#348

Tegnap próbára tettek, és végül mentem a komposztba. Ami talán nem is baj, új élet, miegymás. Egy kis kimenőm volt, az irodába szaladtam be különleges, lebomló csomagolóanyagért, amivel majd valaki valahol, egy kertben a bomlást vizsgálja. A Nagymezőn sétáltam, amikor meghallottam az egyik lány hangját. Először civakodásnak tűnt, de aztán a hangsúlya átváltott abba, amit már nem lehet elkenni viccelődésnek, sütött belőle az agresszió, a gyűlölet, olyasmi hang volt, mint ami miatt K., a kómás, a koponyasérült élete első, kicsi, de teljesen berendezett lakását végül eladta, mert a budai bérház egyik, befelé nyíló lakásában, örökké nyitott ablakánál egy őrült nő lakott, reggeltől estig véletlenszerűen üvöltött fel gyűlölt ellenségeire, keserűség, szenvedés és rengeteg harag, gonosz harag volt a hangjában, nem lehetett ott lakni, ez a lányhang is ilyenné vált, és csattanásokat is hallttam, és vissza kellett néznem. Így láttam, hogy a Nagymező és a Hegedű utca között, a Király utcai templom oldalán, a kis iskolaudvaron az egyik lány veri a másikat, pofozza, tépi, majd amikor a másik a földre kerül, rúgja, erőből.

És én nem tudom, hogy is gondoltam, de elkezdtem futni, mégiscsak rúgnak valakit a földön, lányok, fiatal lányok, fiatalkorúak, 13 óra van, süt a nap, valami lesz. És a bántó, ahogy észrevett, abbahagyta. Ennyit értem el. Kérdezte, mit akarok. Nem tudtam, mit akarok. Mondtam, hogy láttam, itt valami gond van, tudok-e segíteni. Nem tudok. Ez családi ügy. Ez itt a húga. De ez így nincs rendben, mondtam, közben a húga simogatta a pirosra pofozott arcát, a megtépett haját. Menjek el, nem az én dolgom. Mondtam, hogy azért én még megkérdezem, hogy biztosan nem tudok-e segíteni. A húg rázta a fejét. A nővér csak nézett. Menjek el innen. De ez közterület, itt lehetek, mondtam. Akkor ne nézzem őket. Jó. Azért néztem, de elmentem. Igen, elmentem, mert amikor odaszaladtam, az nem volt bátorság, az valami gondolkodás nélküli reakció volt, nem volt mit legyőzni, de ott, amikor már döntenem kellett, nem voltam semmire sem jó. Csak tanúnak. Egy értelmes lépés nem jutott eszembe. És a végén fel is adtam, a szinte bátorságból biztos gyávaság lett. Kijöttem az udvarról, néztem őket, ahogy kimeredve vártak, arrébb sétáltam, hátha látok valakit, rendőrt, és igen, hátha látok felnőtt férfit, az utca üres, valami istentisztelet volt a templomban, kint meg a koldusok ültek, meg egy idős néni a kerítésen át nézett befelé. Kérdezte tőlem, mi történt. Mondtam, hogy valakit megvertek. Nahát, itt a templom oldalán. Itt. De ez máshol sem lenne jobb, mondtam. Aztán eljöttem.

Míg beértem az irodába a komposztnak való csomagolóanyagért, remegett a kezem, és hazaúton is arra mentem, a templom felé, de már nem volt ott semmi nyoma a verésnek. Otthon, később arra gondoltam, legalább egy címet felírhattam volna, odaadhattam volna a lánynak, a sajátomra gondoltam, de most, ahogy írom ezt, már tudom, hogy valami szervezeté kellett volna, segélytelefoné. Mondanám, hogy legközelebb majd okosabb leszek, de remélem, sosem lesz legközelebb.

Egyébként K. nem csak a kiabáló őrült miatt adta el a lakást, fény sem volt ott, egy szobanövényt tartott, arra a nap egy bizonyos szakában a lakás egy pontján, egy vékony sávban behullott a fény, rögtön a bejárati ajtó után a kiskonyhában, abban a sávban húzta arrébb és arrébb a növényt, ha otthon volt, ha nem, akkor hagyta, hogy amennyi jut neki, annyit kapjon, mondanám, hogy kb. 13 óra, süt a nap, ennyi jutott, de már nem emlékszem, pontosan mikor is volt a napfényes idő. Azt tudom, K. mindig vigyázva ment haza, hogy ne döntse le az ajtónyitással a növényt, ne bántsa. Végül túlélte, de menni kellett, új élet, miegymás.

#347

Van az a mondás, hogy valamin megpihen a szem. És tényleg. Vannak pici foltok, egy-egy zug, tárgy, amibe kapaszkodom, nézem, amikor arra van utam, nem csak pihenek rajta, de mintha beszippantanám az életerejét annak a virágokkal borított kis erkélynek, annak a repkényes ablaknak, annak az üveg mögött nézelődő macskának, de marad nekik is.

