#315

Vannak apró örömök azért. Régi barát bejelentkezik, és egy odavetett mondatfélén átdereng, hogy mennyire respektál. Vagy az, hogy most a munkámba belefér, ha nem vagyok, vagy éppencsak-alig. És ma hajnalban arra ébredtem, hogy Marci nyüszög, tüzel a teste, végül kapott gyógyszert. Ez önmagában nem jó, de a doki megjósolta, hogy mindenképpen elkapja a tesójától, ám ő hétvégére tette az időpontot, amikor Marci lesz beteg. Így talán ezen a héten letudjuk az egészet. Tomi már eszik, vidám, csacsog, most a legó építményéről magyaráz Marcinak, aki az előbb kelt nyöszörgő, forró délutáni álmából lenyugodva, kisimulva, az előbb együtt pisiltek, vastag sugárban, anya, x-et rajzolunk a pisivel, nem is, keresztet, ez jó, mert azt jelezi, isznak eleget, meg egyáltalán, itt vannak a saját lábukon.

Tegnap még kicsattanóan volt, akkor Tomi aludt szinte egész nap, így Marcival elmehettünk kettesben kicsit sétálni, ez ritka madár, mindig közvetítenem kell, logisztikát intézni velük, most meg csak sétáltunk ketten, olyan könnyű volt, mint a fennakadt labda a Király utcai templom előtt a loncban, kicsit lejjebb még egy labda, megnézzük, cinkegolyó.

Este eljutottam edzésre is, A., az edző nevetve meséli, hogy bekerültem a hétvégi Kettlebell szemináriumi tananyagába, egy perce megfordul a fejemben, hogy jaj, ne, ugye nem a “40 felett is elkezdhetik” kétes dicsősége jut, de szerencsére hamar kiderül, a rossz példa lesz belőlem, akivel ne menjen el a többi kisdiák játszani, mert a múltkor is úgy emelte meg otthon a gyerekét, ahogy kettlebelles sosem tenné, meg is sérült szépen, hát lehet ebből tanulni, nem bánom, tanuljon belőle más is, én tanultam.

#314

Na, gondoltam, magamban, ha már ennyit rágódom azon, miért írtam le csak úgy odavetve, hogy 25 rugó a kondibérletem, pedig szegény csóró vagyok, ideje leírni, hogy utána azon is rágódtam, hogy a kondibérlet családi ám, szóval józan életűek vagyunk, nem alkoholra költjük azt a százast, tudja ezt meg rólunk mindenki, de aztán rádöbbentem, hogy nohát, tényleg mindent meg kell magyarázni, ami pénz, ha kevesellem, az a szégyen, ha sok van, elverem, az a szégyen, mindenképppen kell hozzá a lábjegyzet? Miféle dolog ez.

De végül csak egy bekezdés jutott erre a magvas gondolatra, mert ma, a hét első napján, azon a héten, amikor a dolgok normalizálódnak, pl. pénteken más elseje, és szerdán szitter, szóval ma végül eljött a napja, hogy az oviból megérkezzen a drámai telefon. Hogy menjek, mert a Tomi.

Akkor már úton voltam, siettem, mert I. hívott először, őt hamarabb elérték, siessünk, mert talán lázgörcs vagy a fene tudja, de nincs jól a gyerek. Szóval siettem, amikor az óvónő engem is elért, hogy jó, hogy sietek, de inkább nagyon siessek. Akkor elkezdtem tényleg szaladni. És mint valami megelevenedett festményen, megdermedt színdarabban, odaértem, a tömeg szétnyílt (nem, a gyerekek között furakodtam át, minden gyereket másik csoportba kísértek éppen, és ez még jobban emelte a drámaiságot), a csoportszobába berohanhattam latyakos csizmástól, hívtak, intettek, s a legsarkában, a végében, egy kiságyon a gyerek, becsavarva, körülötte a dadus, az óvónő, az igazgatónő, a kezét fogják, akkor a térdem megroggyant, elpityeredtem, anyuka, kér egy pohár vizet, üljön le, de végül inkább kiszaladtam Marcihoz, aki a szoba előtt ült a padon, úgy vissza.

Aztán elcipeltük Tomit az orvoshoz, nincs baj, influenzaszerű nátha lehet ez, mondta az éppen rendelő igen idős bácsi, ismeretlen orvos, érdekes, a mi orvosunk is mondja, hogy szerinte ez nem influenza, nem az, amit annak hívunk, más, de mit számít, hogy mi, ha úgy viselkedik, mint az influenza?

