#378

Nem volt könnyű ez a karácsony, már csak a maszk miatt sem, mert bóklászhattam volna, amikor eljött a szabadság ideje, de a legjobb maszkkal, párátlanítóval sem látok egy idő után, és már gyűlölöm a homályos kis buborékom, amit beleheltem, jó lenne mást is látni, mint a nagy semmit, felette keskeny sávban a járókelőket. Meg aztán eleve nehéz volt.

Nagyon szeretek ajándékokat venni, megtalálni őket, elsétálni az antikváriumig, ami a térképen olyan közelinek tűnt, hogy inkább a személyes átvételt kértem, aztán mégis másfél óra lett, miközben a privát kis cirkoruhámban hatodszor inhaláltam ki, majd be ugyanazt a párát. Jó volt elmenni a méregdrága Lego robotért, aminek tényleg nagyon örültek az ikrek, de már csak áll a sarokban, én viszont ahányszor ránézek, az egyébként nem is olyan messzi, mégis ismeretlen utcára gondolok, ahol egy csatornához illesztett wc kagyló várta a sorát, lefotóztam, egysoros verset is írtam róla, ezt: A tél szarik bele. Így, időmértékkel. Odafelé csak néztem a wct, hazafelé, már a nagy dobozzal a hátizsákomban lefotóztam, addig izgultam, jaj, addig el ne vigyék. Boldog voltam, nem vitték el éppen akkor.

Íme:

Aztán amikor csak Tomival mentünk kézműves szaloncukorért, Marci megint hisztizett, makacskodott, végül egyszerűen otthon hagytam I.-vel, I. nem szeret eljárni sehova, otthon szeret lenni. A furcsa cukrászdában valami zene szólt, elvarázsolt, megkérdeztem az eladót, mi ez, de inkább blokkolt, egészen meglepett, amikor kifelé menet még utánam szólt, hogy megnézte, Depeche Mode, én meg, a hülye fasz, még okoskodtam, aha, akkor biztos valami újabb, mintha értenék a Depeche Mode-hoz, de a csajt nem érdekelte, meg amúgy is gyerekkel voltam, akkor az ember megszűnik őnmagában létezni, anyuka lesz, engem is mindig arról ismernek meg vadidegenek a játszótéren, hogy ott vannak velem az ikrek, na, hát most még ez sem volt, tökéletes volt az álcám, a szaloncukrok finomak voltak, kivéve a felnőtt, a konyakosmeggyes, az a négy szem, amit vettem aranyárban, mert minden darabja megtört, a konyak kifolyt ragacsként, ilyen ez a felnőttlét, egyébként a Heaven volt az a zene. Új, mi? 2013.

Nehéz volt akkor is a karácsony, és fejben egy ideje már hosszan panaszkodtam fürdés közben, akkor éreztem meg, hogy ebből végre poszt lesz, végre elkezdek leírni dolgokat, amikor rájöttem, hogy minden, amiért panaszkodom, a fejemben történt. Elő akartam ráncigálni megint a márciusi elvonulásom, amire olyan régen vágytam, de már megmérgezett a vírustól rettegésem, a nyaralásom, amit megmérgezett, hogy lejöttek egy előző nap még lázas gyerekkel rokonok, a karácsonyt, amikor beadtam a derekam, és távolságtartó családtagokkal zárt térben maszk nélkül töltöttem 2 órát. Rágtam ezeket a fájdalmas kibaszásokat, amiket osztottak nekem, amiket kaptam, és aztán rájöttem, hogy márciusban nem lettem beteg, a nyaralás után nem volt beteg senki, eltelt 6 nap karácsony óta, és senkinek nincs semmi baja. Csak nekem. Nekem március óta vannak tüneteim, folyamatosan, odaképzelt gondok, hőemelkedések, torokkaparások, annyiszor képzeltem oda azt a néhány vonalat arra a sziklafelületre, hogy lassan mind valóságossá vált, napról napra mélyült, kirajzolódott valami érthetetlen ábra, talán betűk, titkosírás, és ma itt ülök lerongyolódva, rettegő, izzadt, felriadó éjszakákkal, örökös torokkaparással, fejfájással, és nagy eséllyel szépen kibomló refluxom lett, és meghíztam, és rendszeres a szívdobogásom, keveset mozgok, de ezt nem köszönhetem senkinek, nem mintha köszönném, csak rákenni sem lehet senkire.

