Távirati stílusra van csak időm, mert főzök, mert fürdök, mert I. végre itthon van, és még bírja ébren, szóval milyenek a napok mostanság? Kibaszottul kemények. Nehéz már pár éve az élet, azaz inkább úgy helyes: folyamatosan vannak nehézségek. A mostani időszak azért durva számomra, mert a két szélsőérték sokkal messzebb van egymástól. Olyan erős boldogságokat élek meg nap mint nap, amit már régen nem, és régen volt az is, hogy ennyire stabilan jutott minden napra valami őszi napfény erejű tiszta szépség. Egyre erősebb és jobb a kapcsolatunk a fiúkkal, egyben a családdal is, ami a fene tudja, pontosan mi is, mikor mi, néha csak mi hárman, máskor négyen, megint máskor befér oda más is. És néha egyedül én.
Viszont sokkal jobban meg tud gyötörni a dolgok hiánya. Amikor gyűlölettel néznek rám a fiúk, amikor ütnek, harapnak, amikor kiborulnak, földön fetrengenek, amikor ezredszer is, amikor századszor sem, amikor nagyon egyedül érzem magam velük, mert őrmesterré kell válnom, amikor kiborulok, mert úgy érzem, ezt direkt csinálják, bántani akarnak, fájdalmat okozni (nem a harapással). Persze nem, és persze elmúlnak ezek, de minden napra jut. És amennyire ők átengedik magukat az érzelmeknek (azért, mert még nem tudnak másképp tenni, most tanulják, hogy ezek vannak, hogyan kezelhetőek, meddig tartanak, hogy hatnak másra stb), úgy engedem el én is magam. Ma már kétszer zokogtam a kimerültségtől, kudarctól, de vannak ennél nyugodtabb, kevésbé megrázó napok, szerencsére sok.
Jó lenne írni pár konkrét dologról, például a fiúkról (egy apróság, hol is tartanak ők most: a múltkor rájöttek, hogy én is csiklandós vagyok, és ketten nekem estek, hogy viccesen megharapjanak, és remekül szórakoztak, amikor próbáltam megmenekülni a csivavák támadásából), mi velük most a nehéz, hogy kovácsolódnak össze ikertestvérekké éppen, magamról, hogy megy a munka, bármi más – mintha volna más, mintha nem adtam volna most fel egy időre szinte minden kapcsolatom, mert ez a dackorszak teljes embert kíván tőlem, sőt ennél is többet, hiszen sokszor kevés vagyok így is.
Viszont egy apró öröm, nem is apró, de nagyon konkrét: kaptam egy Kobo Aurát, és azóta megsokszorozódott az olvasásra fordított időm, minden altatás előbb-utóbb nyugis olvasgatásba fordul, és utána sem gond, hogy a félhomályos másik szobában olvassak. A podcast mindenféle logisztikai okból hektikussá vált, emiatt felhalmoztam pár elolvasott könyvet, ezért merem ellőni most, mivel hetek kérdése, hogy adásba kerül, de te jó ég, elkezdtem A setét torony sorozatát, és ez mennyire más, mint amit hittem, feltételeztem, és te jó ég, ez hogy lehet ilyen erős, hát megfoghatatlan egyelőre. Ha lesz időm és erőm (azért rendesen leszív, hogy szoptatás közben ilyesmit olvasok), akkor előveszem a Carnivale-t is.
Hosszú távirat lesz ez, ingem-gatyám rámegy. Stop.
nimbusz 