#341

Ovi után a játszótérre mentünk, ott ültek bent, a közepén, mindkettő cigizett, gondoltam, szólok, de igazából konfliktuskerülő vagyok, bár volt, amikor csak azért vállaltam fel a szólást, hogy a gyerekek lássák. De nem most. Cigizzenek. Nem tudom, tagja vagyok-e bármiféle osztálynak, de ott a játszótéren tagja leszek egynek, amelyben ők ketten biztosan nem tagok. Cigiznek, néha az egyik odakiált egy szaladgáló, csutifejű, vidám kisfiúnak, aztán feláll a másik, térd alá érő nadrág, fehér, hasat éppen takaró póló, és ott lóg valami, ott lóg egy kistáska, ami olyan, mint egy vizeletes zacsi, nem is, ott lóg egy vizeletes zacsi, mint egy kis ridikül, kilóg a póló alól, kikanyarog az áttetsző műanyag zsinór is, ez mi a szar, ez a tasak, ez tényleg húgy? De hogyan? Miért? A nő vagy lány, nem tudom megállapítani, kortalanul elhasznált, sétál, lógatja a zacskót a nadrág sliccén, felkapaszkodik a kötélhintára, az elbír egy felnőttet, én is mentem már vele le a kötélpályán, ő is megy egyet, nem tudok nem gondolni arra, hogy az a zacskó most ott ül, ahol a gyerekek szoktak, de hát persze a gyerekek is pisisek, a játszótéren minden pisis, taknyos, de ez mégis, ez a zacsi, ezt azért nézem. A nő úgy mászkál fel és alá, mintha nem lenne semmi ebben, mindenféle játékot kipróbál, de ettől, hogy mindent kipróbál, ettől olyan erőltetett a viselkedése, mintha ebben nem is lenne semmi, de éppen az erőltetettség mutatja, ez nem lehet igaz, egy kilógó hugyos zacskó, az nem a semmi, az valami. Aztán hazamentünk.

Egyébként a nyaralás után összeszedtem magam, jutott elvonulás, aztán csütörtöktől elkezdődött az ovi, már két napot dolgoztam egyben, reggel betérve a munkahelyemre, délután betérve az oviba, elképesztő volt, hogy mennyire hatékony az ember, ha nem zargatják rendszeresen. A Gabo féle novellám hetek óta görgetett szerkesztését is majdnem megcsináltam, volt az már szargalacsin, Sziszifusz sziklája, most, szinte befejezve az első kör szerkesztést már csak egy egyszerű hólabda, valami csak lesz belőle, hóember, ha el nem baszom. És ha már novella, akkor a macskák traumáját sikerült egy gyerekek mellett (anyaaaa, a Tomi nem adja oda a lego pajzsóóóóóót) egy rövid szövegbe valahogy beleszuszakolnom, persze túlzás, hogy ezzel fel is adtam postán, és szevasz trauma, de legalább szépen összehajtogattam.

Aztán sikerült egy másik módot is találni a feldolgozásra, egy hete jelentek meg az ablaktól látótávolságra, de nem etetőtávolságra a kismacskák, egyértelműen gazdátlanok, de már egészen életképesek, azóta járok le minden reggel etetni, kicsit lopva, félve, valaki elkap és lebasz, és fogadalmat tettem, azaz most, itt ezen a helyen teszek fogadalmat, hogy ha sikerül elküldenem végre a szerkesztést (ide beszúrom, hogy igaz, csak pár oldal a sztori, de olyan szintűek a gondjaim, hogy annak idején így kezdtem bele: “Ó, látok egy képet, látok egy szituációt, a jelzőket, a pillanatot, ez az én vízióm, ez a novellám vége, gyorsan le is írom.”, és most ide jutottam:”Hát. Lehet, egyszerűen ki kellene a picsába törölni azt az utolsó bekezdést.”), akkor elkezdek embereket keresni a környék Facebook csoportjában, akikkel együtt valamit tehetünk a macskákért, és a valami alapszinten az ivartalanítás, deluxe szinten pedig a gazdásítás.

Mai felvétel, a képen négy macska van, két cirmos, egy fehér, kicsit maszatos fülű és egy szürke, akin mintha fehér melír lenne, pl. éppen a fülén. Ha bárkit érdekel macska, írjon. Találkoztam már egy nagyobb cirmossal, talán az anyjukkal, meg egy feketével, aki már télen is át-átvonult a parkon, akkor még a szintén süldő testvéreivel, a hóban játszottak, aztán eltűntek. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen közel van egy macskamenedék, ahol néhány kidobott szekrény és szteppelt paplan össze van pakolva, de azt nem látom, ételt más is kitesz-e, vagy csak én, használva egy egykori macskaszerető ember régi építményeit. Zegzugos a hely, csattanó maszlag és parlagfű, némi egyéb gaz védi.

