#370

Bezárták a gyerekeim ovis csoportját, mert valaki fertőzött. Eleinte örültem, mert a fiúk akkor már bő 10 napja nem voltak oviban, aztán tegnap estére kibomlott a szorongásom, mert az ovivezető bogarat tett a fülembe, miszerint a fiúk még voltak oviban akkor, amikor az érintett járt, és mi van, ha az érintett már hordozó volt, csak tünetmentes sokáig. Igaz, hogy a fiúk szinte teljes egészében az uvdaron voltak, szabadban. Meg annyi ha és ha van. De aki szorongani akar, rettegni, az pontosan legyűjti ezeket a nagyon kis eséllyel előforduló ösvényeket is.

Így mára összeomlottam, hogy a gyerekeim tegnap simán mentek emberek közé, holott talán ki se mehettek volna a lakásból? Lehet, hogy karanténba kerülnek? De mai napig nem jött erről infó. És ha igen, akkor még egy vagy két napra? Mindenesetre minden levél, amit az egyébként végig járó gyerekek szülei kapnak, hozzám is beesik, és rettegek, hogy valamit elbasztam, mi vagyunk a felelősek, pellengér stb. Ráadásul még betegek is leszünk. Vagy más miattunk. Nem mintha nekik lenne tünetük. Nekem is csak ez a 36.7-36.8. Meg a mérhetetlen fáradság.

De most volt az első online terápiám, és jól esett, és ezzel a poszttal elengedem a témát, úgyis bezárkóztunk, csak szabadba járunk ki, távolságot tartok, csak a bolt van, maszkban, odafigyelve, mostantól legálisan nem járok be dolgozni, nem kell magyaráznom, miért is, a gyerekeim pedig októberig biztosan nem mennek, és megint nem kérdezi senki sem, ugyan miért.

Facebook kilőve pár napra, és ma is iszom, de veszek egy alkoholmentes sört, hogy a rituálé meglegyen, viszont a hatást már én gyártsam. És ma jót fogok olvasni vagy nézni. Kedveset, vicceset. Csak tudnom kéne, mit.

#369

A tegnapi posztokat két pohár Gere bor és a PMS tette lehetővé. A maiban egy összevérzett nadrág és a fokozott folyadékfogyasztás segített. Ha összevetem a tegnapi kettőt ezzel a kis metával, sajnos látszik, hogy a szenvedő művész hipotézise valós tényeken alapul, pl. olyan idióták terjesztik, mint én, akik szeretnének nem csak szenvedő, de művész is lenni.

36.8 egyébként, de az előbb porszívóztam ki egy nagy szőnyeget izomból. A dolgok nem változtak, a szorongás megvan, majd valamivé átalakul.

#368

Második pohár bort iszom, a gyerekeim hosszúmesét néznek, már csak 36.8 vagyok.

És ma a kertben, ahol egyébként a legnagyobb hőségben újra átélhettem a pánikot (szerettem volna elrohanni, de 14 óráig vállaltam ügyeletet, és a rossz érzésem nem mertem bevallani, hogy emiatt hagynám ott a bevállalt feladatot, holmi piszlicsáré szarért, kis diszkomfortért), felhívott egy régi barátom, az ausztrál, aki néha megjelenik. Tavaly találkoztunk, ő amúgy magyar, de ezer éve kint él, úgy is ismerkedtünk meg, hogy ő kint élt, aztán hazalátogatott, szerelmesek lettünk, akkor még fiatalok voltunk, én huszon, ő harmincvalahány, hosszú történet, nem lett belőle semmi, nem lettem végül ausztrál állampolgár, néha bejelentkezik, és akkor az jó, 13 évvel idősebb nálam, szóval ma már tiszteletre méltóan idős úr lehetne, ha nem úgy nézne ki, mint egy negyvenes boxoló, fura figura, IT-sként ment ki, de ott rájött tizenx év után, inkább pszichológus akar lenni, 40 felett, és addig tanult, amíg az lett, most terapeuta, és még sok minden más.

Szóval felhívott így egy év után, eleve a tavalyi találkozásunk is 5 év csend után történt, de hát nem sűrűn utazik, mert nem szeret repülni. Persze beszartam, miféle rossz hírrel áll elő, de jól sült el, mert csak úgy hívott. Hogy mi újság.