Hazaérve felhívtam az ovit, és a dadus vette fel, nagyon hálás volt, hogy jeleztem, nincs baj, azt mesélte, a lába remegett, nagyon ijesztő volt Tomi rosszulléte, de köszöni, most megnyugodhat. Tomi egyébként pihegve aludt, most éppen egy kis sajtrudat majszol, iszogat, egy szem bonbont is legyűrt, láza nincs, nem is volt, a dráma legmagasabb pontján, az oviban is csak 37,2-t ért el, és később 36,8 volt, a hangok zavarják, de alapvetően ennyi. Azt hiszem, ő olyan ember, aki a szenvedését, a harmónia elvesztése miatti fénytörést egyszerűen átengedi magán, ha rosszul van, akkor az kiáramlik belőle, és ezzel a teljes átadással halálra rémített maga körül akkor mindenkit. Azaz ez csak egy elmélet, nem tudom. Azt tudom csak, hogy ezek az össze-vissza verődött, másokon felerősödött sugarak engem is leterítettek, de szerencsére hamar összeszedtem magam, és a váróban már csak egy beteg, nyűgös kisfiú volt az ölemben, nem a villikirálytól próbáltam visszaragadni, csak attól, hogy a fémülésre tegye a sáros cipőjét.

Azért furcsa az egész, az a nyugalom, hidegvér, ami bennem ma megjelent, mert alig 3 napja, a péntekről szombatra virradó éjszaka 3-4 percenként frissítettem egy Google fordítóval angolra varázsolt spanyol oldalt, ami nem 3, és nem 4, hanem kereken 5 percenként frissítette a híreit, hol tart a fúrás, mikor érik el a kisfiút, és azt hittem, az a sok instrumentum, az a sok ember, az mind értéket jelent, azt, hogy valamiért még megéri küzdeni, és végül elaludtam, majd tapadós álomból riadtam fel hajnali ötkor, és azonnal a telefont néztem, de akkor már megtalálták a testet, és még egy órát feküdtem nyitott szemmel, hogy aztán visszaaludjam, és reggel elfogadjam, hogy jó, talán nem gazemberség, nem gonoszság, ha én most a saját, élettel teli, vidám gyerekeim születésnapi partija miatt aggódom.

De lehet, hogy voltaképp éppen nem furcsa az egész, a bányászoknak fúrni kellett, és ez így jelent értéket, nekem pedig azon aggódni, hogy tudnak-e örülni a fiúk a bulinak, és most meg annyi a feladat, hogy beadjam a lázcsillapítót, ha kell, és ha már hatott, vagy csak úgy elpilledtek a gyerekek, dolgozzak a legnagyobb lelki nyugalommal itthonról.

 

#313

Szorítsatok! Ma lesz a fiaim szülinapi partija a könyvtárban, rettegek, hogy senki nem jön el, hogy kevés lesz, sok lesz, gagyi lesz, hogy nem érzi jól magát valaki, senki, de azért tolom, valami csak kisül belőle. Ha már ráment egy valag pénz. Jó, nem olyan sok.

Csak most sok.

Update1: Itt néhány bekezdés szerepelt arról, hogyan sajnálom magam, egyben némi részlet az anyagi helyzetemről, amelyet később egyszerűen szégyelltem. Hogy ilyen kicsinyes szar vagyok, Kisstílű. És habár tudom, hogy ez nevetséges, az emberek szarul élnek néha, és ez zavarja őket, egyelőre nem vagyok képes itt hagyni. Meg a lányok nem finganak, pl. nálunk mindig a macska volt. Ja, nem, az is lány.

Öreg vagyok már, mint az országút, és egyszer, régen kipróbáltam a Koin appot, de unalmas volt vezetni, és nem jött ki belőle semmi hozadék. Most viszont nyitottam egy Excel táblát (jó, Googe spreadsheet), ahol vezetek mindent. De tényleg mindent. Elképesztően érdekes számokat kaptam, pedig nem is írtam fel tételesen, az adott blokkon mi mennyibe került, csak annyit: 01.17. Spar alma, joghurt, macskakaja. 2850 Ft. Vagy: 01.12. séta az Andrássyn, koldus, kürtős kalács 500 Ft.

