#351

Volt a betegséghullámnak még pár utórezgése, ovis hiányzások, lemondott karácsonyi partik, korábban lelépések, otthonról dolgozások, de már mindegy, utólag végül egyik sem hiányzik, egyik kimenő sem, hiába vágytam rájuk korábban. Ilyen ez az ünnep, ilyen ez az év vége.

Dorisz, a kis geci (aka vadócabbik) macska néhány napja délelőtt felugrott mellém a kanapé karfájára, és észrevettem a hátsó combján valami ragacsos barna kulimászt. Mi lehet ugye? Az első ijedség után hamar kiderült, hogy nem macskaszar, mert azt messziről éreztem volna, lehetett macskakaja, macskahányás, de egészen közel hajolva sem volt a beszáradt trutymáknak rossz szaga. Ami volt, az meglepően kellemes, és már csak egy kis nyomozás hiányzott, hogy kiderüljön, mi is történt. A macska kedves széke feletti asztalon nyitogattuk az IKEA adveni kalendáriumát, de a bonbonokat nem mindig ettük meg. Ellenben a fiúk valamit pakoltak a mögötte lévő könyvespolcon, így történhetett, hogy az egyik bonbon a macska párnáján kötött ki. Dorisz ráfeküdt, ráolvadt a szőrére a narancsos karamell, aztán lekászálódhatott, és szépen rászáradt a cucc. Több kör kellett, hogy kivakarjuk belőle, pláne, hogy ő nem az a higgadt, együttműködő típus, így még egy kicsit punkos ott a szőre. Aztán előbukkantak további nyomok: ahol a macska kis meleg teste ledőlt, ott olvadt egy kicsit a csokoládé, így vitte szét a lakásban, a lepedőre, a radiátorra az adventet, nekünk.

És még egy macskás történet a ritkán frissülő írásos blogomban. Mindenkinek boldogot!

#350

Először a R. ovistársuk szülinapja volt, akkor a fiúk éppen egészségesek voltak. Úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat, kicsit sok idő megy el a család menedzselésére, de megéri, hiszen jól menedzselem a dolgokat. Itt az ajándék, együtt választottuk a fiúkkal, van mellé finomság, fólialufi, az környezetbarát. Már indultam volna a fiúkért az oviba, hogy onnan rögtön a játszóházba menjünk, amikor hirtelen belém villant, hogy nem hoztam el a meghívót. És igaz, hogy Sugár Játszóház, de mi van, ha nem a Sugárban van. Ez a szorongás annyira elhaalmasodott rajtam, hogy a munkahelyemről hazarohantam a meghívóért, dől rólam a víz, tudtam, elkésünk a buliról, de ha rossz helyre megyünk, akkor egyáltalán nem jutunk el a buliba. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább lepakolom a céges munkához hazavitt teszteszközöket. Meg a bevásárlást. A meghívóban persze a Sugár Üzletház szerepelt. De legalább lepakoltam. Izzadtan rohantam a fiúkért, és az oviban megkaptam a havi lehúzott szennyes ágyneműjüket is, két nagy batyut. De jó, hogy minden mást lepakoltam. Rohanunk tovább. Akkor úgy éreztem, tökéletesen inkompetens vagyok, hogy bármiből, amin dolgoztam, amire időt szántam, némi szorongással, kényezerképzettel gyorsan tudok pocsék nagy szart készíteni, de a fiúk izgatottak voltak, és nem is volt nagy a késés, ráadásul a Blahán a metró falán azt a kötetet láttam reklámozni, amiben megjelent a novellám. Jó lesz ez a szülinap. És annyira megerősödtem megint, hogy egészen jól vettem, hogy nem csak R., de a testvére, Z. szülinapja is akkor lett megtartva, Zozó nem kapott tőlünk semmit, de akkor már ezzel együtt is, szorongásos izzadságtól áporodottan, de már száradva, helyrerakódva kompetens voltam, és hétfőn küldtünk Zozónak egy kedves könyvet ajándékba.

Most vasárnap Cs. szülinapja volt, a fiúk a héten betegek, emiatt nem is mondtam nekik, hogy most lesz, de vasárnapra annyira jól voltak, hogy úgy döntöttem, menjünk. Ugyan a meghívóban az szerepel, ne legyen ajándék, de az anya hívásakor elejtett olyasmit, hogy azért a kislány számít valamire. Hát reggel elrohantam egy könyvért, izzadtan estem haza, akkor már hívott az édesanya, hogy ugye megyünk, mert sokan lemondták, igaz, én szóltam, hogy kímélő üzemmód miatt csak másfél órára, de abból is csak egy lett. És megvártak a tortavágással. Kompetensnek éreztem magam, és az sem zavart, hogy kiderült, a kislánynak megvan a könyv, mert elraktam a blokkot, és odaadtam az anyának, és nem éreztem cikinek, mert így legalább válogathatnak másik könyvet.

