#363

Voltunk pulmonológián. Mi maszkban, sokan maszk nélkül várakoztak, csak a rendelőbe vették fel. Nehéz volt. Egy torz arcú kisbaba előtt az egyik fiam megakadt, hangosan megkérdezte: Ő miért néz így ki? Mindenki arca más, ezt tudtam mondani. Persze ugyanez volt az én kérdésem is, ő miért kapta ezt a keresztet? Úgy volt ijesztő és furcsa, ahogy egy családi filmben a kedves, idegen lény bébi, nagyon más, de közben bájosnak kell lennie, hogy mindenki, az egész család neki szurkoljon. Én nekik szurkoltam. Az édesanyján sem volt maszk, látszott rajta, hogy úgy cipeli ő is ezt a keresztet, hogy nem is érti meg, nem is ért mindent a világból, hogy nehézségei vannak, minden ruhájuk szegényes, kopottas, az anya tekintete szintén egy gyereké, de ott fogta az ölében a kicsit, szóval vitték a keresztet, és ott ültek a váróban, ami figyelmet, törődést jelent, nem tudtam többet tenni ott, egyedül voltam a két gyerekkel, de ha nem úgy lett volna, akkor is, mit? Mosolyogtam rájuk, úgy gondoltam, bátorítóan, és csak kint gondoltam bele, hogy rajtam viszont volt maszk.

Az én keresztem kisebb, és egyik vállamról a másikra is könnyedén pakolom, Marci allergiás a macskaszőrre, milyen banális kis tragédia, szinte vígjátéki, tüsszögés a legrosszabb pillanatban, valamit majd kitalálok, valami megoldás lesz, amiben mindenkinek jut figyelem és törődés, akiért felelős vagyok.

#362

Nehéz volt. Meg még nehéz is. Felszedtem pár kilót, felszedtem pár évet, új fóbiákat, kiélesedést. A gyerekeim otthon kezelt betegsége márciusban olyan trauma lett, ami azóta sem múlt, főleg mert az asztmájuknak folyamatosan van nyoma, jelenléte, most voltunk a néptelen játszótéren, egyetlen nő hintázott, mindenkinek háttal, és nem akarta felszabadítani akkor sem, amikor a fiúk egymás között cserélgették a másik hintát. De igazából nem zavartuk egymás köreit, egészen addig, míg először Tomi, aztán Marci kapott köhögőrohamot. Mintha lenne bent, a hörgőjükben, tüdejükben valami, ami ott ragadt, éjjel sípol, és ha szaladgálnak, ha végre erőltetik magukat, kijönne, de ez a szaladgálás mindig szabadtéren történik, ahol mostanában nem annyira jó dolog köhögő gyereknek lenni, így azonnal hazajöttük némi látványos vita és az én borzalmas befeszülésem árán. Nem tudom, hogyan megyünk így bárhova is, közösségbe, neadjisten oviba, bárhova, bárkivel, nem merem másra hagyni őket, fél órára is alig, nem tudom. Kéne egy orvos végre, kéne valaki, aki azt mondja, hogy ezt most ő intézi, nem nekem kell, adjam át a felelősséget. Az első dátum, ami reális, a fül-orr-gégész kontrollja két hét múlva, utána már a háziorvos is rendel. Még két hét éjjeli kelés, oxigénszint-mérés, ideláncolódás, sehova sem menés. Na nem mintha olyan nagy közösségi életről mondanék le, ide, ebbe a lakásba, a kényszeres gyűjtögető mellé békeidőben sem jöhet vendég. De egy jó éjszakát meg tudnék becsülni. Ellenben nem szedtem be több Xanaxot, és a borfogyasztásom is teljesen kulturált.

Egyébként meg nem igaz, kijárok, többet, mint eddig, rövidke séták az üres irodába és vissza, nézem a várost, pontosan azt a részét, amit eddig is bejárhattam, lakás, ovi, munkahely, edzőterem, az egész elfért egy kis területen, kicsit még kisebb lett, idegenebb, eddig lezárás volt, akár egy forgatás után, nézem a régi épületeket, rajtuk a film, a csinált világ nyoma, a régi plakátokon újak, alkalomhoz illők, régebben francia szövegek, néha ciril betűs utcatáblák maradtak fent, most meg egy másik világ reklámjai, szabályai. Mondjuk ez a forgatás még tart.

Megyek át a Klauzál téren, a taxisok egy helyre gyűlnek, csupa gyűrött tarkójú, aranyláncos figura, mind túlsúlyos, a legsúlyosabb alig tud menni, ő mondja most is: “Mindig meg kell nézni a a kakit, én mindig megnézem, a pisát is. Ellenőrizni kell.” A többiek bólogatnak komoran. Aztán csend. Valakit temetnek, nem tudom, meghalt-e már, vagy csak most tudták meg, hogy fog. Az élet megy tovább, a meghalás is.