#268

Vasárnap

Ez még szombat, késő este. A fiúkat lefektetem, elköszönök tőlük, később neszezést hallok a konyhából, Marcit találom ott a félsötétben.

Én: Hát te?
M: Anya, szörnyűséges látványt érzettem. Rengeteg energia van, de nekem nincs energiám.
Én: Ahaáá, éértem, szóval kérsz egy kekszet?
M: Igen.

Már tényleg vasárnap, délelőtt kertrendezés a közösségi kertben, pakolunk, a bekövesedett kisdombot egyengetjük, társam valami keményet talál, először lerakott téglaösvénynek hisszük, aztán fémlap, később már ládaszerű, ekkor remélem, sőt elhiszem, hogy kincs, még mondom is hangosan, persze nevetve. Végül csatornalefolyó lesz.

A rendezés után, leizzadva sétálok át a téren a boltba, előttem két idősebb, lerongyolódott alak, az ételosztásra gyűlnek, a nyilvános wc-ből jöttek ki, egyik szól a másiknak, hogy nincs rendben a gatyája, nincs felhúzva a slicc, a másik rácsodálkozik, tényleg, menet közben odaszúrja, döglött madárnak nem kell kalitka, felröhögök mögöttük.

A játszótéren nyomasztó jelenet, a furcsa testvérpár idősebb tagja a téren lebzsel, a fiúkat is szórakoztatja, homokot szór rájuk, de ha szólok, hogy ezt ne, szembe megy, begyullad, akkor próbál odafigyelni. Öccse, D. sehol, ha látom, félek, nem is tőle, hanem attól, mi lesz ebből. Valami fortyog, mint a filmes mocsárban a kipattanó metánbuborékok, előbb-utóbb feljön a szörny is, bűzlik, félelmetes és szánalmas. Két alak jön a térre, fiatal fickók, egyiken klasszikus szakácskötény, hamis Crock papucs, a másikon a helyi fánkozó pólója, V.-t, a nagyobb testvért keresik, csak foszlányokat kapok el, komoly a beszélgetés az ivókútnál, mutogatnak, valamit valaki valahonnan kiemel, ezt imitálják, elmenőben kiabál vissza a kötényes: a pénz nem fontos, költse el, de az iratok. Felém sétál V. és egy kislány, hallom: ez a hülye D. lopott.

A játszótéren Marci leírja a homokba élete első betűjét, az X-et, mutatja, hogy itt az X, mondom, ez az írás, hogy leírsz egy betűt, mondja, nem, ez a kincs helye.

Este hónapok óta először újra szóba kerül “az én Boldim”, képzelt barátjuk, akinek kiskorában kristályfoga volt, nem is arany, varázsolni tudott vele, de aztán megnőtt, és igazi foga lett. Nemsokra rá megtudom, egy igazi Boldi is megszületett aznap, koccintás (tejfakasztó? de nem szeretem) a közelben, és csak a közös öröm miatt mentem el, de remek beszélgetések lettek olyanokkal, akikkel eddig kevesebb volt a kapcsolódás, aztán az éjszaka közepén hazafelé sétálva a képzeletbeli tó illatát érzem (talán “a mi Boldink” ismeri), nedves a talaj, nem tudom, minden hol turisták, inkább ők az ide tartozók, őslakosok, én vagyok a gyüttment, aki aztán hazamehet, majd kirázza a homokot a ruhájából, a játszótér hordalékát a cipőjéből, lemossa magáról, és nézi a kád fenekén a mintázatot, hogy ez a homok még onnan van, volt, úgy feküdtem le éjjel, kicsit spiccesen, aztán ez is lement a vízzel együtt.

