#157

Hallgattam ezt a gyerekdalt, és elszörnyülködtem: hogyan hagyhattam, hogy a csoda érzése elhagyjon? Az az érzés, amikor megyek az utcán, hallgatom a zenét, és minden tárgy, élőlény jól körülírt, pontos, minen lépésem tiszta, erős, kilégzés, belégzés, ahogy lépek, minden ütemben benne van, hogy ez igen, ez az élet, élek-élek-vagyok, most teljesen vagyok, milyen nagyszerű, mennyire egyszerűen itt van.

Sok volt a nehézség, sokszor kellett átlépni az árnyékomon, végül elfogyott az erőm, és rám torlódtak ezek az árnyak, vastagon felgyűrődtek, de most jobb lesz. Jön új munka, jön a gyerekeknek csana, jön a mozgás, a testszégyen felszámolása, jön a több kontaktus másokkal, a több jelzés mások felé, szóval van mit tenni, erre a napra egy kis olvasás, egy pohárka bor, egy sorozatepizód befejezése a terv (múltkor elaludtunk rajta, előtte bele sem kezdtünk, ilyen ez a szünidő).

Mindenkinek, aki idetéved, hasonló csodát kívánok, tiszta lépteket az utcán.

 

#155

Nem csak panasz van, hanem mindenféle más is, de most ez jött. Meg néhány fotó. Azért látszik a megpunnyadásom, már nem olyan élesek, már nincs törekvés a rendezésre, már alig kivehető az is, amiért a fotó készült. De még készülnek. 🙂

IMG_20151205_120438

IMG_20151205_124639

IMG_20151206_141854

#154

Hogy is vagyok mostanában? Egy kis jelenettel tudnám érzékeltetni legpontosabban.

Hiába, hogy tegnap Ivó először életében (lehet, hogy immár másodszor, de az első akkor elég rég volt, és így is egy kanadai favágó egy kezén megszámolható az alkalmak mennyisége) belevágott, és elvitte a fiúkat a szüleihez, így az ölembe hullott nem csak 1-2 szitteróra, hanem 4-5, gazdagon tervezhető, beosztható, amelyeket végül szűkmarkúan kiosztottam, de igen jól éltem fel, szóval csodálatos délután volt, vásárlásokkal, KFC portyával, olvasással, enyhe takarítással, még a podcast posztja is belefért. De hiába, mert ez a kisimítás, simogatás éppen csak annyira volt elegendő, hogy amikor ma elvittem Tomit egyedül (ugyanis állandóan marják egymást Marcival, és marnak másokat is játszóházban, programokon, és hol a egyiknek, hol a másiknak van véresre, véraláfutásosra harapva a teste, rettegés bárhova menni, állandó elnézéskérés, gyomorszorulás, szóval kitaláltunk, hogy külön lesznek néha, hogy legyen olyan idejük, amikor nem kell osztozniuk, figyelmen, tárgyakon, és így biztosan csökken a bennük gyűlő feszkó) a nagy kedvenc zenei foglalkozásra (amelyre csak mi mentünk, de a srác nekünk is megtartotta, és csak nekünk énekelt, és Tomi pengethette a gitárt, míg Szabi akkordokat fogott le, aztán Tomi egyszer csak kisétált az ajtón, én pedig elnézést kértem, hogy nos, akkor úgy fest, vége a foglalkozásnak), aztán hazasétáltunk, hagyva őt bóklászni, faágakat, kirakatokat piszkálni, szóval amikor mindezek után mégis lecsapott a ménkű, és Tomi a hazaút felétől gyakorlatilag a földön feküdt, illetve azzal ugye nem haladt, szóval néha valahogy talpra állítottam, próbáltam előre terelgetni, motiválni, de végül teljes lett az összeomlás, egyik kezemben a DM-es cuccok szatyra (én barom oda is bementem, hátha lekötik a csillogó szarok, de csak feküdt a földön a bejáratnál, hiába jött oda minden eladó, akik két éve ajnározzák őket, és még szaloncukrot is hoztak neki, mondjuk nem bántam, mert a DM padlója kategóriákkal tisztább, mint a Király utca), másikkal próbálom a csúszós télikabátba csomagolt, 15,5 kilós, kemény bakancskájával tiszta erőből rugdosó, kiborult kisfiút tartani, cipelni, szóval amikor Tomi felképelt, és a járdára verte a szemüvegem, hát én elsírtam magam az utcán. Végül valahogy hazajutottunk, de minden kapunyitás (bejárati kapu, lépcsőházi kapu, liftajtó, bejárati ajtó) kihívás volt, letenni az elomló, fetrengő gyereket, nyitni, tartani az ajtót, bevinni a gyereket). Nem tudom, mi volt a baj. Mi volt a baja. Mi indította a kiborulását. Nem volt megragadható pont. Sokszor alakul így a kiborulása. Néha lehet tudni, mi a pont. Nála. Vagy Marcinál.

Szerencsém, hogy tegnap volt ez a pár óra idegkisimító élményem, így egészen jól vettem az akadályt. És a szemüvegnek sem lett baja. Sem később, amikor már itthon verte le egy Duplo kockával, szintén valami apróság miatt felpaprikázódva.

Azokat a momentumokat persze kihagytam a történetből, amikor én próbálok nevelni, okosat mondani, simogatni, magyarázni, néha szimplán csak morogni, néha kiabálni, balfasznak lenni, újra meg újra összevakarni magam, hogy a következő balhénál már megint csak nulláról induljon el a műszer mutatója, amikor kileng, de ez olyan szinten fáraszt és merít le, hogy már az sem zavar, ha idegenek előtt sírok a földön fekvő gyerek felett.

Reménykedem, hogy változik valami, ha végre beszélnek. Most még csak pár szót tudnak, ez is valami, amin lehet parázni, más már másfél évesen gyerekszájas vicceket mondott, itt nálunk ma volt az első mondatkezdemény, apu autó, mondta Tomi a parkoló felé intve, ahol egyszer megálltunk. Amúgy csak autó. Baba, iá, gágá. Biztos, hogy ez engem is igénybe vesz, mert ott a gyerek, azt mondom, forduljon meg, nézzen az ágy alá, ott a kiskocka, és ő fordul, benéz, kiveszi, majd annyit mond egész nap, hogy aaa, a, aaaö, ööö. Meg aa. Vagy AAA. Nehéz kilépni abból a felnőtt pozícióból, ahol a szép, gazdag beszéd kapcsolódik az észhez, az intelligenciához, holott egy kisgyereknél ez nem így van, és később bármi, de tényleg bármi lehet. De azért ott a nyomás, hogy ők ikrek, akiknek a nagykönyv szerint mindig elmarad a beszédfejlődése, és ezen dolgozni kellene, az ikres fórumokon meg ugyanúgy beszélnek a kissrácok másfél évesen is akár. De nem is a más gyereke érdekel. Hanem az eszköz, amely már nagyon hiányzik, nem csak nekem, hanem nekik is. Felszabadulnának egy olyan tömlöcből, amelyet már észrevettek valahogy maguk körül, ha másképp nem, úgy, hogy neki-nekifutnak. És aztán csalódottságukban, szenvedésük során leverik a szemüvegem az utcán.

És ez is nagyon kimerítő, ez, hogy újra meg újra visszajussak oda, hogy nem kellene belefeküdnöm az önsajnálatba (a Király utca közepén persze), hanem tenni kell, lépni, megérteni, nekik mennyire nehéz ez, és milyen teher a Duplo kockával ütni, vagy megharapni a másikat fékevesztett indulatban, nehezebb sor, mint az enyém, mert ők teljesen kiszolgáltatottak.