#249

Ez csak egy híradás, hogy megvagyunk, én mélyen az önsajnálatban tapicskolok, szobafogság még tart, I. még fekszik, hatodik napja, a gyerekek még betegek, igazolást kaptunk hétfőre, de Marci szarabbul lett azóta, szóval eléggé kicsi az esély erre, már mindenre érzékeny vagyok, mintha én lennék náthás, influenzás, csak ne érjen senki hozzám, ne várjon senki semmit, egy kakaót, egy zsepit, egy teát, Nurofent, ma a macska lehugyozta az ágyat, ágytakarót, paplant, miután az alomba szart, tegnapelőtt a fürdőszobai összefolyóból tört fel a büdös csatornavíz, rá fél napra a fiúk a csapot dugították el répachipsszel, elegem van abból, ami körülöttem folyik, arról álmodozom, hogy lejutok a kertbe, és felásom azt a hat négyzetmétert, mindent beforgatok, ne legyen fent, kint semmi, aztán a lépcsőfordulóban másfél éve álló babakocsit kiporszívózom, felteszem valahova a netre, vigyék el, látni sem akarom, az is csak kinyúlik belőlem a hidegbe, tűnjön el, mint egy leváló fokozat. Sajnálom, mindent, magamat is, most ennyi.

Update:

Azért jó a hétvége, mert nem kell dolgozni alvóidőben, így elmehettem ásni. Kerítést meszelni. Fasza volt, ahogy panaszkodni is.

#248

Az első gyerek magas láza után megjött a másiké is, I. szintén kidőlt, ráadásul rettenetes beteg, negyedik napja fekszik, és közben nyöszörög, nyög, panaszkodik, folyamatosan, de tényleg folyamatosan. Negyedik napja tart a szobafogságom, néha kiszaladok gyorsan tejért, almáért, sietek vissza, taknyot törölni, macskahúgyot takarítani (jaj a három éve lakatlan, ajándékozásra váró babahordozónak), Nurofent szájba betolni, rá Kinder tojást adni. Erre ma délben elment az áram, és kabátban, neglizsében kimentem a gangra, klasszikus jelenetben felkiabáltam a negyedikre a szerelőknek, miközben a felettünk lakó néni az ablakból leskelődött, kiderült, hogy hát de “Ki volt írva”, hogy nem lesz áram, déltől négyig, aztán holnap se, szóval ki volt írva, csak a hülyéje szobafogságban van, hát nem olvasta a kiírást, olvashatta volna, csak nem tette meg, aztán írt nekem a nő a Facebookon, hogy a két piszlicsáré szar kis Lego készlet közül az egyiket végül eladta másnak, mert az igaz, hogy én jelentkeztem érte előbb, de a másik jött, és több mindent vett, na, ekkor rájöttem, hogy ohó, hát megvan itt a felelős, a sátán minden mögött, aki alattomos tervével bassza el az életem, hát ez a nő az, a piszlicsáré szar kis Legoval, mini Technics daru, mi, Power Miners, meg a faszom, majd megírom neki, mit gondolok az egészről, a lázról, a nyöszörgésről, az ammóniaszagról, szépen abba lehet hagyni, elemeire szétszedni, vissza a dobozba originál zacskóval, útmutatóval együtt, különben baj lesz.

Azért vannak jó dolgok is, és míg a rosszról azért írok itt, hogy elporladjon a fényben fejhangon sikoltozva, a jót direkt rögzíteni szeretném karbonitba, mint Han Solot, szóval a gyerekorvos azt mondta, nem kell bevinni sem betegen a gyerekeket, hogy szenvedjenek, sem a már egészségeseket, hogy újra összeszedjenek valamit, ezt majd az anyuka intézze, és beugorhat előre megírt igazolásért, ahogy érzi. És volt néminemű időm éjjel olvasni, egyedül a szobában, ugyanúgy, mint régen, ja nem, két oldalt két gyerek szuszog, és már egészen lassan, nem sebesen, lázasan. És szerencsére nem volt áram, sem internet, amikor minden igazságot megírtam volna életem mételyének, lemondtam a daruról, a bányagépről, majd emelek, ások, törölgetek, osztogatok kézzel.

