnak lenni.

#207

Ma buli lesz a kertben, aki erre jár, nem féli az esőt, az jöjjön csak be.

https://www.facebook.com/events/1964956993782227/

Tegnap egyébként már megvolt a levezető köröm, a tanösvény miniprojektben a részem letudtam, ücsörögtünk kint a fedett asztaloknál, hárman voltunk, mindhárman ilyenkorú nők, egyikőjük kisfia is ott szaladgált, az ikrek is, pocsáltak a locsolókannákkal, saraztak, a másikójuk fiai már nagyobbak, kisiskolások, nem voltak akkor kint, de valahogy mégis számítottak, hogy vannak. Csak egy kicsit tettünk-vettünk, tessék-lássék, igazából a lassú időt élveztük, Amikor felsóhajtottam, hogy nahát, hozni kellett volna sört (nem is szeretem, de valahogy kompakt, mert dobozos, olyan zsebre vágható, arrébb vihető dolog, és erre vágytam), akkor A. javasolta, hogy szaladjak ki a Kisüzembe, hozzam át, majd ők vigyáznak a fiúkra, meg aztán ő már megitta a maga dobozát. Hát kiszaladtam, végül rozéfröccs lett, kicsike, fogadomhogyvisszaviszem üvegpohárban, külön örültem is, hogy lesz még indok visszamenni.

A fröccs elfogyott apránként, a sár egyre nagyobb lett, és minden rendben volt.

A poharat visszavittük, immár a fiúkkal, és ünneplésül vacsorát rendeltem, persze dobozba, hazavinni. Amíg összedobták a konyhán a tésztát nekünk, a fiúk pilledten, nyugodtan ücsörögtek a maguk betonasztalánál, pofákat küldtünk egymásnak, hiába, ez a jó nevelés eredménye: kocsmában már tudnak viselkedni. Azaz tudunk.

 

#206

Nna. Hát ez alakul. Ma elkezdődött az ovi, és rettentő fura volt ott hagyni a fiúkat, majd kicsit téblábolni, végül sikerült itthonról dolgoznom is, sőt mosogatni, ruhákat leszedni, csekket befizetni, a kerti partit szervezni.

Utóbbi témához kis kitérő. Eleinte azt gondoltam, szívlapáttal ütöm magam arcul, ha ilyen sűrű időszakban megint bevállalok valami feladatot, mondván, az máshol, másoknak megy, külön felüdülés lesz, pihenő. A faszt. A kis tanösvény kitalálása a Közösségi Kertek Éjszakájára számos úgynevezett szabad órám vette igénybe. Aztán belegondoltam, hogy persze kicsit kényszeres volt részemről a megfelelési vágy, hogy bebizonyítsam, mennyire megérdemlem azt az ebül szerzett parcellát, jó vásár voltam stb. De mélyére ásva azért láttam, hogy tényleg ez történt, lettem valaki, és ha mások nem is tartottak vissza tőlem holmi kerti jogokat, én visszatartottam magamtól, vagy óvatosan, szorongva használtam ki, most viszont úgy érzem, az átlagos, mezei (érted) parcellagazda helyett én az aktívabb fajtába kerültem, és ez a szorongásmentes(ebb) szabadságot biztosít.

A bölcsiszünet igazából jó lehetett volna. És ki is hoztam belőle sok hasznosat, szépet. Például már látom, jövőre, amikor oviszünet lesz, mire számítsak. Látom, I.-re hogyan és mennyire lehet. Ez nem a magánéleti panaszkodós blogom (olyan nincs, csak fejben), röviden annyit, hogy I.-nek van pár elég negatív tulajdonsága, és az egyik az, hogy egyszerűen nem végez semmilyen házimunkát. Semmilyet. De tényleg. Válóok? Hát azt hiszem, nekem is. De nem most. Egyébként nem holmi gonoszságból, elszánt hímsovinizmusból nem, egyszerűen ez neki egy kurva nagy vakfoltja. Nem érzi, nem látja, és nem akarok extrém eseteket elmesélni, mert nem ez a lényeg. Inkább az, hogy amikor heti három délelőtt bejutottam az irodába, pár órát dolgoztam, majd hazarobogtam, hogy segítsek altatni, aztán alvóidőben még itthonról dolgozom, na, az nem ment. Mert hazaértem, és döbbenet állapotokban altattam a fiúkat, utána rendet raktam, mosogattam, és hopp, eltelt az alvóidő. 5 héten keresztül elég frusztrált voltam, mert újra meg újra elhittem, hogy na most, most tényleg hagyok mindent, és csak dolgozom otthon, és a feladat, amit félbehagytam, otthon szépen el lesz varrva. Nem, nem lesz, és ezt nem szabad elhinnem. Néha a fiúk nem is aludtak, ez volt ám a só a sebbe.

