#107

Egy kis tetszelgés nemeslelkűségemben: ezt tegnap vettem kilenc konzervért.

DSCF0056

Egyébként nem olvastam igazán semmit Máté Angitól, néhány vers, szövegrészlet és ő maga, fotókon, ennyi elegendő volt, hogy komplex érzelmeim legyenek a művészetéről.

A mondatot pedig véletlenül választottam ki, mutattam I.-nek, miféle jótékonysági aukció zajlik, mondta, hogy szálljunk be, jó, akkor ezt most megveszem, hát így.

Azaz így:

Vegyen egy jó szót!

És szívfájdítóan jó szavak vannak ott, mintha tényleg megvehetnék valami örök dolgot.

És ami mlég jó az egészben, hogy nem pénzt adunk, hanem válogatni kell a boltban,  ne lencse meg bab legyen a menü, hanem esetleg más, amit én szeretek, nyalánkság csak úgy, ne mindig a túlélés legyen a cél.

#106 avagy ennyit a címekről

I. születésnapjára egy alkalmas menedzsermasszás-utalványt kapott tőlem. Egyik reggel azon elmélkedtünk, vajon valódi a masszázsszalon vagy álcázott kupleráj. Kicsit összeszorult a gyomrom, ám a vicc az, nem a lehetséges happy end előfordulásától, inkább az zavart, hogy mi van, ha addig azt az egy órát holmi imitált masszázzsal, illóolajos, platformcipős töketlenkedéssel töltik el a kishölgyek.

Egyértelműen az öregedés jele az aggodalmam, a kérdés az, kinek az öregedéséről van itt szó?

Megsértődtem

Ami végtelenül hasznos dolog, ha az ember a kunyoráló pozíciójában van. Ma hívtak az Otthon Segítünk Alapítványtól, hogy az az ember, aki jött volna, az csak délelőtt ér rá, akkor viszont I. itt alszik ugye, tehát nem alkalmas, keresnek mást. Nagyon visszafogottan, de végtelenül csalódottan lemondtam az egész kérésemet. Nekem ez kínos, mondtam a telefonba, hogy ennyi macera van, én szerencsésen végül túljutottam azon az időszakon, amikor nagyon elöntöttek a hullámok, most másfél hónap van az évből, abból az utolsó felet kihúzhatjuk, jövőre pedig fizetett segítséget keresek: csana, szitter.

Tényleg cukik és önkéntesek meg minden, de nagyon rosszul esett, hogy miután legyőztem a beszariságom, és segítségért folyamodtam, még párszor végig kellett csinálnom a procedúrát (értsd, a segítségkérést, ahogy újabb emberekhez került az ügyem), megköszönni, hogy valaki megint felhív, és elmondja, hogy még nem, még nem, de hamarosan igen, köszönöm, nagyszerű, jól vagyok amúgy.

Azt hiszem, azért az átment, hogy meg vagyok sértődve (bántódva?), és az is átjött, hogy az önkéntest ez bántja. Ez van. Az ő életében ez kisebb törés.

Nehéz

Néhány napja mondtam valakinek, akivel összefutottam az utcán, hogy nem a halhatatlanságot kaptam a gyerekáldással, hanem a halandóságot.

Most nagyon hosszúak a napok, nagyon rövidek az éjszakák, de ez a bő 10 hónap mintha másból állna össze, nem egymás mögé pakolt, súlyos, kemény kihívásokkal, árnyék- és korlátátugrásokkal nehezített napokból. Lassan egy évesek a fiúk, és a jövőm hirtelen elfér egy emlékkönyvben (néhány oldal sarka behajtva, körbesatírozva: titok). Eddig 10 év egy emberöltőnek tűnt, számtalan könyv, zene, beszélgetés, élmény, emberekkel töltött pillanat fért bele. Ma már semmi ez a 10 év, hiszen még csak akkor mennek ötödikbe!! Én látni akarom, amikor felnőnek, ahogy megöregednek. És rettegek, hogy elvész egy kicsi is a hátralévőből. És nevetséges, mert azt sem akarom, hogy a teljes életüket láthassam, mert akkor előbb fejezik be ők, mint én. Nehéz, na.