Elárult a testem, és én is elárultam őt, és már nem tudom ki kezdte, de ahogy a gyerekeimnek is szoktam üvölteni, amikor jönnek ezzel a hülye dumával, hogy a Marci elvette, a Tomi meglökött, hogy gyerekek, én leszarom ki kezdte, lehet pampogni, csak azt találjuk ki, mi a megoldás. És akkor a gyerekeim, mindkettő, vagy legalább az egyik elmélyülten néz, gondolkodik egy ideig, magába fordul, aztán általában tényleg csak az egyik megszólal, hogy anya, csúnyát mondtál. Csúnyát mondtam, igen, sajnálom, de mérges voltam.

Vannak megoldások, például a márciusban kapott Xanaxra kicsit rájártam, módjával, mert a testem gyenge (ha már a lélek is), egy levél fogyott el eddig, az azért nem olyan sok, 10 szem. És néha iszom, de azt sem bírom, ott van ugye a reflux, égő érzés evés után azonnal, alkoholt meg ugye ne is feszegessük, de azért pl. ma is ittam, egy fél üveg Hoggys almacidert, ami bő egy deci, és most kevertem egy sportfröccsöt, az egy deci bor, kicsit Hajnóczys ez a számolgatás, ő mondjuk bele is halt, engem majd a reflux és az aranyér visz el, nem valami elegáns Szent Mihály lovai, amolyan öszvérek vagy inkább hámba fogott, szanaszét tartó macskák. (Tudom, hogy az a ló nem állat, a rock’n’roll meg nem egy tánc.)

Apámnak amúgy lett kijárós gondozója, januártól heti kétszer. Máris megérte sokat dolgozni, lett helye a pénznek. Hozzájuk nem mentünk ki karácsonyra, tartom a távolságot, ahogy mindig is tartottam velük, sem el örökre, sem közel hozzájuk, hosszú száron, messziről. Anyám néha felhív, panaszosan, hogy nem hívom, elfogadták Szilvit, a gondozót első látásra, ez csak egy mondat, egy sornyi vers, de nem is olyan fontos, mert anyám már lehalkított hangon mondja, hogy Gabika, a Petike (középső öcsém) mondta, hogy nem válaszoltál neki az üdözlőlapjára. A messzi távolból próbálom visszaidézni, mit nem tettem már meg megint, Petikével, aki amúgy elmúlt negyven, és kutyás kommandós volt fénykorában a TEK-nél, egy éve nem találkoztam, és bevillan, hogy csak a Messengeren küdtem vissza csillogós gifet, a Viberre nem, hát anya, majd válaszolok, ezek a dolgok is mind elrendeződnek, elfogy a sportfröccs, eliramlik az élet, és amikor az idei karácsonyra gondolok vissza, akkor majd egy wckagyó lesz meg a szekrény aljában rendrakáskor megtalált IKEA konyharuhák, amit anyáméknak vettem ki tudja, mikor, de most meglettek, és a legnagyobb öcsém elvitte hozzájuk, kimosták, és jó, mondja, anyám a telefonba, mert mind a négynek egy kicsit más a mintája, a kék kockák, és ez bezzeg erős anyag, tartós, kibírja majd az időt.

 

#377

Fölöttébb kellemetlen témák lesznek itt. De tényleg. Én szóltam.