Mi sült ki? Hogy vannak szintek. A Spar sonka, a Spar akciós sonka, a Spar parizer. A Penny sonka. A Penny akciós sonka. A Penny akciós parizer és növényi sajtkészítmény. És hogy ezek között mozgolódom, mert valójában a jövedelmem nagyobbik része már beérkezésekor el van osztva fix kiadásokra, amik nem ilyen kisléptékű döntések, hanem nagyobbak, mert van még lakáskasszám, meg fizetek babakötvényt (ja, hiszek az államnak, hát majd meglátjuk), ilyesmi, aztán van ugye párezer forintnyi támogatás ide meg oda, macskamiskárolókhoz meg gyivisekhez, meg ott az edzőterem, idén emeltek, hát na. Az jött ki a táblázatból, hogy inkább akciós Penny csízió, mint lemondani az edzőteremről. Az egyik egy napnyi nem túl fényes kajálás, igaz, kb. 35 Ft-ot spórolok. A másik havi 25 rugó, de egy hónapnyi folyamatos örömtől, közösen megélt erőfeszítéstől zárom el magam, és ez nem elviselhető, most, hogy már megtapasztaltam, és hétről hétre újra megtapasztalhatom. Ugyanígy jelentős összeg a szitter, de ebben a hónapban már négyszer jött, és csak egy alkalommal ment el az az időm szülőire, a maradék három során írtam (írogattam). Máskor nem jutott rá időm a hónapban. Valahogy a Krajczáros kolbász és a Sissi rudi mellett spórolt pénzből kell kihozni a szittert, az atlatszo.hu támogatását, a kisokos tornát, és ez folyamatos, erős figyelmet igényel azért, hogy a jelenlegi normáim szerint emberi, gazdag életet megélhessem. Mert azért elég remek helyzetben vagyok, hogy van ilyen választásom, és nem az az alternbatíva a Krajczáros mellett, hogy semmi. Nemhogy ilyen idióta görcsölésekre alkalmat adó gyerekparti.

Szorítsatok, hogy ne legyen sok, ne legyen kevés.

Update2: szuper lett a buli. Eljött a tornatársuk, a régi oviból egy barát, az új oviból több csoporttárs, egy másik csoportból egy barát, egy korukbéli cimbi unokatesó, két nagy unokatesó, öcsém YA gyerekei, és mindenki elvolt mindenkivel, és minden tervezett játék helyett egyszerűen párnacsatáztak.

 

#312

A gyerekek végül egészen jól vannak, minimál betegeskedéssel, hiányzással, én kevésbé, lassan annyi gyógyszert szedtem be, mint utoljára a császárom után, nem is mert borzasztóan fáj a derekam, hanem mert borzasztó, hogy egy hét után is fáj. Én voltam a barom, úgy emeltem meg a huszonx kilós gyereket, ami rögtön abban a pillanatban bődületes ökörségnek tűnt, de már emelődött. Szóval öreges mozgás és gyulladáscsökkentő.

A fiúk bezzeg punk korszakukat élik, kakapisafing, ezamagyarfing, skandálják például, állítólag elmúlik, ha az ember ignorálja, csak az a baj, hogy mindkettőnek van egy nagyon hálásan reagáló közönsége minden gusztustalanságra: a tesó. Azért viccesek is, mindenféle elméleteket gyártanak a világra, hogyaszongya a Föld az istengyerekek nagy labdája, vagy hogy mi fognyűvő manók vagyunk, akik egy óriás szájában lévő fogon élünk, és az a fog Földnek van festve. Illetve hogy a csontváz először meghal, aztán megeszik a bőrét, a húsát, a szívét félreteszik, miért teszik félre a szívét, kérdezem közbe, hát mert az dobog, azt nem lehet megenni, felelik.

És már olyan mesét is néznek, ami számomra is érdekes (nem csak szórakoztató, mint a Shaun vagy a Ben és Holly),az Állati küldetést, két őrült fickó kutat az állatok után, a rajzfilmkarakterek hangját ők maguk adják. Azért persze vannak kétségeim, mert jó, hogy sok mindent megtudok a makikról, Madagaszkárról, a gilisztákról, a viperagyíkokról, de aggályos, hogy a hősök észrevesznek egy elkóborolt aye aye kölyköt, akkor elnevezik, majd megmentik, és a kis pingvin is visszakerül a mamához a fókák és orkák között, mert azért tudom én, hogy a természetfilmesek inkább végignézik, ahogy az orka játszik a kisfókával, mielőtt megöli, és igazából minden epizód kapcsán eszembe jut valami nem látható, letakart kegyetlenség, ami kitüremkedik a lepel mögül.

