#387

Ma el kellett búcsúzni az egyik cicánktól. Néhány hét alatt jutott el idáig a dolog, számomra még feldolgozhatatlan. Csak róla tudok beszélni, csak rá tudok gondolni. Minden, amit ezekben a hetekben, főleg az utolsó napokban csináltam munka, családi élet, egyáltalán élet nevén, minden csak erőfeszítés árán ment, hogy legyen valami normális. Minden, amit a napok hordoztak, csak Doris életének viszonylatában volt fontos. Hogy van. Evett-e. Pisilt-e. Fel tud-e állni. Mikor megy újra orvoshoz. Mikor jön onnan haza, és mire van akkor szükség itthon. Bárhol elsírtam magam. Bárhol elsírom magam. És minden, de minden itt van, a nagy kérdések, a döntések, az értelme a dolgoknak, a szenvedésnek, embereknek, állatoknak.

Tudom, hogy abszurd módon erős a reakcióm. Talán mert életem első gyásza, talán mert kibaszott nehéz idők vannak mindenki mögött, talán mert a macska, minden macska, ez a macska, Doris, nekem valami kulcs, forog bennem Doris, keresi a zárat, amit nyithat, egyelőre csak vergődöm, ahogy forog bennem, remélem, valamit ki fog nyitni, és valami beárad, valami kiömlik, és én zsebre teszem örökre a kulcsot, és a kulcs zsebre tesz engem.

Három hete még a laptopomra ült. Most is ott ül. Remélem.

#386

Volt egy nénike a téren, a Malvin néni, ki tudja, hogy indult a kapcsolatunk, az biztos, hogy hamar bizalmaskodni kezdett, de csak annyira, amennyire neki jól esett, a gyerekeket tárt karokkal hívat magához ölelgetni, amit ők sosem tudtak mire vélni, saját nagyanyjuk sem teszi ezt, eső után csigákat keresgélt velük, mindig ugyanabban a lila kabátban, dzsörzé, bokalengő nadrágban volt, amelyben varrott az él, és amelyhez sosem szeretnék hozzáérni, szenzoros maradványom, akár az őszibarack héja és a szövetbe akadó törött köröm. Ha péntek volt, közelebb is hajolt hozzám, sabesz, hahaha, sabesz, így mondta sebesen, elnyelve, mint egy titkot, mi volt a titok, hogy ő zsidó, vagy hogy tudja ám, hogy én is, vagy hogy tudja, hogy én nem is? Néha kerültem, ha láttam, hogy megint ott ül, igazából mindig ott ült, de én voltam néha gyenge hozzá, ehhez a bizalmaskodáshoz. Sokáig a nevét sem tudtam, de egyszer így beszélt magáról, hát itt van ám a Malvin néni, hahaha. Ott volt. És a nevemet sosem tudta meg.

Aztán elmúlt a sűrűbb tél, és nem láttam. És hiányzott. Még a gyerekek is emlegették. Anya, meghalt? És el is képzeltem, hogy meghalt, hogy kiterítik a gépről levéve a covid osztályon, és ő is egy lett a névtelen áldozatok közül, még nézegettem is a weboldalt, ahol arcot, nevet, emléket rendelni az áldozatokhoz, hátha valaki megjelölte Malvin nénit, és bizonyosságom lesz. Nem lett.

Végül a szomszéd házban lakó hölgy segített, néhány napja valaki nagyot köszön rám, lelkesen, akkor nézem, nohát, ez a másik bizalmaskodó, kevésbé öreg, gömbölyű néni, nagy szemeit forgatja, akár a sárkányfűárus, miközben a forgalomra panaszkodik vagy a postásra, vagyis ezt szokta tenni, amikor rám köszönt, most is köszön, hogy vannak, hogy vannak, szóval döntök. Megkérdezem, mi újság Malvin nénivel. Meghalt, mondja a szomszéd, még tavaly. Megőrült. A házban, ahol lakott, lement az udvarra, és kiabált, elvitték. A bolondok házába. A szomszéd forgatja a szemeit. De a pakolós fiúk, akik a lakásokat pakolják ki, azok még nem tudtak bemenni a lakásába, mondja a szomszéd, és én semmit nem értek. Kik azok a pakolós fiúk. De a szomszéd már folytatja is, azt mondja, nem csodálkoznék, ha a Malvin egyszercsak feltűnne a téren. Talán meg sem halt. És nézem, hogy a kevésbé öreg, gömbölyő néni, az valójában már nem is olyan gömbölyű, és öreg, és fáradt, és már mesél is tovább, kérdez, bizalmaskodik. Hát hogy vannak? Hogy tudják mindezt fizetni, mutat körbe, és én csak hümmögök, mert szerencsére sokkal kevesebbért kell fizetnem, mint a minden, de ő már folytatja, hogy miért nem veszünk egy lakást, vannak itt jó kis elhagyott lakások, és ismer valakit, azt az alacsony nénikét, 90 négyzetméteren él, de nem akar senkit beengedni, eltartásit kötni, egyedül akar lenni, hát ilyet. Hümmögök. Pedig mondta is neki a szomszéd, hogy Marika vagyok, tegezhetsz, és én várom a folytatást, de kiderül, hogy a szomszéd itt kiszólt a történetből, ő a Klárika, és én tegezzem, és már folytatja is, hogy Sára hogy van, hiszen eltörte a lábát, itt hirtelen talajt érzek az én saját lábam alatt, ez a felső szomszédom lehet, a skizofrén, neki már tört el lába, segítettünk nki feljutni a lift nélküli házban, és vissza is kérdezek, hogy megint, de talajt vesztek, mert Marika furcsán néz rám, dehogy megint, de hát mit tegyen az ember, már 15 éve együtt vannak, már nem olyan könnyű elhagyni, és én végképp nem tudom, ki is akkor az Sára, és ki az a rohadék, aki miatt a lába tört, és nekem tudnom kéne, hogy van, ki hogy van, visszajön-e vagy sem a térre kiabálni, de addigra már bejutok a kapun, mennem kell, várnak, Marika még forgatja a szemeit, elköszön, ha lottón nyerek, veszek maguknak egy lakást, mondja. A nevemet nem tudja ő sem.