#247

Megint jó kis definíciót kaptam a boldogságra: amikor a gyerek, aki előző este a lázcsillapító után egy órával összeroskadt, a hideg rázta, remegett, és 40 fokos láza lett, majd éjjel párszor sírva kelt, egyébként is folyamatosan tűzben égett, hogy a végén már a csupasz mellkasomhoz próbáltam húzni, hogy úgy adja le a hőt, reggel hétkor felkel, hogy betol két pohár tejet és egy fél cabanossi kolbászt. Aztán délutánra megint belobbant, remegett, de már gyógyszer nélkül, és a gyógyszer rendbe rakta. De akkor is.

És nevetséges, hogy magamra vettem, miközben persze nevettem is rajta, hogy nap mint nap megdicsértek, ezek micsoda stramm fiúk, két hónapja semmi betegség, bezzeg mindenki más. És valahol tényleg szeretném elengedni magam, és önfeledten, önzőn azt érezni, hogy ez az én dicsőségem, ez az én ráhatásom, mert úgy etetem őket (persze nem), úgy figyelek rájuk (persze nem), mert már annak idején ilyen nagynak, erősnek szültem meg őket, három kilósaknak (ez igaz, és ha nem is érdemem, de fizettem érte, amit egy cseppet sem bánok, sokkal szebb nyomokat hagyott rajtam, mint az a cigaretta, amit elnyomtam anno 17 évesen a karomon, mert valahogy azt hittem, ezzel nem is neki, nem is magamnak, hanem valami felsőbb hivatal, törvényszék felé leadózom, hogy mennyire szerelmes vagyok Zs.-be, az a heg is ott maradt, szintén cseppet sem bánom), de olyan jól esik elhinni, hogy tényleg rajtam múlik. Ahogy az is, hogy ha a mellkasomra veszem, és átadja a hőt, majd meggyógyul, és reggel kolbászt eszik, tejjel.

És nevetséges, egyben szánalmas is, mi mindent meg nem tettem, hogy ráhatással legyek olyan dolgokra, amik valójában nagyon áttételesen múltak rajtam, miközben egyértelmű összefüggéseknél a nyilvánvalóság könnyelművé tett: mivel olyan evidens, hogy A-ból következik B, ezt könnyebb lesz majd pótolnom, mert holnap is igaz, nem úgy, mint a mágikus szertartás, ahol minden égitestnek megfelelően kell állnia, és már akkor sem biztos, hogy van benne valódi, amikor éppen történik.

És ma este is odabújok a takaró alá, amelynek egyik oldalán fehér alapon fekete virágok kanyarognak, másik oldalán fekete alapon fehérek, és immár 4 éve nem fordíthatom meg, hogy a fehér alap legyen felül, az fizikai kín, a szertartás megszegése, packázás a felsőbb törvényszékkel, mert annak idején, amikor még a pár hónapos babák ott aludtak mellettem, és a macska éjjelente a lábamhoz telepedett, a takaróra, nekem tudnom kellett, hogy a babák arcához mindig a macskaszőrtelen oldal ér, és így lett a fent és kint, és a lent és bent, és azóta is így van, és tessék, milyen jól működik, mert három kilósként születtek, és a negyven fokos láz után egy éjszakával már elfogy két pohár tej és egy kis kolbász, így aztán ma is felül lesz a fekete, rajta a macska, alatta a fehér oldal, alatta én, aki majd elnyeli a hőt szépen, ha kell.

 

 

#246

Na, az van, hogy ha frissiben megírom, amit éppen a fejemben forgatok, akkor az a lét esszenciája, olyankor az alapvázat, valami mélyben húzódó támasztékot ragadok meg, ellenben ha eltelik pár nap, és próbálok visszatérni hozzá, akkor kiderül, csak egy félig leszopogatott csirkecsont, tudjátok, az a szúrós, ami a dobverőben a vastagabbra tapad, valami kiegészítés, a macska szedte ki a kukából, ha visszadobom, megyek is kezet mosni. Vagy legalább egy hosszabb séta, tusolás kell, hogy újra átlényegüljön azzá, ami valójában igaz rá, hiszen tényleg támaszték meg váz meg anatómia, egyebek.