És akkor eszembe jutott anyám, aki apámmal egy mónikashow, de amikor ezt mondom, akkor komolyan gondolom, én vagyok az ő Amerikába szakadt, gazdagnak tűnő rokonuk, aki hozzájuk képest valaki, de valójában liftesfiú lett belőle, nagyjából saját életére elég egzisztencia, másnak belekapaszkodni már nem lehet. Szóval eszembe jutott anyám, ahogy elküld engem valami zsúrra, és reszkető kézzel keres valamit a polcon, amit becsomagolhatna, és nemcsak láttam azt a verseskönyvet, amit levesz, az enyém volt, de mintha új, vagy előttem termett az a zsebkendő, ami csak úgy véve lett,  otthonra, és most előszedte, hogy akkor ezt vigyem ajándékba, akkor is éreztem, hogy ezek nem azért nevetségesek, mert aznap vette le őket a mi polcunkról anyám, hanem önmagukban sem valami jó ajándékok, akkor sem, ha direkt ezért ment volna el vásárolni. De nem ment el, hanem – és ez az, amit megláttam a zsebkendőn és a könyvön túl -, hanem várt, de nem is várt, hanem addig igyekezett elfelejteni, hogy itt valami gond van, ezt meg kell oldani, és addig várt, amíg már rároskadt az egész, és akkor volt egy legkisebb rossz út, és azt valahogy kiválasztotta. És akkor azt is megláttam, hogy őt nem a gyerekes élet, az apám törte meg, hanem ez az odázása mindig is benne volt, azaz őt már sokkal korábban megtörte valami, és én nem azért vagyok alkalmatlan összeilleszteni a részeket, mert nincs erő a kezemben, nem tudok figyelni, hanem mert ezek a részek olyan régóta kallódnak maguk, hogy a szélük, az élek lekoptak, maradtak a kerekre csiszolt keservek, szomorúságok és örömek, és ezeket sem én, sem más össze nem rakhatja, csak anyám, valamivé, ha akarja valaha is.

Azt tudom neki adni, hogy itt vagyok én, kerekre kopott rész, liftesfiú, magát és két gyereket nagyjából kompetensen elirányítgató egzisztencia, aki ugyan utolsó pillanatban rohan leizzadva, ajándékért vagy másért, de akinek kint van a metrón a kötete, mármint a kötet, amibe ő is írt egy novellát (amiről anyám soha nem fog tudni), szóval ez valamelyest anyám érdeme is, ezt is összeillesztheti valamivel, ha neki lesz elég erő a kezeiben.

(Ne firtassuk, miért lehet csakis IT fickó egy ilyen plakáton.)

#349

Nem írtam ide már nem is tudom, mióta, cseszek kimenni, megnézni az utolsó szöveg dátumát. Komplett posztokat írtam meg fejben, aztán hullottak szét egyszerűen azért, mert már nehéz lett volna kimagyarázni, miért éppen az a három héttel ezelőtti, aprócska bolti kaland a téma, nem az, ami most, ezen a héten történt, szintén aprócska, szintén súlyos a maga nemében, szintén kimerítő, lemerítő, minden.

Szeptember óta a fiúk oviban töltött ideje az össz idő 50%-a. Úgy értem, fele időben tudtak oviba járni. A többi időben betegen otthon voltak, voltunk. Ezekben a napokban reggel elmentem az irodába, ott kapkodtam, ebédre hazaértem, vittem is eleve ebédet, hazafelé bevásároltam persze, egy-másfél órát töltöttem azzal  hogy a totálisan káoszba fulladt lakást, a teljesen megőrült, mindent szétdobáló, abban fetrengő gyerekeket elrendezzem, hogy legyen hely például leülni enni, hogy ne a kiömlött reggeli ragacsba könyököljenek. Minden ilyen nap. Nem volt másféle. És aztán dolgoztam, hallgattam a Ruiminit, a Gerry bácsit, a Dombontúli meséket, a vonyító, visító gyerekeket, mivel alapvetően jól voltak, csak éppen karanténban a skarlát, az asztma, az asztma, az asztma miatt. Leltoltam mindent, ami határidős, gyakorlatilag szabadságot sem kellett kivennem, csak egy-egy napokat, de ez csak úgy ment, hogy a déli kimaradás után dolgoztam, vacsora, esti rutin, meseolvasás, kis játék, aztán dolgoztam, amíg mesenézés ment, aztán lefektettem őket, és ha még volt erőm, dolgoztam.

