Facebook avatárok

2014-10-29_14-10-58_727

2014-10-30 12.28.19

Most ezt tenném be nekik Facebook profilképnek, bár a vicc az, hogy Marci soha nem alszik el csak úgy, kizárólag szoptatás közben hajlandó, illetve anno elaludt babakocsiban, no meg magamra kötve – ma már ez sem játszik, mert inkább nézelődik, még ha félre is bicsaklik a feje. Most annyira brutál álmos volt (maguktól keltek, jó vicc, majd valaha is képes lennék arra, hogy felébresszem őket, hát nem vagyok magam ellensége, örülök, amikor egy pici kuss van), hogy etetés helyett bealudt.

Amúgy azt a döntést hoztam, hogy nem egypetéjűek, az oké, hogy egyforma magasak, hogy a születéskori súlykülönbséget tartják – illetve most picit elhúzott még Tomi -, illetve az arcuk vonásai egyeznek, de a fejformájuk nem. Arra fogtam, hogy Marci feje el van nyomódva, és az ennyit torzíthat (tojás -> krumpli), de múlt héten Tomit összecsípkedte egy szúnyog, Marcit viszont nem. Az egy érdekes adat, hogy az egypetéjű ikreknek az illata is egyezik, szóval szerintem innentől nem egyformák. Kész.

A vicc az, hogy egy picit bánom, mintha az egypertéjűség az ikerlét kimaxolása lenne, és valamit így elszalasztanának a fiúk, de még viccesebb, hogy igazából teljesen mindegy, melyik kategóriába tartoznak, hiszen ők már ők, nem két test, ami vagy egyforma, vagy hasonló. Nekem már csak hasonlóak, akkor is, ha ugyanaz a génkészlet.

Századik

Ezen az új helyen most jubilálok, tökéletesen idepasszoló bejegyzés készült ennek alkalmából: A tegnapi posztomban linkelt Király utcai jelvényes lelőhelye kapcsán rájöttem, hogy háde hoppá, ezek a fotók, amiket én is gyártok, akárcsak ő, ezek ugyanúgy tumblira valók. És az, hogy már van olyan tumbli, ami budapesti vacakságokat rögzít, nemhogy csökkentené az én albumom értelmét, hanem éppenhogy erősíti azt. Így aztán kiteszem a friss fotókat, és idővel a régieket is.

Nincs más célom, mint áttekinthetően egy helyre rakni ezeket a képeket, olyan helyre, ahol valaki véletlenül belebotolhat, akár egy kódszámmal bíró aszteroidába, és ennyi.

http://kisvaros.tumblr.com/

Keserédes

A mélypontról sikerült kimozdulni, belehímzem a falvédőbe, a stafírungomba, a díszzsebkendők sarkába a liliom és a kezdőbetűk alá, hogy a más élete a másé, az enyém meg az enyém. Jó lenne dolgozni, tanulni, mozogni, társaságba járni a fiúk mellett, úgy, ahogy mások meg tudják tenni, csak másoknak egy gyereke van, vagy nagyobbak a gyerekek, vagy van beugrasztható nagyszülő, vagy egész egyszerűen a másik ember okosabb, ügyesebb nálam, nagyobb az akaratereje, mással töltődik fel, nem úgy, ahogy én (faék egyszerűségű, bármikor abbahagyható kattintgatós játékokkal és könyvfalással).

Mindemellett persze maradnak a nehézségek, és mind bruttó, mind nettó számolással nehéz az életem, de azt is be kell látnom, hogy sokáig húztam a gyerekvállalást, és addig viszont megvolt a hejehuja.

Azért is jó, hogy kimozdultam a holtpontról, mert így csak majdnem sírtam el magam, amikor ma felnyaláboltam az amúgy nyeklő-nyakló, délelőtti alvást kihagyó fiúkat, és elmentünk a baba-mama klubba, majd kiderült, hogy elmarad, elköltözött, “a kaput kiemelték… most átalakítják… nincs kapu… nem lehet bemenni… majd egy-két hét múlva…” Felhívtam a védőnőt, kiderült, nem tarthat ilyen foglalkozást, és nem emlékezett rá, kit hívott meg, óbocsánat, így én lemaradtam azok listájáról, akiknek jelezte, hogy nem lesz klub. Ennyit a seggem alá tolt programról, muhaha. Az Otthon Segítünk Alapítvány is eltűnt, kezdem azt gondolni, én vagyok a büdös gyerek a suliban, aki mellé senki nem ül a buszon osztálykiránduláskor. Fájt az elmaradt klub, de jobban fájt az, hogy egy újabb figura szavahihetősége veszett el, nem gondolom rossz embernek a védőnőt, tévedett, evvan, de azért csak mozog ez a korlát a lépcsőházban, és a továbbiakban nem fogok belekapaszkodni, holott kurvára jó lenne valamibe, így a kilencedik táján caplatva.