A tükörről azt akartam írni, hogy vettünk egy szekrényt, Vaterán, olcsón, elég szép, cserébe egy főbérlő adta el, aki már eleve szétszedve kapta az albérlőtől, így rejtély volt, egy igazi démon, akivel I. két napig harcolt, a végén már folyamatosan káromkodott vele, szidta, végül összeállt a szekrény, és van egy akkora tükre, amiben az ember látja magát tetőtől talpig. Nem csak nekem, de a fiúknak is nagy meglepetés volt ez, sokáig vágták a pofákat, én pedig rácsodálkoztam, hogy egészben vagyok. A früdőszobatükörben mindig csak egy kis darabka jut: egy segg, kicsavarodva, karok fej nélkül, has, magában siralom, mind problémás. Úgy voltam, mint az elefánt és a vakok, sok tételmondatom volt magamról, de nem álltam össze elefánttá, most bezzeg látom magam tetőtől talpig, és őszintén szólva továbbra sincs jó deffinícióm az állatról magáról, de azt láttam a tükörben, hogy alapvetően tetszik nekem, lógó hassal, vastag combokkal, túl széles, csontos vállakkal, ráncos arccal, mert ezek az ő vállai, az ő hasa, az ő segge, és még a gyerekek is köré gyűlnek, és rácsimpaszkodnak, egyszóval jó a látvány, és ez nagy ajándék volt.

Az edzőtermi tükörre most nem jut idő, 2 hónap betegségnélküliség után meg kellett történnie, hogy az egyik fiú megbetegszik, és az utóbbi hetekben már minden napot megköszöntem, újabb megúszott idő, de most, hogy Tomi lázas több napja, rosszul érzi magát, de nem nagyon, és nincs nagy baj, megint köszöngetem, hogy továbbra sincs asztmagyógyszer, éjjel óránként kelés, rettegés, mikor kellene kórházba, ügyeletre menni  nehézlégzés miatt, egyelőre élvezem ezt a senkiföldje zónát, ahol már nem félek az asztmától, de még nem félek az influenzától, és azt is jól viselem, hogy mindig ül valaki az ölemben, és ők keltenek, és úgy alszom el, hogy altatom őket, tehát minden idő megosztott, de most Tomi alszik, Marci dudorászik, motoszkál, ennyi éppen elég egy posztra az egyik tükörről, amivel végül nem lett szembefordítva a másik, az edzőtermi, de hát végesek a keretek.

 

#245

Jó lenne leülni, írni, de most éppen nem jut rá idő, egyelőre talonba vannak téve, falnak fordítva mindenféle tükrök, de tényleg, edzőtermi, otthoni tükör a téma, de addig is ezt ide kell tennem, mert olyan szép.

És ha már, akkor legyen itt a párja:

#244

Ez most egy jó nap. Ugyan fél hatkor keltem a macskabalhéra, de így jutott idő egy nagyon lassú kávézásra, tornára, és még arra is, hogy összeszedjem magam, hogy beszéljek végre I.-vel. És még arra is, hogy beszéljek vele. Így végre elmondtam neki, hogy volt egy találkozóm terápia kapcsán, megyek még, és hogy a rákövetkező alkalommal ő is jöjjön. Nyitott volt, sőt örült.

