#301

Egy kcsit minden jobb lett, nem is mondom el tételesen. Ja de.

Hogy az edző például nem egy dominanciára törekvő valaki, hanem tényleg elszántan hiszi, hogy ő majd azzal teszi jobbá a világot, ha megtanítja minél több embernek a helyes török felállást és a megfelelő swinget, és ennyi idő után is tudott olyat mondani, amitől végre leestek dolgok (pl. hogy a török felállás eleve nehéz, nem a súly miatt, hanem mert majd minden izmom meg kell feszíteni közben, ezt eddig miért nem mondta senki? de ő sem, pedig már voltam nála órán, talán nem is olyan egyszerű minden elbaszott réteget meglátni, hanem mindig csak a legfelsőt?).

Hogy tegnap már az ablakban állva vártuk a szittert, és felhívtam, akkor kiderült, hogy ő szólt, hogy a szerda nem jó, én pedig nagyon terveztem egy nyugodt délutáni munkát, utána egy jógát a kertben, helyette vittem azonnal a fiúkat fárasztani, és az esélytelenek nyugalmával  jógára is, hátha kibírják a kiskertben, de képzeljétek, a kiskert utcájában, a sarkon futottunk össze a pótnagymama-régiszomszéd-barátnő 70 éves B.-vel, aki végül velünk tartott a kertbe, ami tényleg maga volt az idill, most, hogy nem ötven fok volt, ellenben minden élt, burjánzott, az eper, a paradicsom ki tudja hanyadszor virágzik, a tűzrakó mellé kiköpött sárgadinnyemagból kinőtt kis cserjén a kilós gyümölcs mellett már öklömnyi és szilványi is van, szóval B. ott maradt a fiúkkal, és azt éreztem, hogy habár csoda ez nekem, hogy nyugodtan jógázhatok (fekszem a matracon, a földön, az égen felhők, és ahogy nyújtom magam, lassan elfordul ezen a kék felületen, felettem egy élénksárga daru), de ez neki is ajándék, ez a szépség, ez a sok élet, ez most nem szívesség, hanem a dolgok rendje.

És volt, aki elolvasta a kis horrort, és érdek nélkül tetszett neki, és miközben kicsit lájkért könyörgő kis hülyének éreztem magam az előző posztjaim miatt, de hogy végül volt, aki lájkolta, az nagyon jól esett, és köszönöm szépen, nem azért írtam, panaszkodtam, igazán, de számított, még ha maga a kétség nem múlt el, de legalább nem beteges kétség (tegnap este befejeztem másodjára az első Jemisin kötetet, és a végén a szerző említette mélységes kétkedését, ami miatt szerette volna az egészet kidobni, megsemmisíteni, én meg azt gondoltam, te jó ég, egy ilyen szöveget, hogy lehet azt érezni, hogy nincs olyan része, ami megérdemelné a figyelmet, még ha bizonyos fázisában nem állt még össze egésszé, szóval ő persze más, Jemisin, de ha egy ilyen esetben is ott a totális bizonytalanság, akkor én aztán igazán megengedhetem magamnak a saját 2-3 oldalas szövegeimnél, haha).

És ma ráveszem a fiúkat, hogy hozzunk ebédet a Halkakasból, saját dobozba is adnak.

Ez meg, ami most van:

#300

Aztán volt még lejjebb, mert tegnap késő délután már elsírtam magam az utcán, csak egy kicsit, de azért mégis, merthogy a cafatos idegeimmel elvittem a fiúkat sétálni, és először abba mentem bele, hogy jó, legyen sajtburger a vacsora, aztán még abba is, hogy legyen Happy Meal játékkal, alig drágább, és jár hozzá nagy narancslé is, és Marci kezében az Oktogonnál, ott, a gusztustalan fadúcolás alatt elszakadt a doboza, persze bele egy tócsába, és amikor megpróbáltam kiemelni, a gyorsan elázó papír szétfoszlott, bele a vízbe majd minden, és erre a kezemben maradó részt is utána vágtam, és végül lehiggadtam annyira, hogy megvigasztaljam Marcit, de járt az agyam, hogy a sétatálcás narancsokkal meg a cafatos idegeimmel nem fogunk már visszamenni egy újabb adagért, hogy oldjam meg, hogy mindenkinek jusson minden igazságosan, és egy kutyát sétáltató lány arcán helytelenítést láttam (vagy ott volt, vagy nem, ki tudja), akkor úgy éreztem, bassza meg a csaj, hogy faszán ítélkezik, legalább sajnáljon, igen, ott hagytam a pocsolyában egy adag sültkrumplit, ilyen is előfordul, szóval akkor kicsit majdnem láthatóan sírtam, de végül hazajutottunk. Közben folyamatosan égett az arcom a kitett horrornovella miatt, teljesen ambivalens érzés volt, hogy miközben a sztorival semmi bajom sem volt, de azt éreztem, a kitevés óriási baklövés, mi lesz most, mi lesz. Semmi, az lett.