Az úgy volt, hogy péntek reggel az egyik gyerek fájlalta a torkát, persze mindent lefújtam, felkészültem az apokalipszisre, de már délben nem volt semmi baja, néha köhhentett, de kb. naponta hármat azóta is. Mindegy, takarékra az egész élet, megint lefújva az ovi, alig jártunk, én már nem tudom, mit gondolnak rólunk, de mivel sosem jutunk el oda szinte, így mondhatni történhet ez egy másik galaxisban, egyelőre nincs hatása ránk. Eleinte csak a gangra mentünk ki, aztán vasárnap ki a parkba, ahol alig van valaki, ha van is, akkor rajta kívül nincs senki, rajtunk kívül sem volt, csak a varázsfa, egészen egyben még, csak egy kicsi kerti bútort tépett le valaki meg egy ólomkatonát. Akkor már 2 napja tünetmentes a gyerek, én pedig egészen boldog vagyok, mert előző este életemben először igénybe vettem egy aranyérkúpot. Hát így. Tudtam persze, hogy valami nem oké, de annyira azért oké volt, hogy ne kelljen róla beszélni, márpedig amit nem mondok ki, az nincs ugye. Aztán szombatra annyira nem oké lett, hogy úgy mérlegeltem, a patikában töltött öt perccel nem veszélyeztetek senkit, tehát átélhettem, hogy egy idegennel, akit szintén maszk takart, a végbelem állapotáról diskurálunk, vagy a maszk, vagy az egész miatt, de egészen könnyen ment, objektíven, hát mondjuk másképp nem is lehet. Szóval futkároztunk magunkban, a gyerekek a sárban csúsztak, én kacagtam, aztán egy óriási kutyaszarba léptem, onnantól a gyerekek kacagtak, de egy kicsit én is, ez van, jöhet a nagy szerencse, a cipőm meg majd letakarítom. Ez csak egy kis szar.

Aztán felhívott az öcsém, hogy otthon, a szüleimmel nagy a gond, apám, aki hónapok óta nem jön ki a lakásból, ücsörög, meséket néz, befelé vonul, egyre beljebb, már nem áll meg mindig a lábán, elesik, anyám nem tudja felemelni, a múltkor három órán át feküdt a földön, mire segítséget kaptak, és valahogy felállították. Eleve nem járok hozzájuk fél éve, hiszen az ikreknek hol ez van, hol az, ha apámnak elviszem a koronát, meghal, bár más családtagot ez kevésbé zavarj, és mentek, tehát lehet, nem hal meg, vagy nem vitték el neki a koronát. Szóval három óra. Mit tegyünk?

Azóta a másik gyerek betaknyosodott, végképp feladtam, hogy az elkövetkező napokban, hétben bárhova eljussak, maximum a park, ha rajtunk, felnőtteken semmi nem jön ki. Így a szüleimhez nagy eséllyel nem jutok el, akkor hogy? Eszembe jutott egy régi ismerős, akivel sosem voltam úgy igazán jóban, csak messziről konstatáltuk, hogy jóban is lehetnénk, de másfelé élünk térben is, szívben is. Most ráírtam, telefont javasolt, ilyen területen dolgozik, hosszan beszélgettünk, jól esett, jó ember. Ért az ilyenekhez. Nem szégyelltem előtte semmit, nem csak objektíven, de szubjektíven is meséltem, adott egy kontaktot, aki vállal segítést, kimegy, és tényleg ért hozzá. Tényleg. Szégyen nélkül meséltem, mik vannak a szüleimmel, azt mondja Zs., amikor a földön fekvésről hallott, hogy ilyenkor általában a szomszédot szokták megkérni. Ilyenkor. Szokták. Hát így. Öcsémnek továbbadtam a kontaktot, kicsit rágódtunk, aztán leültem egy pohár bor mellé lazítani. Öcsém hív, feldúlt, hogy mama nem akarja elfogadni a segítséget, minden rendben, jól elvannak, csak ha papa elesik, akkor van gond, de majd kihívják a mentőt, a tűzoltót (így, komolyan, ezt javasolta a háziorvos), öcsém kiabált vele, hogy mit gondol, mi lesz két hét múlva, egy hónap múlva, onnan tudom, hogy kiabált, mert amikor ezt mesélte öcsém, én is kiabáltam öcsémmel, mintha anyámmal tenném, együtt kiabáltunk a jelen nem lévő fantomszüleinkkel, akik meg sem hallanak minket, apám már befelé vonul, egyre kevesebbet tud a világról, amikor már közel az ideje vége, úgy fog sírdogálni, akár egy csecsemő, csak úgy bele az egészbe, ami ő maga, anyám kezd teljesen megsüketülni, de nem akar tudni róla, amit nem nevez meg, az nincs, tehát már jó ideje nem mond ki semmit. Papa is jól van. Csak ha iszik, elesik. Ja vagy úgy. Ez új. Új volt öcsémnek is, de persze régi az egész, amióta az eszünket tudjuk, így van, előtte is így volt, olyan sokáig, hogy el kellett telnie negyvenöt évnek, és egy világjárvány kellett hozzá, egy koszos kis lakásba bezárkózás, magam felemésztése, hogy végül legyűrjem az alkoholizmustól irtózást, és magam is eszközként használjam a piát.

