#287

K. Gabriella, a partizás nagymestere pénteken délután fél hatkor betette a táskájába az üveg minőségi fehérbort, elköszönt gyermekeitől, a rájuk vigyázó I.-tól, és elindult az edzőterembe, merthogy edzője, Armand külföldre költözik, és ennek örömére, bánatára koccintást szervezett utolsó edzése után. K. Gabriella érezte magában a bizonytalanságot, miszerint miről is beszélgetne ő Armanddal, aki ugyan kedves edzője volt, de teljesen más prioritásokkal, mint Gabriella (“növeld a súlyt, ez az, menni fog” vs. “szeretném pontosan csinálni a bonyolult mozgást, hogy megerősödjem, és ne károsítson a súlyok lengetése”), ráadásul Gabriella fia lehetne, ha Gabriella érettségi után úgy csapott volna bele a lecsóba, hogy az aztán fröccsent volna mindenfelé, falra, ruhára ésatöbbi. De Gabriella abban reménykedett, hogy a koccintás alkalmat ad a többiek, az edzőtársak felé nyitásra, különös tekintettel a többi lányra, nőre, akikről viszont nem volt pontos információja, jönnek-e, és ha igen, mikor.

Így aztán K. Gabriella nagyot került a vigalmi negyedben, hogy biztosan ne érjen korán az edzőterembe, ám hatkor benyitva azt látta, hogy korán érkezett: néhány fiú, fickó, férfi (köztük Armand) éppen az utolsó snatcheket csinálta, közben valaki fotózta őket, zárt, vidám közösségnek tűntek, akik meglepve vagy közömbösen, a közösségi élményből kitekintve néztek a belépő Gabriellára. Ő zavartan heherészett, a lányok után nézelődött, de nem látta őket, ekkor egyik korábbi edzőtársát, a kissé különös B.-t kérdezte meg: “És a lányok?” Mire B. meglepődve válaszolt: “Miért, lesz még edzés?” Gabriella megsemmisülve válaszolt: “Nem arra jöttem.” Majd B. meg is adta a végső döfést: “Hanem?”.

“Elmegyek én a picsába!” – gondolta magában K. Gabriella, aki persze udvariasan elköszönt, méltóságát mentegetve, hogy a koccintás, és hogy akkor még visszanéz, és hogy tudja, hova is mennek tovább (egy Király utca panzió foglalt termébe, tehát a felszabadító nyilvánosságban elveszés sem adatik meg), de ő most inkább nem vár itt, majd jön vagy valami, aztán hazament, és aznap este, már 10 után megbontotta a minőségi fehérbort, közben azon gondolkodott, vajon attól, hogy ő nem érzi magát öregnek, megöregedettnek, sőt, inkább  kifejezetten fiatalnak, hogy ő nem foglalkozik mások életkorával, főleg mert jobbára képtelen megállapítani, ki vele korabeli, ki fiatalabb, és mennyivel, szóval vajon ez a netörődömség nem vakítja el Gabriellát, hogy ne vegye észre a másik fél zavart heherészését, ami nem a viccnek, hanem a kor tiszteletének szól, vagy legalábbis a korkülönbségből származó kellemetlen érzésnek, és attól, hogy Gabriella nem látja azt a vízelvezető árkot a járda és az úttest között, még ott van, és simán belebucskázik a bicajjal, ha kéz nélkül akar tekerni? Végül arra jutott, hogy szarik bele, van elég dolga, gondja, öröme.

Itt van például a másnapi program, a Múzeumok Éjszakája, amire K. Gabriella, a mélyérzésű kultúrlény családilag szeretett volna elmenni, a szót, a tervezést tett követte, és egy nagyon erőt próbáló nap után, mikoris az ikrek Gabriella minden idegszálán több disszonáns dallamot elpengettek már, elsétáltak a Kazinczy utcai Elektrotechnikai Gyűjteménybe, ahol egészen meglepően nem volt semmi, még egy kitett molinó sem, csak két asztal a neonok alatt, a Tesla előtt, az udvaron, ahol tétova felnőttek mellett néhány, láthatóan velük rokonságban vagy kapcsolatban álló gyerek színezett, illetve ragasztott valami kis kartondobozt, de lehetett jegyet venni, így a kiscsalád letette voksát, befizetett a programra, majd bement a múzeumba, aholis rajtuk kívül még néhány hasonlóan tétova múzeumlátogató próbált úgy tenni, mintha az ott töltött idő során valóban megtekintenek dolgokat, de dolgok sajnos igen dologtalanok voltak. K. Gabriella és családja azzal szembesült, a régi távírók, egyéb üzenetközlők között a kitett, működtethető eszközök jobbára csak nyomogtható gombok, hatás nélkül, hogy a vitrinek melletti kapcsolók semmilyen interakciót nem indítanak el, vagy ha igen (100 éves mosógép), a gyerekek beszarnak a hangos zajtól. Gabriella megörült, amikor nyakban lógó badge-es emberek jelentek meg a vitrinek előtt, és megmutatták, hogy lehet bekapcsolni az ívfényt, ez igen, végre valami muzéj program, de kiderült, az emberek nem látogatók miatt jöttek, az egyik hivatalnok a másiknak mutatja végig, mi az, ami még működik a folyosókon, így mentek tovább, szemrevételezve a semmit, Gabriellát és családját magára hagyva a régi izzók és vasalók között, a száraz porszagban, öregszagban. A gyerekek minden újabb teremnél nyávogó hangon jelentették be, hogy meheenjünk továáább, és Gabriella hamarosan rájött, hogy ő ma is elmegy a picsába, és este a minőségi fehérborból további egy deci elfogyott.

