#361

Egy kicsit minden jobb lett. Kiderült, még a PMS is rátesz a mentális állapotomra, és amikor végre megjött, az egyfajta felszabadulás volt. A fiúk kezdenek alakulni, tisztul Marci köhögése, az enyém szinte teljesen elmúlt, már csak napjában egyszer mérek lázat és csak háromszor véroxigén-szintet. (Magamnak. Marcinak még sokszor, de szerencsére az is jó mindig.)

Ma, a pályázati határidő napján elküldtem egy novellát, amibe valahogy, valami elrabolt idő segítségével belekerült az, amit szívnek vagy szuflának vagy erőnek nevezek, amitől megszeretem a szöveget, még ha hibás is, ami miatt elhiszem róla, hogy visz valamit másnak is, és ez is sokat adott most. Hogy van még ilyen képességem, ha nem is tényleg beletenni a szívet, erőt, de elhinni, hogy beletettem. Van különbség? Az olvasó már úgyis egy másik világ.

Egyébként tudom, hogyan és honnan loptam időket. Mosogattam sokat, az megnyugtatott, illetve szemérmetlen pazarlással fürödtem, vízálló Koboval, borral (az csak egy-egy pohár volt olykor, nem egy kádnyi). A fürdést egyelőre elvitte a menstruáció, de már van jövőképem. Két nap, és újra kádban áztatom magam. Bort nem iszom, 2-3 napig esténként fél Xanaxot szedek, tegnap vettem be az elsőt, és tompa, mély, semmilyen nyugalom szállt meg, pontosan azért volt jó érzés, amiért a bor is: kikapcsolta a szorongás tüneteit, és így tudtam, hogy azok nem a haldoklásom jelei voltak, csakis az elmém gyártotta. Még egy két ilyen este, és elkezdek bízni a józan eszemben. És mivel szeretem a fröccsözést, és csak hedonistább egy sportfröccsel fürdeni, mint egy babakörömnyi fél tablettával, így nem kétséges, mit fogok választani. Mondjuk ahhoz venni is kéne egy palackkal, de nem kell kapkodni. Ez ünnep lesz, nem menekülés.

Azzal, hogy a fiúk egyre jobban vannak, más is jön: a külvilág. Ki fogunk menni előbb-utóbb, sétálunk a kiskertig például, vagy le a betonsávba távirányítós autókkal játszani. Most ez a kis lélegzetnyi tér, ez is óriási lehetőség, csak nézni a füvet, a virágzó fügefákat a kerítésen át, kint lenni a napon, ülni, ez egy ideje kimaradt, és már látszik, hogy lesz.

Aztán látom, hogy lesz itt erő majd nekivágni a rendesebb életnek, ami nem csak a túlélés és a pokróc alatti kis bunki az elhasznált levegővel, hanem kicsit több. A munka, a szüleim. Az ovi. A kedves helyek. A mikrokozmosz, akiktől vásárolunk, akik szolgáltatnak nekünk. Akik megmaradnak, akiknek kell a segítség. Az egész rohadt politika – na jó, ahhoz még kell napsütés és fűnézés.

Mondjuk ilyenkor szarért kell koronavírusos beteg naplóját olvasnom, aki minden tünetet leír, torokkaparás, arcégés, 36,6-os magas láz, ami nekem is van. Megyek is, tusolok, abból baj nem lehet. El kellene már fogadnom, hogy mindegy, korona vagy sem. A lényeg, hogy túléljük, kilábaljunk.

#360

Na, hát jó lett volna letudni a pánikot már előre, de nem, ez sajnos nem lett letudva. Alapvetően elrontottam valamit, hónapok óta húztam, hogy ezt most még kibírjuk, lemegy, utána jön egy kis pihenés, sőt sok, meg virágszirmok hullása, apámfasza, de nem jött, hanem megint egy kis szopóág, betegségek, pénztelenségek, dolgok intézése, semmi igazán komoly, de mindig valami. Majd mély levegőt veszek, ha elúsztam a belógó ágig, a szikláig, a stégig, de aztán jött a zuhatag, és kurvára nincs elég levegőm. Viszonylag gyorsan mentem bele az addikcióba, utána nem ittam, de most újra iszom olykor, úgy nem tartottam meg a fogadalmam, de most érzem, hogy nem függök, hanem eszköz, egy-egy deci bor némely este, volt 2 este is sör, és volt olyan este, hogy kitöltött bor egy részét végül a csapba öntöttem, nem kellett. Ez valamelyest helyrebiccent, legalább ennyi.