MIndegy, a segítőt keresztültoljuk, el fog menni, ki fog járni, ha most el is utasítják, hamarosan már nem lesz más lehetőség, aztán már ez sem, és az én lelkem nem fáj, nem sajog a szívem, amikor hozzáér ez a gondolat, nem érzek mást, csak mintha egy kemény vart nyomna meg valami idegen test, koppan rajta, karcolja, és csak a hangját hallom, ez biztosan nem rendjén való, ez a közöny, ez az objektivitás, vagy csak így hatékony igazán. Néhány napja a fürdőben elgondolkodtam, mikor lesz alkalmam, módom újra írni, hiszen volt egy történet a fejemben, de akkor a tükör előtt, ahogy néztem a piercing lassan benövő helyét, bevillant, hogy habár sokat forgattam a fejemben azt a történetet, de nem emlékszem rá, elveszett, már nincsenek történeteim, és kapálózni kezdtem, valamit vissza akartam idézni, hiszen emlékszem, mennyire szerettem forgatni azt a történetet a fejemben, és végül tényleg meglett, a demenciáról szól és még másról, szép lesz, spekulatív fikció, egyszer leülök, megírom, még az idén, úgysem megyek sehova, csak a parkba.

 

#376

Sok téren éreztem magam gyengének, alulteljesítőnek, sőt imposztor-szindrómásnak, tehát amikor a cégnél megkérdeztek egy új posztról, több macera, több felelősség, több pénz, akkor első körben elájultam, hogy ők mennyire hisznek bennem, amikor én magamban nem, második körben kis gondolkodás után elvállaltam, hiszen ideje villantani, ha már ezer feladatnál szarnak érzem magam, nyilván az a villantás, ha ezeregyben kezdem el szarnak érezni magam.

Ez már fut pár hónapja, igyekeztem komolyan dolgozni, azt hiszem, valamelyest sikerült is, de ennek köszönhetően aztán végképp elfogyott a szabadidőm. A betegeskedések lementek oktoberben, novemberben volt egy hányása egyik gyereknek, akkor megint bezárkóztunk egy bő hétre, igaz, hogy a hányás után a gyerek már azonnal evett, és semmi baja nem volt azóta sem, és igaz, hogy ugyanez a gyerek notórius kajalopónak bizonyult, amiben elképesztően kitartó, de nagyon béna, mert például mindenütt otthagyja a papírt vagy egyéb nyomot, így derült ki, hogy a barnacukros zacsiból bele-belemarkolva lopja a cukrot, ami lehullott, az a talpam alatt sercegett a konyha kövén, márpedig alig használunk cukrot – egyébként én persze megkérdeztem őt, tagadta, szerinte az nem is cukor, akkor drámaian felvettem egy szemcsét valahonnan, ahol szerintem nem tapostunk még rá, és megnyaltam, így szokták a zsaruk a droggal is, milyen egyébként az íze a heroinnak vagy bárminek, amit megnyalnak, és tudják? A barnacukor édes volt. A gyerek vallott.

Szóval elég feszesek a napok, kiveszek két nap szabit, és csinálok három nap túlórát, viszont újra edzek online, és egészen jó.