A döglött, ám bebalzsamozott hétvégére azért felkerült pár pajkos szépségtapasz, az egyik, hogy az ikrek kidolgozták a Fingjitzu (lásd még Lego Ninjago Spinjitzu) harcmodort, és be is mutatták, minden mozgásnál recsegtetve szájukat. A másik, hogy K. Gabriella rájött, hogy ezekből majd blogposztot ír, és már a fejben forgatás, de pláne a megírás közben röhögött, és tudta, hogy ma este is el fog menni a picsába, de az óvatosság kedvéért bor nélkül.

 

#286

Ez még nagyon kikívánkozik. Az ágyi poloska téma.

Azt hittem, ez majd elszaggat dolgokat, de végül éppen hogy finoman erősödtek szálak, igaz, másfélék.

Valahol lehetett egy áttörés, azt hiszem, ott, amikor anyámat teljesen véletlenül akkor hívtam, amikor egyedül volt, ezért nem hebegett-habogott, nem kente el a dolgokat (“volt pár, már nincs, talán nem is az volt”), hanem kiborult belőle, hogy ő szenved, fizikailag is, meg a semmibevétel miatt is, és miután kiborult, sírt, nem lett semmibe véve, hiszen felháborodtam, és már ő maga sem vehette magát semmibe, volt egy értő tanúja, aki megadta a kontrasztot, hogy nem, ami van, az nem rendjén való. És valahol egyszer csak apám is beadta a derekát (talán mert igazából nem is tudja nem beadni, csak felfújja az álla alatti rikító légzsákokat, és menekül a gyáva, neki pedig sértetlen marad a törékeny kis kétéltűteste, de ha nem elég ennyi, akkor megtörik? talán), és már arról ment az egyezkedés, hogy mikor, hogyan, ezt legidősebb öcsém intézte, igazából az egészet, pénzt adott nekik (jó, azt én is, talán mindannyian adunk, testvérek), ágyneműt vett, hogy a régit mind kidobhassák (egyébként anyám el is kezdte kidobni, micsoda szimbolikus tett, megszabadulni a fertőzött dolgoktól végre), és megtalálta azt a céget, aki nem csak a kiszállással hirdette magát, de valóban ki is szállt vidékre.

20K volt számla nélkül, és ugyan még aznap reggel is ment a témázgatás, hogy ugye inkognitóban jönnek, cégjelzés nélküli autóval, ruhában, de aztán egyszer csak már utána voltunk, öcsém külföldön munkaügyben, én az ikrek rövidláncán Budapesten, de égtek a telefonvonalak, és most mindenki elégedett, mert valamit megoldott, valamit lezárt, öcsém szinte mindent, én csak ott voltam, nem csak anyámnak, de neki is, ha kellett, ha visszamondta a hetekkel korábban lefoglalt időpontot a cég, mert mégsem száll ki, ha tologatni kellett napot, szervezést, ha csak úgy beszélni kellett arról, amit mi értünk, tudunk a cégjelzés nélküli autóról, kezeslábasról.

#285

Kányádi. Tényleg sajnálom. De az igazság az, hogy itt van mellé az öröm is, hogy mi jutott, hogy Kányádi nekem főleg a Kaláka, és a Kaláka nekem főleg a gyerekekkel jött, és így épültek be a versek a mindennapjainkba, és üvölthettem hangosan a dalt a téren átbattyogva a fiúkkal, hogy Betemetett a nagy hóóó erdőt, mezőt, réétet.

Ó, ez talán a hála az egész bagázsnak Kányádistól, ikrestül, mindenestül.