Nem sok, mert valójában még mindig nem jutottam levegőhöz. Zuhantam le a vízeséssel, és gondoltam, hogy egyszer leérek az aljáig, csak azt a szakaszt kell kibírni, meg odaérni, kb. mint gyerekkoromban a lifttel, hogy ha zuhan, akkor elég, ha a végén felugrunk, és akkor nem ütjük meg magunkat. Ez most az volt, hogy ha majd letelt a karantén, amikor 2 hete nem találkoztam külföldön utazgató kollégáimmal, akkor tudom, hogy na, mi most nem leszünk betegek. Ott basztam el, hogy de, már előbb betegek lettünk. A fiúknak az asztmás bronchitisze jött ki, nekem a mérhetetlen szorongás, hogy mi van, ha kórházba kell vinnem őket, ahogy annyiszor megtörtént, és ahol minden olyan jól ment, figyeltek ránk, átvették a felelősséget, két-három nap nyugi, otthon gyógyulás, sötétben olvasás, séta a picike parkban. Hát ez így a korona idején nem annyira egyszerű, bemenni egy kórházba nehézlégzéssel, miközben én meg köhögök. És ettől még jobban köhögtem. Egyre inkább. És minél inkább, annál jobban tudtam, hogy ez már az, igen, és ezzel nem mehetünk kórházba, mert az a pokol. Az lett volna, de mellé gyártottam egy sajátot, munkahelyi határidőből, 10 órás homeoffice napokból, rettegésből, netes cikkekből, bezárkózásból. Mindenféle testi tünetek figyeléséből, adatok, számok ellenőrzéséből, méricskéléséből, valami szedett-vedett takaró lett, büdös, foszló, alatta is beállt a levegő, fulladozom, de ha bent vagyok, ami kint van, nem lát meg, nincs is, elmennek a szörnyek. Szerda este az egyik gyerek zokogva kérlelt, hogy hívjam a mentőket, mert reggel óta fáj a fütyije. Reggel óta. Az apja a heti bevásárlást intézte, őt hívtam, hozzon kamillateát legalább, a gyerek sírt, ugye a mentők? Akkor öregedtem pár napot. Másnap reggel az asztmás másik a reggeli babapuding után sikítozott, hogy mindene nagyon viszket, ő ezt nem bírja, borzasztó, sírt, vittem zuhanyozni, az egész teste tiszta vörös folt, anya, bárcsak minden a régi lenne, ezt sírta, azonnal küldtem fotót a dokinknak, aki azonnal hívott is, nyugi. Csalánkiütés lett, mivel a gyerek beteg, vírusos a bronchitisz, emiatt lehet ilyen allergiás reakció. Újabb pár napom elmorzsolódott, gondolom, a virágszirmosakból.

Azóta már küldtem a dokinak levegővétel hangfelvételt, oxigénszint adatokat, ő pedig felírt szteroidos tabletta e-receptet, és javasolta, hogy hadd írjon fel nekem Xanaxot. Talán 20 éve lehetett, de inkább több, hogy az utolsó fél Xanaxot, amit akkor hónapok óta hordoztam a pénztárcámban, és beszedés helyett a műbőrről kellett volna felnyalnom, szóval hogy azt végül kidobtam. Nem kell már az egérút. És ma reggel azt mondtam a dokinak, igen, kérem, írja fel. Aztán letettem a telefont, és megsirattam azt a fél Xanaxot, hogy csak visszajön.

Végül is nincs Xanaxom, ahhoz, hogy eljussak a gyógyszertárba, nem kéne köhögni, maszkom még nincs, de végre rendeltem, ebédet is jövő hétre, és a fiúknak játékot, harmadik napja áll kint dobozostul az ajtó előtt, hogy pusztuljanak rajta a vírusok, és miközben szellemesen próbálok mindenkinek írni, amikor tudok éppen írni, kommunikálni, már voltam elég bátor többeknek panaszkodni, amitől nem lettem jobban, hanem csak panaszkodó lettem, de legalább néha viccesen tettem meg.