Könnyű

Valami változott, nem én, mert ugyanaz a hisztérikus, magát szégyellő, rossz anya vagyok (anya volnék? még nem így gondolok magamra), mégis, valami formálódott, és egy verssor jár a fejemben, zbz egyik sora “a sűrű sár szívemről lepattogott” (muhaha, az oldalon még szerepelnek az én verseim is, most belenézve nem jók, nem rosszak, az Áru most is valami nekem, de ugorjunk, nem ez most a téma).

Valamit talán kinyitottam, talán az új babakocsi, talán a jó idő, talán az, hogy egyre több a kapcsolat Marcival és Tomival, nem tudom, de a nehéz órákhoz könnyű órák is járnak immár minden nap. Nem egy-egy jó pillanat, sokszor, nem. Folyamatos örömidő. Nem volt bajom a hordozással, leszámítva, hogy csak az egyik fiút tudom magamra kötni, így a felszabadulást éppenhogy nem élem meg, szóval nekem a testvérkocsi adta most meg a lehetőséget. Messzebbre sétálok, több teret járok be, dolgokat intézek, leülök, olvasok, sütit eszem, a Madách téri szökőkutat nézzük (nagyon szeretik), kutyákat nézünk (imádják), bulátát eszünk (azt is imádják).

Emberekkel találkozom véletlenül, de nem ám odabiccentős, továbbállós találkozások ezek, nem, igazi megállások, beszélgetések, nevetgélések közös ismerősökről, ismeretekről, könyvekről, a világ dolgairól.

Kalandom is volt, betértem egyik nap egy kedves kávézómba, ahol egy fura figura a főnök, most a kávézó félig zárva volt, a bejárat előtt egy szék, bent világosság, olyasmi magyar zene, mintha a szépemlékű F.O.System idén újra kitolna valami zenét (vagy csak valamiért az ugrott be), tébláboltam egy sort, majd eltoltam a babakocsit, de a fura főnök kiszakadt az utcára, behívott, kiderült, bezárta a boltot, mert unta a napot, sok a mosogatnivaló, nem volt kedve hozzá, csapongott ide meg oda, furább volt, mint szokott, azt gondoltam, beszívott, de nem láttam a szemén, a szagot sem éreztem, lehetett más drog, lehetett csak egy drogmentes megbicsaklás, vagy ő mindig ilyen, de most, hogy már harmadszor találkoztunk, még kevésbé viselkedett, mindenesetre összevissza beszélgettünk, süteményt tukmált belém, pénzt nem fogadott el, az egész varázslatos volt, de nem úgy, akár egy gyerekmese, ez már YA, fenyegető, súlyos, terheltséget hordozó, most azt mondom, a harmónia hiánya tette, hogy aggódtam, nem magamért, de a fiúk miatt bezárva éreztem magam, no meg rám nehezedett az is, itt valaminek a megváltója, felszabadítója kellene legyek (nem mint nő, hanem mint betérő jótét lélek), de én nem tudok felszabadítani, feloldozni, mert súlyos kötelékeim vannak, ide vannak hozzám kötözve ezek a kisfiúk, akik csak imbolyogva, kapaszkodva tudnak megállni a lábukon, én magam kötözöm nap mint tovább a madzagokat, mindenki más gondja csak másodlagos lehet, MVP hajtómű ugye, amire fel is kerekedtem két szelet tarte tatin után, és elköszöntem, cserébe viszek ajándékba könyvet, ez is valami, a könyv cukorka adagolású felszabadítás.

És ma voltam Ringatón, amit élveztem, egyrészt bejön az éneklés, mentsvár volt eddig is a fiúknál, másrészt sikerült menedzselnem a két, hatfelé mászó fickót, harmadrészt Timussal is beszélgettünk kicsit utána.

Ééés ma felhívtak az Otthon Segítünktől, és jön A Specialista, AKi az Ikrekhez Ért. Izgulok, megérdemlem-e. 🙂