#284

Néha éppenhogy kiélesít a meleg, megyek az utcán, emberek, emberek, útközben a Szófia utca sarkán parkoló autó, a csomagtartó fedele felcsapva, mögötte az egyik idős nő nyári ruhája melltartóig felhúzva, látszik a megroggyant láb, a nagy, mégis csapott fenék, a műszálas bugyi, a hurkás hát, a másik néni valamit rendez rajta, a gerince tövénél matat, közelebb érve tapasznak nézem, igaz is, a sarkon ott a gyógyszertár, a másik sarkon a háziorvosi rendelő, túl vannak már azon, hogy most a környezeten aggódjanak, vagy így, vagy úgy nem érzik, eszembe jut az alul forradásra vart néni, akit még asszisztensként láttam 25 éve, minden nyílását kivágták, befoltozták, nem is ez a szörnyű és természetellesen látvány akasztott meg, hanem az a természetesség, ahogy szó nélkül, sőt, nem is, egészen egyszerűen társalogva feküdt bele a kengyelbe, azóta persze már én is megtapasztaltam, terhesen, hogy nincs szemérem, csak funkció, funkcionális, a funkciójába kapaszkodó, azt kereső test. Most megint teljesen természetes reakciónak látom, miért lett a szülés óta az örökös témám a testi kontroll, a mozgás, a szépség, a működés, a hanyatlás, aztán el fogom felejteni úgyis, szétrázódik, ahogy tovább haladok.

A játszótéren újra ott a gömbölyded kislány, 2 éves lehet, ha enni lát valakit, odaáll, a száját nyalogatja, mintha betanulta volna valami fekete-fehér némafilmhez, tegnap egy édesanya megkínálta, de nem vette el, mögötte állt az anyja, muszlim kendőben, ruhában, ma a kislány egy idősebb nővel van, nagyon csinos, karbantartott, ötvenes nő trikóban, rövid farmersortban, ki lehet vajon?

Eszembe jut D., a furcsa, ijesztő kisfiú, a testvérek közül a fiatalabbik, vadabb, néhány napja a játszótéren bóklászott, látta, valamit eszem a szatyromból, odaállt. “Mi az?” “Libatöpörtyű. Nem bírtam ki, megkóstoltam. Vacsorára lesz.” “Finom?” “Igen” – szándékosan nem kínálom meg, nem akarok játszmázni, még ha csak 12 éves, akkor sem. “Kaphatok belőle?” “Igen.” Megkapta, elment. Még vissza az időben két napot, akkor is őt láttuk, előttünk megy a csarnokban, hozzácsapódik egy inges férfihoz, szinte a kezét fogja, az ikrek szerint igenis a kezét fogta meg, aztán lemarad, utolérjük, a fiúk kíváncsiak. “Az apukád volt?” “Igen.” “Fogtad a kezét. És hova megy?” “A boltjába.” “A boltjába? És az hol van?” D. nem válaszol. Még úgy sem tesz, mintha nem hallaná. Néz ránk, a fiúk még párszor megismétlik a kérdést, de ő csak néz, majd tőlünk is lemarad. Miért érintette meg a férfi kezét?

Mellettem a padon egy egészen különös nő ül, magába roskadt, depressziós, csak fáradt? Vagy egyszerűen ennyire áteresztő lett, ő maga semmi, csak egy ülés, egy padra nehezedés. Aztán megjön az anyja, sántikáló, konszolidált néni az obligát háromnegyedes nadrágban. A tompa nő mintha életre kelne.

– Képzeld.
– Ne. Hívott?
– Igen. Nem akartam felvenni.
– És.
– Felvettem.

Odajön a kislánya is, letelepszik, dolgokról van szó, vásárlásról, padról, dolgokról, amik éppen akkor és ott vannak, a nő, úgy tűnik, valami különös szellemi lomhaság állapotában van, csak felsorolja a tárgyakat, cselekvéseket.

– Odamentem a kúthoz, nagy ott a sár. A papucsom mégsem vehetem le.
– A szandáálod – mondja a kislánya.
– A szandálom.

Később az egyik iker felsír, kakilnia kell, a másik üvölt, nem akar jönni, játék közepén van, üvöltök, akkor maradj itt, rohanok, a játszótéri wc átépítés alatt, emiatt a rövid út is lezárva, körbe szaladunk, de félúton a gyerek még hangosabban felzokog, bekakilt, ilyen nem is volt neki soha, nyugtatom, a másik is üvölt, csak legyünk otthon. Otthon már nyugalom, erős szagok, a zuhany alatt a kisfiút rendbe szedem, az alsó megy a kukába, valahogy minden elsimul, reggel is ment egyszer a hasa, de az oviban semmi, ott nem akar, nem tud, nem kell. A szürke macska is odakuporodik az alomba, most, hogy hazaértünk, nem is tudom, funkcionális testek vagyunk, és némelyiknél én kapcsolok be funkciókat.

Én éppencsak funkcionálok, este korán lekfeküdtem, de éjjel többször felriadtam a görcsös, száraz köhögésemre, végül hajnalban kimentem mézet nyalogatni, akár a királyné. A király, vagy legalábbis I. éppen akkor ért haza valahonnan, az ő ébrenlétét, alvásait nem befolyásolja a gyerekek ébrenléte, alvása, a szarásuk, a testi funkciójuk, ezek az apályok, dagályok, csak a magáé, én meg ezekre az erős és mindenek alatt működő mozgásokra fekszem, és egyszerre szabadság, hogy nem kell más utakon gondolkodnom, és kötelező pálya, mert legtöbbször csak gondolkodhatok más utakon, de ha éppen a vízen ér a kiélesedett érzékelés, akkor legalább belelógatom a kezem, olyan, mintha lenne rajta egy oldalvonal, akár a halakon, még egy érzékelés, hogy a végére csak összeszedjek valami tetszetős képet.

