#322

A fotón az irodaházunk látható, illetve az a kis koszorú, ami hónapokat töltött a ház sarkánál álló jelzőlámpa tetején, rejtélyes okokból, baleset az elmúlt években ott nem volt, már akkor gondoltam, lefotózom, de mindig siettem dolgozni, aztán sz. halála után, amikor nagy szél volt, valahogy csak lekerült a földre. és egy ideig nem dobta ki senki. Aztán kidobta.

Így vagyunk most. Sz.-ről kiderült, hogy a betegsége genetikai, egy időzített bomba volt, amit csak alapos kutatással lehetett volna felfedezni, és akkor sem biztos, hogy lett volna rá más megoldás, mint kicsit óvatosabban járni-kelni immár úgy, hogy tudja, bármikor robbanhat. És ha túléli a műtétet, akkor is csak évekről lett volna még szó. Szintén lábujjhegyen járva. Ha egyáltalán mer. Ezt azért még mindenki emészti. Hogy ez van, így, nincs jutalom a jóért, büntetés a rosszért.

Én ezt ügyesen úgy dolgoztam fel (azaz még folyamatban), hogy némileg mondvacsinált okból nagyon durván belemerültem az önhibáztatásba, elszigetelve magam mindenkitől, vegetálva, csak éppen valahogy elrendeztem a napi dolgokat, amik a szokásos módon voltak nehezek, Marci megint beteg lett, Tomi nem, egyik gyerek oviban, másik otthon, délután mindkettő otthon, elvonulásra nincs esély, sőt külön pörget a határidő, a home office munka, hát megy a Rumini hangoskönyv, Rumini Zúzmaragyarmaton, Datolyaparton, legalább jó sztorik. Végül bevallottam kollégáimnak a bűnöm, feloldoztak a szinte semmi alól, és volt pár percem, amikor úgy mentem az oviba, hogy éreztem, ez most könnyű, de utána eszembe villant, hogy micsoda hülyeség, ez még mindig csak az én ügyem, sz. maradt halott.

Nem tudom elég jól leírni, mi is történt, mert sokszor azt érzem, mit verem itt magam, nem is voltunk barátok, de egyrészt a személye mindenütt jelen van, mivel heti 5 napon 8 órát töltöttünk együtt, közös, nem nagy légtérben, sokszor kommunikálva, és a mi cégünk egy olyan közösség, ami pl. hétfőn nekivág túrázni, hogy együtt sétáljunk és beszéljünk, amiről merünk vagy akarunk, és kimegyek pl. a kiskonyhába, ahol ott a palackprés a falon, amit sosem láttam, csak őt használni, ilyesmi. Másrészt egyszerűen a történet maga az igazságtalanságával, azaz az igazság fogalmának teljes kiiktatásával nem lenyelhető, és nem kiköphető egyelőre, nekem.

Egyébként persze ez csak napi néhány alkalommal van jelen az életemben, nem itatja át, csak itt, ezt a posztot, mert ide öntöm ki mind, ami összegyűlt.

Amúgy a munka, az átitatja, az is egy feldolgozás, hajtottam, mint az őrült, főleg otthonról, úgy telt el az a betegeskedős hét, hogy nem kellett szabadságot kivennem, megvolt a napi 8 órám, persze estébe, éjszakába nyúlóan. De ez rend volt, igazságos. A mostani hét már csak egyszerűen hajtós, és most a szitter beteg, de a jövő hét maga lesz a csoda, mert minden össze fog jönni, nem lesz határidő, csak fizetés, szitter.

És a hét elején végre felmerült az írás, T. segített, szerkesztett, ma a javaslatai alapján megpróbálok egy rövid szöveget gatyába rázni, és elküldeni egy pályázatra, amelytől előre rettegek, hogy eleve visszadobnak, mert nem felelek meg a kiírásnak, és szégyen, szégyen, szégyen. Azért elküldöm. És egy ötlet is az eszembe jutott, mert voltam kimenőn, csodával határos módon ráért három ember egy nap körbekérdezés után, és ittunk, becsíptünk, és mindenki elmesélt valami súlyosat, nehezet, az egyik pedig sztori akart lenni a fejemben, még alakul, de érzem a formálgatás örömét, és ez nagyon jó.