 

 

 

#267

Ez most csak olyan trailer a mozifilm előtt (miféle mozifilm, kérdem én közben, mert vbalójában egy ovis poszt formálódik, jó téma az nekem, gyomorgörcsöt okozó, de azért nagyszínpadra nem tenném), szóval reszelődött a felkep.wordpress.com , lettek rovatai, pl. az informatív Versek rovatba feltologatom a régi szövegeim, a Mismás kb. garázsvásár kategória, pl. odateszem a fotókat is, amikhez éppen érlelődik valami szöveg, a Kép-Szöveg meg a frissek gyűjtőhelye, és azt a rövid listát leszámítva, hogy

• milyen viccesek és szellemesek sokszor a gyerekeim;
• jajistenkém, ezt az edzést is letoltam, pedig megsúlyosodtam, megszalonnásodtam, de még mindig milyen rohadt jó érzés;
• könyfesztivál és barátok, és úristen, könyvek, meg ott van Kemény István;
• meg a kert, a rigók, a kibújó bébicékla, a palántaültetés, elmélkedések;
• a macskák, a macskák, mintha, de tényleg csak mintha valami lazulna, jobb lenne, igenis tényleg, nem is csak mintha;
• és minden és mindenki más, akit szeretek;

szóval mindenféle örömteli, dúsidomú idők mellett, azaz azokat leszámítva, hogy szavam ne feledjem, egy csoda, amikor sétálok be az irodába, és eszembe jut, hogy akkor ezt kellene írni, valahogy. És tényleg. Le kellene írni.

#266

Tegnap voltam terápián, és közben, majd utána is felmerült bennem, hogy mennyire tipikus, mennyire “átlagos”, tankönyvi gondjaim vannak, és hogy emiatt kicsit (néha nagyon) rosszul éreztem magam. Hogy unalmas vagyok.

Aztán a zuhany alatt, ahol nemes egyszerűséggel átmegyek vízimalomba, és valami rusztikus és nagyon szép szerkezet lomhán, de hatékonyan mozgásba lendül, aztán megőröl búzát, csontot, vízkövet, szóval ott ma reggel beugrott, hogy vajon mikor volt az elvárás bennem, amikor holmi köhögéssel, lázzal elmegyek a körzeti orvoshoz, az megvizsgál, akkor vegye a kagylót, hogy “Kardos doktor, szervusz, gyere csak át, ilyet még nem láttál, de én sem.”, szóval hogy ritka és speciális gondom legyen, nem valami szaros bronchitis.

Aztán az is elgondolkodtatott, mi lesz, ha már nem köhögök. Ősi kamaszkori ragadványom, hogy aki szenved, nemesebb, a problémás, a konfliktusos értékesebb, mert az ütközések, horzsolások majd értéket teremtenek, egy szép verset, egy csinos csikknyomot a karon, szóval valamit.

De azt hiszem, nagyszerű dolog lesz egészségesen szorongani, teljesen normális módon érezni magam magányosnak, és mély önismerettel, önelfogadással kételkedni, és ami tüdőre megy, azt kiköhögni, aztán kapni levegőt.

#265

Tegnap intim betétért indultam el a DM-be, és nem, nem egy komplett motorcsónakkal és horgászfelszereléssel tértem haza, hanem végül csak becsatlakoztam a tüntetésbe. Bő fél órát töltöttem ott, és éreztem azt az erőt, energit, ami az összegyűlő tömegek sajátja, hogy mindenki testvér, egyszerre mozdulunk, és most különösen szeretjük a másikat, vagy csak egyáltalán. És jó volt, és én is kiabáltam, amikor végigfutottak a kiabáláshullámok, és láttam sok okos, kedves, nyílt, értelmes, olykor ismert arcot, és én is egy lettem a tömegben. Jó volt.

Nem akartam menni, mert attól féltem, hogy ezzel elhitetem magammal, megint tettem valamit, hogy a rászánt időm máris érték, és féltem, hogy én ennyivel már hátra tudok dőlni, és újra már nehezen állok fel. És ezzel a fél órával egyrészt ugyan se hús, se hal lettem, nem adtam sem időt, sem értéket, másrészt illúziót sem merítettem, csak némi energiát, hogy ez a buborék nem is kicsi, és én éppen benne vagyok, a közepén.