A másik gond az, hogy azt hittem, nekem minden nap munkanap, csak max. nem sikerül dolgoznom. Ez tévedés, de nem tudtam elengedni. Egy-két szabadságot kiadtam magamnak, amikor tényleg nem érdekelt, mi megy a céges csatornákon, egyébként nap mint nap a hangszigetelő üvegfal mögül bámuló kibic szerepében vergődtem. Nem, másnak is van szabija, kibírja a cég, 1-2, sőt több hetet is kivesznek emberek, ami nem munkanap, azt élveznem kell jövőre.

És még egy fontos dolog: megint mintha I.-t gyaláznám, de komolyan mondom, ez nem fájdalmas, inkább csak valami természeti paraméter, adott körülmény tudomásul vétele: ő nem megy sehova. Szereti a szociális éltetet, de ez a fajta “menjünk most a vízi játszótérre, holnap meg az erdei kalandparkba” teljesen kifárasztja, kikészítik az emberek, a sok macera, ami a gyerekek mozgatásával, motiválásával jár. Engem is egyébként, de már egyre kevésbé, és egyre jobban élvezem, amikor a fiúk új mászókát fedeznek fel, és végre nem csak bámészkodnak, hanem elkezdenek szaladgálni kiabálva, hogy itt megy az űrhajó, jönnek a páncélok stb. Tehát amikor buja kis tervekről beszéltem, akkor mertem nagyot álmodni, majdnem a takarón túl, mert éppencsak összejött Gödöllő és Gödöllőn a habos süti, amiben alig van cukor, de mégis van, de szarom le, mert olyan finom, és remek az a hely, az egész. Mert volt ugye az az érettségi találkozó, és I. inkább lehozta másnap kocsival a fiúkat, hogy felvegyenek engem, így az ikrek le voltak kötözve egy időre – hahaha. Én meg lebzselhettem, egy ideig régi barátnővel, aztán családilag. Még angol reggelit is kértem, ami délig van, de éppen 11:56 volt, huh, és jutott tükörtojás, ropogós szalonna, napsütés, nagyon enyhe másnapra tökéletes volt, szóval máskor is merek nagyot álmodni.

De pl. a családi IKEA már nem jött össze, csak olyan program, ahova egyedül el tudtam juttatni a fiúkat BKV-val (és vállaltam, hogy haza is juttatom őket, ami nehéz dolog, mert lefáradva, kimerülve már nem méznyalás irányítgatni, sebességben tartani őket, holott szemem előtt fut ilyenkor a ledes visszaszámláló, még mennyi van addig, hogy egyszerűen elfekszenek a kutyaszaros járdán, mert fáradt a lábuk). Szóval jövőre több saját programot szervezek, aminél nem kell másra is alapoznom, illetve igen, jogsi. Megígértem a fiúknak. És erős seggberúgás az a jelenet, amikor megálltak egy éppen indulni készülő autó mellett, bámultak be, és kérdezték, hogyhogy a néni vezet, és a bácsi ül mellé.

Ellenben ebben a hónapban négyszer voltak kimenőn este, amíg a fiúk aludtak, hiába, külföldre szakadt barátokkal találkozni megfellebezhetetlen indok + az érettségi találkozó ugye. Már látszik, hogy nem az a nehéz, hogy legyen gyerekfelügyelet éjfélig, hanem hogy legyen reggel hatkor, és ha nincs, akkor élni úgy, hogy fürtökben lógnak rajtam, miközben én is csak úgy lógnék fürtökben.

Azt hiszem, ennél nagyobb (és esztétikusabb) számvetésre nem futja az időmből, magam mögött hagyom, szevasz, jönnek az új hónapok, csak annyit szeretnék mondani, hogy döbbenet, döbbenet, de már két karácsonyi ajándékot megvettem.

Szerintem ezt a dalt már megosztottam, de szerintem meg is fogom még (és szeretem a meleget egyébként):