Fürödtem, közben megint a testen gondolkodtam (valahogy közelebb kerülünk ilyenkor egymáshoz). Fáj a csuklóm, tegnap Doris, aki odabújt, dagasztott az ölembe, fúrta magát, majd figyelmesen nézett, ahogy tökmagot ettem, kivesz, szétharap, kidob, kivesz, szétharap, kidob, a negyedik alkalommal lecsapott, és megharapott. Nagyon erős harapás volt, órák múlva is sajgott, benne volt, hogy edzésen mostanában snatcholunk, és még esetlenül csinálom, szétverem a csuklóm a súlyzóval (el fog múlni, már nem térdelek magamra foltokat török felálláskor), és ott, a zúzott területen kapott el, de benne volt az is, hogy most egy egér, egy kismadár meghalt, azonnal vagy némi vergődés után. A csuklómat elkapta egy ragadozó, és megölte egy erős harapással, és vittem ezt az érzést még órákig, sajgott, hogy így megy ez, az elegáns, szürke jószág, aki éhezik, valójában egy gyilkos, és a mohósága, amivel megejtettem engem, éppen az ereje, hogy ez így működik akkor is, ha nem látom, tudom, és nem csak kóbor macskáknál a város közepén, hanem ott is, ahol ez a természetes, lehet hideg víz alá tartani, kiszívni kicsit a helyét, ne gyűljön be, majd beheged, de lesz másik.

Azért ez is jó, hogy néha szembesülök vele, ez van.

Maga a kettlebell remek, és van ott valami, amit különösen szeretek. Kedden reggel angolom van, és délután edzés, és amikor éppen súlyzókat lengetek, sokszor eszembe jut, hogy reggel még az irodalom volt a téma, meg egyéb szellemi örömök, és ez lassan elolvadó dekorcukorka a számban, olyan kis gyöngyházszín, miközben a fizikai határaimat taszigálom, és együtt nyögök másokkal, akik a saját határaikat taszigálják, és az ő szájukban másféle kavicscukor forgolódik, hogy ők informatikusok, hogy orvosok, hogy ők horgolnak, és ez az edzés végére elfogy, felhasználódik a kalóriája, de még vigyorgásra is futja belőle. Pénteken reggel pedig, a másik angolra a csütörtök esti edzésről viszek mindenféle bőrkeményedést a markomban, izomfeszülést, ami a széken helyezkedéskor jelzi, hogy van hasam, van vállam is, hogy ez így összeér, azt különösen szeretem.

És fürdés közben még az jutott eszembe, hogy annak idején, az óvodában én a Malina ikrekbe voltam szerelmes, és hogy tessék, most is ez szakadt a nyakamba, hogy nem volt olyan idő, amikor egyetlen gyerekem van, amikor ő a minden, és benne és csakis benne gyönyörködöm, és az ő igényeit mérem fel, és mérlegelek, hanem mindig osztozás van, és ezért kerülöm a szerelmes filmeket is, és félek egy kicsit a Testről és lélekről mozitól, mert félek az irígységtől, amit érezni fogok, hogy vannak, akiknek van egy egyetlen másik, ő, és csakis ő, a minden, mert erre nekem már nincs esélyem, hanem osztozni kell valahogy, és ezeket a darabokat is egésznek látni, hogy aki ide jut, meg oda, az voltaképp egy teljes ember, csak idő darabolódik, néha edzésre, néha angolra, az egyik macska nappal itt alszik, a másik ott, éjjel az egyik a nappaliba van bezárva, a másik a folyosón kószál, nappal Doris uralja a teret, és Szívem bújik az ágy mögé, én vagyok a gazdájuk, és ügyesnek kell lennem, hogy elég legyek, és ne legyen elegem belőlük, hanem ezek is szopogatós cukorkák legyenek, elég energia.

 

#243

Vannak nekem ilyen “Megnyalnám a könyököm” vágyaim, persze megint kicsit beáldozom az igazságot egy viccért, ami nem is olyan remek, de annyiből igaz a párhuzam, hogy csupa önmagéáért jó dologról van szó, amik olyan egyszerűnek, könnyen megvalósíthatónak tűnnek, aztán fizikai lehetetlenség valóban megtenni őket. Azért forgolódom otthon, hátha mégis összejön, vagy ha nem, akkor kénytelen leszek a könyök meghatározásával játszani: a hely a karomon, amit küszködve, de végre megnyalhatok, a magam örömére.

Leülni, nyugodtan végigolvasni a drága, karácsonyi ajándék, motivációs csodajáték leírását, felkészülni mesével, manólevéllel a fiúk felé.