Ma, a negyedik betegségsession utáni első nap jól telt, reggel sikerült megbeszélnem az orvossal, hogy mindkét gyereknek kell beutaló a pulmonológiára, nem csak az egyiknek (jajj, intézni kell időpontot!), hogy a Rectodelt kivonása helyett javasolt szteroidos, fulladás elleni kúp hiánycikk, nemhogy lassan érkezik be, hanem nem rendelik meg, nincs. Nem létezik. Illetve hogy a 10 rugós asztmagyógyszert nem adta ki a gyógyszertár, hanem másnap lestornózta, habár berendelte, mert nem hat éves kortól adható szerinte, hanem 18-tól. Ezt majd a pulmonológia dönti el. Délután kicsit korábban leléptem, persze éppen akkor keresett mindenki, és kiderült, fontos teendők vannak még, de rohannom kellett, mert a magán fül-orr-gégészhez volt időpontunk, aki tényleg egy cukorfalat, kedves, és 20K-ért ellenőrizte a fiúkat, majd megkért, hogy keressek időpontot az orrmandula kivételére, mert már tényleg nem húzhatjuk tovább. Úgy számoljak, hogy a műtét után 2 hétig nem mehetnek közösségbe. És hát jó lenne a suli előtt megoldani. Mondtam neki mélyeket sóhajtva, hogy jó, legyen, habár a fiúk vissza lettek tartva még egy évre az oviba, ez is egy hosszú történet, ha valaki követi a mostani törvénymódosítások nevetséges körülményeit, akkor tudja, hogy ez most rászakadt az amúgy is recsegő-ropogó hazai oktatásra, hogy nem, az ovi és a szülő nem dönthet, külön bizottság kell, de majd csak jan. 1. és 15. között lehet menni oda, szóval lázas kapkodás, októberben dönteni, hogy egy gyerek egy év múlva nem lesz iskolaérett, röhej, de persze inkább egy év oviban, egyébként nem én kezdeményeztem, hanem az óvoda tanácsolta, hogy a fiúk hiába nagyok, nem érettek, és sok dologban talán, de másban még akkor sem, és nem, ők nem a kiugróan tehetségesek vagy csodásan éneklők, a talpraesettek, a kedvesek, akik könnyen barátkoznak, akiket bír az összes szülő, ők minden radar alatt elmennek, ők a Marciéstomi, az ikrek, nekem ez nem baj, nekem ők különlegesek, varázslatosak, szépek, de érzem, érzem a mélység hívását, milyen jó lenne, ha mégis, ha már most kettéttépnék köpenyüket, és a szegényeknek adnák, vagy kis csomagokat gyártanának a cinkéknek, vagy keresztrejtvényt fejtenének, bármi, de ők nem bármi, hanem ők, szóval  ez is egy külön történet adminisztrációval, felmérésekkel, szabadsággal, otthonról dolgozással. de legalább van valamiféle vége. Ahogy az orrmandulának is. Ahogy nekem is. Ja, igen, juteszembe, a szemészetet is meg kell látogassuk, mert gyanús, hogy Marci térérzékelése nem okés, furák a rajzai, és hirtelen értelmet nyer, hogy az ő elvarázsoltsága miatt mindig félek séta közben, ha az út szélén megy, mert elbotlik mindenben, elesik, lever, lelök, de hiába az éves kontroll, felmérések, gyerektorna, karate, egyszerűen még valami infó kellett ahhoz, hogy az ügyetlenkedő gyerekből hirtelen valami problémával küszködő gyerek legyen. Talán csak apróság, de intézni kell. Kellett az, hogy elkezdjen rajzolni, és valaki ebből leszűrjön valamit.

Most hazajöttem, üvöltöttem a gyerekekkel, ha ezt a posztot (és a másik, rövidebbet) befejezem, előveszem a melót, mert el fogok csúszni vele, de ma már mindenképpen írni akartam valamit, nem csak 5 sor levelet, hanem egybefüggő szöveget, és tessék, itt ez a ventillálós poszt, de lesz egy, ami úgy ventillálós, hogy közben kevésbé ömlesztett, persze valami mindig kimarad, megint az írókörös házi, író akarok lenni, egyelőre blogba ömlesztve író vagyok, de máris több, mint az elmúlt hetekben bármi.

Ma valaki ajándékozás kapcsán megkérdezte tőlem, van-e valami, amire vágyom voltaképp. Vagy legyen meglepetés, még ha béna is. Azt mondtam, hogy reggel eszembe jutott valami, amire vágyom, de most délutánra elfelejtettem. Amire vágytam, az egy jó hátizsák, megvettem az IKEÁ-ban a drágábbat, szeretem is, de elszakadt. Vissza kellene vinni, de a szerdára tervezett szabadságot nem fogom tudni kivenni, marad a két ünnep között, akkor persze a gyerekekkel kell mennem oda. Visszaviszem, hogy kapjak egy újat, de olyan problémás megszervezni, hogy inkább nem is szeretnék semmit szépet kapni, pláne nem olyat, amire már régóta vágytam.