#340

Megvolt a nyaralás. Éppen az volt benne a rossz, amire készültem, és ennek köszönhetően észre tudtam venni a jót. Nem is. Ennek köszönhetően észleltem a jót, abba tudtam kapaszkodni, és végig tudtam csinálni az egész rettenetet. Azaz néha csak úgy csinálódott.

Azt tudtam, hogy ha apósom szervezi egy kis horgásztó mellé, akkor ő horgászni fog. Ezért megy oda. Rendben. Anyósom pedig ismerem, ő főzni fog, mosogatni, rejtélyes dolgokat csinálni, amik mind elviszik, elveszik az idejét mindenféle szociális tevékenységtől. Ez is rendben. Azt is tudtam, hogy sógornőm és sógorom teljes energiáját el fogja vinni az ő két gyerekük, a másfél éves és a hat éves. Oké. Arra is számítottam, hogy I. át fogja aludni a napokat, és csak módjával fog becsatlakozni bármiféle közös tevékenységbe. Nevettem, amikor T. felvetette, hogy majd üljek be valahova egyedül kávézni, igaz, én akkor még Fleur széket és Coca-Cola napernyőket vizionáltam, mint lehetséges helyszínt.

Úgy terveztem, hogy egyszerűen a tén, hogy ott egy másik tér, a vidék, a távolság, ez valamit adni fog, elvesznek jelentősségek, amik a lakásban megkerülhetetlenek, hátra lesz hagyva a szétválogatatlan gyerekruha és az újra meg újra támadó hangyák sora, nem fognak tudat alatt szorongatni sem ezek, sem a többezernyi apróság, mint megoldandó ügy, és ez máris jó.

Minden pontosan így történt, a horgászás, az anyósom teljes és rejtélyes elfoglaltsága még azon a napon is, amikor ebédre pizzát rendeltünk, vagy amikor étteremben ettünk, a szepaszorongó másfél éves, aki nem engedte el sógornőm egész héten, I., aki három napig rejtélyes betegséggel küszködött, lázas érzéssel, folyamatos alvással, szenvedéssel. A felhalmozott ruhakupacok, a lomtalanításra váró, szétesett főnöki székek és egyebek tényleg eltűntek, és éreztem némi szabadságot, ez adott erőt, hogy elviseljem a látszólag remek szállást, ahol semmi, de semmi nem nyújtott lehetőséget családi időtöltésre, kezdve a kert végén a horgásztóval, ami azonnal mély volt, ellenben fürdeni nem lehetett ott, folytatva a kerttel, ahol nem fért el egy tollasozó páros sem, viszont lejtett a tavacska felé, nem utolsósorban az üdülőteleppel, ahol semmi nem volt, csak nyaralók, a falu negyedóra séta a főút mellett, járda híján a bicikliúton. Tehát a napok egyik fele valahogy elmorzsolódott, a gyerekek tengődtek, az unokatesó Playstationozott, három éves kora óta tolja, így ért hozzá, az én gyerekeim a rohadt kontrollert sem tudták kezelni, így voltak órák, amikor a programjuk az volt, hogy mások játékát nézték. Mentem volna bárhova, menekültem volna a nyaralóból, de a távolság miatt ez azt jelentette, hogy legalább egy órára felügyeletet kellett volna szereznem az ikreknek, hogy egy fél órácskára beüljek valahova, és a fenti választékból leginkább sógornőm ért rá, akivel nem volt szívem ezt tenni. Cserébe inkább próbáltam az ikrekkel mozogni, bóklászni, de a tűző napon séta sokszor elvette minden kedvüket, és keserves volt rávenni őket bármire. Szerencsénkre végül 4 nap is elmentünk valamerre délután autóval, és habár a szabadstrand tíz perc után drámával ért véget (Tomi kagylóba lépett, és visított, vergődött, nyilván jogosan, viszont némileg túlérzékenyen), a szarvasi gyógyfürdő végül tökéletes lett, és a tavaly még zokniban strandoló ikrek a méteres vízben a felszín alatt úsztak, én pedig pakoltam el a boldogságot, a büszkeséget, mint a teve púpjába a tápanyagot, hogy aztán mind elhasználjam a macskára.