Végignézni az Iskola a határon könyvjelzőim, és valamit kihozni belőlük, akár publikusan az olvacsócsoportba, akár csak magamnak.

Elmenni a Decathlonba (nem a Nyugatihoz, mert ott nincs), kesztyűt venni az edzésekhez. A súlyzók elkezdték szétszedni a kezem, azaz először jöttek a bőrkeményedések (Anyaaa, mi ez a kemény bibi rajtaad?), aztán ezeket a bőrkeményedéseket húzza a súlyzó. Sajnos ez egy ilyen gyenge pontja a kettlebellnek, tegnap mesélte az orvoslány, hogy megcsinálta tavaly az 1000 swing éjszakáját, de már a 400. swing után cafatos volt a keze, és ahogy ő fogalmazott: “Akkor még nem fájt, csak a szövetközti testnedv szivárgott, és nagyon csúszott a fogantyú. Aztán a kézmosás, az fájt.” Amúgy erős vagyok, és ellenállok, hogy emeljem a súlymennyiséget, inkább jól akarom csinálni a gyakorlatokat, akár kisebb súlyzóval, de amikor megtudtam, hogy van egy Warrior nevű kihívás, hát azóta erre vágyom. Hogy letoljam a Warrior 1 szintet (nem ördöngösség, pár hónap edzés után már mehet). És a múltkor, amikor egy részeg alak az utcán nagy dérrel-dúrral rugdosta a kukákat, nem kerültem ki, hanem elmentem mellette, és arra gondoltam, hogy hát részeg, ha fenyeget, megütöm. Én. Mondjuk azóta belegondoltam, hogy ha feldől, utána nagyon megijednék, hogy baja lesz, szegénynek, szóval már nem is vagyok olyan harcias. De lehet, elég, ha csak nem kerülgetem a gyengébb őrülteket, elég, ha az erőseket kikerülöm.

Elmenni egyedül moziba. Egyáltalán, elmenni moziba. Aztán másokkal is elmenni.

Elmenni futni, és közben süssön a nap, és legyen 12 fok. (Hát, ez inkább csuklónyalás, sőt ujjszopogatás, de attól még nagyon vágyom rá.)

Látni a két macskát egymáshoz bújva aludni. Ez egyelőre a pápa könyökének a megnyalása, fizikailag inkább lehetséges, mint a sajátomé, de azért ugye nem túl reális. Mindegy, várom, hogy az új macskahormonos párologtató piacra kerüljön, őrült-őrült agilitással írtam a gyártónak, és megígérték (szinte azonnal válaszolva, ami azért fontos, mert ilyen érdeklődő levélnél mindig egy elhavazott, unott ügyintézőt vizionálok, aki egy formalevéllel válaszol (“Kedves Gábor!”), jó esetben 2 héten belül, de nem, tessék, írtam, és egy állatorvos reagált egy órán belül, kedvesen, segítőkészen), hogy amint kikerül kiskereskedelmi forgalomba a környékemen, írnak, hogy hol vehetem át.

Kimenni a kiskertbe, közben süssön a nap, legyen 12 fok, én pedig felásom azt a darabkát, amit hagytam elburjánzani, közben tervezgetem, mit ültessek tavasszal, álmodozom a nyári napokról, előre, barátkozom a gondolattal, hogy nem bukkan elő a macska, azzal, hogy ez most nem az én felelősségem, és hogy attól még élhet, egészségesen.

Süssön a nap, legyen 12 fok. Legyen vége a télnek. Legyen egy pad, odakönyökölni.

 

 

 

 

 

#242

Jövő péteken farsang a fiúknak, Marci Ryder akar lenni, egy ideje magával hurcolja a “Mancs Őrjárat” telefont, ami a jelmeze része lesz (egyelőre egyetlen kész eleme), így esett, hogy amikor pénteken, a zuhogó esőben végre hazaértünk, és kiderült, nem tudja, hova tette, de mintha a DM-ben a kormányos játszókockánál meglett volna, szóval akkor átázott kabátban nekivágtam, hogy azt a rohadt, működésképtelen, öreg Samsungot visszaszerezzem, I. beteg volt, de ennyi gyerekfelügyeletet még vállalt (voltaképp ennyit sem, mert elaludt, de a fiúk vigyáztak magukra :I ), és végül akár Indiana Jones, aki benyúlt a pókhálós résbe, ott kerestem a matatókockában, egy puha zugba rejtve a telefont, valójában hazudok, mert végül az eladót kérdeztem, és ő nyúlt be, hogy világra segítette a kis készüléket, akkor azért eléggé boldog voltam, holott ezzel csak oda jutottam, ahol a part szakad, nem tovább.