És olyan volt, mintha mi se történt volna. Meg egyebek. Remek volt, egy órán át beszélgettünk Viberen, és persze jött a magyar panasz, itt mi van, és meglehetősen képben volt, és azért árnyalta, milyen odakint a vírus, az élet, de Orbán Viktor egészen sokáig volt téma, ami azért kissé elszomorító is, de azt is mutatja, hogy habár néhány szót először angolul mondott, úgy kereste meg a magyar megfelelőt, de alapvetően a magyar viszonyok az ő viszonyai is. Gyökerek, miegymás, közhely, de egy egyszerű, baráti telefonban benne volt. Nevetgéltünk is, szomorkodtunk is. Aztán a végén mondta, hogy hívhatnám én is őt. És valahogy lecsupaszodtam a mai délelőttől, és nem udvariaskodtam, vagy nem imitáltam a normalitást, hanem egyszerűen elmondtam, hogy: “Zs. nekem ez nehéz. Valakit felhívni. Valakinek írni. Nem tudok hívni senkit. Nem tudom, miért, de nem foglak hívni. De nagyon örültem, hogy beszéltünk, kérlek, hívj máskor is.”

És megnyugtató, hogy megértette. Hogy nem kibaszás, nem figyelmetlenség, nem elhidegülés. Nem tudom hívni. Csak gondolatban. Szóval ezúttal hívnám őt is, meg mindenki mást.

#367

Nem kéne ezt, Gabikám, nem kéne, de hát ez van, csak akkor jövök ide, amikor már nagy a baj, vagy közel a mélypont, vagy remélem, ez már az.

Nem, nem vagyok jól, igazából jó szarul vagyok. Fossá dolgoztam magam júliusban, augusztusban volt a családi nyaralás unokatestvérekkel, nagyszülőkkel, persze úgy készültem, hogy én átvészelem, a gyerekek élvezik, de arra nem voltam felkészülve, hogy az unokatesóék egy nappal később jönnek le, és csak később derül ki, hoigy azért, mert előző nap még beteg volt a gyerek. Namost ez egy ilyen hipochonder, ellenben a gyerekeivel a kórházat sokszor megjárt, mentális egészsége peremén táncoló embernek kiváló nyaralási alap, onnantól a konstans rettegés következett, majd rá egy hétre otthon a betegség (semmi olyan jel, ami covid, de ugye mi nem covid manapság?), és nagyon szarul voltam, nagyon pánikoltam, végignéztem a teljes Miss Fisher sorozatot, és reménytelenül beleszerettem mindkettőjükbe (mert ott van Jack Robinson is, a felügyelő), és habár én tényleg minden sorozat végén sírok, de így három hét után is az van, hogy még fáj a szajkítás, hogy kimentek az életemből, eleve nem is léteztek, de akkor hogy a picsába hiányozhatnak ennyire? És egyelőre nincs esély újrakezdeni, mert egyszerűen nincs ennyi időm.

Hónapok óta kapaszkodtam abba, hogy majd augusztusban a gyerekeim oviba járnak, szabadságokat jeleztem, amikor majd utazok, sorozatokat nézek, pihenek, írok, ehhez képest mindent, de mindent a konstans, rettenetes rettegés itatott át, küldjem-e őket vagy sem, ha mentek, az volt a baj, ha maradtak, az, és csak a határidők lendítettek túl mindenen. Meg a Xanax. Meg az alkohol.