És ma délelőtt meg a hegynyi mosogatnivalót pusztítottam, és eszembe jutott, hogyan lehet, hogy alapvetően alig érdekel valakit, mit is írok. És arra gondoltam, hogy egy idegen nyelven beszélek, és közben azt hiszem, ékesszólóan, szépen, viccesen teszem, de egyszerűen nem lehet érteni, és nem érdekes annyira, hogy miattam bárki is megtanulja ezt a nyelvet, éppencsak megszülető, máris kihaló nyelv ez, anyanyelvféle vagy halandzsa. No és akkor valahogy annyira rám szakadt a magányosság érzése, a magam halandzsa világában, majd eszembe jutott a Ködkürt Bradbury-től, és akkor, ma délelőtt, amiatt a sosem létezett, kortalan és magányos szörny miatt, meg magam miatt, ahogy egy világítótoronyhoz verem magam, szóval tényleg sírtam az önsajnálattól.

De most már Tomi ki fogja bírni a wc-n, hogy ezt a két mondatot beírjam (kiabál, hogy Kéééész vagyok, Ki akarok jönniiiiiiiii), mert arra jutottam, hogy jó, a horror talán sok volt, vagy érdektelen, vagy halandzsa, de a csatornás drogos meg a kényszeres szerelmespáros igenis jó történet lesz, még halandzsa nyelven is, csak időt kell szerezni, de minden átmeneti, jobb lesz, és meg fogom ezeket írni, ha más nem, akkor ez lesz, hogy kudora kudora panyigai ü, és most megyek kitörölni a gyerek fenekét.

#299

Vegytiszta ventillálás lesz ez. A kistököm kivan már.

Volt egy hét szabadság a gyerekekkel, mentünk ide meg oda, jobbára a környéken, és jobbára én. El is fáradtam, de azért jó volt, na.

Utána már dolgoztam, de éreztem, kellene egy kis pihenés magamban, node az oviváltás miatt augusztus utolsó hetében is szabadság lenne, hogy a fiúk ne egyik napról a másikra váltsanak ovit. (A régi ovi bezárt 4 hétre, addig az ügyeleti ovi az új lett, ahova 3 hétig mentek a fiúk, be is állt némi rend, igen ám, de a régi ovi újra kinyit, és még van 2 hét az augusztusból, most ennyi időre kellene még járniuk a fiúknak, ennek a kompromisszumos kezelése lett az, hogy az utolsó hetet szabadságfélének kivettem, némi otthonról dolgozással.) Szóval csak úgy magamra most nincs szabadság, akkor legyen egy nap otthonról dolgozás, már volt is tervem, elmegyek ebédelni a Halkakasba, menüzni, iszom valahol egy jó kávét, dolgozom, mint a güzü pénteken. Már csütörtök délután látszódott, hogy Marci beteg, aznap doki, gyulladt a mandula, még bármi lehet, de ha lázas lesz, akkor menjünk vissza, mert be fog durvulni a hosszúhétvége előtt. Be is durvult, antibiotikum, a pénteki otthonról dolgozásom helyett két gyerekkel otthon, némi munka mellettük.

