Kísérleti adás

Csen Po uralkodása

Egy messzi tartomány birtokosa volt Li úr, aki igazságosan, erős kézzel irányította birtokát, ám nagy szívfájdalmára hosszú élete alatt egyik felesége sem ajándékozta meg fiúutóddal.

Egyik vacsora során Li úr a szívéhez kapott, és egy pillanat múlva már eltávozott az élők közül. Még ki sem vitték lassan kihűlő testét a teremből, haszonleső tanácsadói, szolgái és adományosai máris arra gondoltak, vajon ki lesz Li úr utóda fiúgyermek híján, kit tudnak megkörnyékezni csurranó-cseppenő alamizsnáért, lecsíphető vagyonkáért.

Ebben a pillanatban ugrott fel Csen Po, Li úr kedves macskája a nagy karosszékbe, amely még őrizte Li úr melegét. Csen Po néhányszor körbefordult a széken, majd letelepedett, és hanyagul játszadozni kezdett gazdája asztalon maradt ékes nyakláncával, amely egy mozdulatára Csen Po nyaka köré szaladt. A kapzsi tanácsadók összenéztek, mindannyian egyre gondoltak: Li úr szinte gyermekeként dédelgette Csen Pot, elegendő a kedvező jelekre és az égiekre hivatkozni, és máris könnyen kezelhető urat kap a birtok, no meg a potyalesők hada. Máris kihirdették nagy csinnadrattával, hogy Li úr utolsó akaratával választotta ki Csen Pót a feladatra. Döntésük ellen a fájó szívű családnak nem volt ereje kiállni, az asszonyok meghúzták magukat, reménykedve, hogy nem lesznek kiebrudalva a birtokról.

Ám Csen Po türelmes és figyelmes gazdának bizonyult, gondosan végigülte a kérvényezők látogatásait, meghallgatta a panaszosokat, az intéző beszámolóit, miközben farka tekervényes jeleket írt le. Amikor valamivel elégedetlenkedett, kieresztett karmaival csapott oda, a túlbuzgó, talpnyaló és kapzsi tanácsadók keze-karja tele volt vörös írásjegyekkel. Csen Po úgy viselkedett, akárha a néhai Li úr lelke lakna még benne, amíg el nem köszön végleg ettől a világtól.

Ám a ravasz szolgák nem mondtak le arról, hogy megcsapolják a gazdag birtok jövedelmét, ám ehhez nagyobb kincstárra volt szükségük, olyanra, ahol kihasználatlanul, így elcsenhetően áll a vagyon. Nyalánkságokkal, csemegékkel kényeztették Csen Pót, miközben fülét simogatták, farka tövét vakargatták, elsuttogták, hogy minden, amit csak elébe tesznek, mennyi aranyat ér, mennyit kellene rákölteni, ha maga Csen Po akarja beszerezni. A kényes állat eleinte gyanakodva, majd egyre kevésbé kétkedve fogadta el hízelgői szavát, kigömbölyödött, lassan elfeledkezett arról, milyen saját vadászzsákmányt ejteni, és ahogy felejtett, úgy lett egyre élesebb elméjében az arany képe, a drágaköveké, a kincseké, melyekből örökre kényelmet biztosíthat magának, és akkor vadászik, amikor kedve szottyan.

A kérelmezők hamarosan saját bőrükön tapasztalták, hogyan változott meg Csen Po: a véres írásjelek tudtukra adták, hogy jószívűségre, támogatásra ne számítsanak, a földművesek, a szolgák egyre nagyobb adók terhe alatt nyögtek, és eleinte kezüket, majd szemük világát, végül saját fejüket féltették, ahogy ráeszméltek, Csen Po már úgy táncol, ahogy a kapzsi tanácsadók fütyülnek.

Li úr egykori gazdag birtoka szomorú vidékké változott, a riadt feleségek és leánygyermekeik a belső szobákba húzódtak napestig, Csen Po pedig lassan azt is elfelejtette, milyen négy lábon járni; két hátsó lábán egyensúlyozott, hogy a nyakában csüngő nehéz láncok, kincsek le ne essenek, bundáját illatos olajokkal kenegették szolgái, sőt hamarosan már selyemnadrágban ülte végig a tanácskozásokat, kihallgatásokat, sárga szeme azt kutatta, hol nyesegetheti meg emberei bérét, hogyan hajthat be több pénzt, több terményt tőlük, holott azt sem tudta volna elkölteni, amit azok a derűsebb időkben szolgáltattak be neki. Mindegy is volt az, mit kezd vele Csen Po, a birtokában akarta tudni, amit csak meglátott.

Egyik nap egy ágrólszakadt paraszt vette a bátorságot, hogy az adóként beszolgáltatandó rizs mellé kérést is nyújtson be. Nagyon apró volt a rizseszsák, rossz volt a termés, ám szerencsétlen paraszt hiába rimánkodott, Csen Po egyre dühösebb lett. Végül kövér testét meghazudtoló gyorsasággal támadta meg a szegény embert, és karmolt bele az arcába, majd a zsákot is felhasította éles karmaival. Ahogy a rizs kiszóródott, a lenyugvó nap fénye aranyossá festette a kövek közé beguruló szemeket, és Csen Po eszét vesztve próbálta a drága kincseket, aranyszemecskéket kiszedni a rések, illesztések közül, míg fel nem tépte a kőlapot, majd már a terem alapjául szolgáló döngölt földet marta, nyakláncai, ékességei összemocskolt bundájába akadtak, selyemnadrágja cafrangosra szakadt a figyelmetlenül csapkodó karmok hatására, végül Csen Po saját farkát kergette, amikor lélegzetét vesztve meg kellett pihennie. A kimerült állat lassan eszméletére tért, és tágra nyílt szemekkel mérte végig dúlása nyomait, a rettegő parasztot, a kárörvendő tanácsadókat, a rizsszemeket, amelyek akár aranyból is lehettek volna, akkor sem lehettek volna haszontalanabbak számára. Csen Po ledobta akkor nyakláncait, levedlette selyemnadrágját, és elrohant lezüllése, majd őrjöngése színhelyéről. A tanácsadókat a gazdája nélkül maradt, feldühödött parasztok elkergették, és felkeresték Li úr távoli rokonát, vegye át a birtok irányítását, mindenki elégedettségére.

A macskák azóta is bűnhődnek azért, mert engedték magukat kapzsi emberré válni: nem szabadulhatnak a rájuk törő őrjöngéstől, az elásott kincset keresik, ami soha nem lehet az övék, hiszen ha meg is kapják, mi haszna lenne.

Az emberek pedig ugyanúgy bűnhődnek, és ha reggel arra ébrednek, hogy az a szemét dög felfedezte magának a hetek óta erkélyen álló virágládát, és elkezdte széttúrni, kiásni a mentát, a citromfüvet, akkor az emberek először szeretnék elverni a macskát összecsavart újsággal, de ez nagyon nehéz ügy, ezért végül öntapadós szúnyoghálóval vonják be a a virágládát, és éjjel, lefekvéskor még kitalálnak pár szemétláda kínai figurát, akit hibáztathatnak az egészért.

DSCF1119_kicsi

Egyébként a dracénák egyikét végül megölte az állat, a másikat pólóval sikerült megmenteni:

DSCF1115_kicsi