Továbbra sem tudom, mit kellene tennem, tegnap sem tudtam, csak hagytam, hogy egy másik megvalósult anekdota legyek, folyt a vér ezen a tüntetésen, az enyém biztosan, másé is, hiszen sokan voltak, ahogy a vicc mondja, menstruáció, nem, demonstráció, valamit, ezt mégis beleadtam, és most várok, elteljen egy újabb periódus.

#264

Rácsodálkozván, hogy ez itt a 21. század, megoldottam azt a problémát, hogy is osszam meg a mindenféle szövegírási gyakorlataimat úgy, hogy az mégse kavarodjon össze családi frusztrációmmal, testképzavarommal. (Ja várjunk, ezekkel akkor is össze fog. Akkor mondjuk azt, hogy úgy oszthassam meg a szövegeim, hogy közben azért le tudjam húzni egy másik blogposztban a kedves olvasót.)

Tehát készítettem egy külön blogot, ahova szövegeket teszek ki. Rájöttem, hogy fotózni nem tudok, soha nem is tudtam, és a tavalyi csapatépítős fotótanfolyam alapján nem is fogok tudni, de ettől függetlenül szeretek képeket tárolni, és ezekhez valami szöveget írni egyszerű trigger lesz.

Egy szöveg már ki is került, friss a fotó is, tessék, nem tudtam nem szóviccet kitalálni névnek, evvan.

https://felkep.wordpress.com

#263

Nem voltak egyszerű napok ezek, de azt gondolom, ezt itt kár elmesélnem, a buzzword, a buborék egyszerűen valós, abban élek, és nem is az a gond, hogy nem veszem észre a rajta kívül eső világot, hanem ha nyújtózkodom, sem érem el a buborék széleit, és nem jutok ki belőle. Nyilván az is benne van, hogy saját képességeim, az élet adta paraméterek le is béklyóznak, de nem kenhetem csak az ikrekre, az időhiányra, erre és arra, mert én és a dolgok együtt alakítják ki a babzsákfotelt, amibe szépen belekényelmesedtem, és színes, vidám, ott van minden feltörekvő co-working office előterében, akár a szellemes printek, csak rohadt nehéz kikászálódni, már ha akarna az ember.

Kihasználva az érzelmi felfokozottságomat gyorsan beállítottam pár új előfizetést (Átlátszó, Direkt36), ha eddig húztam lustaságból, akkor most már nem lehet húzni, mert ezek nem valamik, hanem a szükséges minimumok a nullához, és ha a havi összegeket nézem, hát ennyiért vettem legutóbb a fiúknak ugyan előre tisztázva értéket, mennyiséget, de mégis csak gagyerák fos kínai játékot a Pepcoban.

Jó lenne tudni, mihez kezdjek most. Tényleg elegendő nevelni a kertet és a gyerekeket? Visszaheverek így a babzsákra? Nincs ez még lezárva, nem is lehet.

Rövidebb távon viszont szerencsés napjaim voltak, ugyanis mire teljesen magamra húztam az eget, mert az én sorsom senkit sem érdekel, és nyilvánvalóan én baszok el valamit, rosszul építem fel a kapcsolataim, addigra éppen eljött az ideje, hogy öcsémmel találkozzam, hivatalos ügyben, hátunk közepére kívántuk, de sokkal hamarabb lerendeztük, mint arra készültünk, így kaptunk kettesben egy órát, ventillálni, sebeket mutogatni, kicsit szörnyülködni, megnyugodni, hogy van, aki még szörnyülködik a sebeink láttán.