Ami pedig még nagyon jó, az az, hogy az ikrek a legutóbbi tornán, ahova immár másfél éve járnak, végre levették a zoknijukat. Olyan két kisgyerekről van szó, aki csak a fürdéskor hajlandó erre, és a tavalyi nyár egyetlen strandpróbálkozásakor végig zokniban mászkáltak, vízbe nem mentek. Nagy szó ez, a tanár, aki tartja az órát, másnap rám írt, hogy lefekvéskor eszébe jutottak a fiúk, és mennyire jól esett így zárnia a napot. Ilyen nagy szó. Szenzoros érzékenység, idegrendszeri éretlenség vagy valami más, mindegy, mert megtörtént, és örültek neki, és Tomi kérdezte, mikor mehet végre megint tornázni, szóval ami eddig túl sérülékeny felületük volt, amit védtek, az most olyasmivé vált, ami az érzékenysége miatt öröm, izgalom, legalábbis ebben bízom.

A végére pár gyerekszáj. Csak úgy.

T: Ha egy embernek nem lenne se húsa, se vére, akkor pocsolya lenne.
Én: Neeem, nem jó, ha nincs se húsa, se vére, hát mi lenne akkor abban a pocsolyában.
T: Hát sapkaaaa meg …

***

M: A zombi tudod miből készül? Meghalott űrhajósok taknyából. Ezért ha zsepivel megtörlöd a zombit, elájul.

 

#321

Terápiás poszt

Nagyon nehéz ez. Hogy mi volt. Kedden délután váratlanul kórházba került, 8 órás nagyműtét. És nem hittük el többen, hogy ez élet-halál kérdése, nem mertük megkérdezni a másiktól, hogy komolyan az életéért szorítunk. Ha kimondjuk, meghalhat, akkor a végén igaz lesz. Az üzenetet, amit szerda délután kaptam, azóta is újra meg újra megnézem, nem hiszem el. Hiszen kedden együtt ebédeltünk, valaki születésnapját ünnepeltük, nevetett, örült a közös finomságoknak a pingpongasztalon.

Váratlanul történt, talán számított, hogyan él, most többen ezt nézik, mit lehet javítani a saját életünkön, hogy ne történhessen meg, én azt hiszem, nem sokat, inkább azt kellene megtennünk, hogy minél több jót hagyjunk magunk után. Közhely. Mindenki máson rágódik. Hogy ennyire kiszámíthatatlanul csap le a halál, nem másra, hanem ránk. Hogy milyen hátrahagyni a családot, mit lehet tenni előre, hogy egyben maradjon a világuk nélkülem is. És ő maga is hiányzik. Az asztalán még ott a karcos kék műanyag flakon, amibe a tisztított vizet csapolta. A maradék szushiját csütörtökön dobtam ki. Még ott van mindenhol a nyoma, megnyitom a csetet, és pár napja üzent. És én nem is voltam közeli barátja, csak az életünk, a mi közösségünk életének alapvető része volt, oszlop, másnak még többet jelentett, de mi egy ilyen háló vagyunk, végigfut rajtunk a szakadás.

Másnap leültünk az irodában beszélgetni róla, kiadni magunkból, amit érzünk, akik a mentőt hívták, beszéltek az utolsó szavakról, egyik kollégám a műtőig kísérte a családdal, ott köszönt el tőle utolsóként, ezeket el kellett mesélniük, a félelmeinket, a kapaszkodásokat (tanuljunk újraélesztést, legyen szűrés, mozogjunk, szeressünk), aznap este ittunk is egyet, kicsit csak, most mindenki magában rágódik, hosszúhétvége. Néha jó, olyan elmosódott, mint péntek este a bisztróban, nevettünk, csevegtünk, mosolyogtam, hogy na, ő mit enne itt, hogy vigyorogna, nahát, kicsit itt van velünk, mint a filmben Obi Van szelleme-hologrammja. Még szégyellem is magam, milyen gyorsan begyógyult, persze én rögtön kiborultam, sírtam az utcán, ott ért az üzenet, sírtam másnap, amikor bemerészkedtem az irodába, elvonultam a wc-re, abba a fülkébe, ahol legutóbb egy könyv miatt sírtam. Gondoltam, hogy én csak a szélét kaptam el, gyorsan kiadtam az érzelmeim, hát eltompult hamar. Aztán jön egy hullám, és elfog a mélységes bánat, és siratom őt is, de főleg a hátrahagyott szeretteit, akik nagyon-nagyon nehéz helyzetben vannak, erről itt nem is írnék többet, siratom a feleségét, aki egyedül maradt, és önzőn kicsit magamat, aki másképpen, de egyedül maradtam réges-régen, és remélem, ezzel az önzéssel valami olyan pontosan tudok meg, ami majd segíthet annak a másiknak valahogy.

