K. Gabriella, a partizás nagymestere pénteken délután fél hatkor betette a táskájába az üveg minőségi fehérbort, elköszönt gyermekeitől, a rájuk vigyázó I.-tól, és elindult az edzőterembe, merthogy edzője, Armand külföldre költözik, és ennek örömére, bánatára koccintást szervezett utolsó edzése után. K. Gabriella érezte magában a bizonytalanságot, miszerint miről is beszélgetne ő Armanddal, aki ugyan kedves edzője volt, de teljesen más prioritásokkal, mint Gabriella (“növeld a súlyt, ez az, menni fog” vs. “szeretném pontosan csinálni a bonyolult mozgást, hogy megerősödjem, és ne károsítson a súlyok lengetése”), ráadásul Gabriella fia lehetne, ha Gabriella érettségi után úgy csapott volna bele a lecsóba, hogy az aztán fröccsent volna mindenfelé, falra, ruhára ésatöbbi. De Gabriella abban reménykedett, hogy a koccintás alkalmat ad a többiek, az edzőtársak felé nyitásra, különös tekintettel a többi lányra, nőre, akikről viszont nem volt pontos információja, jönnek-e, és ha igen, mikor.
Így aztán K. Gabriella nagyot került a vigalmi negyedben, hogy biztosan ne érjen korán az edzőterembe, ám hatkor benyitva azt látta, hogy korán érkezett: néhány fiú, fickó, férfi (köztük Armand) éppen az utolsó snatcheket csinálta, közben valaki fotózta őket, zárt, vidám közösségnek tűntek, akik meglepve vagy közömbösen, a közösségi élményből kitekintve néztek a belépő Gabriellára. Ő zavartan heherészett, a lányok után nézelődött, de nem látta őket, ekkor egyik korábbi edzőtársát, a kissé különös B.-t kérdezte meg: “És a lányok?” Mire B. meglepődve válaszolt: “Miért, lesz még edzés?” Gabriella megsemmisülve válaszolt: “Nem arra jöttem.” Majd B. meg is adta a végső döfést: “Hanem?”.
“Elmegyek én a picsába!” – gondolta magában K. Gabriella, aki persze udvariasan elköszönt, méltóságát mentegetve, hogy a koccintás, és hogy akkor még visszanéz, és hogy tudja, hova is mennek tovább (egy Király utca panzió foglalt termébe, tehát a felszabadító nyilvánosságban elveszés sem adatik meg), de ő most inkább nem vár itt, majd jön vagy valami, aztán hazament, és aznap este, már 10 után megbontotta a minőségi fehérbort, közben azon gondolkodott, vajon attól, hogy ő nem érzi magát öregnek, megöregedettnek, sőt, inkább kifejezetten fiatalnak, hogy ő nem foglalkozik mások életkorával, főleg mert jobbára képtelen megállapítani, ki vele korabeli, ki fiatalabb, és mennyivel, szóval vajon ez a netörődömség nem vakítja el Gabriellát, hogy ne vegye észre a másik fél zavart heherészését, ami nem a viccnek, hanem a kor tiszteletének szól, vagy legalábbis a korkülönbségből származó kellemetlen érzésnek, és attól, hogy Gabriella nem látja azt a vízelvezető árkot a járda és az úttest között, még ott van, és simán belebucskázik a bicajjal, ha kéz nélkül akar tekerni? Végül arra jutott, hogy szarik bele, van elég dolga, gondja, öröme.
Itt van például a másnapi program, a Múzeumok Éjszakája, amire K. Gabriella, a mélyérzésű kultúrlény családilag szeretett volna elmenni, a szót, a tervezést tett követte, és egy nagyon erőt próbáló nap után, mikoris az ikrek Gabriella minden idegszálán több disszonáns dallamot elpengettek már, elsétáltak a Kazinczy utcai Elektrotechnikai Gyűjteménybe, ahol egészen meglepően nem volt semmi, még egy kitett molinó sem, csak két asztal a neonok alatt, a Tesla előtt, az udvaron, ahol tétova felnőttek mellett néhány, láthatóan velük rokonságban vagy kapcsolatban álló gyerek színezett, illetve ragasztott valami kis kartondobozt, de lehetett jegyet venni, így a kiscsalád letette voksát, befizetett a programra, majd bement a múzeumba, aholis rajtuk kívül még néhány hasonlóan tétova múzeumlátogató próbált úgy tenni, mintha az ott töltött idő során valóban megtekintenek dolgokat, de dolgok sajnos igen dologtalanok voltak. K. Gabriella és családja azzal szembesült, a régi távírók, egyéb üzenetközlők között a kitett, működtethető eszközök jobbára csak nyomogtható gombok, hatás nélkül, hogy a vitrinek melletti kapcsolók semmilyen interakciót nem indítanak el, vagy ha igen (100 éves mosógép), a gyerekek beszarnak a hangos zajtól. Gabriella megörült, amikor nyakban lógó badge-es emberek jelentek meg a vitrinek előtt, és megmutatták, hogy lehet bekapcsolni az ívfényt, ez igen, végre valami muzéj program, de kiderült, az emberek nem látogatók miatt jöttek, az egyik hivatalnok a másiknak mutatja végig, mi az, ami még működik a folyosókon, így mentek tovább, szemrevételezve a semmit, Gabriellát és családját magára hagyva a régi izzók és vasalók között, a száraz porszagban, öregszagban. A gyerekek minden újabb teremnél nyávogó hangon jelentették be, hogy meheenjünk továáább, és Gabriella hamarosan rájött, hogy ő ma is elmegy a picsába, és este a minőségi fehérborból további egy deci elfogyott.
A döglött, ám bebalzsamozott hétvégére azért felkerült pár pajkos szépségtapasz, az egyik, hogy az ikrek kidolgozták a Fingjitzu (lásd még Lego Ninjago Spinjitzu) harcmodort, és be is mutatták, minden mozgásnál recsegtetve szájukat. A másik, hogy K. Gabriella rájött, hogy ezekből majd blogposztot ír, és már a fejben forgatás, de pláne a megírás közben röhögött, és tudta, hogy ma este is el fog menni a picsába, de az óvatosság kedvéért bor nélkül.