#283

Mr éppen azon keseregtem, hogy nem is tudom, min kellene dolgoznom, mármint úgy lelkileg, csak pipálgattam ki a napok ügyeit-bajait, hogy ma is volt mosogatás, gyerekek ettek, megölelgettem őket, olvastam, dolgoztam szépen, emeltem súlyt, pipa, pipa, pipa, még hiányzik a rare gem a buzogányba, de meglesz az is, nem ma, mert kell 24 óra, hogy a boss újrafrissüljön, majd holnap, ma ennyi gyűlt össze, ez is megvolt, lehet menni aludni, már hajnal kettő.

Micsoda szerencse, hogy ma rájöttem, mégis lesz mit mondanom a cég fizette coachnak, akivel csak úgy lefoglaltam jövő hétre időpontot, ha már agitálta, hogy van szabad helye. Az lesz a jó téma, hogyan kezeljem az elbaszott döntéseket. Mármint a vergődés, a gyomorszorítás után hogyan lehet tovább menni.

Mert az a nagy helyzet, hogy az oviváltás nem áll fényesen, mindkét vezető szemében szálka lettem, a lehetséges leendő ovi lehetséges leendő óvónője egyszerűen (jajdekibaszottulnehézvoltbevallanom) nem tetszik, gáz, szónokol, a levegőbe beszél, hallgatóságot nem látva, higgyetek nekem, ez jel, átsiklik a szeme rajtam, a feltett kezemen, máson is, tudja, ő tud, és mi nem. Nem oké. De ez csak egy jel volt, akartam hinni. De a ma a kertben a kerttárs, aki egyébként hívott a másik oviba, és mesélt nagyon jókat, szupereket, és mondta, van hely abban a csoportban, szóval ő, amikor megtudta, hogy melyik óvónőhöz kerülhetünk, elképedt, és úristen és borzasztó és rettenetes. Csak az ne. Most ez van, az, hogy volt valami, ami nem tetszett, próbáltam változtatni, de úgy fest, nem lesz jobb, sőt nulla játékzárással is boldog leszek, de ehhez is melóznom kell. És persze lehet, hogy nem csak nulla lesz a zárás, de melózni kell. És belátni, mit is akarok, miféle változást várhatok el. Azaz mit tudok adni a fiúknak.

Ez legalább nemes, coachhoz méltó probléma. Bezzeg a másik elbaszott döntés, az nem. Hogy ma hazahoztam egy kiló ropogós, gyönyörű és drága cseresznyét, mert úgy emlékeztem, a kiskertbe rendelt olcsó biocseresznye vasárnap vehető át, de nem, ma kellett sebtiben elrohanni érte, 5 kilóért, meg a meggyért. Meg a málnáért. Tudom, kapjam már be, most dicsekszem vagy panaszkodom, de a hasam mintha megint ikreket várnék, és tele a hűtő, de a meggy nem fért be, tönkre fog menni valami, pedig csak figyelnem kellett volna. És igen, dicsekszem, mert nem az én érdemem, így ér, nem nehéz, hogy a kapott biocseresznye gyönyörű, még szebb, mint a másik, majd lesz fotó. (Ez a reklám helye, de az ilyen gyümölcsrendelések publikusak, a kiskert is átadó pont lett, de van több: https://www.facebook.com/veddegyutt/ )

A harmadik elbaszást pedig még ma korrigálom, mert hibáztam, hogy nem sírtam el magam, amikor unokaöcsém ballagásán az osztálya a Hallelujah-t énekelte (énekes osztály, ez a tagozatuk), és nem sírtam, amikor az Earth Songra táncoltak, amit ugyan nem szeretek annyira, de baszki, az volt a koreográfia, hogy jelnyelven előadták, mert van egy hallássérült fiú az osztályban, szóval át kellett volna adnom ezeknek magam, de ezt most pótlom, mert megyek az ágyba, bedugom a fülembe a Hallelujah-t, és kisírom magam, szerintem ez egy remek döntés, utána pedig olvasok egy sf novellát, jóccakát.

#282

Olyan szerencsés vagyok, hogy közben sok jóról is írhatok (sőt egyszerűen az is szerencse, hogy írhatok, hogy végül nem a szobrászat lett a hobbi önkifejezésem, ami műtermet, pénzt, sok pénzt, még több időt követelne magának, hanem olyasmi, amit ha munka közben csinálok, senki nem furcsállja – még akkor sem, ha esetleg nem is titkolom, node értitek, egy heggesztés elég macerás lenne az iroda közepén, vagy egy szépen megöregedett férfimodell aktja).