#320

Ma meghalt a kollégám, hirtelen. Nagyon fáj. Nem tudom, mit tegyek, így ide írom. Nem így kellett volna történnie, fontos dolgai vannak. Pótolhatatlan emberekkel van tele a temető. Ő is az.

#319

Azért ennek a frissen szerzett kis energiának gyorsan a seggére vertem.

Múlt hétfőn reggel eldöntöttem, hogy Marci éjszakánként furcsán, recsegősen fújja ki a levegőt, annyira elég furcsán, hogy én mellette felébredjek, hát lássa doki, mielőtt valami komoly felett elsiklok (örök anyai dilemma: a stabil hipochinder, bolhából elefántot csináló szülő leszek a dokinál, vagy az, aki valamire könnyelműen legyint, és végleg elbassza a gyerek életét. nyilván az első verzió a kisebbik rossz, ha már nem tudok más verziót összehozni magamnak, pl. a kompetens, időben és jól döntő szülő megvalósulását), szóval hétfőn fél nap szabi, gyerekek ebéd után elhozva oviból, doki is hallja a furát, asztmagyógyszer napi négyszer, de oviba járhat. Még aznap levél óvónőnek (délben is kellene gyógyszert kapnia a gyereknek, de nem beteg, nem), óvónő továbbpasszol igazgatónőnek, ott ugyanígy magyarázkodom. Aznap este lakásbérlés kifizetés, előtte lázas takarítás nyűgösen. Kedden megyek be ebéd után, Marci megkapja a gyógyszert, menőzik a bayhalerrel, ám Tomi kiborul, zokogva kapaszkodik belém, nekem rossz itt anya, rosszul vagyok, vigyél el, nem vihetem el, megyek vissza dolgozni feldobott hangulatban. Szurkolok magamnak, mert a szerda esti programra készülök egy hónapja, én vagyok a háziasszony, mert az irodánkba gyűlik be mindenki, az írókörösök, csak baj ne legyen, legyen minden rendben. Nem lesz. Szerda reggel Marci ugatva, enyhén krupposan köhög, bokáig beszarok, nane, ez eddig asztma volt, krupp más, asztmagyógyszer nem is megy így, szerda szabi, de a fodrászt ne mondjuk már le, a kruppra úgysincs gyógyszer, csak a hideg levegő. Fodrásznál persze nagyjelenet, fiúk hisztérikus rohama, az én hisztérikus rohamom, végül Tomit elvisszük az oviba, ahol Marci már büszke az új frizurájára, majd hazamegyünk, egész nap kicsattanóan van, rohangál, vidám, én magamba roskadva semmit sem tudok tenni, minden energiám elvitte a folyamatos újratervezés, végül délutánra összekaparom magam, elmegyünk Tomiért, és I. hazajön, átveszi a gyerekeket, este megyek a programra, ami szuper, kicsit becsípek, másnap aránytalanul másnapos vagyok, Marci szépen hurutosan köhög, azt is alig, ez végre ovi, jaj, ovi, két napig, stabilan, el sem hiszem, már csak amiatt rettegek, hogy mi van, ha nem vagyok ott, és akkor asztma, és akkor krupp, akkor valami, hogyan vihettem őket így oviba. Ez egy átlagosan töltött hét átlagos módosításokkal. Nagyon lemerít.