Néha rácsodálkozom, hogy mennyire alapvető igényem az empátia léte, összeszorul a gyomrom, ha olyan erőszakról olvasok, ahol az áldozat magára hagyva szenved, pusztul el. Hogy nem elég a haldoklás, de még az is, hogy bassza meg, itt visznek a kordén, és ezrek üvöltözik, hogy haljak meg. Vagy itt rothadok el a sötétben a semmiben étlen-szomjan, és nem aggaszt senkit. És képes vagyok sírásig jutni, ha eszembe jut a Zsivány egyes vége, de közben mentségnek, enyhítésnek akarom venni, hogy de ketten voltak, együtt voltak, egymásnak.

(Mondjuk ezen a héten könnyen tört a mécses, a hétfő reggel nem csoda, szerdán, a  költészet napján megint elővettem ezt a verset, akkor már kicsit meglepett ez az elérzékenyülés, pláne, hogy az irodában tört rám, de hagytam, és ma reggel ezt láttam Vaslédi oldalán, hát akkor legyen így.)

Ez, az öcsémmel töltött egy óra volt a hét egyik ajándéka.

A másik egy pillanat: este van, a gyerekek lefürödtek, mesenézés jön, de szuttyognak, nem öltöznek, fáradt vagyok, unom a hepciáskodást, szeretném, ha már menne a mese, hogy kicsit szusszanjak, ne legyek az, aki irányít, noszogat, Tomi a nadrágjával bajlódik, nagyon lassú, feszült leszek, nézem, és valami egyszer csak átvált, azt látom, hogy suttog a nadrágjának, magának, ahogy apránként, gondosan kigöngyölgeti a befordult szárat, belenéz, végigsimitja, bedugja az egyik lábát, a másik szárat is kisimogatja, ellenőrzi a mintát rajta, valóban a jobb lábára való-e, még mindig beszél magában, éppencsak értem, de inkább csak sejtem, mit, és olyan szép volt minden, és ezek a dolgok folyamatosan történnek, csak ki kell tapogatnom ezt a kapcsolót, ami egyébként valahogy mindig a kezem ügyében lehet, csak látni nem látom, és máskor is lehet áldott (jaj, hát nem tudok jobb szót erre, áldott, igen) az idő.

És volt még egy ajándék, valami elfogadásféle. Elővettem régebbi nadrágjaim, és kihíztam őket. Egy fel sem jön, a többi feszülget. Nem olyan, mint amikor lefogytam alaposan. Itt-ott jobban jelzi, hogy összeszorulok az elvárásaimmal, mint korábban. És elhatároztam, hogy megint kicsit lefogyok, ne legyek ilyen combos, segges, ilyen gyűrődős. Aztán hirtelen átláttam, hogy nem lehetséges az, amire vágyom, ha onnan fogyok, más is elvész, én most valahogy kibékültem az arcommal, a karjaimmal, a sokat megélt, viharvert melleimmel, hogy van egy kis muffintop, ha előveszem ezeket a régebbi nadrágokat. És én ezeknek annyival jobban örülök most, hogy nem akarok más lenni, és nem fogok lefogyni, csak ha úgy hozza a mozgásom, mert ez most, ami van, ez jó, és talán ez is kicsit áldott, ez a muffintop, ez a csípő, ezek a karok, ezek a mellek, ezek a gyerekek, a nadrágjuk, a kert, nincs is most többem, akkor mi más lehetne áldott.

 

#262

Megvolt a születésnapom, a 44., különösebben nem aggasztott, mint nyomasztó évtömeg, ennek ellenére páran megnyugtattak, hogy nem is nézek ki annyinak, ami szerintem nem kunszt. Amióta sok szülőt ismerek a bölcsiből, oviból, és későnszülőként majd mind fiatalabb nálam, akár 15-20 évvel is, szembesültem azzal, hogy ebben a körben már eleve egy erős közepesen fiatal vagyok, ez lett a mércém, és még mindig nem azért, mert ez kunszt, hanem mert sokan tudatlanságból, fáradtságból, lustaságból, rossz szocializációból, ki tudja, miből adódóan (és itt egyik határozót sem úgy értettem, hogy ezek konkrétan a családban direkt vagy egyedül a nőre vonatkoznak) kibaszott durván elhasználódnak 30-40 között.