És amikor az utcán a fiúk elcsendesednek, mert újra megerősítettem, hogy az űr végtelen, akkor újra emlékszem a hosszú éjszakákra kamaszkoromban, amikor órákig néztem bele abba a végtelenbe, a sötétségbe, reménykedve, hogy majd a sötétség is visszanéz rám valahogy. És bevallom, amikor azt mondja a fiam, hogy ő csak attól fél, hogy megölik vagy hogy meghal, és azt válaszolom, hogy ne féljen, hiszen itt vagyok,  megvédem, akkor csuriban van az ujjam, mert igazából ennyire szorítok, meg ennyire hazudok is, habár nem akarok.

#311

Expectation vs. reality

Kis, kockás zsebkendőbe csomózott nyomoromban arra számítottam, hogy ma a durván megrándított, de már működőképes derekammal, amivel esélytelen tornáznom a héten, mégis elmegyek az edzésre, és míg a fiúk fent tornáznak, én csak heverek a dojo padlóján, és ide-oda nyújtogatom magam bő fél órán át. Hogy ez ugyan nem olyan badass, mint a military press, de azért valami.

De a kis nyomor kifordult a rosszul becsomózott zsebkendőből, és elveszett a hazafelé úton, az egyik gyerek gyanúsan köhög, így nincs torna, valahogy hazavonszoltam őt, a nyávogót, talán beteget, a másikat, az aktívat, magamat, a derékfájóst, felnyaltam a macskahányást, elrendeztem, hogy habár egyszerre jött rájuk a szarhatnék, mégis valahogy konfliktus és baleset nélkül eljusson mind a wc-re, és az alomból kikandikáló macskaszar valamint az én teli hólyagom várhat, amikor beugrott, hogy na álljunk csak meg.

Hiszen lehet, hogy még a zsebkendőt is vissza kellene adni holnap, merthogy ha a gyerek beteg lesz, akkor nem jöhet a szitter, mivel másokhoz is jár. És akkor ennyit a heti írogatásról. A jövő hetiről nem is beszélve. Mert a munkahelyen határidő van, a másik QA-s mindenórás, szóval most ha tele is fújom ezt a kurva zsebkendőt, akkor is vihetem kimosni, holnapra kivasalni.

De persze lehet másképp is nézni a dolgokat, hogy ha nem jön a szitter, akkor nem kell kifizetnem a mostani nyomorgó hónapokban, a fiúk legalább nem a szülinapi buli hetében betegek, és különben is, egészen rutinosan tudok itthonról dolgozni. No meg, tessék, most is tudtam egy ilyen nagyszerű posztra időt szakítani.

És hogy ez egy teljesen átlagos poszt arról, hogy vannak a nevetséges kis tervek, amik édesek lesznek, aztán keserűek, aztán savanyúak, mint a szőlő, aztán elfelejtődnek, és hogy ez nem az én extrém, őrült életem lenyomata, hanem ezer meg ezer ember szembesül ezzel, jobbára a kedves édesanyák.

#310

Érdekes dolog, miken szorongok, miken nem.

Mert ott van, hogy hétvégén, azaz szombaton hajnalban arra keltem ezres pulzussal, némán kiabálva, hogy az egyik gyerekem egy százezres (nem én túlzok, az álmom túlzott, ezer meg ezer meg ezer ember volt egy hatalmas téren), vidám, déli hangulatú mulatságban viccesen kitépte magát a kezemből, és eltűnt a tömegben, vasárnap pedig arra, hogy ég az arcom, mert álmomban beígértem egy felolvasóestet a kollégáimnak, de nem készültem fel eléggé, és a netről próbáltam régi szövegeim megnyitni, ám amint valamit megnyitottam, és átmentem másik odalra, az első megnyitás eltűnt, és kapkodtam, magyarázkodtam, míg végül senki nem várt rám – tudom, ébren erre annyi megoldási ötletem lenne, míg a tömegben eltűnő gyerektől azóta is feláll a hátamon a szőr.