És ez van azóta is. Próbálok dolgozni, Próbálok pihenni. Mindent, de mindent velük együtt kell intéznem, A boltot. A postát. A főzést. A takarítást. Ha mozogni akarok, akkor itt vannak mellettem ébren. Ha dolgozom, akkor is. Egyetlen nap volt, amikor mindkettő elaludt ebéd után, általában csak csendespihenő van, mesehallgatás, de ki-be járkálnak. Nincs meg az a nyugalom, hogy na, most x ideig biztosan nem fog hozzám szólni senki. Mert persze szólnak, sőt visítanak, veszekednek, anyaaaaa, felemelkedő hangsúllzal, én meg az ablaküveget törném már be azzal a kis piros kalapáccsal, amit mindig leloptak a BKV járatokon. No meg amióta Marci már jobban van, kell a napi két séta, játszótér, valami. Arra rávenni őket, onnan hazahozni őket.

I. alig van jelen, beteg, mindig. Ha beteg, alszik. Ha kicsit jobban van, fúr-farag. Ha még jobban van, elmegy dolgozni. Most azon van, hogy kiderítse, mi a baj. Már amikor van hozzá ereje. Fix időpontokat kértem tőle, akkor vigyázzon a fiúkra, heti két torna, heti két angol. Ennyi. Sietek oda, sietek vissza, mert I. jobbára tényleg éppencsak tud figyelni a fiúkra.

A legutóbbi edzésen majdnem elsírtam magam, azt akartam, hogy tűnjek el, ne látszódjam, csak hadd hajtsam ki magamból a szart is, erre az edző engem korrigált folyamatosan, és az a segítőkészség, figyelem, amit eddig megköszöntem, ami eddig jól esett, a javamra vált, most hirtelen átváltott valami másba, valami nem kívánt törődésbe, ahol az a kedves, jóképű fickó hirtelen a segítő túlzottan is domináns pózában van, és én pedig belesuttyanok a gyenge, segítségre szorulóéba, holott éppen nem az akarok lenni. Leginkább csak úgy senki se. És már úgy láttam őt, mintha az én szívembe és szemembe szaladt volna bele a Jégkirálynő szilánkja, olyannak láttam az eddig támogatót, mint akinek kell a gyenge, hogy erős lehessen.

Nagyon elfáradtam, és egyre kisebb léptékűek az álmaim. Egy tiszta padló. Egy óra nyugalom, amikor senki, de tényleg senki nincs a lakásban – most Tomi játszik mellettem, szerencsére nyugodt. Egy hosszabb alvás. Valahova utazni eddig ismeretlen BKV buszon, és nem kell sietni, van ülőhely, és nálam a Kobo is. Lemenni a kertbe, és legyen nálam egy olyan gép, amin kényelmesen tudok gépelni. (Jahogy mert a PC-mben meghalt az ssd, egy régi laptopra költöztem át addig is, mire meglesz a fél éves vinyó garanciapapírja – születésnapra kaptam -, a laptopban szar a ventillátor, néha kikapcsol gépelés közben, ráadásul ez a mesenéző eszköz is, így az a 40 perc, ami nyugi esténként a fiúk mesenézése közben jutna nekem, na, az most semmiképpen sem gép előtt zajlik, hanem olvasok. Persze van ennek előnye, mindennek van előnye, mindennek kell lennie előnye, különben belehibbanok ebbe, meg abba a hétbe, ami még hátravan, és ugyanez lesz a menetrendje.

És addig is írom a kis sztoriötleteket, csírákat, és néha valami ki is bomlik, valami, amire elég egy-egy óra, vagy kettő, de egymás utáni napokra elosztva. Így sikerült megírni egy szívemnek fontos sztorit (még várom, mit kezdjek vele), és így sikerült ma odacsapni egy kis büdös horror viccet (meg is osztottam, főleg mert szeretném mutatni valahogy, valahol, hogy ez is én vagyok), legalább a gyakorlás megvan. Két hét múlva a Fantasztikus kéziratok éjszakája, és komolyan, többször keltem arra, hogy átvillant a fejemen, miért azt a szart küldtem el (miért-miért, mert az volt a határidőkor a fejemben, és azt tudtam határidőre befejezni), mekkora égés az, mi lesz itt, és sokakat ismerek az Éjszaka zsűrijében, és olyan csoporthoz kerültem, ahol szerencsére személyesen senkit, és néha elképzelem, ahogy a zsűriző ismerőseim olvassák a beadott sztorim, és azt mondják egymásnak, hogy inkább ne náluk legyen zsűrizve, mert olyan necces elmondani a szemembe az igazat, milyen kevés és mennyire túl sok az a szöveg, miközben végül semmi se.