Örökös hőemelkedésem van. Legalábbis ezt érzem. Süt az arcom. Állandóan mérem a hőmérsékletem, ami 36.6 és 37 között ingázik. Ha 37, onanntól még inkább rettegek, hogy beteg vagyok, és felelőtlenül könnyelműen emberek közé mentem, továbbadtam a kórt. Hogy tehettem? Hogy lehetek ennyire geci, önző? Hogy ahelyett, hogy elmondom pl. a munkahelyemen, hogy bocs, szorongásos pánikbeteg hipochonderként teher bejárnom az irodába, nem, nem mondom el, hanem szégyellem magam, és egyébként mindenki más életét megkönnyítve bevásárolok, megbeszélek, tesztelek végre élőben, maszkolva még az irodában is, ahelyett, hogy magamra zárnám az egész lakást, hermetikusan mindent lezárnék, és két hét múlva előbújnék, hogy jó, ha még élünk, mehetünk emberek közé, nem mi leszünk a felelősek. Felelősek mindenért. A gyerekeim nem járnak oviba, mindenféle kamu okokra hivatkozva két hét halasztást kértem. Nem kamu persze, viszem őket ortopédiára, próbálok szemészetre időpontot szerezni, és az asztmájuk miatt igazából elég toleráns az ovi, de az a nagy helyzet, hogy a rettegésem miatt itthon ülnek, és alig figyelek rájuk, mert labliis vagyok, fáradt, és ha éppen 37 a hőmérsékletem, attól félek, ha összebújok velük, én adok át nekik valamit, így tartom sokszor a távolságot, máskor meg egyszerűen az irodába nem bejárásom miatti lelkiismeretfurdalás miatt dolgoznom estig, és nem kapnak tőlem annyi figyelmet, szeretetet, amennyi járna, szóval még ezen is rágódhatok.

Csak kültérre megyek találkozni jó ideje, de most még egy teraszos ebéd miatt is rettegtem. Vagy a mai kerti esemény miatt, amiről végül leléptem, és idáig hallani a kedves jazzt, tényleg olyan jó lötyögős, nyáresti dolog, a gyerekek is mehetnének (persze nem, mert Marci nem bírja az élő zenét, erős a hang neki, mennünk kell mindenhonnan 5 perc után), de csak a szorongás maradt, hogy minek mentem a kertbe, ha ma megint 37 a hőmérsékletem. Hogy lehettem ekkora fasz? (Persze akkor lett ennyi, mután hazajöttem, mert elkezdtem ott szorongani. Reggel még 36.6 volt. Különben neki sem vágok.) Így hát iszom egy pohár bort, és nem akarok az italtól semmi mást, csak annyit, hogy mutassa, a tüneteim csökkennek, tehát nem betegség, tehát pszichoszomatikus, tehát. De ezt a bemutatót minden este igénylem. Már csak 36.9

Kedden online terápiám lesz, első alkalom, tudom én, hogy ez kóros, így nem maradhat, hogy változtatni kell, ez így nem élet, ez vegetálás, fotoszintézis, a napfényből, az alkoholból hőt állítok elő és önsajnálatot. Abban bízom, hogy így is tudok némi szeretetet adni, hogy nagyjából ellavírozok a munkámmal, hogy van, amikor mások társasága nem szorongással tölt el, hanem boldoggá tesz, és nevetek. Néha tudok figyelni arra, amit olvasok. Tudtam írni, sőt szerkeszteni is egy saját szöveget. És tényleg boldog vagyok néha, ahogy boldog voltam a nyaraláson is, amikor az örvényesi malomnál jártunk, éppen behúzott nyakkal jöttem ki az épületből a gyerekekkel, rajtam maszk, a molnár-gondnok bácsin, aki egyébként remek pedagógus volt, szintén maszk, és ránéztem a telefonomra, és jött egy levél a novellapályázatról, hogy az enyém bekerült, nem is tudtam, higy most értesítenek ki, nem vártam, és a remegő ujjaimmal valami olyan taget kapott a levél, hogy örökre eltűnt az inboxból, és először arra gondoltam, ez a tavalyi levél lehetett, valahogy előkerült, de aztán rákeresve meglett, és emlékszem arra a boldogságra, aztán felmentünk a kis templomhoz, a temetőhöz, ami egészen elbűvölte a gyerekeket, eleve az egész, a halál, a csata, a sebesülés, ez nekik még mind még semmi, csak Playmobil, katonadolog, mondjuk most Marci idejött, és megkérdezte, hogy aki meghalt, az nő-e még tovább. Mondtam, hogy nem, és talán ezért is eszem most nyakló nélkül, hízom, öt kiló, hat kiló, hét kiló plusz, hogy nőjek, növekedjek még, hogy ez még legyen valamiféle élet.