#374

Hát ez szívás volt. Három hétre ütött ki ez a szar, a gyerekek persze egy nap után pörögtek, én viszont folyamatosan köhögtem, az orrom nem is dugult volt, hanem belül-hátul dagadt, orrhangom volt, torok irritációm, gyakori köhögési rohamaim, folyamatosan torokcukorkákat szopogattam, attól elmúlt. Igazából semmi extra, elhúzódó, arcüregre rámenő nátha, van ilyen, a nehezítés ez a kurva járvány, ahol nem csak baromi nehéz elérni a dokit, de az még feszült is, és utál engem. Legalábbis ez volt a sajátommal az érzésem, amikor telefonon végre elértem. De ez hagyján, bár persze szorongtam ezen is, miért nem gyógyulok, mi a szar. A másik a napi logisztika, hogy kaja legyen, hogy bevásárlás legyen, hogy a macskáknak legyen minden, a gyerekeknek is jusson ez-az, időtöltés, nyugalom, haladni kell a melóimmal. I.-nek teljesen behalt a munkája, és ha én beteg vagyok, ő mindig elkapja, és meg szarabbul van, szóval ez most nem volt ideális, én nem is tudom, mihez, Semmihez. Egy kurva szobában élek harmadik hete, amikor kiosontam az utcára, utolsó rohadéknak éreztem magam, aki másokat veszélyeztet, bűnöző, bűnös. A végén már nem is vágytam ki nem akartam már semmit, csak legyen ebéd, legyen minden befizetve, legyen a gyerekeknek ruha, napi asztmagyógyszert megkapják, legyen üres a mosogató, mossak fogat reggel, ó, már 11 óra, ez még reggel, ha az emberen alul még pizsama van, de már nyolc óta megy a meló, a meló, a meló. Az haladjon, Abból van a pénz, abból van az élet, szeretem is, és mindig van még egy feladat, ami nincs kész, és ki, ha én nem. És a fiúkak mindjárt kéne egy kis figyelem, ebéd, félbe kell hagyni mindent.

Szarul ettem, sokat, semmit nem mozogtam, mondván, pihenek, semmit nem pihentem, mondván, dolgozom. Kevés dolognak örültem szívből. Kevés jó szót tudtam leírni akár magamnak, akár másnak.

Még múlt héten berendeltem egy PCR öntesztet, lassan, de végül befutott, tegnap reggel összeszedtem a mintát, megkapták, ma meg is írták online az eredményt, negatív. Örülök neki. Örültem volna a pozitívnak is, mindennek, ami több, ami addig volt, a nemtudás. Most már tudok. És tudtam írni végre egy szerkesztőnek, ide is, és talán még ide-oda írok, de én ebben tényleg béna vagyok, ide-oda helyett végül csak ide. Hogy már egész jó, mert a saját normám szerint legálisan mehetek ki az utcára, a gyerekeim elmennek hétfőn oviba, mi történhet, max. hazahoznak megint valamit, hahaha.

A konstans bal oldali fejfájásom pedig egyre gyanúsabb, szóval írok a fogorvosomnak, hogy nézzen már rám (na, ezt milyen könnyű megszervezni, ha az ember nem aggódik azon, hogy pozitív), és ha ő megnézett, akkor jön a magán fül-orr-gégész, és nem mondom, hogy leadnom azt az 5-6-8 (több?) kilót, de elkezdek újra mozogni, egészségesebbnek kell lennem, ha jön a következő szopás.

És kiveszek szabit, lassan nincs annyi munkanap hátra az évből, amennyim még van. Elmegyek könyvesboltba. És nem a Fittlife keserűen édes cukormentes sütijét fogom megvenni, mert kevés benne a kalóri a, hanem ezután a három hét után, amikor megint kétpofára ettem a sima, mezei csokit, kijár a jó sütemény, pl. az év tortája cukormentesen, na, az bejött, ott van az Agave kázévó mellett a Jókenyér, egy könyv, egy süti, egy kávé, bármikor elővehető vágyak ezek. És ha néha köhögök, akkor megnyugtatóan mosolyoghatok a másikra, már ha látja az arcom a maszk alatt.