Most ez van az óvoda mellett, ez a bontás, és én megállok a fiúkkal is, megállok kifelé jövet, nézem a folyosó ablakait, amik eddig rejtve voltak egy romos épület mögött, ott, abban a lépcsőházban bezzeg igazi élet zajlik, kaland, mágia, szépség, minden teljesebb, örüljek, hogy bekukkanthatok, hogy látom egyáltalán.

Mert az enyém meg, az olyan. Olyan lófasz. Minden csak majdnem. Eleve az van, hogy borzasztóan fáradt vagyok. Reggel felkelek korán, hogy legyen időm egyedül kávézni, ez az én időm, ez a reggeli kávé, de a macskák már basztatnak közben, egymást is. Aztán elviszem a fiúkat némi keserves rutin után az oviba, onnan megyek dolgozni, útközben igyekszem pár apróságok már elintézni, vásárolni, posta, havi asztmagyógyszer recept beszerzése, kiváltása, az irodából délután robogok a fiúkért, heti kétszer karate, egyszer játszótér, egyszer könyvtár, aztán már csak haza van erőnk jutni, jobb esetben hétre hazaérünk, vacsora, utána amíg én rendbe rakom a dolgokat, készülődöm a másnapra, ők játszanak, mesét olvasok nekik, keserves rutin után ráveszem őket a rendrakásra, fürdésre, keserves rutin után ráveszem őket, hogy kijöjjenek a fürdőből, mesét néznek, ekkor dolgozom, mert mindig el van maradva az óraszámom (hiszen későn érek be, korábban jövök el az oviba), a feladataim is, mesenézés után meseolvasás, keserves rutinnal ráveszem őket, hogy lefeküdjenek, és az ovis alvás miatt tíz előtt nem alszanak, de van, amikor még tizenegykor sem, éhesek, pisilni kell stb., közben elrendezem a macskák esti dolgait. Ha végre én is felekszem, akkor örülök, mert végre van fél órám az ágyban olvasni, és pótolni az elmaradt angol szöveget, vagy ha az csoda folytán megvan, akkor olvasni valami olyat, mivel előrukkolhatok a podcastban.

Minden feladat lett. Feladat az evés, számolom a kalóriákat, örökösen éhes vagyok, igenis szenvedés, nem érzem, hogy na, milyen nagyszerű ételeket találtam, amelyek telítenek, nem, éhes vagyok folyamatosan, vergődöm, és így fogyok heti fél kilót, tehát igazán nem sokat. De legalább már lement 4 vagy 5, 4 a hitelesített, előtte nem mértem magam. Persze jó lesz ez, máris feljött rám két régi nadrágom és egy motivációs új, nem teljesen szépek rajtam, de még 1-2 kiló, és jók lesznek. Csak ennék. Nem csodákat, csak mondjuk lefekvés előtt két almát meg egy körtét. Roppanó szőlőt. Sajtot, sokat. Elviselhetetlen szagú camambertet. Házikolbászt. De most én választottam, hát nem eszem.

Feladat az olvasás, ezt is magam választottam, magam döntök a podcastba illő szövegről is, de hiányzik, nagyon-nagyon hiányzik az időelbaszás. Valami régi krimi újraolvasása csak úgy. Abbahagyni valamit, és nem aggódni, hogy akkor miről beszélek hétvégén.

Most elindult az írókör, baromi inspiráló, ezer kérdés és válasz generálódott bennem, de a három hét múlva következő időpontra nem fogok tudni mást írni, mint maximum a házi feladatot. A szerdák, a szitter napjai kiesnek most, ünnepnap, őszi szünet, ilyenkor egész nap a gyerekekkel leszek. Ezek a feladatok építeni fognak engem, de hiányzik, nagyon-nagyon hiányzik a szövegalkotás szabadsága, már amennyire szabadság az, hiányzik az írás, ahogy elkezdem, és nagyon bénák a mondatok, ez nevetséges, csak úgy csinálok, mintha tudnék szöveget írni, és aztán valami egy idő után átvált, és ez megy, ha nem is jó, de valami, és nem én vagyok béna meg a mondataim műviek, hanem csak nem passzolnak teljesen ahhoz, amit beléjük öltöztetnék, de ez már szabászat lesz, nem pedig a rongyból kabát fázisa.

Nehéz elfogadni, hogy még a feladatok ideje van, hogy még nincs másra idő, mindent okosan be kell osztani, egyben kell tartani, nem az elengedés ideje van. Persze, más meg így fut maratont meg lesz bajnok meg mittudomén, máshol háború van, betegség, sokkal komolyabb gondok, ez semmi, tudom. Azt hiszem, én csak abban a toronyban szeretnék lakni egy kicsit, a mágia és szépség tornyában, vagy legalább hetente egy-két órát ott lenni úgy, hogy senki nincs velem. Igen, ez nagyjából jó terv, és biztos, hogy előbb-utóbb megvalósul: szeretnék egyedül lenni valami térben. Megfogadom, hogy olvasom, amit kell, nem eszem semmit, és a csekkek is rendben lesznek.

Ahogy ezt írom, már látom is, egyszerűen be kell zárkóznom az irodai wc-be. A mágia és a szépség tornya. Ennyi.