Most a fizetett segítség után nyomozok, egyelőre olyan bébiszitter a cél, aki akkor jön, amikor én is itthon vagyok, és utolérném magam házimunkával, ilyesmivel. Aztán ha megszokjuk egymást, lehet később igazi szittelés is. Merthogy a fiúkkal most az az élet megy, hogy nagyon sokszor nincs rám szükségük, csak az ilyen időszakok nem összefüggőek, hanem 2-3-5 percig tartanak, utána éktelen sivalkodással összecivakodnak valamin, 1 perc beavatkozás után megint jöhet 2-3-5 perc nyugi. Minden, de minden tevékenységem darabokra van szaggatva, kezdve a reggeli szarástól (oppardon), a mosogatás, főzés, a teregetés, mosás, bármi hasznos vagy haszontalan dolog így megy, múltkor betegek voltak, én is szarul éreztem magam, de nem tudtam a régi higanyos lázmérőmmel 10 percet leülni nyugiban, a babahőmérő meg úgymond nem érintetlen, nem tenném szívesen a hónom alá. A végén rájöttem, hogy felesleges lázat mérnem, mert betegszabit nem vehetek ki, gyógyszert nem vehetek be – azaz nem akarok kis láz miatt.

Node. Marci és Tomi már végre felálltak, egy picit aggódtam, mert azért csak azt látni, hogy más már hat hónaposan ácsorog, megint más nyolc hónaposan lépeget, szóval megy itt a nagy verseny, de kiderült, hogy kövérkések a fiúk, és a felkapaszkodásos felállás nem motiválta őket, ellenben a feltámaszkodásos igen, és amikor dobozokra támaszkodhattak, akkor végre összejött. Nagyon cukik, vigyorognak, mint a vadalma, nyargalnak mászva, és most már ácsorognak is olykor, és néha, de tényleg néha mintha a megértés köteléke jönne létre, mintha sikerülne átadnom az üzenetem, a mondanivalóm, az érzelmeim, és ők veszik, nagyszerű, komolyan nagyszerű dolog ez.

Én még azt is benyelem, hogy stabilan kelnek éjjel, a mélypontra az is rásegített, hogy fogzás, mozgásfejlődés, baljós csillagállás okán elkezdtek random ébredni, lefektettem őket, aztán 10 perc, 20 perc, egy óra, másfél után keltek, olykor csak egy pár percre, olykor másfél órára, az a kis idő, ami eddig az enyém volt, hirtelen az is elveszett, kicsúszott, kapkodtam, néha csak ültem, vártam, két mellemre egy-egy kisfiú cuppantva, és ültem a sötétben, vártam. Most újra a saját ágyamban fektetem őket – külön poszt az egész alvásmizéria, na -, és hirtelen egybefüggő egy-két óráim lettek. Pl. ma.

És amikor tegnap, séta közben észrevettem, hogy a Király utcai jelvénybolt ütött-kopott, poros kirakata előtt izgatottan tárgyal két külföldi turista, és befelé mutogatnak, és hirtelen átéreztem, hogy ezek a jelvéányek még ma is meg tudják melengetni idegenek szívét, akkor azt is megéreztem, hogy milyen nagyszerű látni újra a világot.

Keserves

Mélyponton érzem magam, időm 95%-át a fiúk és a háztartás köti le, és sokszor nem vagyok olyan anya, aki lenni akarok, és úszik a háztartás és és és. A maradék 5%-ban olvasok, a podcastot szorítom, akár egy utolsó nádszálat, amin keresztül a víz alatt is kapok levegőt, és maradnak a Facebook lájkok, blogolvasások kapkodva, egyirányú kapcsolatok. És néha ide is jut pár perc.

Az tart még életben, hogy az a 95%-nyi idő jelentős részben móka és kacagás, játék, büszkeség, fejlődés, gyarapodás, tanulás, de a maradék rész kiszámíthatóan, megkerülhetetlenül pokoli, és pokoli lesz holnap is és azután is, és tudom előre, hogy így lesz, és nem tehetek semmit, nem menekülhetek sehova.