#385 vagy amit akartok

Röstellem, régen írtam ide. Jól vagyunk. Részletesebben? Nem jól. De igazából jól.

Apám él, ahogy eddig, két hete, hogy megkapták a második oltásukat. Úgy van, ahogy eddig, annyival kiegészítve, hogy van már ülőkéje a zuhany alá, van matrac, mindenféle védelem, kapaszkodó, megszokták a kijáró segítőt. Még kettővel ezelőtti életem társával voltam, a Szent Jupátban vacsoráztunk, 15 éve tán vagy több, amikor öcsém hívott, hogy vége, ennyi, apám lába üszkösödik, felköltöztek suttyomban a negyedikre, le sem fog onnan járni, felszalámizzák a lábát, felfelé haladva, ennyi, meghal, viszlát. Jó fasza kis brassói volt, telezokogtam, miközben már régen nem volt az szeretet, de kötődés, az volt. 15 éve volt ez, apámnak nem szépek a lábai, kifejezetten rettenetesek, de speciel mind egyben van. Ma meglátogattuk, én, aki majd 4 hete kaptam az első AZ-t, I.-nek már van egy orosza 2 hete, öcsém, aki ma kapta a második Modernát, az oviba nem járó ikrek, egy iskolába nem járó unokatestvér. Azért én jobbára maszkban voltam a nyitott erkélyajtó mellett. Apám csak ücsörgött, fehéren, teljesen őszen, mint egy még ki nem festett gipszfigura, egy üres színező, egyszer csak nekiveselkedett, kiment wc-re, azaz valahogy kijutott, minden törékeny volt, esetleges, hogy itt, nem is, inkább itt, inkább itt, most történik valami, vége, összesik, végül valahogy visszajutott az ágyra, több kéz segítette, a lába remegett, de ez most elég volt. Persze minden szar akkor szokott kiömleni, amikor harmadszor kérdezünk rá élőben anyámnál, hogy ugye minden rendben, van pénzetek, minden rendben, van pénzetek. A harmadik kérdés töri meg az átkot, és kiszabadulnak végre a szorongató kis lidércek, akik anyám mellkasára ülnek éjjel. Most az, hogy nincs mit tenni, elkezdjük nézni az otthonok várólistáját. Hogy lehet felkerülni.

Én is belenézek a tükörbe, és kérdezek, háromszor, hogy megtörjön, megtörjek, és az van, hogy alapvetően semmi baj, de minden kicsit baj. És ez a rengeteg kis baj mérhetetlenül felőrölt. Az ikrek mindketten köhögnek, csúnyán, hónapok óta. Először T., igazából neki lassan, 7-8 hét alatt lefutott, most még M., neki tart, húzom az időt, az oviidőt, mikor menjenek, de már nem bírom ép ésszel itthon, ez nem élet. Aztán I.-nek volt pcr-je, kiszállt a mentő, na az is egy szép história volt, de negatív. Akkor kisírtam a gyerekorvostól T megnézését. Szerinte rendben van, köhög. M. is. De jól vannak. Kisírtam a tüdőröntgent, ott találtak valamit, de az orvos elmondta, az semmi, rossz a felvétel. Akkor jött a vérvétel, a visszafogott kis bezárt életünkből hirtelen becsöppentem az SZTK nagyvilági fényei, pompája közé, emberek tucatjai egymás hegyén-hátán, kacéran lecsúszó, villantó maszkok, a gyerek pisije a táskámban, a gyerek az oldalamon, majd az ölemben, amíg megszúrták, de minden rendben, csak köhög. Ahogy a másik is. Azaz most már csak a másik. Mint az öreg dohányos. A szaturáció 98-99. Február óta nem járunk sehova, de sehova. Komolyan. Mert köhögnek. Ha lemegyünk a néptelen parkba, és megjelenik valaki, bepánikolok. Mert köhögnek. De minden rendben. Ez csak a gyerekek sétája, minden nap egy kis méreg, egy kis rettegés, egy kicsike lidérc. De jól vagyunk, nem lehet okunk panaszra. Hiszen nem betegek, kicsattannak.

De lett a fiúknak nagyszerű iskolájuk, és ez nagyszerű érzés. Viszont kigömbölyödtünk, és még nincs erőm edzeni, elkezdtem, két hétig ment, majd eldőltem lázasan, gyengén, talán az oltás késleltetett reakciója, talán egyszerű kimerültség, a minden miatt rettegés felemésztő hatása, de végül 3 nap múlva 4 órányi étlen-szomjan állapot után ott ácsorogtam a Ferdinánd híd alatt egy konténer előtt, néztem az emeletes vonatok csodás suhanását, és reméltem, nem ájulok el, ahogy vérvételen sem a tű a gond, hanem a kiszolgáltatottság, mit fognak gondolni, kik fognak mit gondolni, én minek gondolok rájuk. Persze negatív, és most megint alszom, és kövérkesek vagyunk, M. kifejezetten kövér, én csak erősen kicombosodtam, kiseggesedtem, ahogy mindig is, de nem tudok jobb jutalmat, nem találok jobb jutalmat, mint néha elbújni finom falatokkal, és egyedül enni-enni-enni, háromszor, akkor valami majd megtörik.