Tegnap például végre megélhettem azt, milyen, amikor a kedves édesanya biztos benne, hogy a gyermeke zseni. Marci az erkélyünkről kérdezgetett (hatalmas, fura alakú erkély, ősidők óta beépítve, konvektorral, földig érő, nyithatatlan ablakokkal), és megkérdezte, hogy az erkélyajtó melletti nagy ablak hogyan nyitható. Mondtam neki, hogy leginkább sehogy, mire visszakérdezett, hogy akkor miért van a szélén csiga (ajtópánt vagy mi, amin elforog az ajtó). Mondtam magamban, hogy baszki, tényleg, miért. És 2,5 év ott lakás után kiderült, hogy igazából az is nyitható valahogy, csak a zárja nem kívül, hanem oldalt van, mint a kétszárnyú ajtóban szokott lenni, valami felpattintható nyelv. Tudom, nem zseni, de akkor is, egyszerűen szeretem, ahogy észreveszik a részleteket, még el nem torzítva, vagy ha torzítva is, az a saját prizmájuk, nem az enyém. Pl. habár kérem őket, ne mutogassanak, ha érdekes ember jön szembe a járdán, azért csak minden alkalommal hangosan mutatják, hogy nézd, anya, zsidó, szóval ezzel a viselkedéssel örülök, hogy a kövér nálunk az öreg szóval írható le. Mégis jobb, ha egy valóban kövér, 200 kilós, egyébként középkorú emberre úgy mutogatnak, hogy nézd, anya, milyen öreg. Legyen akkor ez az ő szótorzításuk. Ha már mutogatnak. Egyébként Marcitól könyebb vicceseket idézni, mert ő verbálisabb, de Tomi is meg tud lepni, pl. a múltkor azt mondta, hogy “Anya, én olyan vagyok, mint egy húsos vaddisznó..” WTF.

És a kert csodás. Minden nap kapja az esőt, a fényt, elburjánzott. A paradicsomaim már többen dicsérték, én is, mert nem is értem, mitől nőnek így. Nap mint nap kimegyek valami alibivel, a locsolás ugye kiesik, de néha csak felkötök egy palántát, pénteken zúzott tojáshéjat viszek a meztelencsigák ellen, ma fotózni ugrottam be. Néha az az érzésem, hogy magamból táplálom a parcellám, a figyelmemből, olyan kicsit, mint annak idején, amikor az ikrek még csak szopiztak, és nagydarab, tömör gyerekek voltak, én meg ámultam, hogy belőlem jött minden táplálékuk.

Na, ez aztán egy jól sikerült fotó, de életem első saját paprikája. Elbír egy kis életlenséget.

A menő paradicsomok.

Rebarbara, lassan vágósúlyban, előtte másfajta menő paradicsomok, homályosan.

Büdöske (védelem a répák kártevői ellen) és mángold.

A meztelencsigák nyomai, de a cékla azért bírja, pedig bébi.

Itt pedig halak az égen.

 

#281

Még szárba sem szökkent írói karrierem (legyen az voltaképp bármi), de máris ezer gondot okozok magamnak. Pl. többször belefutottam abba, hogy elkészült egy szöveg, és valahova kitettem, megosztottam, majd akkor kaptam észbe, miszerint te jó ég, mi van, ha az olvasója, aki az én barátom, ismerősöm, tehát nem idegen, azt hiszi, ez róla szól, neki készült, ő van valahogy beleírva, érintve. Aztán nevettem magamon, mert persze ez a szövegeim jelentős túlbecsülése, de megfagyott a mosolyom, mert attól, hogy egy szöveg szar (vagy nem működik {vagy nem működik éppen annál az olvasónál}), még érezheti a másik, hogy érintve, sértve van.

Vagy legalábbis érezhetem én azt, hogy mi van, ha a másik érezheti, hogy ésatöbbi, ésatöbbi.

Az a nagy helyzet, hogy tudomásom szerint sosem írok senkiről, akit ismerek. Még a versekben néha előfordultak emlékek vagy szeretett figurák, de a mostani szövegekben soha semmilyen szándékosság nem volt. Itt, ezen a blogon megteszem, szépirodalomnak szánt szövegben nem. Azt hiszem.

