Hát ez a test, ez furcsa dolog. Kicsit elárultnak érzem magam, habár tény és való, én sem becsültem meg az utóbbi időben. Eleve az, hogy öregszem, hogy romlok, romlandó vagyok, ez most, a nehezebb hónapokban hatványozottan megjelenik, rosszul ettem, rosszul aludtam, rosszul töltöttem az időt, és a sok jó évre elég gyorsan felkente a saját mázát ez a rosszul élés.
Aztán az elszigeteltség, ahol nem is lát senki más, ha lát is, online, valami torz, gyenge kamerán, még összeaszottabb vagy éppen elkentebb vagyok, fiatalabbra retusál a sávszél, az utcára, mással találkozni már csak ritkán megyek, akkor sem szempont az esztétika, csak letudni a dolgokat, valahogy becsavarni, becsomagolni magam, ne legyen koszos, ne legyen hideg, ne vágjon be itt vagy ott. A sapkát jó ideje mindenhova hordom, a hajam sem számít, az arcomat a maszk takarja, a szememet a szemüveg, nem is vagyok, csak egy láthatatlan ember, lecsavarnak rólam mindent, és csak egy kupac rongy marad.
Megszűnt a női nemem, nem gondoltam, jogy ilyen korán, azt hittem, majd még lesz valami késői virágzás, persze ez átmeneti is lehet, miért is ne. De most nem vagyok más, csak ez a praktikus kis csomag.
Miközben egyre kevésbé vagyok nő, egyre inkább vagyok test, ez már márciusban rám szakadt, ez a közüggyé válás, megbarátkozhattam volna vele, amikor terhes voltam, hogy mindenki látja, tudja, mindenkinek köze lehet hozzá, aki csak akar magának közöt, orvosok, mindenféle rendű-rangú dolgozói az egészségügynek pakolnak ide-oda, mint egy tartályt, ezek szerint sikerült elfelejtenem, mert most márciusban, és azóta folyamatosan nyomaszt ez a testi közügy. Hogyan emésztek? Mit ettem, amiatt? Vagy ez más? Hogyan veszem a levegőt? Milyen a hőmérsékletem? Hogy érzem magam, fáradtan, nyűgösen? Mit hordozok ebben a testben mások számára? Egszen lebénított, nevetséges és szomorú is egyben, hogy a járvány elharapódzása szinte segített, már nem én vagyok a rákfenéje mindennek, ha éppen 36.9 a hőmérsékletem, már bárki lehet vírushordozó, és így néznek mások mindenkire, erre készülnek, már számíthatok a másik felkészültségére, nem csak az enyém a felelősség. Ha neadjisten köhögnöm kell.
Azért mégis elárult kicsit a testem, ez az arcüreggyulladás betette a kaput, nem is az, hgy nagyon rettenetes volt, mert amúgy az volt, de nem önmagában, hanem a kontextusba helyezve, hogy aki köhög, nem érez olyan jól szagokat, akinek féj a feje, orrhangja van már harmadik hete, az most mégis mire fel megy ki bárhova, boltba, próbálja élni az életét, ahelyett, hogy meghúzná magát otthon. Szerencsére eljutottam egy CT-re, amely során kivettem a piercinget az orromból, majd jól eltettem valahova, rendkívül jól (most, két hét múlva is néha matatok itt-ott, olyan dejavu érzés, mintha ide dugtam volna el, nem, mégsem), aztán egy rendkívül kedves magánorvos alaposan elmondott mindent, kaptam antibiotikumot, sok tanácsot. Mert a gyulladás nem gyógyult meg magától. Nem az volt, hogy majd kifekszem, hogy majd meleg fürdő, vitaminok. Nem, egyszerűen nem javult attól, hogy telt az idő, és ez nekem árulás volt. Aztán az antibio mindent megtett, amit laza mellékhatásként megtehetett, a szedés második napján a wc-re költöztem, a harmadik nap csak feküdtem, igyekezve eléggé hidratálni magam, persze hétvége volt, így arra gondoltam, még kihúzom hétfőig valahogy, utána más gyógyszert kérek, szerecsére hétfőre lelassult a folyamat, és végül beszedtem, amit kell, igaz, nem nagyon mentem messzire a lakástól.
És kezdek kibékülni a testemmel, mert azóta eltelt két nap, és igaz, undorító ízű Enterolt szedek, de haladunk, alakul a dolog, a meleg fürdő, a vitamin, jobb a gyomrom, és érzem, hogy még egészen jól el tudjuk tölteni a napokat mi együtt. Így aztán hosszú idő óta először ma bejelentkeztem online edzésre, és kikapcsoltam a kamerát, és volt, hogy csaltam, pedig még direkt comeback szintű gyakorlatokat is kértem, de úgysem érdekel senkit a testem a kamerán keresztül, az a kiretusált, rongyos pólóba, kitérdesedett gatyába csavargatott valami, sem nő, sem férfi, csak ami most éppen súlyokat emelget, pakol ide-oda.
nimbusz 