Egyébként szülinapi bulit szervezek nekik, és tegnap lefekvéskor, majdnem elalváskor az verte ki a szememből az álmot, hogy készen vannak a meghívók, kinyomtattam őket, csak elbasztam a szöveget, hát miért írom bele, hogy hozzanak rágcsát, miféle utasítgatás ez, azt meg basztam beleírni, hogy mi az email címem, mi a telefonszámom? Így aztán ma reggel kis cetlikre ráírtam, hogy anya elérhetősége, és még beleraktam a borítékba, a borítékokon nevek, akik a fiúk eszébe jutottak, és én görcsölök azon, hogy nem jön el senki, a szülők nem ismernek minket, vállat vonnak, hogy kevesen jönnek, hogy sokan jönnek, hogy szar lesz, persze ez legalább olyan dolog, mint a Playmobil adventi kalendárium, amit magamnak vettem, csak ők nyitogatták, most a saját szociális páriaságom dolgozom fel, ami akár jól is sülhet el, csak arra kell figyeljek, hogy ne zavarjon bele a gyerekeim életébe. Majd ellesznek akkor is, ha a kibérelt könyvtári terembe csak két másik gyerek jön el.

Amúgy pl. az íráson magán nem görcsölök. Nem is az, hogy elengedtem, hanem elfogadtam, hogy nincs rá idő. Szerdánként jön a szitter, akkor van. Ennyi. Azt kell megtanulnom, hogy szerdán gyorsan és hatékonyan át tudjak váltani írói módba. Múlt szerdán írtam egy vázat, gépeltem, mint az őrült, utána napokig ott jártam, abban az egyébként nem túl részletesen kidolgozott, de néhány pillanatával, képével mégis erősen jelen lévő világban, és ez az érzés, ez az ott bóklászás lassan eloszlott, ahogy az íratlan napok teltek. Talán valami csodás ráhangolódást vesztek el így minden héten, de nem tudok akkor sem gép elé ülni nyugodtan. Az már fájdalmasabb, hogy az éppen formálódó rendszerem, amibe próbálok kapaszkodni, már a negyedik héten felülkúrja, hogy szerdán lesz a szülői az oviban, így írogatás helyett ott ücsörgök a kisszéken.

Egyébként a múltkori fogadalmam betartottam, elmentem a Kisüzembe, de tele volt, így átmentem egy másik kávézóba, ahol éppen megfelelően mostoha körülmények között reszeltem az egyik sztorimon, hozzácsaptam még kettőt, és elküldtem egy folyóiratnak. Hérom napra rá választ is kaptam, hogy jó, de nem elég, nem elég jó. Érzem én is, van mit javítanom rajta, később, ha már én leszek én, nem egy semmiből jövő szerző, többet hibázhatok, vagy többször használhatom saját hibám (bug vagy feature), de most még dolgoznom kell rajta. A dolog nem bánt, nem fáj, egészen picit zavart, hogy nem csaptak rám le azonnal, de a szerkesztő nyitott, és a második levelemre már azonnal válaszolt, és ami még fontosabb, hogy minden ilyen levél, ahogy minden blogposzt, minden beszélgetés, minden tekintet, ami úgy néz rám közben, ott tart, abban a világban, ahol én írok. Jobb ott lenni visszautasítottként, mint elengedni ezeket a szerdákat – is.

És ahogy ide már tudok írni, úgy eljön el az ideje, hogy munkaidőben, a munka mellett jusson alkalmam egy-egy elszigetelt órára, amelyet aztán nem írok be az időelszámolásomba nagy becsülettel. Majd beírom ide: kétszer fél óra. Egyszer majd biztosan számít valahol, valami elszámolásban, valami álomban megsokszorozva, eltúlozva ezerré meg ezerré.

 

 

#309

Máris jobb. A zuhany alatt nem vélt és valós sérelmeimen rágódtam, hanem egy új, igaz, ilyen kis gusztustalan poszton.

Ez itt 2018, szép kerek, tele fénnyel és egy rég halott poloskával, valamint egyéb, apró, döglött rovarral.

Ez meg itt 2019 első napja, ami konfetti helyett muslicatetemekkel hintett be, de a poloskát végső nyugalomra helyeztem egy virágcserében, hogy legyen valami haszna magán kívül.

És most születésnap, holnap egy egész munkanap vár, egy hónapja először, és jön a szitter is, és nem lesz semmi dolgom, amíg ő a fiúkkal van, hát fogadom, hogy beülök a Kisüzembe, eszem egy napi levest, és kijavítom a vizes történetem, azán pedig elküldöm valahova, ami folyóirat, nem pedig picsa, vagy legyünk finomak, halál.