#373

Pár apróság még, ha már éjjel elkezdtem szégyellni, hogy sztárfotókkal dúsítom a posztjaim. 🙂

Nem is szerelmes lettem, egyszerűen csak szerettem volna egy másik létet, valami jelenséget beszippantani, teljesen magamévá tenni, talán csak ő akartam lenni, valami báj, valami tudás, egészen más időben. Jaj, nagyon jó volt.

A betegséghez még: szerintem egy durva nátha volt/tart jelenleg is, sokkal több takony, kevesebb láz, mint holmi covidnál, persze ki tudhatja, mindenesetre ugyanúgy pihenünk, úgyanúgy tartjuk a karantént, egyelőre önkéntes szobafogság, ez az 5. nap, még szerencse, hogy nem vagyok annyira jól, hogy a hitvány idő ellenére is kikívánkozzam. Bőven elég más bőrébe vágyni.

#372

 

Figyelem, gusztustalan témák.

Teregettem ma, éreztem az öblítő gyenge illatát, éreztem a saját testszagom, még mindig pizsamában voltam, holott délután volt, de ez egy ilyen nap, betegnap, persze úgy sincs rendjén, de mégis, csodás érzés volt, a valamiből kifelé, sőt felfelé haladás érzése.

Pénteken reggel fájlalta a torkát az egyik gyerek, mondtam magamban, hát ennyi, másfél hét, és jött az ovilepra, ez természetes, nem aggódtam, estére már elmúl a fájdalom, kicsit taknyos lett, örültem, hogy ez igen, így kipattintották az immunrendszerüket, már csak ennyi egy kis betegség, jól van, még elmentem a Hunyadi piacra, vettem szőlőt, egy Star Wars trikót a bolhapiac részen, körtét, sütött a nap, minden benne volt a napban, minden szépség és lehetőség. De estére már nekem is fájt a torkom, és a másik gyereknek is, éjjel már nagyon szenvedtünk mindketten, ő nyöszörögve aludt, én minden nyöszörgésre felriadva, szorongva, és vasárnapra kibomlott az egész rohadt betegség. Belázasodtam, rosszul voltam, féltem, a betegebb gyereknek a torokfájása elmúlt, egy kis takony maradt, meg valami durva gyomorbántalom, vírusos hasmenés, ilyen még sosem volt neki, nem tudhatta, hogy ez mit jelent, nem tudta, hogy veszélyes, csak pukizni akart, de konkrétan összeszarta a kanapét, magát, mindent, el sem hitte, hogy ez megtörténhet, de persze semmi baj, megoldjuk, előfordul, ilyen ez a vírus, ne féljen, huzatot mostam, gatyát, alsógatyát, meg a mindent, de ez nem volt idegen, ez ismerős volt, barátságos, hiszen régen még a pelenka idején sokszor megesett, de így sikerült, hogy aztán magát a kanapét hányta le huzat híján, mert hányni sem hányt még soha életében, ezt sem hitte el, hogy most valami jön, és ez az ézrés, ami jön, ez a hányás. Aztán izzadt, nyöszörgő délutáni álomba merült, én pedig megint elengedtem magam, hogy akkor rosszul vagyok, lázasan, fájós torokkal, egyre jobban bedurranó orral, akkor a gyerek álmában akart pukizni, ébren már tudta, hogy nem szabad, álmában nem, hát keltenem kellett az izzadt kisfiút, hogy kivigyem, letusoljam megint, de aztán eljött az este, és már éhes volt, nevetett, evett, persze aztán fájt a gyomra, és kellett a gyógyszer, egy kicsi, de másnapra igen, tényleg kipattintotta magát ő is, a másik fiú is.