Abba kapaszkodom, hogy ezt tovább már nem tudom elviselni, tehát változtatnom kell. Formálódnak a tervek.

Addig is egy újabb múltbéli árnyék, Mari elkérte egy nagyon régi versem a blogjára, itt olvasható.

 

Amolyan péntek este

A macska szeret bejárni zuhanyzásom után a zuhanykabinba, ilyenkor letelepszik, és a lehulló, lecsorduló vízcseppeket nézegeti. Bizonyára tévedek, de mégis azt gondolom ilyenkor, valamiféle öröm, tiszta kíváncsiság, esztétikai élmény ez neki.

2014-10-10 22.30.26

2014-10-10 22.30.56

Egyébként? Egyébként nem tudom. A fiúk nagyszerűek. Komolyan. Például egyre szebbek. Okosodnak, kapcsolatba lépnek egymással, a világgal, velem. Erősek is, mint két nagy, tömör gumitörpe, szívem szerint naphosszat csak gyömöckölném őket. Azaz. Sokszor érzem, hogy nem vagyok jó anyjuk, fáradt vagyok, türelmetlen, felcsattanok (9 hónapos fiúkkal??? persze rögtön lecsitulok, de a csattanás megvolt), saját időt követelek magamnak – feleslegesen, mivel nem kapok, azaz kapok, de csak be-beszúrt perceket, ötperceket, amíg ők a karámban másznak, tornáznak, és éppen nem panaszkodnak valami miatt, amit egyedül nem tudnak megoldani (panaszkodás = nyígás vagy fejhangon visongás; probléma = ráültem a játékomra, és nem tudom felvenni, vagy hiába van két darab tehenes rágóka, ha az az érdekes, amit valaki (a testvér) mozgat, rág, tehát ki kell szedni a kezéből stbstbstb.). Szóval jogosan vagyok fáradt, jogosan kérem a saját időt, de az a helyzet, hogy nem lesz, és hiába futok neki ennek az elválasztófalnak újra meg újra, nem nyílik meg előttem a 9 és 3/4-ik vágány. A fiúknak is joguk van jó anyához, és ők még nem tudják belátni, miert kellene elfogadniuk, ha néha mégsem jut.

Kapaszkodom időpontokba. A hónap végére baba-mama klubot szervezett a védőnőnk, már vágom a centit, közel is van, és nagyon hiányzik, hogy a seggem alá tegyenek valamit, hogy valami alanyi jogon járjon.

A másik időpont a jövő év kezdete. A közelben van egy csana, és szeretném néha felügyeletre beadni oda a fiúkat. Hetente 2×2 órát gondoltam max., és pontosan, szigorúan be kell tartanom, mire használom az ölembe hulló időt.

Tanulni, mozogni, szabadon. Kis kitérő, hogy amikor valami korlátoz, akkor a filmekben, könyvekben, bármi befogadható dologban arra szűrök, ahogy más bezzeg simán átlépi. Amikor szociális fóbiám volt, és rettegtem attól például, hogy majd nyilvánosan bevizelek, emiatt aztán komplex útiterveim voltak, nyilvános wc-k beiktatásával, sétákkal – a buszon nagyobb volt a para, mint séta közben -, szóval ekkor feltűnt, milyen gyorsan és könnyelmű mód felkészületlenül képesek a regényekben az emberek egy telefonhívásra azonnal elindulni otthonról. És a wc??? Amikor képtelen voltam magasba menni, és csak hosszas gyakorlás és baráti segítség után mentem át például a Ferdinánd hídon, akkor az emberek erkélyeken ültek, ablakokban ácsorogtak, liftekben közlekedtek, anélkül, hogy belegondoltak volna, micsoda erő, micsoda szabadság van a birtokukban. Most meg, néhány napja arra csodálkoztam rá, hogy egy általam olvasott blogban valaki csak úgy odament egy vasútállomás mellett, a gazban ácsorgó öngyilkosjelölthöz. Első gondolatom nem ám a történethez kacsolódott. Nem. Amin megakadtam, az az, hogy tudott a poszt írója csak úgy odamenni? Én az utcára az esetek 100%-ában hosszas felkészülés után, és az esetek 95%-ában gyerekeket tolva, magamra kötve lépek. Az 5% az az eset, ha leugrom végre vásárolni, akkor a fenti helyzetet kell elsimítani indulás előtt. Úgy tűnik, a fóbia és a fizikai korlát hasonlóan hat az elmére, az elmémre.