Pénteken egy leheletnyi idő jutott nekem, sétálva tehettem meg az utat két olyan pont között, amiket egyébként nem érintek egy átlagos napon. És ahogy mentem, mendegéltem, és nevettem magamban I. ( nem az az I., aki a gyerekeim apja) vicces csetelése kapcsán, amiben szörfös témát javasolt a következő novellához, bevillant két kisfiú feje hátulról (az arcuk azóta is ismeretlen), ahogy rajzolgatnak a füzeteikbe, és hogy majd sírnak, lenyalogatják a saját könnyeiket, rajzolnak tovább a tengerről. Ma elkezdtem róluk írni, és valahogy gabalyodott a szöveg, nyilván olyan emlékeimből, amiket ismerőseim, barátaim életében láttam, vagy olvastam, vagy filmen találkoztam vele, vagy én láthattam ilyesmiket, de hogy ezek az ismerősök, barátok, sőt én saját magam sem jutottam közben eszembe, az biztos. És mégis, amint kitettem, elkezdtem görcsölni, hogy hopp, van abban a kis sztoriban egy apróság, ami illik I.-re. Valami kis kellemetlen dolog. Hopp. És I. fiú. Hát azóta is görcsben a gyomrom, hiszen magyarázkodni már nem lehet. Hogy ezt nem azért ajánlottam neki, mert róla készült. Hiszen nem is róla. Inkább egy kicsit neki, mert ő inspirálta. És volt még ehhez hasonló szorongásom más történettel kapcsolatosan.

Nem tudom, hogyan fog ez a görcs megoldódni, amikor egyelőre a többi sem oldódik, tehát nem láthattam megoldást. De abban hiszek, hogy a megformált szövegnek van ereje, mint a szimpatikus mágiának, és ha egyik formájában megbánthat másokat, úgy arra is képes, hogy más formájában megkeresse önmaga megoldását, még akkor is, ha mindkét működése csak a fejemben történik. És egyben itt a blogon.

 

#280

Na, hát ez is eljött, a fizikai, szellemi összeomlás. Szerencsés voltam, mert éppen voltak mellettem, meg nem is lett ez olyan durva, nem is összeomlás, csak lassú lecsúszás az ágyról a földre.

10 órát aludtam (igaz, párszor felriadva, a vihar és az aggódó macska miatt), és most végre úgy érzem magam, mint aki csak nagyon fáradt. Tegnap megvolt a hidegrázás, az ízületi fájdalmak, a bőrérzékenység, de lázam szinte semmi, valami belső égés volt ez, ami teljes kontrasztban volt a külvilággal. Nem is maga az érzés volt ijesztő, hanem hogy mi van, ha így maradok. Ha ez lesz mostantól, mert mondjuk tényleg beteg vagyok, valami most kezdődik el. Ehhez képest a reggeli összetörtség csodás optimizmussal tölt el.

Valahol megértem, hogy ennek el kellett jönnie, de ha listázom, mik merítettek le, akkor hát semmi különös. Az amerikai megrendelő egy hete Budapesten. Az ovimizéria (megalázó, konfrontatív részletekkel még, ezeket inkább le sem írom, most ott vagyok, hogy jó, ha nulla lesz a játék vége, csak legyen meg, és ahhoz alkalmazkodom, és a nullába beleszámítom, hogy a sok aggódás, szervezést ellensúlyoznia kell valami nyereségnek az új oviban). Hogy hetek óta nem volt szitter, és mindig váratlanul kellett lemondanom a heti szórványidőmről, a többi időt vagy mukával, vagy munkába menet-jövet töltöttem, vagy a gyerekekkel. És már kész voltam a közös vásárlásoktól, hogy nem tudok nyugodtan nézelődni. Persze picike idők csurrantak-cseppentek, de mindig másból lopva, főleg munkából, ahol most nyomás volt. Talán még az angol órák voltak a legnyugodtabb szigetek, egyben, hosszan, de pl. E.-val már csak úgy tudtunk beszélgetni, hogy közben a gyerekek nyüzsögtek körülöttünk.

És a novellák. Az, amelyikkel éppen küszködöm, azaz befejeztem, és volt olyan éjszaka, hogy többször felkeltem, és fejben írtam, 6 oldal az egész, nem tudom, hogy lehetett ennyire sűrű ez a kis szöveg, hogy mindenhova jutott, mint a talajvíz, nyirkos érzés, akárhova nyúlok. Valamiféle horror lett, és olyasmi a témája, hogy hátborzongatóan illeszkedett a tegnapi lerobbanásomhoz, mintha én is szereplője lettem volna, sőt mintha azzal, hogy leírom a sztorit, a benne lévő erőt életre keltem, és ő elszámoltat ebben a világban. És mivel napok óta a szöveggel éltem, hát egy cseppet sem tűnt ez a lehetőség irreálisnak. (A szöveget egyébként elküldöm egy pályázatra, amibe sanszosan nem is fér bele, de kellett ez a határidő is, hogy egyáltalán létrejöjjön, de kellett a határidő is, hogy ennyire kimerüljek. És a pályázat miatt meg sem mutathatom itt vagy a másik blogon.)

De nem csak maga a szöveg, hanem annak megosztása is kikészít. Rettegek, amikor elküldöm valakinek, és az egész világ rólam és a szövegemről szól, megszűnik a másik saját élete, pl. nem reagál, tehát a szöveg szar, nem ír, mert gondolkodik, hogyan mondja meg stb. Dolgozom az ügyön, hogy ne legyek ennyire egocentrikus, nyilvánvalóan az a megoldás, ha én találok meg végre valami kapcsolót, pl. az elküldés után már ne legyen az enyém, hanem kirepült a fészekből, és kész.