Meg aztán gyerekkorom egyik elmélete, miszerint ha öcsém másfél évvel később született, akkor bizony másfél évvel később is fog meghalni, szóval ezt már, bevallom, elengedtem, és azóta nem érzem közelebb a halálhoz magam, sokkal durvábban közel kerültem már azzal, hogy bevállaltam élet világra hozatalát.

Ellenben most jegyezném fel, hogy amikor más születésnapját látom Fb-n, akkor nem írok, mert ki vagyok én, aki amúgy oda se dugja az orrát, csak most, amikor a segge alá tolja az Fb a dátumot, most udvariaskodom, így aztán sokszor nem merek írni idővonalakra, erre most, amikor nekem volt, és rettentő távoli arcok írtak, csak annyi volt bennem: nohát, de jó, hogy neki is eszébe jutottam.

És volt virtuális bor, igazi, kis berúgás, finoman, de legalább hajnalig tartóan, és kis ajándékok magamnak, most egy meglepetéskönyv (a boltban vettem észre, hogy nahát, ilyen van? és igen, azóta már van ilyenem), de ugyanide sorolom a haltepertőt a Keszegsütőtől, illetve azt, hogy ma délelőtt egyedül csapattam, és vehettem könyvet, tepertőt, magot.

Na igen, mert holnap jön a jövő, és elnézést a nagy szavakért, a közhelyes fotóért, de most tényleg ez jön, valami valamelyikből csak kisül, rajtam ne múljon.

 

#261

Itt van ez a két egészséges, daliás, stramm, kicsit kehes gyerek, de az elmúlik, most még para minden egészen enyhe nátha is, mert lehet belőle nagyobb gond, de kinövik, én is kinövöm a szorongást, kitaposott cipő lesz a paraanyuka szerep az oviban, leszarom, inkább ez, mint hogy ne figyeljenek rájuk. Szóval itt vannak, és olyan viccesek, okosak, okoskodók, hogy képeslapszerű giccsbe tudok hajlani tőlük – és ennek ellentettjébe, egy utolsó senkiházi szociopatának érzem magam, amikor seggfej vagyok velük,  mert éppen seggfejek ők is, és nekik sem szabad, de szabadabb, mint nekem.

Ez a mai posztgyakorlat az úgynevezett Gyerekszáj kategória, mindjárt a Garfield háromkocka mellett, jó szórakozást kívánok.

Az első egy történet, nem is csak egy idézet. Húsvét, rengeteg csoki, ezeket biztonságba helyezem a hűtő tetején, a konyhaajtón még van biztonsági rács, néha bezárom, ha hagyok főni valamit a tűzhelyen, illetve ha elzárnám az édességet. Ez van most is. Még csak pár csokit kaptak, így tisztán emlékeznek minden darabra, ami jár nekik, faggatnak, nyugtalanok. Valahogy mégis lehiggadunk. Én a számítógépet verem, ők motoszkálnak, játszanak valami szerepjátékot, pakolnak, a nyüzsgésre egy idő után felnézek, vonulnak mögöttem, ketten viszik a kis fehér gyerekszéket, Marci nagy büszkén szól, anya, nézd, hogy visszük, peckesen mennek, én ámulok, ez igen, micsoda összhang, ügyesek vagytok, és voltaképp hova is viszitek. Csend. Leesik nekik a hiba. Anya, ezt most nem kell látnod. Anya, erre most ne figyelj. Persze látom, a másik kis fehér szék már odakészítve a rácshoz, hogy átmásszanak a csokihoz, viszik ezt is, mert kettő kell, érted, ketten vannak. Hát így buktak el a hősök.

Marci: Rajzoltam egy bűnöző anyukát, és a pocakjában egy bűnöző kisbabát. (Despicable me hatás.)