Ma elmentem fürdeni, áztattam magam a Hapciszörny habfürdőben, levendula és menta a szabad légutakért, és eszembe jutott, milyen jópofán igyekszem elmesélni, hogy összeroppantam, akkor bevillant, hogy hát baszki, én ez vagyok, ez a bohócpofa, szép nem lett, elég okos sem, legyen vicces, és hogy én a szülőszobán képes voltam viccelni, amikor deréktól lefelé csak valami rángatózás voltam a zöld függöny mögött, és odalépett a dokinőm, hogy Gabi, ez a császár nagyon kellett, a két gyerek köldökzsinórja matrózcsomóban volt, akkor azt tudtam mondani, hogy ó te jó ég, mit felejthettem el, hogy nevettek körülöttem az orvosok. És ahogy ez eszembe jutott, akkorát sírtam a kádban, hogy csuda, bele a hapciszörnybe, de ez nem igaz, mert akkor még zuhanyozós rész volt, hogy ne a saját koszomban üljek, végül persze csak abban ültem, bár a könnyek, a takony lementek a lefolyón, akkor azt is mondtam magamban, hogy jó, akkor ez van, ez a bohócpofa, viccel a szülőszobán, meg amikor idegösszeroppanása van, hát biztos ez is jó valamire, de ettől még nem fogom megúszni a dolgokat, szóval eldöntöttem, hogy akkor letolom valahogy magamról ezt a büdös takarót, mert az a nagy helyzet, hogy tényleg van kint egy szörny, csak meg kellene alaposabban nézni, mit lehet vele kezdeni.

U.i.: És meg kellene becsüljem magam, mert vannak emberek, akik küldtek ölelést, kedvességet, figyelmet, és nem tudom, vissza tudtam-e adni, de szeretném, ahogy a dokimnak is, és szerencsés vagyok, hogy vagytok, köszönöm!

#359

Még a tegnapi posztomhoz.

Nekem ez nagy munka és segítség, hogy megírom ezeket a posztokat, és habár panaszkodások, de a formába öntéssel, lepakolással gyógymódok is. Kicsit talán drámaiak, de akkor és ott beleteszem mindazt a sok indulatot, aggodalmat, szorongást, amit érzek a téma kapcsán.

Túlzás lehet alkoholizmusnak nevezni azt, hogy elkezdtem stabilan 1-2 deciket inni, de az elmúlt hetekben ez nagyon egyszerűen elérhető és gyors eszközzé vált, amihez túl könnyen nyúltam, és rövid idő alatt értem el oda, hogy már több egymást követő nap is könnyű volt a “csak még ma” mondással kivenni a hűtőből az üveget. Verőcén még otthagytam a bontott bort, tegnap még megittam, ami megvolt. Mostantól pedig nem veszek, és jó darabig még kicsit sem fogok inni, semmilyen okból.

Ma elmosogattam, bepakoltam a mosógépbe a karateruhákat, ahogy kell, és írtam a kollégámnak, hogy van-e bármi tünete. Ma járt le a két hete, és egy hét munka után simán elment sielni, ő nem aggódott, és nem is lett semmi gondja sem neki, sem a barátnőjének, sem másnak a környezetében. Ezzel valamelyest visszavettem a kontroll érzetét, elfogadtam, hogy nevetséges leszek talán, de ha nekem most ez az információ kell, akkor így kell lennie.

Ezzel egy kicsi, voltaképp nem is igazán valós probléma (a vírushordozás) kipipálva (haha, könnyű ezt leírni, miközben tudom, párszor még leizzadok, és lesz nálam mindig lázmérő), jöhetnek azok, amelyeket némi pánikért jól esett odahagyni.

#358

Kedveseim, akik olvastok. Mindenki, akivel másképp is kommunikálok. Ez itt egyfajta magyarázat, magyarázkodás. Én az elmúlt hetekben befelé omlottam, akár egy vörös óriás, fehér törpe, szupernóva, nem is tudom. Nap mint nap emésztett a pánik, a szorongás, ó igen, a remek pihenésem után is, bár ott erőre kaptam kicsit, de hamar elfogyott az az erő, és napról napra zuttyantam bele a rettegésbe, hogy igen, az akkor még olyan könnyelműen, lazán kezelt kollégám lazán kezelt velencei utazása után én voltaképpen koronavírus-hordozó lettem, beteg, és minden hír, ami azt erősítette, hogy én túlélem, hiszen erős, egészséges, strapabíró (tudom, nem nagy durr, de nekem az, hogy a gyerekek műtéte miatti kihagyások után megint stabilan 14 kilóval megy a török felállás, eleinte csak egy, de most már három), szóval még rosszabbá tette a helyzetet, mert nem a magam életével játszom, hanem mindenki máséval, kivehetem a fejem a saját seggemből, szóval ez a bő hét egy rettenetes befelé törekvő spirál lett. Amikor emberek között voltam, viselkedtem. Amikor a fiaimmal voltam, figyeltem, rendeztem a csoportpénzt, vittem gyümölcsöt, amikor megint fizetni kellett egy évet a lakásért, okosan adminisztráltam, szkenneltem, számlákat, szerződést rendeztem, a munkahelyemen viccelődtem, aztán hazaértem, és ittam. Minden este, csak hogy érezzem, az alkoholtól elmúlik a torkom szorulása, a kaparás, lemegy a láz (láz, haha, az égő arc érzése), lazulok, ez nem betegség, ez a szorongás, elmúlik, ha iszom.