Tegnap még elvittem a fiúkat a könyvhétre (mert a ballagás miatt tessék már hazavinni őket ebéd után), és az volt a szerencsém, hogy jött velünk a fogadott nagyi, így valahogy hazavergődtünk, cipeltem 6 kiló könyvet, és valahogy rám zuhant a túledzés is, hónapok óta az a rend, hogy heti 5 mozgásom van, ebből 2 a kettlebel, most csütörtökön erőedzés volt, rá kellett döbbennem, hogy ezek a durva izomfájások, mindenhol érzett izomláz nem valami betegség, hanem az edzés eredménye, hogy most tényleg minden gyakorlatnál elmentem a határig (pl. üdvözlöm azt, aki kitalálta a haskereket), és nem csoda, hogy nem bírom már cipelni a könyveket (ez még nekem is durva, mármint hogy eljött az idő, hogy nem bírom el a könyvvásárlásom 🙂 ), ezen a hétvégén kimarad a két torna közül az egyik, és ez már úgy hangzik, mint egy terv, összekaparni magam. A vasárnap is max. power jóga lesz.

És nagyon jól jött, hogy I. itthon volt már hatkor, és átadhattam neki a fiúkat felügyeletre, és egész betyárosan letolta az estét, csak néha volt üvöltés, hajtépés, és másztak be mellém a fiúk feltöltődni, vagy rohant át rajtam az egyik macska a másikat kergetve) hát most itt regenerálódom a gép előtt, a horror novella kész, iszom még egy kávét, van pénz a bankszámlámon, és a vásárolt könyveimből már beleolvastam az egyikbe, a fiúk 2 órán át nem veszekedtek, ellenben még mindig viccesek és ölelgetnivalóak, és csak lazán, nagyon lazán fogom tolni ezt a hétvégét, mert ez most jár, sőt nem csak jár, de meg is valósítható. (Azért még mindig álmom egy Airbnb szoba.)

Ezeket vettem meg, van még gyerekkönyv és egy Magvető zsákbamacska csomag, végül is nincs 6 kiló. Háttérben a blog, ez a poszt.

 

 

#279

Íme a poszt az óvodaparáról, ennek mindenféle elágazásairól. Lesz benne szex, gyilkosság, ellopott kézirat és elcserélt gyerek (ja, az nem, az lenne az igazi para egy oviban), talán annak is érdekes, akinek nem téma az ovi.

A lényeg, hogy óvodaváltásban vagyunk éppen. A régi ovi voltaképp egészen jó – kezd lenni. Persze azóta, hogy állást kellett foglalnom, és jelentkeznem kellett a másikba. Ami ennyi minta alapján egészen jónak néz ki – szintén. Az egyik nem annyira rossz, hogy menekítenem kell a fiúkat, a másik nem tűnik földi paradicsomnak, hogy a varázssíp hangjára öntudatlanul is arra menjek, árkon-bokron át.

Ellenben mindenféle vezetőkkel kell egyeztetnem, és be kell vállalnom, hogy talán az, amit otthagyunk, éppen kibontakozik, az, ahova megyünk, csődnek bizonyul, kicsit többet kell sétálniuk oda a fiúknak, elszakadnak attól a pár kisfiútól, akikkel már egészen összebarátkoztak, de én, aki majd eldönti, a hátuk mögött, fejük felett, lábuk alól, tudomisén, szóval meg sem kérdeztem őket. Mert ha nem jön össze, akkor hamis reményeket ébresztettem, vagy felesleges szorongásokat, ha pesszimistább vagyok.

Mi volt a gondom a régi ovival? Ma fogalmazódott meg: az egyszerűen hamis hit bennem, hogy igazából semmi komoly. Elvoltak ott a fiúk, kedvesen fordultak feléjük, valahogy mindig volt valami, ettek, aludtak, nem tört kezük-lábuk. És a hiba ott van, hogy ez nem valami, ez a nulla. Ez a semmi. És már én is agymosott vagyok, miszerint örüljek, hogy így van a dolog, hogy nincs direkt konfliktus, egyértelmű szorongás. Csak valahogy a semmi van. Hogy valahogy nincs egy szó arról, melyik gyerek miféle. Ők problémamentesnek számítanak a többiek között, így nem kell velük foglalkozni, ellenben van, aki még durván pösze, és iskolába menne szeptembertől, vagy délután még néha bepisil, vagy autista, vagy minden nap más jön érte, néha nem is családtag. Tehát napi szintű, fontos feladatok vannak másokkal, és nincs rá ember, nemhogy rendesen kezelni, de néha észrevenni sem. A másik oviról pedig egy szülő azt mesélte, hogy az óvónő képes volt egy órás telefonbeszélgetésre, csak hogy meséljen a gyerekről. Na, ez az, ami nekem valami. Nem az állatkerti látogatás.