Második nap találkoztam vele, az egyik fiammal mentünk be felderíteni a terepet. A macska a főtérnél ácsorgott, vékony volt, fiatal és nagyon viselős. Kicsit aggódtam érte, mert ki tudja, mi lesz egy ilyen macskával egy faluban, de rövid volt az időm, Marci fáradt volt, álmos, nyűgös, mentem tovább dolgomra. Másnap volt az egyetlen alkalom nyaraláskor, amikor egyedül mentem el valamerre (futást terveztem, megalkudtam volna a Fleur székkel is, de nem jött össze), újra be a faluba, vásárlás címén, akkor találkoztam másodjára a teknőcszín macskával. Egy picit meg is tudtam simogatni, találtam a táskámban némi macskacsemegét, egy elkóborolt sziámi miatt hurcoltam magammal már hetek óta, az is egy ilyen trauma, pontosan ilyen, elő is hívodott, rá is rakódott a teknőc történetére, együtt, két macskányi súly nyomta a mellkasom onnantól. (A sziámi feltűnt az itthoni közösségi kiskertben egyik reggel, szintén meg tudtam érinteni, aznap délután láttam, valaki keresi, soha többé nem találkoztam a macskával, azóta is hibáztatom magam érte.) A hasas teknőcmacska nem is egy macskányi teher lett, hanem sok, egy felnőtt és ki tudja, hány kölyök, ők onnantól kísértettek, csalogattak, menjek vissza, oldjam meg, tegyek valamit, ez így nem jó, egy ilyen kis törkeny jószág, aki az utcán megeszi a macskakaját, az kóbor, negyven fok van, meg fog halni, mind meghalnak, miért hagytam, miért, miért, miért. Számtalan képet láttam magam előtt, egyik rettenetesebb volt, mint a másik, hajtott a kényszer, be kellett menni megint a faluba, valahogy rávettem a fiúkat, van játszótér, hurrá, menjünk oda, bementünk, útközben még el is áztunk, de a kisboltban vettem jégkrémet, macskakaját, és az alutálcást kitettem valahova arrafelé, ahol a macska feltűnt. Ez harmadnap volt, de a teknőc már nem volt sehol, akkor már biztos voltam benne, megszült, ez most zajlik, most történik, minden szörnyű kép, próbáltam kerítésen benézni, a tér sarkán egy ház elhagyatottnak tűnt, ott élhet, ha ugyan él, élnek. Negyednap a három rám hagyott kisfiút vittem be a faluba, és a tálcás ételből éppencsak egy kis falás hiányzott, és nem tudtam befejezni a történetet, azóta sem tudom.

Ezen a negyedik napon tényleg a szarvasi fürdő képei tartották bennem a lelket, az örökös gyerekfelügyelés, a teljes önfeladás, igényeimről lemondás sem volt pihentető, de ha magamra maradhattam pár percet (többet szinte soha, nem volt elég tér, nem volt nyugalom), akkor előbukkantak a macskakísértetek, hogy mit nem tettem meg, mi múlt rajtam, mit rontottam el. Az egyik mélypont akkor jött el, amikor üres volt a kert végében a stég, kiültem oda, és elsírtam magam, hagytam száradni, de még vizes volt az arcom, amikor a szomszéd nyaralók a bal oldali nádasból érkezve áteveztek a stég előtt, és akkor ragacsos, nyilvános arccal arra gondoltam, hogy a kurva anyátokat, nektek is most kell erre jönni. A másik mélypont az volt, amikor kimerülten feküdtem a forró sötétségben, a gyerekek végre aludtak, más lehetőségem nem volt, csak olvasni, de már nem tudtam figyelni, lekapcsoltam a Kobot, és rögtön ott tekeregtek körülöttem a macskák, akkor arra gondoltam, legyen már vége, elég, ez nem elviselhető, ennél minden jobb.

Végül hazajöttünk, a falun áthajtva még nagyon figyeltem, hátha látom a kis teknőcöt, de nem, azóta mosok, azóta keserves minden szociális interakció, volt egy podcastfelvétel, ahol zavarosan, fókuszvesztetten beszéltem, volt alkalmam elmenni egy régi baráttal pár órára, matinéfröccsözésre is, vele jó volt, de az odaút, a hazaséta mind térdig érő vízben nehezen mozgás, ma már dolgozni is bejutottam, fél napra, mert tart még az oviszünet, most itthon ülök, a fiúk a poszt megírása alatt ezerszer szóltak hozzám, és kértek valamire visszajelzést megoldást, figyelmet. Én meg siratom a macskát és a kölykeit, nem is tudom, mit, és arra jutottam, itt az ideje a segítség kérésének, szakemberhez fordulásnak. Azt akarom hinni, valahol egy lehetőség ez bennem, ez az önkéntelen befogadás, a kísértetek megidézése, és félnék lemondani róla, attól tartok, rosszabb ember lennék, de segítség kell, hogy a kísértetjárás helyett vagy mellett ebből legyen valami, ami. Ami valami.

És nagyon-nagyon szeretnék úgy egyedül lenni, hogy nem csak magamra maradok a dolgok sokmacskányi súlya alatt.