Amikor valakivel beszélgettem, mindig jobban voltam, főleg mert ott volt a másik, te, igen, a jelenléted segített, de néha így is kificcent a lóláb. A pánik. Minden, amiről azt hittem, 15-20 éve magam mögött hagytam. Én nem tudom, elfáradtam, összejött minden, eleve ilyen most a világ, hogy könnyen összejön minden. Mindegy. 1 hét alatt lettem alkoholista, ha az alkoholizmus az, amikor sietek haza, csak ihassak, hogy érezzem a lelazulást. Jaj, de könnyű, jaj de egyszerű, úristen, mennyire ijesztően az.

Most is ittam. De ma nem bírtam tovább, üvöltve zokogtam I.-nek, és elmondtam mindent-mindent, ami csak nyomasztott a betegség kapcsán, és végül direkt megittam vele közösen az üveg bort, amit betáraztam a hétvégre, és szent a fogadalom, hogy holnap, ha kapar a torkom, akkor nem, nem a tisztifőorvost hívom, nem lerohanok még egy üvegért, hanem mézet eszem, és megpróbálkozom valamivel, mozgással, meditálással, bármivel, mert ez gyorsított tempójú összeomlás lett, persze ma volt eszem előre kérni a három havi asztmagyógyszer-receptet az ikreknek, és intézni a macskakaját, és venni társast, ha önkéntes karanténba vonulunk, de el kell fogadjam, hogy egy ilyen finom, bonyolult rendszer pláne könnyebben omlik össze, mint ez az egész nyugati civilizáció, és benne én, aki egy hét alatt alkesz tudtam lenni, miközben 45 év alatt megúsztam.

Meglátjuk. Az bizos, hogy I.-nek is jól eshetett, hogy végre megosztok valamit, nem is akármit, a lényem legmélyét, a Hold sötét oldalát, és felvillant a remény, hogy vannak utak két ember között, el lehet mondani dolgokat, persze holnap is fel kell kelni, és kiszedni a cicagumit az alomból, és kiteregeti a karateruhákat, és új utakat találni, hogy lehet túlélni még ezt a rövidke 30-40 évet, hogy ne basszam el senki életét, beleértve a sajátomat.

Vigyázzatok magatokra!

#357

A cégtől egy kisebb summát kaptam ajándékba (valóban kicsit, de ajándéknak már jól használhatót), amelyet pár nap pihenésre költhetem el. Pénteken indultam a messzi Verőcére, és vasárnap vonatoztam haza.

Milyen lett? A péntek maga a pokol. A mélypont hosszú hetek, hónapok óta. Egy szorongó, pánikoló éjszaka után utaztam ki, ott vettem észre, hogy a biztonság kedvéért még egy kicsit töltőre dugott laptopom elhoztam, a töltőt nem, nekivágtam Vácnak, ahova a fagyos szélben bevonatoztam, barangoltam, hazavonatoztam, nem lett töltő. Végül megnéztem 3 és fél Fleabag részt, megittam kb. 2 deci bort, közben egy kis ömleszettt szöveget is lejegyeztem, amit az elgépelések, apróságok kijavításával itt közre is adok.