Viszont kitettem a rövid idő alatt megírt, igazából gyakorlásnak szánt kis szövegem a másik blogba (a cél az volt, hogy végre ne vérben és hányásban turkáljanak a hősem, legyen röhögséges rész is, és beszélgessenek is emberek közben, szerintem ez sikerült).

Itt a novella.

És akartam írni, hogy egy ideje van Insta accom is, mostanság ha látok valamit, inkább oda fotózok.

(Ez olyan, mintha egészen aktív, kreatív életet élnék. Kb. mint a Szfinx úgy fotózva, hogy ne látszódjanak a turisták. Szép, de így sincs orra, na.)

 

#318

Csupa jó dolog. Pl. az időjárás. A tavasz. Hogy ma kifizettem egy évre előre a lakásbérlést. Megírtam két novellát, az egyiket még decemberben kezdtem, a másikat múlt héten.

Hogy szombaton kimentem a kiskertbe, gazoltam egyet, és láttam, a rebarbara kihúzta a telet, és olyan gyönyörűen hajt a töve újra, hogy szívem szerint letörném, megenném, hogy azonnal feltöltsem a HP-t, MP-t. Az ősszel szórt újhagymamagok fél év után beindultak. A mángold akár egy ott ragadt betoncövek, olyan tömör és szabálytalan.Az epret irtani kell, horrorisztikus módon belep mindent a kacsaival. Most kell paradicsompalántát hajtatni otthon, esetleg paprikát. A cseritiben múlt héten egy celluxszal körberagasztott műanyagtojást vettem, igazi kinder suprise, azt hittem, gyöngy lesz benne, de nem, valami mag. Talán csicseriborsó, talán bárcsakbokor vagy valakinek a dugdozott fűmagja (nem, inkább csicseriborsó, és inkább készülhetett kicsi gyerek kezébe csörgőnek).

Vasárnap pedig ott ültem az ikrekkel és unokatestvérükkel a szétesett fotelben, üvöltve próbáltam Az erdő kapitányából olvasni, amíg apám a felnőtteknek üvöltött, hogy középső testvérem, aki amúgy TEK-es volt, de diploma híján más beosztásba tették volna, amit nem fogadott el, ezért milliós végkielégítést kapott, értjük, millióst, amikor erre járt, látszódott az arcán, hogy teljesen elfelejtette anyám születésnapját, és se egy csoki, se semmi, pedig millióst. Én is elfelejtettem persze, és a szerencsémen múlt, hopgy éppen napokkal előtte hívtam anyámat, és ahogy beleszólt, már kerestem is az okot, miért így szól bele, előre örvendezve annak, ami majd jön, és hirtelen tudtam, hogy jaj, hát elfelejtettem, így igaza lett a hangjának, mert tényleg felköszöntöttem. De most nem érdekelt a kiabálás, és csak nevettem a tortán, amit anyám készített, a piskóta igazi Coop csomagolt lap, kissé ferdén kettévágva, a krém pedig tégelyes delma, de nem akart homogénné válni, a tortából szivárgott valami sötét, akár a vér, az ikrek pedig ujjukkal nyalogatták, mint a macskák a disznóvágáskor a csurranó-cseppenőt, kérdeztem, csokiöntet, de anyám csak rázta a fejét, nem, ez maga a krém, a kakaó, a delma, a cukor keveréke, szétvált alapelemeire, sűrű, fekete lére és szemcsés fehér rétegre, ami elsőre őrölt diónak tűnt a torta felületén. Néztük a tortát, én eleve nem is kértem, aki kapott, csak tologatta a tányéron a tetemet, mert nem elég, hogy így, de még fel is szívta magát valami hűtőszaggal, annyira rossz volt az egész, hogy már csak nevettem, a torták nem lesznek jobbak, a fogaim nem nőnek vissza, a seggem nem lesz kisebb, vagy ha kisebb is, de nem lesz sosem kicsi, max. nagy és izmosabb, és a szüleim sem lesznek mások, csak kevésbé élők, szerencsére minden rendben, mert valami ösztön jelzett, és eleve vittem pár szelet süteményt a helyi menő cukrászdából, szóval valaki mindig elviszi a balhét, és ha én, hát én.