#416

Megint elkezdtem belesuttyanni valamiféle nyomorpornó könyvéletbe, persze nem én tehetek róla, sosem én, a dolgok csak úgy jönnek. Anyám szürkehályogja elég durva, kiderült, 20 éve nem vizsgálták a szemét, előrehaladott, ez is egy ilyen félrerakott dolog, amit apám mellett sosem vett elő. De most intézzük, hát persze, mentem is vele a kórházba az ambuláns rendelésre, ahol 4 kibaszott órát vártunk, mert az egész megye idejár, annyi idős ember, amennyi ülőhely nem is volt, mert a szemészeti vizsgálat általában nem 10 perc, hanem egy vizsgálat alatt még pupillatágítót is kapnak, amivel várnak még egy órát, utána megint bemennek újabb vizsgélatokra, és hát az egész keserves volt, a kopott linóleum, a betegszállító liftekbe és liftekből félig öntudatuknál lévő, letakart műtöttek, akiket az osztályokra, rajtunk át tologattak, a motoros takarítógép, amely mellett a kikiabált neveket alig lehetett meghallani, főleg ha végül kockázatot vállalva a folyosó másik végén, a gasztroenterológia szabad székeire ültünk le. Anyámnak annyit kellett várnia, hogy elmúlt a pupillatágító hatása, így újat kapott, konkrétan utolsóként végeztünk. Mindenki kedves volt, segítőkész, egyszerűen kevés az orvos. A hely. Anyám várólistára került, majd valami lesz. Elcsigázottan végül csak feltettem a HÉV-re, én hazaindultam, mert már szerettem volna hazaérni, Marci fiam hasa rendszeresen fáj, éjjelnte felkel fetrengve, nyöszörögve, masszírozni kell, sétálni, rég nem aludtam ki magam, a I. éppen ekkor vitte gyerekorvoshoz, aki szerint nincs szervi baj, talán stressz? Nem tudom. Iskolai gond? Vagy az én nyomorom? Vagy mégis szervi, rosszul etetem? Önvád level 50. Anyám eljutott Gödöllőig, ahol lelépve a HÉV-ről kiment a lába, azóta alig tud járni. Önvád level 100. Tegnap rendkívüli szabi, elvittem a gödöllői sebészetre, azaz elkezdte ő maga egy taxizás után, de aztán segítettem. És azon rágódtam, hogy mi a kurva ég jön még. Mikor van az az idő, hogy nem fél vagy egy óra távlatáról gondolkodom tervezésnél, hanem merek hetekre előre nézni. Hogy van egy részem, ami nem a szülőm gyereke, nem a gyerekem szülője, hanem csak úgy én vagyok. És akkor leesett, hogy ez az, ez az a részem, ami tisztán az enyém, amikor panaszkodom, amikor szenvedek, élem a nyomorpornót, közben megyek a gödöllői alsóparkban, és legalább annyi eszem van, hogy megállok a tulipánágyásoknál, és fotózok, ez a szépség jut, mert anyám már csak idősebb lesz, és egyre gyengébb, a gyerekeknek pedig mindig lesz új problémája, szóval legyen tulipán csak úgy, néha ágyásban, néha meg csak bedugdozva a rét növényei közé, és én is eldugtam magokat, hétvégén mángoldot, ma bokorbabot, és szabadságom is van, már csak okosan kivenni, és nem aggódni, hogy másra kell az, valami nyomorra.