Még az a jó, hogy a fröccsözésnek ellen tudok állni. És hogy a fiúk sokszor csodásak.

Itt a tegnapi répaaratásom, a fiűk gilisztákat keresnek a faronkök alatt:

IMG_20180825_165823

 

Ez ma reggel volt, tornázni próbáltam, egyszer aztán nem azért hagytam félbe, mert veszekedtek vagy engem nyüstöltek, hanem mert olyan szép volt a csend, és tényleg, ültek ketten az én székemben, és Torzonborz, a rablót nézegették:

IMG_20180826_100330

 

#298

Ez a poszt egy ideje megírva áll, várt, hogy örökre kuka, vagy kitegyem. Idáig.

_____

Csak egy kis görcs, egy kis befeszülés, egy kis elkenés, és már tegnap este hazafelé robogva tudtam, hogy megér egy posztot. Jó, persze, köldöknézés, szöszölés, de jó lenne rendezni a sorokat.

Tegnap oviba menet, szinte már az ovi bejáratánál láttam meg a furcsa utánfutót. Rácsos ajtajai voltak, olyan szörnyeteg érzésem volt, olyasmi, hogy abban ott vadállatokat őriznek, erős, vasalt volt az utánfutó, a rácsok valójában nem is az ajtón voltak, hanem azon túl, az ajtók nyitva, bekukucskáltunk a fiúkkal, ugatás érkezett váűlaszul, valami homokszín vagy sötétebb testet láttam a sötétben az egyik rács mögött, és volt még az utánfutón több ilyen nyílás. Nyugtalanító volt, azzal vigasztaltam magam, hogy a sintértelep nem így hurcolja a befogott kóbort kutyákat. A fiúk talán az én zavarodottságom érezték meg, talán nekik sem volt minden rendben, de ők is feszengtek picit. Leadtam őket, és másfele kanyarodott onnan az utam, el is felejtettem az egészet.

Délután, a rekkenő hőségben mentem értük, más úton, így már velük voltam, hazafelé tartva, amikor láttam, ugyanott áll az utánfutó. Benne valamik, legalábbis ugatás érkezett ismét válaszul, hogy közelebb mentünk. A hideg futkosott a hátamon, lefotóztam a járművet, próbáltam nyugodt maradni, a fiúkat nem akartam megijeszteni. Hazafelé menet gondolkodtam, mit kellene tennem. Kinek küldjem el a fotót. Mi is voltaképp a gond. Van itt gond? Az elmém, a hőség és a körülmények (némi hisztik itt és ott) csodás összejátéka eredménye, hogy lassan az egész probléma kiúszott a tudatomból. Nem írtam senkinek, nem kértem tanácsot senkitől.

Este kiderült, nincs tej, örültem, hogy egyedül mászkálhatok, lefutottam a boltba. Menet közben az egész utánfutó bevillant, rám zuhant az érzés, hogy lépnem kell, így elrohantam a Klauzál térről a Vörösmarty utcába, hogy majd valami. Nem tudom, mi. Most szólok, akinek kell. Végül ott volt az utánfutó, alaposabban meg tudtam nézni. Az autó, amihez kötötték, üres, az utánfutó tetején szellőzők, jól hallható a légkondi zúgása. A kutyák vagy bent voltak, vagy nem, nyüszögés, ugatás nem hallatszott.

Nem tettem semmit. Megnéztem otthon az utánfutót, két misi. Az autón K9-es kutyakiképzős logó. Nem tudok semmit a kutyakiképzésről. A kutyaszállításról. Hogyan viszik repülőn őket pl.? Nem tudom, ilyen profin felkészített állatoknál mi az eljárás. Mi az állatkínzás? Mi a teendőm? Hova forduljak este 10-kor? A szállítóeszköz alkalmasnak tűnt. Hogy megsétáltatják-e őket, hány órát lehetnek egy ilyenben, hány órát voltak, nem tudható.

Ma reggel már nem volt ott az autó.

Most az van bennem, az a kényelmetlen érzés, hogy valamit elmulasztottam. Azt hittem, gyerekmunka, közben nem is, csak gyerekszépségverseny. Vagy versenysport.