Csak én nem, én rettegtem végig az éjszakát, és éreztem, ahogy forgolódom a lázban, ülve próbálok aludni, hogy levegőt kapjak az orromon, ez a dugult orr, ez azt jelenti, csak nem az a betegség, ez valami más, persze, de aztán hajnalban felkeltem, az orrom szelelt, a lázam 38 felett, és nem éreztem a szappan illatát. A fertőtlenítőét. Az ecetét. Semmiét. És akkor visszafeküdtem, hogy na jó, akkor ez van, hát másfél hét az oviban, és hazahozták a fiúk a koronát, legalább nem kell aggódni, szorongani, mert már kész, megvan, pipa, akkor most mi lesz, miket kell tennem, intéznem, hogyan. Visszafeküdtem, és végül aludtam még pár órát, és reggel sem éreztem semmit, akkor komolyan elgondolkodtam, hogy talán kérjek egy tesztet, de még kétszer orrot fújtam, és hirtelen átjött valami. Egyre több minden. Voltak szagok, és arra gondoltam, hogy mindegy a teszt, nem számít. Ha betegebb leszek, akkor kórházba kell mennem, jelenleg így sem, úgy sem vizsgál meg senki, ha csak ennyi a bajom, ezen nem változtat a teszt, csak még egy szorongás, rettegés. És egyre jobb lett, néhány napot feküdtem, buta játékokat játszottam a telefonomon, a fiúk pedig meséket néztek, aztán már olvasni is tudtam, és olvastam, aztán már kicsit a munkámmal is foglalkoztam, elmosogattam, mostam, és teregettem is, ma az egyik könyv kapcsán, amit olvasok, meghallgattam egy Beach Boys számot, és rohadtul intenzív volt, aztán megláttam a The Animals valamelyik videóját, megnéztem, és az még intenzívebb, és megint beleszerettem az énekesbe, de olyan mély és erős érzés volt, hogy megijesztett, ilyesmiket át tudok élni, persze nevettem, és igyekeztem nem belemenni abba, ki is ez a fickó, akit 2-3 perc alapján elképzelek, mert a videókon hozzám képest egészen taknyos, de valójában 79, szóval ez a valóság egy furcsa hasadéka, de az van, hogy ideülhetne valaki szembe velem, egy könyvvel és ezzel az arckifejezéssel, hogy

De azzal is beérem, ha ez az üzenete:

#371

Egészen egyben vagyunk. Vagy nem is tudom, összetákolódott valami élet, nem teljesen okés, valamit folyamatosan elhasznál, amit nem tölt vissza teljesen, de akad, amit meg igen, annyira elegendőnek, hogy még egy nap meg még egy elinduljon, sőt néha napokra, hetekre előre is tervezek. A fiúk tegnap elkezdték az ovit, megpróbálok az alaktalan félelem, a szorongások megélése helyett készen állni arra, hogy valaki tényleg beteg lesz – nem feltétlenül covid, van elég más szar a világon, voltunk is kórházban ezekkel párszor.

Egy hosszú történetet elmesélek most. Azaz a történet rövid, voltaképp két mondat, az előzménye hosszú.

A macskák az én gyenge pontom, nem tudom, miféle előző élet előző bűnei, tapasztalásai okozzák, de ezen a ponton megnyomva azonnal végigfut az idegeimen az erős inger. Annak idején észrevettem pár kóbor macskát az előttünk elterülő parkban, elkezdtem óvatosan etetni őket, rettegve, hogy valaki lebasz, rám szól, feljelent. Megmérgezi a macskákat. Jön a felnőtt, és kérdőre von. Azért etettem, a ház melletti susnyásba vonultam el, volt ott egy régi szétomló szekrény is, kartondobozok, de láthatóan senki nem gondozta egy ideje. Kiderült, egy idősebb hölgy etette régebben is itt a macskákat. No jó, átvettem a stafétát, legalábbis egy darabkáját, egy szilánkot a keresztből. Aztán egyik nap észrevettem, hogy ha tovább megyek, átverekszem magam valahogy a bokrokon, ecetfákon, ott is van egy doboz kitéve. És előtte tálkák. Az már egy másik házé, oda nem mehetek. Emiatt a szomszéd ház kapujára kitettem egy levelet, hogy keresem azt, aki a macskákat eteti. És gyártottam hozzá email címet. Másnap levelet kaptam, ő is Gabi. Összebarátkoztunk, ő 15-tel idősebb, elkötelezett macskaetető, a ház pincéjében telelnek a macskák, egyébként gondozza őket, az ivartalanítást sajnos nem tudja megoldani. Vannak még kihívások. Onnantól én is etettem, de ő a főnök, kéthetente veszekem egy nagyobb adag kaját, pokrócokat vittem stb, takarítottunk, szóval egész hatékonyak lettünk, de a keresztből azért még mindig jelentősen kevesebb az én terhem.

