#307

Arra van időd, amire szakítasz. Ez tényleg remek mondás, mert én pl. szakítok, ha el akarok menni a csomagautomatához, ami nem esik útba, de egyetlen opció volt átvenni a csomagot (a Magyar Posta nem hozza ki, emiatt az utóbbi hónapokban, ha bementem értesítővel, másfél kibaszott óra volt kivárni a sort a Nyugatiban, lábon kihordott államcsőd), pl. ilyenkor lógok a munkából. De ez ugye egy döntés, az enyém: dolgozom szépen, vagy rafináltkodom. Továbbá írok vagy alszom. Ugyanennek variánsa az írok vagy figyelek arra, mit mondanak nekem a gyerekek. Csak ez enyhén horrorisztikus szövegnél nem olyan komfortos nekem: “Laci lassan lenyalta szája széléről az odafröcsent vér, Marci, nem, nem, először mindig megkérdezzük a bűnözőt, megadja-e magát, ne bántsd a tesód azonnal, előbb beszéljétek meg, majd ujjairól is leszopogatta.” Mondjuk ez eléggé hipotetikus, mert nem hagynak annyi ideig nyugton, hogy érdemes legyen bármi elmélyültbe belekezdeni, de egy ideális világban ez történne Lacival, Marcival, Tomival, anyuval. A vér leszopogatása.

Most is játszanak, börtöncella és rendőrök vannak a sztoriban, sokan meghalnak, Tomi tegnap hazafelé sétálva gyönyörködött a Klauzál térben, milyen szép így a sötétben, és ha meghal, akkor legyünk szívesek, oda temessük, és a játszótérre mutatott.

Én meg hát na. Kijött a novelláskötet, érkeztek kritikák, egyrészt nagy meló volt feldolgozni a jókat, szerencsére ez volt több, ami nem volt jó, az sem volt rossz, inkább csak annyi, hogy valakinek nem ez jött be a kötetből. Viszont annyi visszajelzést kaptam, hogy van olvasója annak, amit én szeretnék, amiben vannak vért lenyalogató Lacik, de közben szeretnék (remélem, tudok is olykor) sűrű, lírai szöveget, ritmust, egymással találkozó, elkanyarodó jelentéseket belepasszírozni, szóval túl felhőbaszó, lilaködös dolgokat egy űrhajós sf olvasónak. De úgy tűnik, ez butaság részemről, mert nem sf olvasó van, hanem olvasó, aki sf-et is olvas. Legalábbis van ilyen is.

Járok most egy feminista írói workshopra, nagyon inspiráló, egyrészt van a héten direkt arra szánt idő, amikor az írás a téma, igaz, nem én írok, de beszélünk róla – és néha van pici kreatív feladat is, aminél gyakorolhatjuk a megosztás nemes erényét.

Engem egy versátiratra inspirált, valamint a megosztás nemes erényének további gyakorlására, hát íme:

A konyhaablak poétája

Fiatal volt. Épp elmúlt hetven.
Egy jól karbantartott negyvenes.
Huszadikán már nem volt pénze.
Fizették. A férje jól keres.

Szeretett férfit, nőt vagy macskát.
Szült. Nem szült. Nem bánta. Tán bánta.
A szívben ébredő virágot
Nőnap megkapta celofánba’.

Virrasztott életet, halált is
Gyerekeknek, betegnek őre.
Máskor, más útján a világnak
nagy dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos gatyák mellett
szűk volt a tér, amit láthatott,
káromkodott vagy fütyörészett,
és lemosott néhány ablakot.

Az eredeti:
A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.