Olyan jó lenne, ha eléggé felkészült lennék rázós szituációk kezeléséhez. Hogy tudjam, mikor hívjam az állatmentőket. Hogy tudjam, hogy oldjam meg, ha felettem állandóan visítva veszekednek. Vagy ha valaki rácsap a gyereke fenekére többször a játszótéren. Hol van a határom, és azon túl hol a felelősségem.

De azzal is kibékülök, ha egyszerűen nem lennének ilyen helyzetek. Csak peace.

 

#297

Már csak aforizmákra futja tőlem.

Hogyaszongya: a gyerekekkel mindent szuper együtt csinálni. Mellettük, őket kihagyva, csinálni valamit a magam örömére önsorsrontás, saját rácsaimnak vetődés.

No meg hogy amikor megláttam tegnap éjjel a lepedőmön a macskahányást, ami valami átlátszó folyadékon kívül csak aranyszín angyalhajat és egyéb girlandféléket tartalmazott*, akkor az hangzott fel fanfárokkal, hogy

//coub.com/embed/t2jqj?muted=false&autostart=false&originalSize=false&startWithHD=false

meg az, hogy hát hogyne, macskanyál és csupa fény, csillogás.

Illetve eszembe jutott egy régi versfélém, nagyon fura egy vers, egyrészt mert elég rossz, csúnya, másrészt mert minden szarsága (haha, ez vicces) ellenére rendszeresen eszembe jut, és valami sosem múló szeretettel gondolok rá, már arra, amire emlékszem belőle. És ma valamiért megléptem, hogy rákerestem a Gmail-emben, és megvolt, hopp. Ja igen, azért, mert a gyerekekkel sétálva madárszarszigetet találtam, és kerestem felette a fészket, de az már nem volt, csak a bokorra száradt szar mutatta a nyomát.

Kicsi dal

A járdán madárszarsziget lett,
felette valami élni kezdett
a szemétben, ágban, tollban,
valami van, mi nem tudja, hogy van.

Pihegő bőrén nyirkos toklász,
amit a hűtőpultban is látsz,
a feszült, vékony fóliában,
egészen más inerciában.

Így szép, így szép,
kicsi dal, kicsi dal.

Majd lehet, hogy egyik reggel
egy földön remegő testtel
kell elszámolni magadban.
Felvegyem vagy békén hagyjam,

vajon van még benne élet,
vagy csak a szél fújja a pihéket?
Végül úgy teszel semmit, mintha
már semmi sem volna vissza.

Így jó, így jó,
kicsi dal, kicsi dal.

Vagy felnő majd számolatlan,
eget sem felborzoló alakban,
és ha nem esik le az ágról,
nem tudja senki, hol van, hogy van.

Majd ha asztalodról elfogy minden,
borod, cigarettád, kenyered sincsen,
abban a részeg pillanatodban,
megláthatod, hogy van, hogy ott van.

Így szép, így szép,
kicsi dal, kicsi dal.

Valamit enni kell, hát csikket csipked,
s te a morzsát, mintha kincsed
csak annyi kis kenyér lenne,
amit egy madár is megehetne.

Koppan a körmöd, csőre koppan
de csak a semmi az, ami ott van,
és úgy látod, olyan tisztán,
ahogy a saját arcod is ritkán.

Így jó, így jó
kicsi dal, kicsi dal.

Ebben a zsákutca mozdulatban,
mint kábeldoboz a falban,
ott van a tér bezárva,
kopogtass körbe, hátha.

Így jó, így szép,
kicsi dal, kicsi dal.

* Mert a lúzerebbik macska a szekrény tetején egy dobozon szeret heverészni, a dobozban vannak a karácsonyi díszeink, eleinte aggódtam, hogy lepisili vagy széttöri őket, de többször ellenőriztem, másrészt jobbára nem törékeny díszeink vannak, a gyerekek (ja, meg a macskák) miatt, szóval a macska ott hever, és kapar, és eleinte a tetején feküdt, végül annyira szétvakarta a dobozt, hogy már egészen belesüppedve alszik, végül kapott IKEA macskadobozt, de ezek szerint visszajár szívének kedves odvába., fogyasztani.