Szívemre teszem a kezem, megint ki kellett tölteni a logopédiai kérdőívet, bejelölni, miféle szókincse van a gyereknek, és nem tudtam eklatáns különbséget felfedezni Marci és Tomi szóhasználata között (azaz a megadott lista szavait mindketten vagy használják, vagy nem, ha eltérés van, akkor nem itt, így). Tehát értem én, hogy rohadt nehéz észlelni a dolgokat. És ha észlelem, megragadni, megfogalmazni. Sokáig úgy láttam, Marci az, aki a jártszótéren lemorzsolódik a csoporttól, nem veszik be, ő meg eltéblábol, nem csatlakozik, lemarad, dudorászva, fűben kotorászva. Tomi meg rohangál a többiekkel. Hetek alatt árnyalódott a kép, hogy lássam, Marcit ez a lemaradás nem zavarja, ő szeret egyedül dudorászni, motoszkálni, Tomi viszont folyamatosan pásztáz, másokkal akar lenni, és fut velük, fut utánuk, ha le is hagyják folyamatosan. Először egyikért szorult a szívem, most a másikért. És én vagyok, aki a világon a legjobban szereti őket, ők az én verebeim, akik nem eshetnek le a fáról, hogy ne venném észre, és nem, nem veszek észre én sem dolgokat. Szóval értem én, hogy leterhelten, sok gyerekre figyelve, a csoportok folyamatos összevonása, átalakítása mellett másnak pláne nem megy ez. Értem. De ez akkor sincs jól, és ha van másik helyen esély arra, hogy ott jobban látszódnak, akkor jól teszem, ha a nem is olyan rosszból átmegyek ide, a járatlan útra, hátha.

Az pedig elég elszomorító tapasztalat volt, hogy ahogy másoknak már fogalmaztam, nekem most anyatigrisnek kellene lennem, Lady Macbethnek*, aki a véres kezeket is bevállalja, csak a család gyarapodjon, én meg szorongok, rettegek, hogy jajnehogy rossz néven vegyék, a kedves vezetők meg ne bántódjanak, és sikerült olyan túlbaszott diplomáciával jeleznem a kérésem a jelenlegi ovi vezetője felé, hogy, ó, én csak itt alkalmatlankodom, ha lehetne, kisztihand, kiskezitcsókolom, alázatos szolgája, de amúgy megoldom, ha mégsem, jaj-jaj, hogy akkor első körben az lett az elbírálás eredménye, hogy, jaaa, ha nem gond, ha maradnom kell, akkor szépen maradjak is.

*Jó, nem is Lady Machbetnek, de annak az intrikus anyának, akit ha más nem, legalább az erősít meg, hogy a még kicsi gyereknek halmozza a hatalmat, birtokot. Persze könnyű nekem tiszta kezűnek maradni, én már halmozhatom magamnak is, ennyivel előrébb jár már az emancipáció. Megyek is halmozni, dublonokban fürdeni, hogy ne ráncosodjam annyira.

#278

Ma kitettem egy régebbi sztorit a Felképre, egy pályázatra született, amelyre a rengeteg pénz és a teljesen szabad téma miatt valószínűleg boldog-boldogtalan jelentkezik, és elnézve a tavalyi nyerteseket, úgy érzem, hogy bizonyos típusú novellákra szűrnek, egyszerűen ennyi pénz (első díj 300K) már meg kell mozgasson igazán profikat is, ehhez képest az első 20 nevező, akit kiválogattak tavaly, gyanúsan nem volt profi, illetve nem is jó ez így, ahogy írom, inkább nem úgy profi, ahogy én egy novellát szeretek. Itt a tavalyi anyag.

Igaza van T.-nek, hogy ez nem nyerhet, és minden javításban is igaza volt, szóval ez egy szerkesztett, pályázat katalizálta mű, de futás közben inkább elkezdett sétálni, aztán letért a kijelölt versenypályáról, lement a rétre heverészni (vagy valami zsákutcába, építési területre, na). Azért beküldtem, hogy szokjam az elengedést, de sokkal könnyebb volt oda, mint a saját blogomra. Ahova elvileg szabad a kiírás szerint, de ha nem, akkor az sem baj, max. kizárják tiltott heverészésért.

Mindenesetre ezzel fogom valahogy rendesen megnyitni a Facebook csoportom, merthogy létrehoztam egyet, meghívtam oda pár barátot, akik előtt nem szégyellem, amit csinálok, vagy akikről azt hiszem, nem unnák, ha néha elolvasnának valamit tőlem. És ott, azon a felületen tudom jelezni, ha van valami új a blogon, ennyi a célja. Ha bárkit érdekel a social media skillem teljes hiányának köszönhetően nem rossz, csak egyszerűen semmilyen felület, csatlakozzon nyugodtan. Itt.