Ebbe a kis hétvégi fotóalbumba beragasztom, hogy az is boldoggá tesz, amikor a fiúk elkezdenek kiabálni, hogy “Jaj, jön a kaki, jön a kaki!” és ilyenkor elkezdenek kapkodva rohangálni:”Jaj, hol a könyvem, a könyv!” merthogy szépen beülnek “olvasgatni”. Mondanám, hogy tőlem tanulták, de ez inkább a jungi kollektív tudatalatti lesz, merthogy az elmúlt 4 évben hétszentség, hogy nem volt időm ilyen úri huncutságokra.

És tényleg az van, hogy mintára szűrök, mert amióta rájöttem, hogy ideje végre újra moziba menni, és meg kell nézzem A testről és lélekről filmet, aznap már le is fotóztam ezt, ami hozzá illik, vagy legalábbis olyan minta, nyom, ösvény, ami ha önmagában nem is, de bennem létezik.

 

#241

Tegnap terápián voltam, az első találkozón. Felkészülten mentem: amióta megbeszéltem az időpontot, azóta folyamatosan monologizálok magamban, magyarázom, értelmezem a dolgokat, mindent, de mindent, és mindenki örömére elkezdtem így írni, levelezni, beszélni másokkal is. Konkrét lépéseket is tettem: bekészítettem a papírzsebkendőt, eltettem a kis neszeszert a szemceruzával, lemosóolajjal, hogy legyen lehetőségem rendbe szedni magam. Ahogy most írom, szélesen vigyorgok, ez a sztereotípia, a terapeutával szemben zokogás, ahogy fekete, taknyos-könnyes csíkokat ken az ember az arcára, vagy zsepivel itatja fel a szeme aljáról a spirál szemcséit, szóval vicces ilyen hagyományos karikatúra szereplőjévé válni, miközben persze arra készültem, hogy amikor sírok, akkor az komoly dolog lesz, nem egy skatulya.

Mert évtizedek kihagyásával újra elkezdtem sminkelni, ami elég nevetséges dolog, ugyanis én vagyok az ember, a nő, akinek nincs szemöldöke, nincs szempillája, és amióta megereszkedett az arcom, szemhéjam sincs, és amikor ezt írom, higgyetek nekem, nincs, ahogy higgyétek el, hogy izmos a vállam, utóbbiről már gondoltam, hogy teszek fel képet, csak hogy ha néha el is megyek szövegformálásba, irodalmiskodásba itt a blogon, azért látszódjék, hogy ez a valóság. A szempilla hiányáról inkább mégsem, ennyi önbecsülésem azért van.

Ha nincs szempilla, mire a maskara? Amikor fiatal voltam, nem voltam szép, ellenben üde és vonzó, kicsattanó, szellemes, miegymás, így ezt végül egészen jól átvészeltem néhány olyan ki nem bogozott gubanccal, ami azért megengedi, hogy éljek. Aztán az utóbbi időkben hirtelen több évet öregedtem egy-egy év alatt, és nem nagyon tudtam ezzel mit kezdeni. Nem szép, nem kicsattanó. Most kezdek megint kicsattanni, ha már így, akkor legalább vidám öregedést akarok. Annak idején hazuzgságnak gondoltam a sminkelést, most minek, ha voltaképp nem úgy nézek ki, este csak lemossa az ember az egészet (mondjuk persze mindig elfelejtettem, és fekete félholdmaszatok maradtak a párnán, sötét, drámai, kenhető karikák a szemem alatt), és ott lesz pőre valójában. A másiknak. Most már ez nem érdekel, magamnak kenegetem a szemem immár 3-4 hete majd minden nap, és magamnak nem hazudok, hanem játszom, milyen lenne, ha (általában azért a felét letörlöm, sok lesz az, már másoknak is látszik, holott ez csak nekem szól). Viszont öregszem. Öregedek.