#296

Ez az oviszünet és családi szabadság hete, nagyon sűrű, de mint a méz, olyan finom, féltem, hogy szopó lesz, nehéz, lemerítő, és az a vicc, hogy mindez igaz rá, ennyit a fiúkkal lenni, ide-oda menni, de ez a nehézség egyben a gyönyörűség is. Nagyon megerősödött a szeretetem irántuk, és mindezt az sem írja felül, hogy a sok izgalmas nap után kötelezően eljövő őrültek órája, avagy “a majmok szétkapják az egész kurva zsebórát” idő alatt úgy érzem, ezt nem lehet bírni, mindent végzetesen elrontottam, pláne őket, és a végén a befogadott macskák rágják meg a többnapos holttestem.

Ma strandon voltunk (strandooooon, atyaééég, két éve nem voltam, rég volt, tán igaz se volt), és itt a fotó.

Lehet, más két hófehér, zoknis, finnyogó kis fickót lát a képen, én viszont két merész zsiványt, akin nincs hosszúnadrág, póló és cipő sem! A vízbe nem jöttek be, a zoknit nem vették le, úgy nyargaltak a vattacukrosig, a jégkásásig, de az egyikőjük emlegette, hogy végül volt ő vízben, csak az apja nyakában.

Volna még mit mondanom a strandról, a melltartóról, később, már átöltözve annak hiányáról, a testekről, főleg az enyémről, csak úgy, kitéve, de egyrészt mire lesz időm, nem lesz fontos, másrészt istenigazából a strandon sem volt annyira fontos, a bikinifelsőm kiválóan passzolt az A kosaras melleimre, szabadon hagyta az Iggy Pop hasam, a bikinialsó sajnos olyan régi darab, hogy az első merüléskor megéreztem, ez  simán leúszik rólam az áramlattal, nem mintha kifogytam volna belőle (bár ez is benne volt, vagy ez sincs már benne ugye), de egyszerűen elöregedett az anyag, a gumi rugalmassága, a nemtudomanevét anyag feszessége, és vízből kijövet, vizet tárolva olyan buggyot vetett a seggemnél, mint amit anno a gyerekeimnél láttam, ha több nap után telepakolták a pelenkát. Végül egy futóshortban fürödtem, és maximálisan strandra illőnek éreztem magam, hekkel, szúrós fűbe lépéssel, mindennel.

 

#295

Kiéleződött a helyzet, még ügyesebben, még gondosabban kellett bánnom az idővel, még kisebb egységeket tudtam lecsípni.

Egy nagyon elbaszott kisutazásban néha kitolni az arcom a 40 fokba a kompon, a gyerekek kezét fogva, és jobban rettegve attól, hogy mennyire fogok félni a folyó közepén attól, hogy beleesnek, mint amennyire majd rettegek a folyó közepén valójában. És a komp éppen jött. Oda is, ide is. És végül jutott egy kis, töredezett lépcső is, leülni a kertben.

Vagy például ma. Hogy a mesenézés idején olvastam pár oldalt. Aztán mosogattam. És közben eszembe jutott egy kicsi javítás a most alakuló szövegen. És hogy megírhatom ezt a blogposztot. És közben elkezdett főni a kukorica.

Vagy szerdán végre jött a szitter, egy hónap után, És éppen aznap volt jóga a kertben. És éppen aznap jelentkezett be Dél-Afrikában élő barátnőm, és nem vonakodott jógázni több év kihagyás után. Ahogy tavaly nem tétovázott, hogy lefussa velem a szigetkört, mert akkor éppen arra volt kis jogosítványom, kimenőm, és ő éppen akkor ért rá, és nemcsak becsatlakozott, de a végén még együtt örülünk, hogy ennyi idő után ez is ment neki, de jó.

Vagy az irodában néha a női wc-be vonulok 5-10 percre, kicsit játszom egy primitív kattintóssal, és rácsodálkozom, hogy ennyire máskor nem vagyok egyedül.

Úgy érzem, állandóan szomjas vagyok, de sikerült valamiféle cirkuruhát összeszekábálnom, ami a saját párám, lehelletem, vizeletem forgatja vissza, hogy jusson, és egyelőre van mit innom, persze jó lenne hajat mosni, hosszú fürdőt venni úszni, vagy egyszerűen csak kiköpni, de a túlélés meg van oldva.

Csak nehogy úgy járjak, hogy később már hedonista, puhány, érthetetlen dolog lesz vízben tisztítani a hajam, és gőgből iszom a saját húgyom.