Szóval a csana tervben van, ennyit a kötődő nevelésről, persze mesélhetnék részleteket az ikrek kötődő neveléséről, Belboék Összehasonlító Irrelevanciatudományi Karán lehetne tantárgy.

Másik kis kitérő az Otthon Segítünk Alapítvány. Kb. 4 hónapja írtam nekik, és roppant mód örültem, hogy visszajeleztek, ám sajnos nem volt emberük, és ezidáig nem is akadt. Nagyon kedves társaság, folyamatosan hívnak, írnak, hogy nem vagyok elfelejtve, egyik szervező átadott egy másiknak, a másik kijött ide felmérni, mire is volna szükségem, most itt tartunk. Nem hibáztatom őket, hogy ennyi idő alatt nem érkezett ide senki önkéntes, ellenben szörnyülködöm, micsoda világ ez, hogy hosszú sorbanállás van nem ingyen banánért, hanem emberhez méltó életért, levegőhöz jutásért.

Az pedig babona, hogy ide is leírom: szorítok a takarító néninek.

 

Imposztorkodás

Múlt idő, de azért kiteszem, mert kikerült arra a bizonyos blogra egyik 4 éves versem. A blog hipercuki (nem tudok más szót rá), szerepel rajta családtag rajza, kolléga esetlen-iskolás fogalmazása arról, hogyan lett gyógyszerész, mindenféle ismerősök elküldött versei, írásai. Azt gondolom, tökéletes hely az én versemnek is.

Íme, itt érhető el.

Bajos

A fene tudja, hol olvastam mostanában, miszerint a nőket támadják, ha nincs gyerekük, és semmibe veszik, háttérbe tolják, ha már van. Az Ők homályos tömege persze az arctalan közösség, egyáltalán nem holmi lövészárok másik oldalán várakozó férfinépség. Személy szerint én mindenféle emberrel találkoztam az elmúlt 9 hónapban, és semmilyen tendenciát nem tudtam megfigyelni, melyik nembéli embertársam segítőkész, melyik szarik rám magasról, ha a gyerekekkel próbálok akadályokat venni. Nem csak az utcai közelekedésre gondolok, hanem a létezésre. Néhány példa innen-onnan. Luxemburgi barátom már kétszer meglátogatott, gödöllői (ex)barátnőm még nem látta a gyerekeket, egy olyan kerületben élek, aminek nő a polgármestere, ettől teljesen függetlenül nincs a közelben posta, ahova bejuthatok akár egy szimpla babakocsival is – a Hegedű utcainak olyan magasak, meredekek a lépcsői, hogy esélytelen. 😦 Amikor ide-oda pakolgatom a kocsit, kiszámíthatatlan, ki jön oda segítségét felajánlani, 18 éves, cigiző kamasz vagy 87 éves nénike. És mégis.

Amikor a közösség tagjaként nézek magamrta, akkor látom, hogy ez a közösség, a kerület, az utca, a város, a társadalom nem arra készül, nem azt akarja figyelembe venni, hogy én gyerekkel élek, gyerekkel közlekedem, gyerekkel töltöm 7/24-ben az időm. Eltérek az átlag állampolgártól, akire optimalizálnak mindent. Ugyanúgy félre vannak tolva igényeim, ahogy a mozgáskorlátozottaké, hátránnyal élőké, az időseké (szépkorúaké), és mindez nem csak azon önző okból érint engem fájdalmasan, mert szerencsés módon csak a kismama kategóriába tartozom a felsoroltak közül, hanem azért is, mert a kismamákat elvárja a közösség, legyenek, legyen gyerek, szaporulat, és kismamák lesznek, gömbölyödnek, alakulnak, szép számmal élnek itt, civilben diákok, HR vezetők, festőművészek, végrehajtók, metróvezetők, és mégsem tudják, tudjuk kilobbizni a dolgokat maguknak.

Mindez csak pampogás (sajnos), egyrészt mert fájdalmasan érintett a múltkori bevásárlásom, amikor egy valóban aprócska babakocsival (és egy magamra kötött másik gyerekkel) mentem be a boltba, és háromszor kellett segítséget kérnem, hogy a polcok közé pakolt raklapos szarok, akciós vackok, félbehagyott kipakolások, kilógó wcpapírok között elférjek. Egy tényleg apró kis kocsival.

A másik meg ez a tumbler poszt. Az írója fiatal, szép, tehetséges költő, irodalmár, távoli ismerős, egy bántalmazó házasságból menekül, és egyszer csak elkezdte saját arccal, névvel kitenni a tumbler posztjait Facebookra is.