Én: De nem túl ijesztőek, Marci?

M: Nem, nem igaziak, nem vágtam ki őket.

M: Ő a rendőrtudor: gazdag és rendőr, ezért ő a rendőr tudor. Van hét rendőrbirkája és hét rendőrkamionja.

Fürdés után csupaszkodva:

Én: Gyerekek, ti gömbölyűek vagytok.
M: Azért, mert jól megmosdottunk gömbölyű vízben.
Tomi: Gömbölyű víz nincs is.
M. Ja. Hm. Akkor ez vicc.

Tomi: Anya, ha kiköpöd a szívedet, meg fogsz halni rettenetesen. Soha többé ne tegyünk ilyet.

M: Anya, nem üvöltözünk többé, jó? Az üvöltözés egy kisbabához megy, aki még nem született meg.

T: Anya, ez a playmobil páncél (értsd lovag) és a királylány összeházasodnak.
Én: Értem, és mi lesz utána?
T: Összegazdagodnak.

#260

Van az a depresszió, hogy az ember felébred, és látja, hogy a macska nagy igyekezetében felrúgta az alomtálcát, a kukoricagranulátum belepi a földet, közötte ott hever a szar, frissen, egy része tömören, más része széttoccsanva, és az ember egyszerűen hagyja a szart, a granulátumot, mindent a parkettán, kimegy cigarettázni, nézni maga elé, erőt gyűjteni, vagy elveszteni az időt, hogy valami kisüljön ebből a napból valahogy.

És van az depresszió, amikor az ember felébred, két szundigomb után, kásásan, kitapogatózik, szagot érez, és látja, hogy a macska felrúgta az alomtálcát, igyekezetében, a szar ott hever a parkettán, tömören, széttoccsanva, a kukoricagranulátum között, és az ember látja, hogy kint cigarettáznak, hát előbb összesöpör, antiszeptikus kendővel felszedi a hurkát, a kulimászt, még pár kendővel addig dörgöli a parkettát, amíg elhiszi, hogy ez már sterilebb, mint a szoba bármely más pontja, majd végre elmegy wc-re, kávét főz, felébred igazán, gyerekek ébrednek, reggeliznek, öltözés, útra készek, ő is útnak indul, és viszi a szomorúságot magával, hogy ő ezzel a másik depresszióval nem tud mit tenni, ezek nem beszélnek egymással.

A két depresszió között az alapvető különbség, hogy az egyik depresszió, amikor az embere az esti tornára igyekezik, a még vagy már csak náthás gyerekekkel rikoltozik, hogy ujjé, ez a tavasz, simogatja a fejünket a levegő, torna után betér a kölykökkel a Borsba, mert valami csoda folytán ott éppencsak lézengenek, ellenben tele van rohamosztagos sisakokkal, szóval ez az egyik depresszió ilyenkor vagy máskor, a nap más levegős, tágas pillanatában egészen magányos lesz, magányában meghunyászkodik, elvonul, eltűnik, végül csak mutatóba jön elő, levegőtlen pillanatokra, míg a másik. A másikat voltaképp nem ismerem, nem beszélünk.

#259

Ezt meg egyszerűen meg kell osszam, olyan remek.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2013-09-02+12%3A00%3A00/mauri-kunnas-kutya-egy-kalevala

Ez a könyv egy csodás meglepetés, véletlenül választották ki a fiúk a (fiók)könyvtárban, valami megtetszett nekik rajta-benne, nekem meg a téma, gondoltam, ideje leporolni. Két ülés alatt felolvastam nekik, és simán sőt szájtátva követték, én pedig nem tudtam kizöttyenni a verselés ritmusából, de nem volt az gond, sőt.

Micsoda fordítás, micsoda rajzok, És mennyi öröm.

Nézzétek ezt a kedves édesanyát, akinek megint idióta a fia:

Nézzétek ezt a fordítást:

A fotózást ne nézzétek.