“És akkor eljöttem elvonulni, és az első nap, a első fél nap olyan lett, mint egy nagy, hosszú hányás, a végén már jött az epe, a semmi, a megivott víz, langyos, hogy ne akarjon sokáig lent maradni, ne fájjon, amikor visszajön. Akkor már minden visszaköszönt, a kislány, akinek támogatócsoportjában tag voltam, és küzdöttek a rákkal, megvolt a sokmillió, a külföldi kezelés első felvonása, de aztán összeomlott minden, menthetetlen, elvonulnak megkönnyíteni a halálát, ez mi, ez hogy lehet? A kisebb (nem is kicsi) summa, ami hiányzott a könyvelésből, és egy napon át rettegtem, hogy mennyi idő, amíg visszafizetem (sok, hónapok), de végül meglett, mi és hol van elírva, és nem is én írtam el, de nekem kellett előállni a farbával, hogy hm, lehet, van itt egy kis baj, amit okoztam. A koronavírus, amitől próbálom távol tartani magam, de aztán kollégám megjött Velencéből, kérdezte, ne jöjjön be, de nem mertem azt írni, hogy ne, ne jöjjön be, félek, rettegek, hogy a gyerekeim, de utolsó gyáva szarnak éreztem magam, hát nem írtam, senki nem írt neki, bejött, kérdeztem, ő fél-e, nem, válaszolta. De én féltem, és akkor már egy ideje állandóan rázott a hideg, random rám tört, talán ez a klimax, talán az elmúlt hónapok harcos elfogyása, persze nem Velence óta ráz, már korábban elkezdte, de az arcom közben folyamatosan ég, és eljött az idő, hogy végre elvonuljak, a fiúk születése óta először, de egyre jobban szorongtam, aznap éjjel hozzám bújtak, mert féltek, nyilván, hiszen én voltam a góc, de mikor elaludtak mellettem, átcipeltem őket az ágyukba, hogy ne fertőzzek, ez péntekre még rosszabb lett, még a vonatindulás előtt vettem egy lázmérőt, és már az utcán mértem volna, de nem tudtam megoldani reszkető kézzel, kabáttal, sállal, aztán a 13 órai vonaton végre egyedül voltam pár percet, akkor ott először, de azóta már ki tudja, hányszor megmértem a lázam, ahogy megmértem tegnap éjjel is, kikászálódva a gyerekeim közül, akik álmukban is öleltek, én pedig rettegtem, hogy az érzelmeskedésem miatt adom át a kórt, amitől mennyi is, nézzük, így hajnal egykor, aha, 36.8 a lázam, pedig ég az arcom, rettenetes a hőség körülöttem, sütök, akár egy kemence, szóval megmértem ma is ki tudja hányszor, most éppen 36.6, de amikor hazaértem Vácról, ahova az otthon hagyott laptoptöltőért mentem, azaz azt pótolanó (persze nem sikerült), akkor az izgalomól 37,2-ig is felment a hő, s akkor úgy éreztem magam, mint az emberiség ellensége, aki nincs tekintettel másokra, idegen hálószobában, vonatülésen fertőz, mások életét rontja, szégyeljem magam, dögöljek meg, hát felbontottam a Laposa bort, és megittam két pohárral, ez levitte a “lázat”, igaz, hosszú messenger üzeneteket írtam ide meg oda, szégyeljem magam, dögöljek meg, és még szerencsére aznap el is jött a másnap, mert nem bírom az alkoholt, de tudnom kellett, hogy hiába ég az arcom a szorongástól, a pániktól, hiába ismertem ezt már régen, mégse tudtam újra megszokni, tudnom kellett, hogy a tudatom lekapcsolhatja, még ha utána azonnal másnapos leszek, végül a forró zuhany alatt áztattam ki magamból a hidegrázást, és az arcom még mindig ég, de lehet, csak a szél, és holnap írni fogok, a laptop kibírt két Fleabag részt és egy ide bepötyögött monológot, valami kijön ebből, induljon a böjt a hányás után, a megtisztulás után.”

És így is lett. Aludtam, másnap I. a gyerekekkel lejött meglátogatni, ebédeltünk, lett töltőm, délután ledaráltam a Fleabaget, beleszerettem a papba, azaz beléjük, és amikor utánanéztem Andrew Scottnak, és kiderült, hogy meleg, akkor nem is azért fájt, mert akkor távolabb lett volna tőlem (ugyan hova?), hanem mert így nem annyira igazi a szerelmük Fleabaggel, de hát miért ne lehetett volna szerelmes az a két ember, eleve egy pap miért szerelmes, de persze nekem már Sherlock és Moriarty is szerelmes volt, vagy legalábbis volt kémia, és azt is szerettem, szóval mit számít az orientáció. Szóval sírtam a végén, na. Hat éve nem néztem végig egy sorozatot sem. Utána filmet is néztem, light filmet (Knives out), és elolvastam egy fél könyvet, és írtam egy, egyetlen oldalt a sztorimhoz, amit be kellett volna fejeznem, de hát arra most nem volt alkalom, másra kellett az idő. Még egy kicsit szorongtam, hogy éppen ekkor kell menstruálnom, és hogy össze fogom vérezni a szép ágyat, emiatt törölközőkön aludtam, és csak a pizsamám véreztem össze, és csend volt, 8-9 óra alvás, összesen két pohár a mosogatóban, egy kávés, egy boros-vizes, és mindennek volt helye, és rengeteg-rengeteg hely volt. És csak napi kétszer mértem lázat, és sosem volt 36.8-nál magasabb.

Néhány állat az utamról: