#108, ami igazából #110

Élünk, megvagyunk, csak nagyon-nagyon durván elfogyott az időm, ami maradt, az a podcastra (olvasás) ment, illetve I. most itthon van, közös időtöltésre szánjuk. No meg betegek voltak a fiúk, ez némely éjszaka 10 percenkénti ébredést jelentett, aztán alakult a helyzet.

Sulemia blogján olvastam a túlérett, lehulló posztokról, tökéletes a kép, így gázolok nap mint nap a szottyadt, de még csábítóan egészségesnek tűnő szövegek között, majd egyszer felszedem őket, lekvár, pálinka, csupa nemes dolog lesz belőlük, hát hogyne.

Hogy mégis életben tartsam a blog fizikai verzióját is, gyorsan egy-két fotó.

Ez ma készült a gyerekorvosi rendelőben. A falat borító zománcvalami nyugtalanító részletekben gazdag.

IMG_20141229_122623

Ez pedig a két kis beteg, Marci, az elf fülű, és Tomi, aki nemelf-fülű.

IMG_20141229_191131

IMG_20141229_191118

Marci még hisz abban, hogy ha sokáig nézi a leesett tárgyat, az akkor meggondolja magát.

IMG_20141229_191240

Hirtelenjében ennyi. Nem túl jó fotók. Viszont maiak, frissen, a fáról.

 

#107

Sok posztot megfogalmaztam fejben, ezek jelentős része azóta az enyészeté, Morgan Freeman narrációja a fejemben egy idő után elhalkul, eltűnik, ha addig nem rögzítem, visszahozhatatlan. Egyébként ki a női narrátorhang? Emma Thompson?

Az egyik poszt, ami fejben, zuhany alatt néha egészen hosszúra kunkorodik, arról szól, miért is sajnálom és sajnáltatom magam itt a blogon, megpróbáltam megragadni, mit találok nehéznek a kismama létben, speciálisan az én kismama létezésemben. Nagy általánosítások és bölcselkedések jönnek, már ha a hosszabb verzió kunkorodik valóban, de a szabadjára engedett szöveg majd eldönti.

Szóval rendkívül édes dolog a kisbaba, tényleg pici a lába, és sehol sincs rajta bőrkeményedés, egy év is eltelik, kinő a kis babszem a csecsemőkorból (nagy eséllyel), mire elkezd járni, kitaposni saját testét, és ez csak egy apróság a sok édes, színes cukorreszelékből, a franciadrazséból (amivel anyám a mi tortáinkat rakta ki, és amelyek ételfestéküket a hűtőben szépen elengedték, az átfolyt a csokoládékrémre, és ha leloptunk egy-egy szemet, akkor is tudható volt, milyen szín hiányzik onnan, ez is egy bölcsesség).

Ott az a csöppség, és ott az a hatalmas felnőtt, akinek össze kell kapnia magát, mert most minden kurvára rajta múlik. Ez felelősség, ez hatalom, ez erő, de ez nagyon sokszor egy dzsinn ereje, hatalma, felelőssége. Valaki valahol megdörzsöli a lámpát, és legyen az üvegbura/kalapált réz alatt bármilyen kis komplex világ, ahol a dzsin szívsebész vagy traktorvezető, vagy szusit teker, vagy lábkörmét vágja, mindent eldob, el kell dobnia, mert ha nem is a kelet varázsa, de saját kategorikus imperatívusza arra kényszeríti, hogy fusson, repüljön, és teljesítse a kívánságot, amit ráadásul nem egy kamasz Aladdin, hanem egy teljesen érthetetlenül kommunikáló, törékeny kis lény fogalmaz meg kézzel, lábbal, könnyekkel. És nincs a napnak olyan pillanata, amikor ne történhetne meg a lámpa dörzsölése, ezt onnan lehet tudni, hogy előbb-utóbb minden pillanatban meg fog történni, meg is történt, és ez sajnos nem jelenti azt, hogy na, a napnak az a pillanata, hajnali 3 óra 43, az ki van pipálva, bingó, megvan a kereszt. És azt sem jelenti, hogy akkor nem történik meg 3 óra 45-kor újra.

Persze vannak kisbabák, akik például átalusszák az éjszakát, olyan a mentalitásuk, hopgy éppen összepasszolnak az édesanyával, ezért sem a kisbabának nem kell szoktatáson átesnie, igazodnia a felnőttekhez, akár ébren, akár álmában, sem az édesanya nem érzi, hogy az egész élete apróra vágva, majd összekeverve egy nájlonzacsiban. Mármint biztosan vannak, de akikkel kapcsolatba kerültem, nem így jártak.

Szóval engem ez a dzsinn üzemmód kínoz meg kegyetlenül. Most posztot írok, de a nyolc órai altatás után további egy órát töltöttem bent a fiúknál több körben, tízig éppen befér a mosogatás, a vacsora, a hírek átfutása, valamit az, hogy háromszor mentem be hozzájuk, ebből kétszer le is kellett velük telepedni, nyugtatni, szoptatni, ringatni. Most posztot írok, de fel vagyok rá készülve, hogy most vagy most vagy most menni kell. És végül hiába írom a posztot immár fél órája, de ez kicsit olyan mint Zénón nyílvesszője, amely minden pillanatban mozdulatlan, mégis valahogy elrepül. Hiába repül az én fél órám, minden pillanata súlyosan, mozdulatlanságig terhelt a várkozással, hogy na most, na most. Egyébként most kellett átmennem negyedszer, altatni.

Nem tudom, másnak mi nehéz a kismama létben, de gyanús, hogy ez a fajta kontrollvesztés senkinek nem könnyű. Az én történetem nem egyedi.

Ami miatt kicsit nehezebbnek érzem (mint mit? mint másét? az átlagos, elképzelt, egységsugarú anyuka életét? van ilyen?), az két okra vezethető vissza. Az egyik egyszerű: nem egy, hanem két csecsemőt kell gondoznom. Gyakran egyszerre jelentkezik az igényük, eldönthetetlen, melyiké sürgetőbb, fájóbb, van, amikor sajnos eldönthető, és az egyiket sírni kell hagynom, mert a másikat fürdetem, pelenkázom, vagy egyszerűen mérlegelek, hogy ő még bírja picit, a másik már másképp sír, most őt kell inkább ölbe venni. De minden csak átmeneti, mert az ölbe vétel nem tarhat hosszú ideig, hiszen ott a másik, aki immár egyedül sír, és cserélni kell, gyorsan lezavarni a fürdetést (olvastam valamelyik okos könyvben, hogy az édesanyák a fürdetéskor, pelenkázáskor játszanak sokat a kisbabákkal, akkor vannak szertartások, fizikai kontaktus szervezetten, hát ezt beszoptuk, fiúk). Néha előfordul, hogy egyikőjük hamarabb kel, néha előfordul, hogy ilyenkor nem annak örülök, hogy csak egy kisfiút várakoztatok meg, amíg főzök, wc-re szaladok, hanem odatelepszem mellé, ölembe ültetem, és összeszorul a szívem, milyen gyengéd, intim pillanatok ezek, és jó lenne többet, sokszor, de nem fér be. Az a mondás járja, hogy a megosztott anyai figyelem kompenzációja az erős testvéri kötelék ikreknél, azért nem bántam volna, ha én is kompenzálva leszek, de mondjuk azt, hogy ott a két szép gyerek, ez a kompenzáció.

A másik nehézség az, hogy I. hétköznap minimálisan van jelen az életünkben. Egyedül kelünk, eszünk, etetek, főzök, sétálok velük, bevásárolok, programokra járunk (hurrá, van már baba-mama klub, és el tudok jutni oda, van Ringató, ma voltunk a könyvtárban Mikulás ünnepségen, be is iratkoztunk, nagyon menő, roppant kedvesek, szerintem máskor is elmegyünk oda csak úgy, olyan hely, amit egy kisvárosba képzelek el, közösségépítő tér, hangulat), egyedül fürdetek, altatok, egyedül rohanok éjjel, ha kelnek, egyedül ébredek mellettük, ha kel valamelyik. I. tudja, hogy ez rossz, neki is, nekem is, a fiúknak is. Próbál időfalatokat találni, ébredése után játszik a fiúkkal kicsit, volt, hogy elkísért az úticélunkig, volt, hogy elugorhattam boltba egyedül, és már ez is sok, több, mint korábban. De azért mégis kevés.

És erősítem magam, hogy nem is olyan rossz a helyzet, olcsó, szánalmas listázásba fogok, mennyire nehezebb ennek meg annak, főleg az ikres fórumon találok rettenetes történeteket, nagyon aprócska koraszülöttekről, 19 évesen megözvegyülő ikres anyukáról, arról az édesanyáról, aki egyszer csak kirohant, hogy ő nem bírja tovább, 8 évig várták a gyereket, 8 évnyi lombikozás után meglettek az ikrek, most néhány hónaposak, a férje már áttétes, és az orvosok abbahagyták az összes kezelést, mert nem látják értelmét, és ő fél, nagyon fél, hogy mihez fog kezdeni, mi lesz, mi lesz. Atyaég, tényleg, mi lesz, hát ez borzasztó, hogy még támaszként ott kell lennie akkor, amikor a társa, a támasza széthullik, és erre lehet előre számítani, lehet várni, lehet csúnyaságokat kívánni, önmagát gyűlölni, ez csak a fejemben van, de az a poszt, amit ez a nő írt, azóta már nagyon messzire, lentre került a csoport falán, eltávolodott, miközben ő egyre mélyebben van a sűrűben. De mit tehetek? Egy kóbor kismacskán nem tudok most segíteni, olyan beszorultnak érzem magam, csodás luxus volt, a szabadság luxusa, hogy tudtam szavakat venni az Írók Boltjában. És vannak történetek férjekről, apákról, akik leléptek az ikrek mellől, az egyik még 6 hetes korukban, hát hogy van ez? A fickó ilyenkor munkahelyet is ált, elköltözik másik városba? Vagy a többi irodista tapintatosan kerüli a témát, hogy Laci immár nem lakik együtt két apró gyerekével és azok anyjával, és Laci nem fizet egy vasat sem tartásdíjként, és Lacinak új nője van, de kávécigi szünetekben ugyanúgy lehet beszélgetni vele dolgokról, mítingről, fociról, mittudomén? Hogy lehet így?

Szóval nem olyan rossz a helyzet, nekünk van mindenünk, csak néha ebből kevés, abból túl sok, de a fiúk ma könytári tagok lettek, nemsokára egy évesek, és én már kocsmázni is voltam, és nagyszerű könyveket olvastam, és kaptam egy új telefont.