Nemrég fejben dolgoztam egy történeten, nyomasztó egy sztori lett, és már az elején tudtam, hogy meghal benne egy macska. Időm sem volt nagyon lüelni, kiírni, meg sokat gondolkodom egy történeten, mielőtt bármit is leírnék belőle, szóval heteken át ugrott fel a legváratlanabb pillanatokban a novella egy-egy mozzanata, míg eljött az ideje, hogy a macskahalált is elgondoljam. A történet sem tett boldoggá, a macska halála különösen nem, és amikor meglett a kulcsmondat, aznap éjjel haldokló kismacskákkal álmodtam, egy kupacban voltak, mindenki otthagyta őket a földön, én felszedtem, de nem tudtam hozzájuuk nyúlni, csak papírral, véreztek, soványak voltak, egy zacskóba tudtam csak berakni egybe őket, tudtam, ez nem lesz jó megoldás, de akkor mi? Ki tud segíteni? Erre ébredtem, és a napom átitatta, hogy az álombéli macskák helyzetére kerestem valódi válaszokat. Aznap hívott Gabi, hogy a pincében korábban észrevett alomnyi kismacska nincs meg. Sehol. Másnap átmentem hozzá, hogy feltérképezzük a pincét. Ez egy jobbára üres, egészen áttekinthető hely, alig van benne lom, jobbára tágas terek, meleg, persze pince, nem idilli hely, de mintha egy intézeté lenne, nem pedig egy lakóházé. Nincs nyoma a lakóknak, csak Gabinak van kulcsa hozzá. Zseblámpákkal néztünk át mindent, azt a néhány dolgot, ami ott hevert, falnak támasztva várt valamit, a macskák sehol. Van egy lejárata a felnőtt cicáknak, igazi macskalépcső nagy fokokkal, ott kiscica nem megy fel. Rejtély, félelmetes rejtély, Gabi elmondja, mennyire fél, hogy kimenne a cicák, csirkeaprólékot főz a varjaknak, hogy azt egyék, biztosan ne a macskáknak menjenek neki, ez a helyzet, már nem csak a macskákat eteti, de a varjakat is. Amíg etet, és elmegyek a susnyásban, körbenézni, hátha az anyamacska áthordta az almot valahova. Az elhagyatott szekrénynél találom meg a macskacsontvázat. Nem kismacskáé, felnőtt macska teste, még itt-ott rajta a szőr, egyszerre nézem kényszeresen és nem akarom nézni, nem messze tőle madárcsontváz, persze a parkban van pár ilyen, a macskák levadászta galambok ott rohadtak, de macska, az nem. Itt halt meg. Visszamegyek Gabihoz, sápadtan, nem mondom el, mit láttam. milyen jó a maszk. Oda, a bokros közepébe senki nem megy már, le lett zárva egyik oldalról, én tudom csak, hogy ott a csontváz, én láttam egyedül, és még aznap elkezdem a történetet megírni, taszító kis történet lett belőle, a macska meghal benne, egy másik macska, de ez a csontváz ugyanúgy ott van valahol, láthatatlanul a szövegben, ahogy akár egy elásott, véres, rabolt kincs, egy eldugott ellenőrző, boltból lopott játék a mi parkunkban, és nem tudok úgy kinézni egy ideje az ablakon, hogy ne azt lássam, itt, egészen közel valaki vagy valami éppen befejezi az életét, és semmit nem tudok a haláltusáról, nem rajtam múlik, és nem tudom, mi a jobb, belenézni abba a sötétségbe, belekiabálni, vagy visszacsukni az ajtót, és lámpánál hímezni, igyekezni elfelejteni, amíg lehet.

Egyébként ma reggel írt Gabi, hogy megvannak a kismacskák.