#134

Kidobtam végre egy doboznyi Holmit, Mozgó Világot, Parnasszust – előbbi végre elérhető online, még ha csak szkennelve is, utóbbiakat pedig, be kellett látnom, nem fogom mostanában felcsapni, és mire mégis felcsapnám, lesz más, amit fontosabb lesz.

Azért amikor kitettem a dobozt a kuka tetejére (érted, hátha akad, aki guberálna magának Holmit, és akkor ne dőljön már be derékig a ládába, de persze egy óra múlva valaki beleborította a szelektívbe, így működik a szerkesztőség), elkezdtem benne turkálni, és sajgott a szívem, micsoda nevek ezek, micsoda szövegek lehetnek ezek, aztán észrevettem, hogy benne van az a Parnasszus is, ami a 2003-as Egri Írótábor anyagait adta ki, életem egyetlen írótárbora, költőtábor volt az igazából, remek hely, pontosan olyan, amit elképzel az ember, olcsó borok, papírcserék, szerinted ez jó lesz a mai feladatra, összesúgások, ki ez, akinek már kötete van, amúgy meg egy nulla, jézus, a városkában felvonulás, ha már adtak pénzt, zenés est, felolvasások legszebb ruhákban, voltaképp egymásnak, a művház dísztermében, hajnalban andalgó séta a kordzakós már-költővel (azóta pláne költő és egy (ex?)alkoholista tündér), szerelem még két hónapig, fasza volt, na, szóval visszahalásztam azt a példányt.

És ez volt benne. Már csak az első sorokra emlékeztem, sokkal kajlább, mint ami rémlett, de az a helyzet, hogy faszául (jó ez a szó most) benne vagyok még mindig én is, habár nem állna meg olyan hetykén a söröskorsó, vagy éppenhogy stabilabb lenne a laza kötőszöveten, majd egyszer, még lazább kötőszövettel kipróbálom. Akkor is el fogom hinni ugyanezt.

(Ja, és nem is voltam olyan fiatal már! Majdnem 30.)

Vers sörrel
Utána csak feküdtünk a nyirkos ágyban,
ő sört nyitott, én cigarettára vágytam,
hozott csészealjat, hamuzni, poharat
magának. Szisszent, sercegett a pillanat.
Később vizelni ment, s a korsót köldökömre
tette, feküdtem moccanatlanul, már törölte
a nedves foltot hasamról szájával. Bájos
volt nagyon. Ám rájöttem, milyen homályos,
hol vagyok, miért hagyom, miért is hagytam,
rezignált bolondként fekszem mozdulatlan.
Engedem. S kerülhet testemre billegő
söröspohár, lapátnyi föld vagy éppen ő,
mert elhiszem, hogy gyengéden megtörölnek,
s eltüntetik nyomát a testnek, sörnek, földnek.

 

#133

Igazán vicces sallanggá vált az a mondatom, hogy nincs időm, amikor eljött ez a hét, amikor először Tomi lázasodott be durván, majd Marci is, és szerda éjjel például két, negyven fokos lázas test bújt hozzám jobbról meg balról (merthogy együtt alszunk, mert jó, mert még szoptatom őket, pláne most, hogy betegek stb.).

Maga a betegség még hagyján (még mindig él az az állításom, hogy 39 foknál csak a furcsa csillogás a szemben, ami jelzi a lázat, egyébként simán elműködnek a fiúk), de a fiziológiája már sokkal érdekesebb. Hogyan lehet csillapítani a hőt egy légkondimentes lakásban, amikor az utcán éjjel 30 fok van, a gyógyszereket pedig csak módjával lehet adni, és ha már megkapták, akkor is van esetenként akár egy óra is, míg hat a szer? Végül én lettem a hőelnyelő, az az érzés, amikor összebújok velük, és érzem, hogy besülünk, az valójában nekik hűtés, az én bőröm, testem veszi fel, amit leadnak. Így történt, hogy Tomit egyik éjjel egy órán át hordoztam ölben, félmeztelenül, és ami azt illeti, megejtő érzés volt, hogy gyógyszer vagyok, valódi hatással a másik testére.

Ugyanígy volt elvarázsoló, amikor másik reggel Marci úgy kelt, akár a kályha, ijesztő forrósággal, rögtön szopizni kezdett, és fél óra alatt, amíg magamhoz ölelve tartottam, áéltem, hogy amit megiszik, az szépen kiül rá verejtékként, közben a testhője lassan lement – mérve kiderült, hiogy éppencsak 39 alá.

Azt is megtanultam, hogy ha a gyereknek álmában felmegy a láza, igenis felébred. Amikor valamelyik nyüszögött, forgolódott, nem tudott visszaaludni, akkor már tudtam, hogy elérték a negyvenet, mehet a gyógyszer. Merthogy akármilyen magas a lázuk, alvó, lázas gyereket nem keltek, mert akkor gyógyul.

Egyébként elvileg kutya bajuk, a fogzás hatása lehet mindez (ahogy a szájfertőzés, a taknyosság, a popsi kipattogzása, az étvágytalanság, a rettentő nyűgösség, az alvászavarok, a hiszti, a dac, szóval tessék véresen komolyan venni, ha valamely szülő fogzással magyaráz bármiféle vörös szemet, kábult állapotot – mármint a sajátját).

És mindezek mellett is sok a vidámság a napjainkban, rohadt macerás az élet, orvoshoz is elmentem, a negyven mégiscsak negyven, aztán megint meg megint elmentünk, pisimintával, eredményekkel, viszont azon túl, hogy nehezíti az életet ez a sok macera, ad valamiféle rpg hangulatot is, újabb küldetés, amit megoldottam, felvettem a feladatot, elmentem, megbeszéltem az npc-vel, bementem a patikába, beszereztem a pisigyűjtő zacsit, másnap felhelyeztem, sikerrel begyűlt a vizelet, leadtam, laborban kis fight, xp hullott, még aznap eredmény, bementem, felvettem, másnap elvittem, leadtam, busás xp, rare gyűrű (Ring of Patience), és ez a mod tényleg adagolja a napi sikert, a fiúk meg napi szinten cukik rettenetesen. Énekelnek, táncolnak, olvasgatnak, elvonulnak, nevetgélnek egymással, odabújnak, megsértődnek, rossz vicceket csinálnak, egyre erősebb a karakterük, egyre inkább ők maguk, és megdöbbentő dolgokat értenek meg, miközben még be vannak zárva saját kommunikációképtelenségükbe.

Most csak ennyi, de akarom ezt a blogot, szóval még jövök.