Ellenben szombat este csomókat fedeztem fel az öregebbik macska nyakán, pici dudorokat, eleve kerestem, mert a nyakán hátul már találtam egy sebhelyet, egy vart, és olyan furcsa volt a macska tekintete, olyan befelé néző, mint egy újszülötté, egy közeledőé, egy távolodóé, szóval mindent tudtam azonnal, és a net csak ráerősett, nyakon sebek, fehér szőr, tehát laphámrák. Szombat éjjel alig aludtam, a macska nem akart odajönni, nyilván mert csak piszkáltam a nyakát, vasárnapra egészen kibomlott bennem a rettegés, a mélységes depresszió, a kimerültség, a mindenek feletti szomorúság, kicsit dolgoztam, délután elkezdtem inni. Nem nagyon, habár eszköz nekem az alkohol, de nem tudok sokat inni. Ittam egy félig töltött pohárnyit a borból, leültem, elkezdtem a céges értékeléseim megírni, lassan elfogyott a fél pohár bor, alig haladtak az értékelések, olykor elsírtam magam, búcsúztam a macskától, aki mellettem, az emeletes ágyon feküdt, nem tudta, hogy ő már haldoklik, csak érezhette, én tudtam, még az ő terhe is rám pakolódott. Sírtam a bortól, sírtam, hogy ajándékot kaptam a cégtől Mikulás címén, egy könyvutalványt, mindenki azt kapott, akinek van gyereke, tudom, mert én vettem meg mindenkinek. Sírtam, hogy egy zacskó arany csokieurot hozott a Mikulás, és én lassan elropogtattam mindet, fogamhoz verve a garast, megettem mindet a nagy szorongásban, szomorúságban, sirattam, hogy egy kurva zacskó aranypénzt is csak akkor kapok, ha én magam veszem meg családi Mikulásként. Írtam azokat a rohadt értékeléseket, és egyre több lett az elgépelésem, de én becsülettel visszamentem, a bortól gacsos ujjaimmal, a könnyeimen keresztül javítottam a hibákat, mentettem a formot, toltam be a céges adatbázisba, azóta sem mertem megnézni a saját mentésem, félek.

Másnap reggel felhívtam az állatorvost, I. kapott időpontot, még éppen befért előtte, hogy elmenjek feladni a maradék céges Mikulást a postán, és az utcán is sírdogáltam, ne sírjatok maszkban, szar. Hazamentem, és letudtam a projekt napi meetingjét online, utána jött volna céges heti, de én késtem, mert a macskát, a haldokló, rákos macskát próbáltuk betenni a macskahordozóba. Tudtam én, hogy ez nagy balhé lesz, öt éve nem volt állatorvosnál, akkor volt időpontunk, megpróbáltuk betenni a hordozóba, de amíg elkaptuk, és vittük, lehugyozta az egész konyhát, végül lemondtuk az állatorvost, és egy kijárós doki jött ki hozzá néha. Szóval második kísérletre elkaptam azt állatot, aki meglepően kevéssé volt ekkor méltóságteljes haldokló, ellenben annál inkább volt egy sugárban hugyozó macska, de szerencsére számítottam rá, a kövezetet kellett csak mosni, meg sajnos később észrevettem, hogy néhány sálra is jutott a fogason, és ott a kabátom is, gyanús, nagyon gyanús, hát ment az is a mosásba rögtön. A macska a hordozóban I.-vel el, én a hugyot mosom fel, az ikrek a szobából kiabálnak, kijöhetnek-e, közben vár rám az egész cég, hogy meeting, elindítottam a mosást, leültem a gép elé, és csak befelé sírtam, mert elképzeltem, hogy a böhöm nagy állat kiszabadul a hordozóból, elszalad rettegésében, rákosan, soha vissza nem jön, elhagyottan fog meghalni, szóval na.

Még tartott a meeting, amikor I. megírta, hogy ez biztosan nem laphámrák, ellenben bolha. Lehet mosni, takarítani. Az ikrek közben a másik szobát verték szét, én egyszerre voltam megkönnyebbült és megszégyenült, lement a meeting, az egyik értékelést már át is adtam személyesen egy kollégámnak, mondhatni barátom, mert amikor elküldtem neki, valamivel rövidebben ugyan, de vázoltam, hogy sajnos ez az értékelés miféle nehéz körülmények között keletkezett, mondhatni, csak eszköze voltam, nem ura a helyzetnek, de sebaj. Örült, és én is, hogy ha már valamiért, legalább egy ilyen cégért hajtom szét magamat. Azóta mindig megy a mosógép, és láttam, tényleg jöttek ki bolhák a macskából, és első nap nem simogathattam meg, ez nehéz volt, de eltelt a nap, és ma, ha megint odajön hozzám éjjel, már megdögönyözöm azt a lomha, hét kilós testét, ezt mondta az orvos, hogy ennyi, és igazából fasza dolog egy könyvutalvány, és egyáltalán nem olyan nagy baj, ha végre tudom, mit is akarok, és azt megkapom magamtól néha.