Nemrég kaptam egy meghívást szülinapi partira, annyira boldoggá tett, eleve régen voltam bármilyen partin, másrészt az ünnepelt 50 éves lesz (hozzáteszem, ez nagyon megdöbbentő, mert ő aztán biztosan nem lehet annyi, olyan kicsattanó, na), és hirtelen észrevettem, hogy örömmel tölt el az is, hogy nem én leszek a legidősebb. Nem is. Annak örültem, hogy úgy éreztem, itt velem korabeliekkel leszek, olyanokkal, akik idősebbek nálam, akik fiatalabbak, velem egykorúak. A munkahelyemen én vagyok a legidősebb. Néha azt gondolom, az egész emeleten. Vagy az épületben. Kivéve, ha megérkezik a harmadik emeleti takarító néni, ő biztosan elmúlt már 50, de ha az első emeletit nézem, a szép, fiatal lányt a seggig érő szőke hajával, akkor megint elbizonytalanodom.

Egyszerűen sokszor nincs elég mintám, nem követendő, hanem párhuzamosan, mellettem futó élet, ahogy nem volt mintám öregedő (vagy éppen 40 évesen is kicsattanó, de 40 éves) női testekről, nem volt mintám, más hogyan szoptat, hogyan altat (itt egy kis kitérő: emlékszem, annak idején szégyenkezve írtam meg egy fórumra, hogy hát én bizony szoptatással altatom a pár hónapos gyerekeim, ez biztosan csalás, pláne, hogy fekszem közben, még csak nem is ülök, ebből mi lesz, jaj-jaj, és kedvesen megnyugtattak, hogy dehogy, ez a normális, ez is a normális. sőt milyen remek dolog, azóta pedig hányszor olvastam ugyanilyen szégyenlős kérdést mástól), és alig van mintám, más hogyan borul ki a gyerekével, ha már sok neki, és nincs mintám magam körül a középkorúságra, a korosodásra, mert azért azt sejtem, egy kicsit vagy nagyon mindenkinek megereszkedik a melle, és “puha lesz, puha”, ahogy A., egy negyvenes edzőtárs mutatta magán a dojoban, igazi minta, példa, ő már 4 éve jár le, és nem 8 kilóval töröközik, hanem 16-tal, és karcsúbb vagyok, feszesebb a karom, de ő sokkal erősebb, technikásabb, és ez, ahogy mutatja a karján, amivel kétszer nagyobb súlyokat lenget, mint én, hogy “mi nők ilyenek vagyunk, ez az állagunk”, ez egy áldott pillanat, a beavatásé, ahogy felszabadulás az is, amikor mástól hallom, mással megbeszélem, hogy hogyan próbálunk elbújni néha a gyerekek elől, és dörömböl a wc-ajtón a kis ököl, hogy rossz anya vagy, én meg kikiabálok, hogy nem érdekel, de most hagyjon már egy kicsit. És jó másnál látni, milyen 40 évesen nem saját lakásban lakni, nem önállóan vállalkozni, (még) nem kiadni a nagyregényt, hanem úgy nagyjából, elég jól megoldani a napi gondokat, a nagyobb lélegzetűekhez pedig folyamatosan gyűjteni az erőt, és nekiveselkedni, és már erre is büszkének lenni, hogy legalább nem marad úgy.

Azért amikor a terápián egyre jobban körvonalazódott bennem, hogy itt egy másik karikatúra elevenedik meg, hogy az én helyzetem valahol teljesen hasonló másokéhoz, hogy lehet itt rengeteg minta, példa, akkor ez is fájt, és feltámadt bennem az ellenkezés. Hogy de hát én, az más. Az egyedi. Mondjuk végül nem is sírtam, csak a szám remegett egyszer.